Panzerwerfer 42 auf Maultier
1:35, Italeri
Pintér György - Múzeumi krimik
A Panzerwerfer sorozatgyártása 1943-ban indult. 1945 májusáig összesen kb. 300-at építettek, gyártója az Opel volt. Fő fegyverzete egy 10 csőből álló rakétavető (150 mm), amelyet 270 fokban lehetett forgatni és 80 fokos szögben felemelni. Három fős személyzete volt: parancsnok/vezető, rádiókezelő és lövész. A járművet – amelyek tulajdonképpen a Nebelwerferek („sikoltó Minnie”) továbbfejlesztett változata - géppuskával is fel lehetett szerelni a gyalogság elleni védekezés céljából. A rakéták lőtávolsága 4000-6500 m volt .
A „Horstmann” Carden-Lloyd felfüggesztés, kerekek és lánctalpak egyszerűek voltak,és nem igényeltek sok karbantartást. A jármű súlya miatt (8,5 tonna) a mászó- és gázlóképessége alacsony volt. A durva terepen nehezebben tudott mozogni, mintha teljesen lánctalpas lett volna.
A járművet általában 3-6 darabból álló csapatokban vetették be, hogy bombázzák a megadott állásokat. A járműveken szolgáló személyzet különböző területet támadott, de azonos lőtávolságon belül, hogy elérjék a megjelölt célpontot.A Panzerwerfer pszichológiai hatással is bírt jellegzetes fülsüketítő hangjával és jelentős „füsttermelésével”.
Mindkét fronton bevetésre került. Először Oroszországban (egyes állítások szerint bevetették Kurszknál) 1943-ban, majd az esetleges szövetséges invázió esetére egyes rakétavetős egységek átcsoportosultak a nyugati frontra 1944 májusára. Elsősorban a britek és a kanadaiak ismerkedhettek meg pusztító erejével Normandiában, de nagyszámban voltak jelen az Ardennekben – az Elit alakulat Bastogne c. epizódjában talán ezek szórják olyan keményen a szövetségeseket (vagy a Nebelwerferek) - , illetve Berlin védelménél.
A Pz.Wf. 42-esnek létezett egy lőszerszállító változata is, amely gyakorlatilag teljesen megegyezett a rakétás változattal, azzal különbséggel, hogy hiányzott róla a rakétavető-torony.
Ez az első nagyobb Italeri makettem, így eléggé meglepett, amikor láttam, hogy az öntőkereten nem szerepelnek számok és külön kell keresgélni minden egyes darabot. Mivel mindenképpen téli álcázással akartam megcsinálni a keleti frontos változatot választottam, azt is terepfestés nélkül, mivel nincs szórópisztolyom. Úgy döntöttem,93-as Humbrol lesz az alapszín, bár később találtam színes fotót az Ardennekből, ahol szürkén szerepelt téli álcázással.
Első lépésként a motort festettem ki nagy műgonddal, bár a lezárt motortér miatt ez nem látszik. Az alváz festése következett, majd a kerekek. Ezután a belsővel folytattam. Lezárás után a lánctalpakkal eljutottam a legbosszantóbb részhez. Ezt - mint a fórumon kiderült - el is szúrtam, a lánchajtókerék fogazata nem a láncvezető taréjok közé került (bár tele voltam archív fotókkal és más elkészült makettek képeivel, elkerülte a figyelmemet). Majd következhetett végre az alváz véglegesítése. A lánchajtók és a kerekek is alapszínt kaptak. Erre került rozsda színű porozás, majd egy sötétebb barna. Következett maga, a jármű festése, matricázás, lakkozás, száradás, majd az a rész amitől a legjobban tartottam. Sok leírást olvastam a téli álcázás készítéséről így tudtam, hogy álljak neki. Az elején azonban nem nagyon akart sikerülni a kívánt hatás. Végül úgy készült el, hogy a fehér felfestése és száradás után hígítóval visszakoptattam, száraz puha ecsettel rásegítettem és kemény vizes rövidre vágott ecsettel ezt még „megszurkáltam”, így a kopás egy kicsit darabosabb lett. A sarazás pasztellkrétából kikevert sötétbarna és hígító keverékének fröcskölése. Majd készítettem kopásokat – ezt azért még gyakorolni kell – és egy kis külső fekete porozás mértékkel. A rakétavető végét hígítós feketével ecseteltem, majd – a változatosság kedvéért – feketén poroztam. Ez a verzió csak fényképeken maradt meg, mert ponyvával betakartam.
A ponyva papírzsebkendő vizes ecsettel felhordva. Száradás után három színt használtam (a legsötétebb 78-as humbrol, majd szárazon 67 és 57) . Végül fehér pasztellkréta és hígító keverékével óvatosan – a lehető legapróbb szemekkel - fröcsköltem.
Aztán kifogytam az ötletekből (na jó,még fekete művészolajfesték és terpentin keverékével befolyattam a sarkokat és a paneleket) és kész lett. Jó móka volt, az építés és a festés is - bár nem ilyen végkép lebegett a szemem előtt az elején.
A „Horstmann” Carden-Lloyd felfüggesztés, kerekek és lánctalpak egyszerűek voltak,és nem igényeltek sok karbantartást. A jármű súlya miatt (8,5 tonna) a mászó- és gázlóképessége alacsony volt. A durva terepen nehezebben tudott mozogni, mintha teljesen lánctalpas lett volna.
A járművet általában 3-6 darabból álló csapatokban vetették be, hogy bombázzák a megadott állásokat. A járműveken szolgáló személyzet különböző területet támadott, de azonos lőtávolságon belül, hogy elérjék a megjelölt célpontot.A Panzerwerfer pszichológiai hatással is bírt jellegzetes fülsüketítő hangjával és jelentős „füsttermelésével”.
Mindkét fronton bevetésre került. Először Oroszországban (egyes állítások szerint bevetették Kurszknál) 1943-ban, majd az esetleges szövetséges invázió esetére egyes rakétavetős egységek átcsoportosultak a nyugati frontra 1944 májusára. Elsősorban a britek és a kanadaiak ismerkedhettek meg pusztító erejével Normandiában, de nagyszámban voltak jelen az Ardennekben – az Elit alakulat Bastogne c. epizódjában talán ezek szórják olyan keményen a szövetségeseket (vagy a Nebelwerferek) - , illetve Berlin védelménél.
A Pz.Wf. 42-esnek létezett egy lőszerszállító változata is, amely gyakorlatilag teljesen megegyezett a rakétás változattal, azzal különbséggel, hogy hiányzott róla a rakétavető-torony.
Ez az első nagyobb Italeri makettem, így eléggé meglepett, amikor láttam, hogy az öntőkereten nem szerepelnek számok és külön kell keresgélni minden egyes darabot. Mivel mindenképpen téli álcázással akartam megcsinálni a keleti frontos változatot választottam, azt is terepfestés nélkül, mivel nincs szórópisztolyom. Úgy döntöttem,93-as Humbrol lesz az alapszín, bár később találtam színes fotót az Ardennekből, ahol szürkén szerepelt téli álcázással.
Első lépésként a motort festettem ki nagy műgonddal, bár a lezárt motortér miatt ez nem látszik. Az alváz festése következett, majd a kerekek. Ezután a belsővel folytattam. Lezárás után a lánctalpakkal eljutottam a legbosszantóbb részhez. Ezt - mint a fórumon kiderült - el is szúrtam, a lánchajtókerék fogazata nem a láncvezető taréjok közé került (bár tele voltam archív fotókkal és más elkészült makettek képeivel, elkerülte a figyelmemet). Majd következhetett végre az alváz véglegesítése. A lánchajtók és a kerekek is alapszínt kaptak. Erre került rozsda színű porozás, majd egy sötétebb barna. Következett maga, a jármű festése, matricázás, lakkozás, száradás, majd az a rész amitől a legjobban tartottam. Sok leírást olvastam a téli álcázás készítéséről így tudtam, hogy álljak neki. Az elején azonban nem nagyon akart sikerülni a kívánt hatás. Végül úgy készült el, hogy a fehér felfestése és száradás után hígítóval visszakoptattam, száraz puha ecsettel rásegítettem és kemény vizes rövidre vágott ecsettel ezt még „megszurkáltam”, így a kopás egy kicsit darabosabb lett. A sarazás pasztellkrétából kikevert sötétbarna és hígító keverékének fröcskölése. Majd készítettem kopásokat – ezt azért még gyakorolni kell – és egy kis külső fekete porozás mértékkel. A rakétavető végét hígítós feketével ecseteltem, majd – a változatosság kedvéért – feketén poroztam. Ez a verzió csak fényképeken maradt meg, mert ponyvával betakartam.
A ponyva papírzsebkendő vizes ecsettel felhordva. Száradás után három színt használtam (a legsötétebb 78-as humbrol, majd szárazon 67 és 57) . Végül fehér pasztellkréta és hígító keverékével óvatosan – a lehető legapróbb szemekkel - fröcsköltem.
Aztán kifogytam az ötletekből (na jó,még fekete művészolajfesték és terpentin keverékével befolyattam a sarkokat és a paneleket) és kész lett. Jó móka volt, az építés és a festés is - bár nem ilyen végkép lebegett a szemem előtt az elején.
|
| arhív |
|
| bels |
|
| bels |
|
| bels |
|
| bels |
|
| 1 |
|
| 2 |
|
| 3 |
|
| 4 |
|
| 5 |
|
| 6 |
2011.03.07.