Jim Clark szerintem az egyik legnagyobb pilóta volt az f1 ben nem hiába tettem fel róla egy videót az iwiw adatlapomra
Előzmény: (485602) Schumi7vb 2008. április 7. 22:31
jó lesz, Bár kicsit túl világos a kép a vaku miatt így nemsokminden látszik.
kiváncsi lennék a dróthálók aljára.
Amúgy szép lesz.
kiváncsi lennék a dróthálók aljára.
Amúgy szép lesz.
beteg vagy:))
mit szólsz a motorhoz?
aha:Matra,Honda,Lotus,Ferrari:)))
a többi régi f1-es is neked jön? matra, honda, stb
Ma megjött a Ferrari F310B:)))
köszi,várni fogom:)))
igen, oldja ez tény...ezért szoktam előtte összeragasztani minél több alkatrészt. Igen, ma feladtam!
na lehet nyálat csorgatni:
scaleplasticcars.co.uk/phpBB3/viewtopic.php
scaleplasticcars.co.uk/phpBB3/viewtopic.php
köszi,igyekszem.
nem makett,de mindenképp elolvasni,bemásolom:
40 éve hunyt el Jim Clark
Farmergyerek a versenypályákon!
James Clark 1936. március 4-én született a skóciai Kilmany-ban öt gyermek közül a legkisebbként és egyetlen fiúként. Clarkék tehetős gazdálkodók voltak, akik több farmmal rendelkeztek. Amikor Jim hatéves volt Kilmany-ból az Edington Mains-i farmra költöztették. A kis Jimmy lekedveltebb elfoglaltsága a kerékpározás (melyben vad és szertelen versenyeket rendeztek testvéreivel és a barátokkal) és a zene volt. Utóbbihoz Jimnek nagyon jó érzéke volt, még szólót is énekelt az iskolai kórusban.
Jónéhány évvel később, amikor nagyapja és nagybátyja meghalt, Jimnek ott kellett hagynia az iskolát, hogy átvegye az Edington Mains-i farm vezetését. Ezt nem tartotta nagy áldozatnak, azt mondta, hogy úgyis jobban érdeklik a sportok, mint a tanulás.
Az autóversenyzéssel akkor került közelebbi kapcsolatba, amikor egy helyi rali versenyző, Billy Potts egy alkalommal navigátor nélkül maradt a Skót Rali előtt. Felhívta Andrew Cowant, a Berwick és Környéke Motor Klub elnökét, hogy ajánljon neki valakit. Cowan történetesen az Ednami Fiatal Farmerek Klubjának is az elnöke volt és ismerte Jim Clarkot. Tudta róla, hogy nemrég otthagyta az iskolát, néhány hónapja megszerezte a jogosítványt és nagyon érdeklik a sportok, a versenyzés. Őt ajánlotta tehát. Potts felhívta Clarkot, aki nagy örömmel fogadta el a felkérést.
Az első két napon Jim csak az anyósülésen ült, navigált és figyelt, de a harmadik napon egy nem mért szakaszon Potts megkérdezte, hogy lenne-e kedve vezetni is egy kicsit az Austin Healy 100M-et. Természetesen volt. Jim óvatosan elindult, de ekkor hirtelen elviharzott mellettük egy XK120-as és Clark annyira megijedt, hogy a sövénykerítésben kötöttek ki. Miután azonban visszatolták az autót az útra már nem volt többé probléma. Jim rálépett a gázra, utolérte és visszaelőzte az XK120-ast és óriási élményként élte meg, hogy ilyen gyorsan vezethet egy autót.
Jim első igazi autóversenyére 1956-ban került sor a Crimond Airfield-en, Aberdeen közelében Skóciában. Talán utólag hihetetlennek tűnik, de az utolsó helyen végzett - igaz, autója, egy német DKW 3-6 nem a legjobb gép volt. Ez a kudarc azonban nem kedvetlenítette el. Sőt, vásárolt egy Sunbeam Talbot Mark III-t a jobb eredmények érdekében. Szülei nem nézték jó szemmel Jim egyre nagyobb vonzódását az autókhoz, hiszen fiukat a családi hagyomány folytatására, a farmerkedésre szánták.
Pedig Jim ekkor még nem dédelgetett álmokat a Forma-1-ről. Egyszerűen csak a vezetés és a verseny iránti szenvedélyből csinálta. Kívülállók voltak azok, akik először felfigyeltek a tehetségére és biztatták, hogy törekedjen minél magasabbra.
Első győzelmére 1957. október 5-én került sor Border Motor Racing Club trófeájáért kiírt versenyen Charterhallban. Clark barátja Porsche 1600-asát vezette, amelyet később aztán meg is vásárolt. Ugyanebben az évben egy Triumph TR-3-assal megnyerte a "Rest-and-be-Thankful" elnevezésű hegyi versenyt is.
1958-ban a Border Reivers csapat adott alá egy Jaguar D-Type-ot és ezzel már Skócián kívül rendezett versenyeken is elindult - váltakozó sikerrel. Először Angliában szerepelt, majd májusban sor került első nemzetközi versenyére is a belgiumi Spa-Francorchamps-ban, ahol a nyolcadik helyen végzett. Az év során Jaguar-jával, Triumph-jával és Porschéjével sok futamon indult és néhányat meg is nyert, de az igazi áttörést a karácsony másnapján rendezett Brands Hatch-i Gemini Forma-Junior verseny jelentette. Ez volt Clark pályafutásának első együléses versenye. Lotus 14-esével sokáig vezetett, majd végül a második helyen végzett az autó készítője, bizonyos Colin Chapman mögött...
Chapman már néhány hónappal korábban meghívta Clarkot egy Forma-2-es tesztelésre, ahol Jim lassabb volt ugyan, mint a Lotus akkori Forma-1-es pilótája, Graham Hill, de azért elég jó benyomást tett. A Border Reivers ezt követően vásárolt egy Lotus 14-est Clarknak, amivel aztán remekelt a karácsonyi Brands Hatch-i viadalon.
Jim első győzelmére a Lotus 14-essel a Mallory Park-i 1000 cc-1600cc GT versenyen került sor 1959 márciusában. A Border Reivers később vett neki egy Lister-Jaguart, amellyel rendszeresen nyerni tudott és jó helyezéseket ért el. Köridei olyan jók voltak, hogy felvehette a versenyt a kor Forma-1-es csillagaival, akik gyakran elindultak az alsóbb kategóriákban is. Erre figyelt fel az Aston Martin Forma-1-es csapatának főnöke, Reg Parnell és le akarta szerződtetni Clarkot Forma-1-es csapatába 1960-ra. Közben Jim tesztelte Colin Chapman Lotus 18-Cosworth autóját is a Forma-Juniorban.
Az Aston Martin végül is kifutott az időből új Forma-1-es autója elkészítésével, így Jim a Forma-Juniorban és Forma-2-es versenyeken kezdte az 1960-as évet a Lotusszal. A Forma-Juniorban csapattársával, Trevor Taylorral közösen megnyerte a Brit Bajnokságot - nyert három versenyt és vezetett Monacóban. Az Aston Martin színeiben indult viszont a Le Mans-i 24 órás versenyen, ahol Roy Salvardorival a harmadik helyet szerezték meg a két Ferrari mögött.
Új csillag a Forma-1-ben
Remeklése jutalmaként Chapman elindította a Forma-1-ben is. Debütáló versenyén, a Holland Nagydíjon Clark a negyedik helyen autózott, amikor váltóhiba miatt kiesett. A következő futamon, a belgiumi Spa-Francorchamps-ban Clark már pontot szerzett ötödik helyével. Sajnos azonban nem az eredmények miatt marad emlékezetes ez a futam: a szabadedzésen Clark csapattársa, az angol Stirling Moss súlyosan megsérült egy balesetben. A verseny aztán még rosszabbul alakult: előbb Chris Bristow (Cooper-Climax), majd Clark egyik csapattársa, Alan Stacey szenvedett halálos balesetet.
Jim a következő futamon, Franciaországban újabb két pontot szerzett, majd Nagy-Britanniában nem tudott a pontszerzők közé kerülni. Portugáliában nem kezdődött jól a hétvége számára, miután bukott a szabadedzésen. A verseny azonban addigi legjobb eredményét hozta: egy harmadik helyet Jack Brabham és Bruce McLaren (mindkettő Cooper-Climax) mögött.
A monzai futamot a brit csapatok - köztük a Lotus - bojkottálták a pálya döntött kanyarja miatt. Az év utolsó versenyére aztán, az amerikai Riverside-ba, visszatértek. Itt Clark az ötödik helyen kvalifikálta magát, ám a versenyen csak tizenhatodik lett. Jim az 1960-as szezonban 8 pontot szerzett és nyolcadik lett a világbajnokságban. Ez elég volt ahhoz, hogy Chapman a jövőben is fontos szerepet szánjon neki Forma-1-es csapatában. A szezont egyébként a farmotoros Cooperek és Lotusok uralták, s ez kijelölte az utat a Forma-1-es konstruktőrök számára.
Az 1961-es Forma-1-es szezon Monacóban kezdődött. Clark nem szerzett pontot, de a következő versenyen, Hollandiában hamradik lett két Ferrari-pilóta, Wolfgang von Trips és Phil Hill mögött. Aztán újabb pont nélkül zárt verseny következett Belgiumban, majd megint harmadik hely Giancarlo Baghetti (Ferrari) és Dan Gurney (Porsche) mögött. A Brit Nagydíjat nem fejezte be, Németországban negyedik lett, Olaszországban ismét nem ért célba, az Egyesült Államokban pedig befutott, de nem pontszerző helyen. 11 pontjával a világbajnokság hetedik helyén végzett holtversenyben Bruce McLarennel (Cooper-Climax). Csapattársa, Innes Ireland 12 pontot szerzett, ráadásul megnyerte az év utolsó futamát Watkins Glenben. Ez volt a Lotus első győzelme, s amellett, hogy természetesen nagy öröm volt Colin Chapman számára, némi gondot is okozott. Chapman ugyanis tudta, hogy ennek ellenére Clark a tehetségesebb és benne több lehetőség rejlik. 1962-ben ezért Jimet kezdte első számú pilótaként kezelni és ezzel nyilvánvalóan sérelmekett okozott Ireland-nek. Csapatvezetőként azonban keménynek kellett lennie és a csapat érdekeit szem előtt tartania.
Jim 1961-ben indult először az úgynevezett Tasman Kupán. Ezt a versenysorozatot ausztráliai és új-zélandi helyszíneken rendezték és nagy jelentősséggel nem bírt a Forma-1-hez képest. Ennek ellenére a Grand Prix sztárok szívesen vettek részt rajta és mérték össze tudásukat egymással és a helyi versenyzőkkel - egy kicsit más körülmények között, mint a Forma-1-ben. Amolyan vakáció hangulata volt az egésznek, a vetélytársak lazítottak, viccelődtek egymással az autón kívül - a versenyeken persze ugyanolyan keményen hajtottak, mint máskor - hiszen a presztízs fontos dolog. Az évek során indult itt Jack Brabham, Bruce McLaren, Jackie Stewart, Graham Hill, Denis Hulme, Chris Amon, Frank Gardner, Piers Courage, Jochen Rindt, Richard Attwood - és persze Clark. Jim első szereplése a sorozatban nem sikerült túl fényesre - legjobb eredménye egy második hely volt. Később azonban még vissza fog térni ide...
A Forma-1-ben a Chapman által épített Lotus 24-Climax remek gépnek tűnt, így nem csoda, hogy sok csapat állt sorba az autóért az 1962-es szezon előtt. (Akkoriban még bevett szokás volt, hogy a csapatok vásároltak egymástól autót.) Ám a zseniális tervezőnek volt egy ennél is jobb találmánya, a Lotus 25-Climax, amit nem adott el senkinek, hanem inkább saját pilótáját, Jim Clarkot ültette bele.
Az első versenyen - Hollandia, Monaco - a skót versenyző még kiesett váltóhiba miatt, Spa-Francorchamps-ban azonban megszerezte pályafutása első futamgyőzelmét. Pedig ez a verseny is rosszul indult: a szabadedzéseken műszaki gondokkal küzdött, ezért nem tudott eleget gyakorolni. Ennek az lett az eredménye, hogy az időmérő edzésen csak az ötödik sorba kvalifikálta magát. A versenyen azonban szencációs teljesítményt nyújtott! Az első kör után már ötödik volt, majd feldolgozta magát az élre, hogy végül fél perces előnnyel nyerjen Graham Hill (BRM) előtt. Ez a diadal úgy tűnt, hogy meghozta Clark önbizalmát.
A Francia Nagydíjon vezető pozícióból esett ki, aztán az angliai Aintree-ben ismét nyert. A Nürburgringen hibázott és visszaesett a rajtnál, aztán egy kemény hajsza után a vizes pályán végül a negyedik helyet szerezte meg. Korábban egyébként már járt ezen a pályán egy sportautó versenyen, ahol egy Lotus 23B prototípust vezetett. Jim negyed távig vezetett, amikor váltóhiba miatt az árokba borult. Előtte azonban az ő autójánál jobbnak tartott Ferrarikat és Porschékat körönként 20 másodperccel verte!
A Forma-1-es szezon Monzában folytatódott, ahol Clarkot ismét saját váltója fosztotta meg a győzelemtől. Mivel Jim nem szerzett pontot, Hill viszont nyert, a hátralévő két versenyt a skótnak meg kellett volna nyernie ahhoz, hogy ő legyen 1962 bajnoka. Watkins Glenben meg is tette a magáét: győzött Hill előtt. A döntő futamot majdnem három hónap múlva, december 29-én rendezték East Londonban, Dél-Afrikában. Jim a verseny háromnegyedéig vezetett és már fél perces előny birtokában volt, amikor tönkrement a motorja és kiesett. Hill nyert és ezzel övé volt a világbajnoki cím. Autója nem volt olyan gyors, mint Clarké, de megbízhatósága sokat segített és az angol maga is végig keményen küzdött. Hill 52 pontot szerzett (ebből 42 számított) és négy futamgyőzelmet, míg Clarknak meg kellett elégednie 30 ponttal és három győzelemmel - viszont kilenc versenyen hat alkalommal övé volt a pole pozíció és ez nagy reményekre jogosította fel a Lotust 1963-ra.
Világbajnoki cím a Forma-1-ben, lenyűgöző teljesítmény az Indy 500-on - 1963
Az új évben Clark az első versenyen még váltógondok miatt kiesett, de aztán beindult a henger és sorozatban négy futamgyőzelem következett. Spa-ban Jim sikerrel állt ki egy kemény próbát, hiszen egy olyan pályán tudott nyerni esőben, amelyet nem igazán kedvelt. A zandvoorti diadal sima volt, de aztán a reimsi Francia Nagydíjon sokkal nehezebb körülményekkel kellett megküzdenie. Clark a pole-ból indult és eleinte gond nélkül tartani tudta első helyét, ám aztán hirtelen egy motorhiba miatt eredetileg 8000 fordulat/perccel pörgő V8-as Climax motorja 1500 fordulatot veszített. Ebben a helyzetben Jim zsenijére volt szükség ahhoz, hogy óvva a motort, célba érjen - ráadásul az első helyen!
Silverstone-ban rögtön elhúzott a rajtnál és kezdeti gyors köreivel megtörte a vetélytársak önbizalmát. Ez a harcmodor egyébként is jellemző volt rá - néhány évtizeddel később pedig egy bizonyos Ayrton Sennánál látjuk viszont...
A Nürburgringen be kellett érnie egy második hellyel John Surtees (Ferrari) mögött, de Monzába ezzel együtt is úgy ment, hogy ott bebiztosíthatja a világbajnoki címet.
Az Olasz Nagydíj hétvégéje azonban nem kezdődött jól: a szabadedzések végig problémákkal teltek, így Clark az időmérő edzésen is csak a második sorba tudta magát kvalifikálni. A versenyen a skót ugyan jól rajtolt, de Graham Hill (BRM) és Surtees hamar visszaelőzték. Aztán Surtees és Clark elment Hill mellett. Jimnek szerencséje volt, hiszen John motorja a 19. körben felmondta a szolgálatot, így a skót került az élre. Hill és Dan Gurney (Brabham-Climax) azonban utolérték és végig nyomás alatt tartották, de Jim kitartott és learatta a győzelmet. És ezzel világbajnok volt!
Három futam azonban még hátra volt. Watkins Glenben a rajtnál motorgondjai voltak, így egy kör hátrányból kezdte a versenyt - mégis felverekedte magát egészen a harmadik helyig! Mexikóban és Dél-Afrikában aztán nem talált legyőzőre. 1963-as mérlege lenyűgöző volt: tíz versenyen hét futamgyőzelem, hét pole pozíció és megszerezte a maximálisan megszerezhető 54 pontot (az akkori pontrendszerben csak a legjobb hat futam eredménye számított be a végeredménybe - egyébként Clark összesen 73 pontot szerzett a "63-as szezonban)!
Ebben az évben a Lotus története során először elindult a híres Indy 500-as versenyen Amerikában. Chapman két versenyzőt nevezett: Clarkot és az amerikai Dan Gurney-t. Az amerikaiak először kinevették a furcsán kicsi Lotusokat, amelyek Ford motorral voltak felszerelve (a Fordok 80 lóerővel gyengébbek voltak az amerikaiak által favorizált Offenhausereknél). Ráadásul a szervezők arra kényszerítették Clarkot - aki a Forma-1-es világbajnokság egyik élmenőjeként pedig elég jó ajánlólevéllel rendelkezett - hogy átmenjen az úgynevezett "újonc-teszten". Alábbhagyott a gúnyolódás, amikor Jim a második helyre, Gurney pedig a pole pozícióba kvalifikálta magát! A Lotus-Ford motorja lehet, hogy nem volt olyan erős, mint az Offenhauserek, de a Forma-1-es konstruktőrök már akkor is előrébb jártak az amerikai sorozatok tervezőinél! A robosztus amerikai autók mellett a Lotus kicsinek és törékenynek tűnt ugyan, de pont ebben rejlett az ereje: ugyanis sokkal könnyebb volt, mint vetélytársai, s ez bőven kiegyenlítette a motorerőbeli hátrányt! Ráadásul Chapman alkalmazta a felfüggesztést, ami gyorsabb kanyarodást tett lehetővé és az autó fogyasztása is kedvezőbb volt - mind gumi, mind üzemanyag tekintetében.
A versenyen méginkább lesett az amerikaiak álla. A boxkiállások után Dan erősen visszaesett, mert a csapat túl lassú volt, Jim pedig a második helyre állt vissza az amerikai Parnelli Jones mögé. Jones előnye óriási volt - 40 másodperc. Clark azonban "begyújtotta a rakétákat" és mindössze harminc kör alatt négy másodpercre dolgozta le hátrányát! Ekkor elkezdett folyni az olaj Jones autójából. Clark visszavett a tempóból és várta, hogy mikor fogják az amerikait - a szabályoknak megfelelően - kiinteni a versenyből. A hazai pálya azonban nagyon lejtett és Jones-t nem zárták ki, noha többen kicsúsztak az olaján és még sárga zászló alatt is előzött (a sárga zászlót pont az ő olaja miatt lengették). Végül Jones - erősen vitatható körülmények között - nyert, Clark pedig második lett. Jim azonban rendkívül sportszerű módon méltatta vetélytársa teljesítményét és azt is hozzátette, hogy számára értéktelen lett volna egy olyan győzelem, amit azért arat, mert ellenfelét kizárják előle. Az Év Újonca címet azonban természetesen hazavihette és azok közé a trófeái közé helyezte Edington Mains-i házában, amelyek a legtöbbet jelentettek számára. Ebben az évben elindult a Milwaukee Mile-i futamon is amerikában, amelyet fölényesen megnyert.
Vereség a Ferraritól és Surtees-től - 1964
Az 1964-es szezon első Forma-1-es versenyénél, a Monacói Nagydíjnál "csak" egy negyedik helyet láthatnunk Jim Clark neve mellett a Forma-1 statisztikáival foglalkozó könyvekben, de ez távolról sem mond el mindent arról a teljesítményről, amelyet a "Repülő Skót" nyújtott. Vezetett a versenyben, amikor egy műszaki hiba miatt rendkívül nehezen kezelhetővé - krónikusan alulkormányzottá - vált Lotus 33-asa. Clark azonnal lereagálta a dologot - méghozzá nem is akárhogyan: megváltoztatta a vezetési stílusát a körülményekhez alkalmazkodva és a hiba felmerülését követő körben azonnal leggyorsabb kört futott! Azonban a probléma miatt egy nem tervezett boxkiállást is meg kellett ejtenie, ami 18 másodpercébe került és a harmadik helyre esett vissza Dan Gurney (Brabham-Climax) és Graham Hill (BRM) mögé. Miután Gurney kiesett, már a második helyen autózott, amikor újabb balszerencse sújtotta Clarkot: leesett az olajnyomása és emiatt a futam végére a negyedik helyre csúszott vissza. Az eredmény nem tükrözte a versenyen mutatott teljesítményét, de megfelelő válasz volt kritikusainak, akik korábban azt állították, hogy Clark csak akkor jó, ha minden körülmény neki dolgozik és tökéletes az autója.
A Holland Nagydíjon Jim sima győzelmet aratott, a Spa-Francorchamps-i diadal azonban már kalandosabb körülmények között született. Az időmérő edzésen motorgondok miatt csak a harmadik sorba kvalifikálta magát - több, mint öt másodperccel elmaradva a pole-t megszerző Gurney-től. A rajtot azonban remekül kapta el és az Eau Rouge-ba már a harmadik helyen ment be. Aztán John Surtees (Ferrari) kiesése után második volt Gurney mögött, ám Hill és Bruce McLaren (Cooper-Climax) utolérték és elmentek mellette. Ezután hihetetlen eseménysorozat vette kezdetét: először a fölényesen vezető Gurney autójából fogyott ki az üzemanyag, majd az utolsó körben Hill és McLaren is így járt. Clark ölébe hullott a győzelem - igaz, ehhez valószínűleg nemcsak a szerencse kellett, hanem Jim finom vezetési stílusa is, ami miatt az ő autója kevesebbet fogyasztott, mint másoké.
Franciaországban Clark kiesett, majd a Brit Nagydíjon nyerni tudott Hillt maga mögé utasítva. A világbajnokság ezen szakaszában úgy tűnt, hogy Jim magabiztosan megvédi címét - senki sem sejtette előre azt a balszerencse sorozatot, ami ezután következett rá. Kiesett Németországban, Ausztriában és Olaszországban. Watkins Glenben vezetett, amikor egy műszaki hiba hátra vetette és hiába utasították csapattársát, Mike Spence-t, hogy adja át neki autóját (akkor ez még megengedett volt), a második számú Lotusszal is gond volt, így Jim csak hetedik lett.
Az utolsó versenyre, Mexikóvárosba úgy érkezett a mezőny, hogy még három versenyzőnek - Surteesnek, Hillnek és Clarknak - volt esélye a világbajnoki címre. A futam jól kezdődött Jim számára, hiszen az első körben máris két másodperces előnyre tett szert a mezőnyhöz képest. Azonban Hill volt a második helyen, ami azt jelentette, hogy abban a pillanatban ő számított "virtuálisan" világbajnoknak. Egészen addig, amíg Lorenzo Bandini (Ferrari) ki nem ütötte a versenyből...
A másik vetélytárs, Surtees ekkor a negyedik helyen autózott, ami Jim világbajnoki címét jelentette volna - ha végig így marad. De nem maradt. Clark autójából elkezdett szivárogni az olaj és vissza kellett vennie a tempóból. Gurney elment mellette, majd később egészen az ötödik helyig esett vissza. A második helyen autózó Bandinit a Ferrari - feltehetőleg - utasította, hogy engedje maga elé Surteest, így 1 pont előnnyel az angolé lett az 1964-es világbajnoki cím, aki 40 pontot szerzett. Jim harmadik lett Hill mögött 32 ponttal.
Az év során a Lotus ismét indult az Indy 500-on is. Az amerikaiak tanultak az előző évben történtekből (abból, hogy a Lotusok csak a balszerencse miatt nem verték agyon az ő autóikat) és már több sztárjuk - A.J. Foyt, Parnelli Jones, Rodger Ward, Eddie Sachs - európai stílusú autókat is hozott magával (noha a versenyen aztán mégis a régi típusú amerikai "roadsterekkel" indultak). Clark ettől nem zavartatta magát és megszerezte a pole pozíciót. A futama azonban balszerencsésen alakult. Az első körben Sachs balesete miatt leállították a versenyt - sajnos a versenyző életét vesztette. Clark az új rajt után is vezetett, de később a Dunlop gumik hibája miatt fel kellett adnia a versenyt. Foyt nyert és - némi szerencsével - ismét megmenekült az amerikai autók becsülete.
A Forma-2-ben közben Clark kilenc versenyből négyet nyert meg, a Brit Túraautó Bajnokságban pedig egy Lotus-Cortinával (Lotus 28) első lett. Hazájában egyike volt a legnagyobb sztároknak és ezt az is jelezte, hogy megkapta az OBE (Order of the British Empire) érdemrendet a királynőtől, miközben a Beatles-t például csak az alacsonyabb fokozatú MBE (Member of the British Empire) rendjellel tüntették ki.
Jim Clark nagy éve - 1965
1965 olyan fokú dominanciát hozott Jim Clark számára, amilyenre ritkán adódik példa a Forma-1-ben. S nemcsak a "királykategóriában" volt lenyűgöző a teljesítménye: megnyerte az amerikai Indy 500-at, a Tasman Kupát, nyert futamokat a Lotus-Cortinával és a sportautósok között a Lotus 30-al. Az embernek az lehetett az érzése, hogy egyszerűen nem tud veszíteni!
A Forma-1-es szezon január 1-jén kezdődött Dél-Afrikában. Clark megszerezte a pole pozíciót, szokásos taktikájával már az első körben elhúzott és demoralizálta az ellenfeleket és végül fél perccel nyert Surtees előtt.
A következő futamra csak május 30-án került sor, de Clark természetesen nem töltötte tétlenül a köztes időszakot: ekkor nyerte meg a Tasman Kupát (nyolc versenyen öt győzelem) és a világbajnokságba nem beszámító Forma-1-es futamokon is részt vett. Indult például a Brands Hatch-i "Bajnokok Versenyén", ahol nyert az első futamban, de a másodikban - nagy igyekezetében, hogy utolérje Gurney-t - kicsúszott.
Nem sokáig bánkódott. Hamar a Sebringen találjuk, ahol két körös előnnyel megnyer egy háromórás túraautó versenyt a Lotus-Cortinával! Aztán visszarepült Nagy-Britanniába, hogy Goodwoodban és Silverstone-ban a világbajnokságba nem beszámító Forma-1-es, sportautó és túraautó versenyeken vegyen részt - és nyerjen. Április végén megnyert egy esős Forma-2-es futamot is Pauban, a francia bajnokságban - amelyeben később összesítésben is győzött. Májusban az Indy 500-on indult - és nyert - és emiatt kihagyta a Forma-1-es Monacói Nagydíjat is (ami pedig már beleszámított a világbajnokságba). Még ezt is megengedhette magának - amint az év hátralévő része mutatja.
A Forma-1-es világbajnokságba a június 13-i Belga Nagydíjon tért vissza, amelyet egy perces előnnyel nyert honfitársa, az ifjú Jackie Stewart (BRM) előtt - mindenki mást lekörözve. A Francia Nagydíj szabadedzésén felforrt a motorja, ezért a Lotus 33-as helyett egy régi Lotus 25-össel kellett teljesítenie a hétvégét. Ezzel is megszerezte az első rajtkockát és a versenyen fél perc előnnyel nyert Stewart előtt.
A Brit Nagydíjon ismét övé volt a pole és újra elhúzott a rajtnál. Féltávnál azonban probléma támadt a motorjával - olajnyomás - és a hátra lévő időben igyekeznie kellett óvnia az autót, de azért annyira nem lelassulnia, hogy az egyre közeledő Hill megelőzhesse. Sikerült! A végén Jim 3,2 másodperces előnnyel nyert. Hollandiában ennél kényelmesebben és fölényesebben nyert és aztán jött a Nürburgring, ahol addig még sosem sikerült nyernie. 1965-ben azonban itt is megállíthatatlan volt: ezúttal tizenhat másodperccel verte Hillt. Ráadásul ezzel második világbajnoki címét is megnyerte, hiszen előnye már matematikailag is behozhatatlan volt négy futammal a szezon vége előtt (54 ponttal rendelkezett, miközben a második helyen álló Hillnek 32 pontja volt)! Az utolsó három futamon - Olaszország, USA, Mexikó - nem ért célba, de ez már lényegtelen volt.
Jim sikerei hatására egy filmsztáréval vetekedő népszerűséget élvezett hazájában - valószínűleg nagyobbat, mint amiben addig autóversenyzőnek valaha is része volt. A szakírók szuperlativuszokban cikkeztek róla - többek között állítva, hogy Clark jobb versenyző, mint az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio, vagy a Nagy-Britanniában addig lekedveltebbnek számító Stirling Moss. Clarknak azonban sosem szállt fejébe a dicsőség: mindig megmaradt szerénynek, sőt kissé félénknek - ez persze csak még szimpatikusabbá tette.
1965-ben végre az Indy 500-as trófea is az övé lett. Amerika megadta magát Európának - legalábbis az autóépítés terén. A mezőny tele volt Lotusokkal és Lolákkal - s immár a "roadsterek" számítottak kivételnek. Jim az egész májust az Indy-re szánta és emiatt még a Forma-1-es Monacói Nagydíjat is kihagyta, hogy ne kelljen állandóan ingáznia a két kontinens között. A Lotus tanult az előző évek hibáiból: jobban felkészített boxcsapatot vittek magukkal és jobb gumikat. Clark gyakorlatilag rajt-cél győzelmet aratott Lotus 38-Fordjával (csak egy boxkiállás erejéig átengedve a vezetést A.J. Foytnak) és a futam végére két teljes körrel előzte meg a második helyen végző Parnelli Jones-t! Jim volt az első nem amerikai versenyző 1916 óta, akinek sikerült diadalmaskodnia a híres versenyen.
Hirtelen zuhanás a csúcsról - 1966
1965 a 1,5-literes formula utolsó éve volt, mielőtt 1966-ban bevezették volna az új, 3-literes motorokat. A Lotusnak azonban nem sikerült az átállás. Vásároltak egy bonyolult BRM H16-os motort, amely azonban rossz választásnak bizonyult és ez megpecsételte a szezonjukat.
Az első futamot Monacóban rendezték, s a technikás pályán Clark vezetési tudása pole pozíciót hozott. A versenyen azonban a hátsó felfüggesztés meghibásodása miatt kiállni kényszerült - miközben a második helyen futott. Belgiumban újabb kiesés következett, majd Franciaországban rajthoz sem tudott állni, mivel az edzésen eltalált egy madarat és az arca megsérült. Emiatt még Nagy-Britanniában is gondjai voltak, de azért sikerült az első pontszerzés az 1966-os szezonban - egy negyedik hellyel. A Holland Nagydíjon a Lotus úgy döntött, hogy az előző évi autót, a 33-ast indítja egy 2 literes motorral. A szezon során addig domináló Jack Brabhamnek (Brabham-Repco) meglepődve kellett tapasztalnia, hogy Clark azzal az autóval is tudja vele tartani a tempót. Ekkor azonban elromlott a Lotus vízhűtő rendszere és Clarknak kétszer is meg kellett állnia vízért. Hiába adott bele minden tőle telhetőt, végül a harmadik hellyel kellett beérnie.
A Nürburgringen újra a 2 literes Lotusszal indultak és Jim pole pozíciót szerzett vele! Úgy tűnt, hogy a 33-as egyszerűen gyorsabb volt, mint BRM motorral szerelt új autó, a 43-as. A gond "csupán" az volt, hogy ezt a "65-ös szezon vége után nem fejlesztették és emiatt rendkívül megbízhatatlan volt. Jim ennek a megbízhatatlanságnak újra áldozatául esett a nürburgringi futamon: hiába volt jobb, mint a versenyt végül megnyerő Brabham, nem érhetett célba egy műszaki hiba miatt. Monzában ismét kiesett.
Watkins Glenben a Lotus 43-BRM-mel álltak rajthoz és Jimnek - némileg meglepő módon - sikerült a nem túl jól sikerült konstrukcióval learatnia egyetlen győzelmét az évben. Aztán az utolsó versenyt, Mexióban megint feladni kényszerült. Összesen 16 ponttal a világbajnokság hatodik helyén végzett - ami nyilvánvalóan csalódást jelentett számára a domináns "65-ös év után.
Az 1966-os Indy 500-as versenyen Jim legnagyobb ellenfelei két Európából jól ismert kolléga, Graham Hill és Jackie Stewart voltak. A verseny úgy kezdődött, mint 1965-ben: Clark vezetett. Később azonban kétszer is megpördült a verseny során (remek autókontrolljának köszönhetően egyik alkalommal sem csapódott a falba), így visszaesett Stewart és Hill mögé. Stewart sokáig vezetett, de nyolc körrel a verseny vége előtt műszaki hiba miatt kiesett, így Hill nyert Clark előtt. Jim ugyanúgy tudott örülni barátja sikerének is, mint a magáénak örült volna.
Clark Tasman Kupája ebben az évben nem sikerült olyan jól: nem tudott versenyt nyerni, mégis azt mondta, hogy ez a kilenc hét volt a legboldogabb periódus, amit valaha Európán kívül töltött. Megtanult repülőgépet vezetni, vizisíelni és egyszerűen csak jól érezte magát.
Ismét felfelé ível a teljesítménygörbe - 1967
Az 1967-es Forma-1-es szezont az előző évi Lotus 43-BRM-mel kezdte a csapat Dél-Afrikában - mondhatni a szokásos megbízhatatlansággal, ugyanis Jim kiesett. Monacóban a Lotus 33-Climaxot vetették be, de ez az autó sem ért célba - a felfüggesztés hibája miatt.
A Holland Nagydíjra aztán végre elkészült a Lotus új gépe, a 49-es egy Ford motorral szerelve. Az időmérő edzésen még Clark új csapattársa, Graham Hill volt jobb kettejük közül, de a versenyen Jim diadalmaskodott. Belgiumban a skót pilóta hatodik lett, aztán Franciaországban kiesett, majd Nagy-Britanniában újra nyerni tudott. Németországban és Kanadában kiesett.
Monzában újabb klasszikus teljesítményt láthattak a nézők Jimtől. A futam elején az élvonalban küzdött, amikor elkezdett ereszteni az egyik gumija. Kiállt a boxba és egy körös hátrányban tért vissza a pályára. Clark őrült tempót kezdett diktálni a felzárkózás érdekében, többször megdöntve a pályacsúcsot! Denis Hulme (Brabham-Repco) és Hill közben kiesett a mezőny elejéről és már csak John Surtees (Honda) és Jack Brabham (Brabham-Repco) voltak előtte - ám öt kilométeres előnyben. Jim azonban nem hagyta magát: tovább száguldott és az utolsó körre az élre verekedte magát! Fantasztikus küzdelme azonban nem nyerte el jutalmát, ugyanis ekkor kifogyott autójából az üzemanyag és Surtees valamint Brabham ismét el tudtak mellette menni, így "csak" a harmadik lett. Akik azonban látták azt a versenyt tudják, hogy Clarkról szólt. Graham Hill azt mondta róla egyszer, hogy Clark olyan versenyző volt, akiről nem feledkezhettél meg akkor sem, ha megelőzted, hiszen mindig benne volt a pakliban, hogy visszajön. Egyszerűen nem lehetett lerázni, megtörni.
Az utolsó két futamot - USA, Mexikó - meg is nyerte, de autója korábbi megbízhatatlansága miatt 41 pontjával így is "csak" harmadik lett a világbajnokságban a két Brabham-pilóta, Hulme és Jack Brabham mögött. Ráadásképpen a Forma-2-ben az 1967-es esztendőben három győzelmet aratott (Barcelona, Madrid, Finnország). Az Indy 500-on gyengébben szerepelt, mint korábban: a tizenhatodik helyen kvalifikálta magát és motorhiba miatt a 35. körben kiesett. A Tasman Kupában öt versenyt nyert meg a nyolcból és ezzel a bajnoki cím is az övé lett Jackie Stewart előtt.
Egy brilliáns pályafutás tragikus vége - 1968
Az 1968-as Forma1-es szezon megint nagyon korán, januárban kezdődött Dél-Afrikában. Jim megnyerte a versenyt Lotus 49-Fordjával, s mivel ez pályafutása 25. Forma-1-es diadala volt, az örökranglista élére került - a 24 győzelemmel rendelkező ötszörös világbajnok, Juan Manuel Fangio elé.
Ezt követően a Lotus a Tasman Kupára utazott, hogy ott teszteljék a Lotus 49-et és a 2,5-literes Ford motort. Jim itt is dominált hét futamból négyet megnyerve. Ez volt utolsó Tasman Kupája. Pályafutása során összesen háromszor nyerte meg a sorozatot (rekord - holtversenyben Graeme McRae-vel), 14 futamgyőzelmet aratott a keretein belül (szintén rekord) és az egy szezonban aratott futamgyőzelmek számában is ő a rekorder (1967-ben öt győzelem).
Colin Chapman ebben az időben minden tekintetben forradalmasította a Grand Prix versenyzést: nemcsak technikai újítások sora fűződik a nevéhez, de az is, hogy az ő autóin jelentek meg először szponzori feliratok. Sokak szerint itt ért véget az "ártatlanság kora" a sportág számára, mások viszont egyáltalán nem értékelték ezt a fejleményt olyan "tragikusan", hiszen ha több pénz áramlik a Forma-1-be, az csak elősegíti a fejlődést, így a népszerűsödést is.
A Tasman Kupa után Clark visszarepült Nagy-Britanniába, hogy tesztelje a Lotus 56-ot, amelyet Chapman az Indy 500-on szándékozott indítani. Aztán Párizsba ment egy kicsit pihenni (itt bérelt lakást az egyik barátjától - hivatalosan egyébként Svájcban lakott adózási okok miatt).
Március 31-én elindult egy Forma-2-es versenyen, de kiesett. A következő héten a BOAC 500 elnevezésű sport prototípus versenyen akart indulni Brands Hatch-ben egy Forddal, de egy korábbi ígéretére hivatkozva a Lotus arra kötelezte, hogy Hockenheimba menjen egy Forma-2-es futamra. Jim pedig tartotta magát az ígéretéhez...
Ezen a teljesen jelentéktelen versenyen az első futam ötödik körében Jim Clark - minden idők egyik legnagyobb autóversenyzője - 240 km/h-s sebességgel kivágódott a vizes pályáról és egy fának ütközött. A 32 éves versenyző azonnal életét vesztette.
Az okot sosem sikerült tisztázni. A vezetői hibát kizárták, s defektről pletykáltak, de biztosat nem sikerült kideríteni. Temetésén gyakorlatilag összes versenyzőtársa megjelent, s amint Chris Amon beszámolt róla érzelmeiket a szomorúság, a döbbenet és a félelem keverékeként lehetett leírni: ha ez Jim Clarkkal megtörténhetett, akkor bárkivel megtörténhet!
Az 1968-as világbajnokságot Clark csapattársa, Hill nyerte, aki Jim emlékének ajánlotta didalát. A skót autóversenyzői hagyományokat pedig az akkor még pályája elején járó Jackie Stewart vitte tovább méltó módon.
Jim Clark egyike volt az autóversenyzés legnagyobb alakjainak. A körülmények állandó változása miatt lehetetlen lenne objektív alapokon megnevezni "minden idők legjobbját", de a szubjektív értékelésekben Jim a mai napig nagyon gyakran szerepel az élmezőnyben, sőt az első helyen! Statisztikái lenyűgözőek: 72 futamon 25 versenyt nyert, ami 34,72 százalékos győzelmi rátát jelent (ennél jobb mutatóval csak hárman rendelkeznek: Juan Manuel Fangio, Alberto Ascari és Michael Schumacher); szerzett 33 pole pozíciót - 45,83 százalékos ráta (ebben a tekintetben csak Fangio előzi meg - az általában "pole-királynak" tartott Ayrton Senna "csak" a negyedik 40,37 százalékkal); futott 28 leggyorsabb kört - 38,89 százalék (ismét csak Fangio jobb); szerzett 274 pontot - ez versenyenként átlagosan 3,806 pontot jelent. Érdekesség, hogy 25 győzelme mellett pályafutása során mindössze egyszer volt második. Győztes típus volt!
A fantasztikus statisztikai mutatók önmagukban elégnek bizonyulhatnának ahhoz, hogy Clarkot méltán emlegessék a sportág legnagyobb alakjai között. Akik ismerték és látták, azok mégis azt mondják, hogy a legmegragadóbb az volt benne, hogy brilliáns tehetsége és sikerei ellenére mindig szerény maradt, sportszerű és olyan pozitív személyiség, akivel a néző könnyen tudott azonosulni. Ez volt az igazi titka népszerűségének.
40 éve hunyt el Jim Clark
Farmergyerek a versenypályákon!
James Clark 1936. március 4-én született a skóciai Kilmany-ban öt gyermek közül a legkisebbként és egyetlen fiúként. Clarkék tehetős gazdálkodók voltak, akik több farmmal rendelkeztek. Amikor Jim hatéves volt Kilmany-ból az Edington Mains-i farmra költöztették. A kis Jimmy lekedveltebb elfoglaltsága a kerékpározás (melyben vad és szertelen versenyeket rendeztek testvéreivel és a barátokkal) és a zene volt. Utóbbihoz Jimnek nagyon jó érzéke volt, még szólót is énekelt az iskolai kórusban.
Jónéhány évvel később, amikor nagyapja és nagybátyja meghalt, Jimnek ott kellett hagynia az iskolát, hogy átvegye az Edington Mains-i farm vezetését. Ezt nem tartotta nagy áldozatnak, azt mondta, hogy úgyis jobban érdeklik a sportok, mint a tanulás.
Az autóversenyzéssel akkor került közelebbi kapcsolatba, amikor egy helyi rali versenyző, Billy Potts egy alkalommal navigátor nélkül maradt a Skót Rali előtt. Felhívta Andrew Cowant, a Berwick és Környéke Motor Klub elnökét, hogy ajánljon neki valakit. Cowan történetesen az Ednami Fiatal Farmerek Klubjának is az elnöke volt és ismerte Jim Clarkot. Tudta róla, hogy nemrég otthagyta az iskolát, néhány hónapja megszerezte a jogosítványt és nagyon érdeklik a sportok, a versenyzés. Őt ajánlotta tehát. Potts felhívta Clarkot, aki nagy örömmel fogadta el a felkérést.
Az első két napon Jim csak az anyósülésen ült, navigált és figyelt, de a harmadik napon egy nem mért szakaszon Potts megkérdezte, hogy lenne-e kedve vezetni is egy kicsit az Austin Healy 100M-et. Természetesen volt. Jim óvatosan elindult, de ekkor hirtelen elviharzott mellettük egy XK120-as és Clark annyira megijedt, hogy a sövénykerítésben kötöttek ki. Miután azonban visszatolták az autót az útra már nem volt többé probléma. Jim rálépett a gázra, utolérte és visszaelőzte az XK120-ast és óriási élményként élte meg, hogy ilyen gyorsan vezethet egy autót.
Jim első igazi autóversenyére 1956-ban került sor a Crimond Airfield-en, Aberdeen közelében Skóciában. Talán utólag hihetetlennek tűnik, de az utolsó helyen végzett - igaz, autója, egy német DKW 3-6 nem a legjobb gép volt. Ez a kudarc azonban nem kedvetlenítette el. Sőt, vásárolt egy Sunbeam Talbot Mark III-t a jobb eredmények érdekében. Szülei nem nézték jó szemmel Jim egyre nagyobb vonzódását az autókhoz, hiszen fiukat a családi hagyomány folytatására, a farmerkedésre szánták.
Pedig Jim ekkor még nem dédelgetett álmokat a Forma-1-ről. Egyszerűen csak a vezetés és a verseny iránti szenvedélyből csinálta. Kívülállók voltak azok, akik először felfigyeltek a tehetségére és biztatták, hogy törekedjen minél magasabbra.
Első győzelmére 1957. október 5-én került sor Border Motor Racing Club trófeájáért kiírt versenyen Charterhallban. Clark barátja Porsche 1600-asát vezette, amelyet később aztán meg is vásárolt. Ugyanebben az évben egy Triumph TR-3-assal megnyerte a "Rest-and-be-Thankful" elnevezésű hegyi versenyt is.
1958-ban a Border Reivers csapat adott alá egy Jaguar D-Type-ot és ezzel már Skócián kívül rendezett versenyeken is elindult - váltakozó sikerrel. Először Angliában szerepelt, majd májusban sor került első nemzetközi versenyére is a belgiumi Spa-Francorchamps-ban, ahol a nyolcadik helyen végzett. Az év során Jaguar-jával, Triumph-jával és Porschéjével sok futamon indult és néhányat meg is nyert, de az igazi áttörést a karácsony másnapján rendezett Brands Hatch-i Gemini Forma-Junior verseny jelentette. Ez volt Clark pályafutásának első együléses versenye. Lotus 14-esével sokáig vezetett, majd végül a második helyen végzett az autó készítője, bizonyos Colin Chapman mögött...
Chapman már néhány hónappal korábban meghívta Clarkot egy Forma-2-es tesztelésre, ahol Jim lassabb volt ugyan, mint a Lotus akkori Forma-1-es pilótája, Graham Hill, de azért elég jó benyomást tett. A Border Reivers ezt követően vásárolt egy Lotus 14-est Clarknak, amivel aztán remekelt a karácsonyi Brands Hatch-i viadalon.
Jim első győzelmére a Lotus 14-essel a Mallory Park-i 1000 cc-1600cc GT versenyen került sor 1959 márciusában. A Border Reivers később vett neki egy Lister-Jaguart, amellyel rendszeresen nyerni tudott és jó helyezéseket ért el. Köridei olyan jók voltak, hogy felvehette a versenyt a kor Forma-1-es csillagaival, akik gyakran elindultak az alsóbb kategóriákban is. Erre figyelt fel az Aston Martin Forma-1-es csapatának főnöke, Reg Parnell és le akarta szerződtetni Clarkot Forma-1-es csapatába 1960-ra. Közben Jim tesztelte Colin Chapman Lotus 18-Cosworth autóját is a Forma-Juniorban.
Az Aston Martin végül is kifutott az időből új Forma-1-es autója elkészítésével, így Jim a Forma-Juniorban és Forma-2-es versenyeken kezdte az 1960-as évet a Lotusszal. A Forma-Juniorban csapattársával, Trevor Taylorral közösen megnyerte a Brit Bajnokságot - nyert három versenyt és vezetett Monacóban. Az Aston Martin színeiben indult viszont a Le Mans-i 24 órás versenyen, ahol Roy Salvardorival a harmadik helyet szerezték meg a két Ferrari mögött.
Új csillag a Forma-1-ben
Remeklése jutalmaként Chapman elindította a Forma-1-ben is. Debütáló versenyén, a Holland Nagydíjon Clark a negyedik helyen autózott, amikor váltóhiba miatt kiesett. A következő futamon, a belgiumi Spa-Francorchamps-ban Clark már pontot szerzett ötödik helyével. Sajnos azonban nem az eredmények miatt marad emlékezetes ez a futam: a szabadedzésen Clark csapattársa, az angol Stirling Moss súlyosan megsérült egy balesetben. A verseny aztán még rosszabbul alakult: előbb Chris Bristow (Cooper-Climax), majd Clark egyik csapattársa, Alan Stacey szenvedett halálos balesetet.
Jim a következő futamon, Franciaországban újabb két pontot szerzett, majd Nagy-Britanniában nem tudott a pontszerzők közé kerülni. Portugáliában nem kezdődött jól a hétvége számára, miután bukott a szabadedzésen. A verseny azonban addigi legjobb eredményét hozta: egy harmadik helyet Jack Brabham és Bruce McLaren (mindkettő Cooper-Climax) mögött.
A monzai futamot a brit csapatok - köztük a Lotus - bojkottálták a pálya döntött kanyarja miatt. Az év utolsó versenyére aztán, az amerikai Riverside-ba, visszatértek. Itt Clark az ötödik helyen kvalifikálta magát, ám a versenyen csak tizenhatodik lett. Jim az 1960-as szezonban 8 pontot szerzett és nyolcadik lett a világbajnokságban. Ez elég volt ahhoz, hogy Chapman a jövőben is fontos szerepet szánjon neki Forma-1-es csapatában. A szezont egyébként a farmotoros Cooperek és Lotusok uralták, s ez kijelölte az utat a Forma-1-es konstruktőrök számára.
Az 1961-es Forma-1-es szezon Monacóban kezdődött. Clark nem szerzett pontot, de a következő versenyen, Hollandiában hamradik lett két Ferrari-pilóta, Wolfgang von Trips és Phil Hill mögött. Aztán újabb pont nélkül zárt verseny következett Belgiumban, majd megint harmadik hely Giancarlo Baghetti (Ferrari) és Dan Gurney (Porsche) mögött. A Brit Nagydíjat nem fejezte be, Németországban negyedik lett, Olaszországban ismét nem ért célba, az Egyesült Államokban pedig befutott, de nem pontszerző helyen. 11 pontjával a világbajnokság hetedik helyén végzett holtversenyben Bruce McLarennel (Cooper-Climax). Csapattársa, Innes Ireland 12 pontot szerzett, ráadásul megnyerte az év utolsó futamát Watkins Glenben. Ez volt a Lotus első győzelme, s amellett, hogy természetesen nagy öröm volt Colin Chapman számára, némi gondot is okozott. Chapman ugyanis tudta, hogy ennek ellenére Clark a tehetségesebb és benne több lehetőség rejlik. 1962-ben ezért Jimet kezdte első számú pilótaként kezelni és ezzel nyilvánvalóan sérelmekett okozott Ireland-nek. Csapatvezetőként azonban keménynek kellett lennie és a csapat érdekeit szem előtt tartania.
Jim 1961-ben indult először az úgynevezett Tasman Kupán. Ezt a versenysorozatot ausztráliai és új-zélandi helyszíneken rendezték és nagy jelentősséggel nem bírt a Forma-1-hez képest. Ennek ellenére a Grand Prix sztárok szívesen vettek részt rajta és mérték össze tudásukat egymással és a helyi versenyzőkkel - egy kicsit más körülmények között, mint a Forma-1-ben. Amolyan vakáció hangulata volt az egésznek, a vetélytársak lazítottak, viccelődtek egymással az autón kívül - a versenyeken persze ugyanolyan keményen hajtottak, mint máskor - hiszen a presztízs fontos dolog. Az évek során indult itt Jack Brabham, Bruce McLaren, Jackie Stewart, Graham Hill, Denis Hulme, Chris Amon, Frank Gardner, Piers Courage, Jochen Rindt, Richard Attwood - és persze Clark. Jim első szereplése a sorozatban nem sikerült túl fényesre - legjobb eredménye egy második hely volt. Később azonban még vissza fog térni ide...
A Forma-1-ben a Chapman által épített Lotus 24-Climax remek gépnek tűnt, így nem csoda, hogy sok csapat állt sorba az autóért az 1962-es szezon előtt. (Akkoriban még bevett szokás volt, hogy a csapatok vásároltak egymástól autót.) Ám a zseniális tervezőnek volt egy ennél is jobb találmánya, a Lotus 25-Climax, amit nem adott el senkinek, hanem inkább saját pilótáját, Jim Clarkot ültette bele.
Az első versenyen - Hollandia, Monaco - a skót versenyző még kiesett váltóhiba miatt, Spa-Francorchamps-ban azonban megszerezte pályafutása első futamgyőzelmét. Pedig ez a verseny is rosszul indult: a szabadedzéseken műszaki gondokkal küzdött, ezért nem tudott eleget gyakorolni. Ennek az lett az eredménye, hogy az időmérő edzésen csak az ötödik sorba kvalifikálta magát. A versenyen azonban szencációs teljesítményt nyújtott! Az első kör után már ötödik volt, majd feldolgozta magát az élre, hogy végül fél perces előnnyel nyerjen Graham Hill (BRM) előtt. Ez a diadal úgy tűnt, hogy meghozta Clark önbizalmát.
A Francia Nagydíjon vezető pozícióból esett ki, aztán az angliai Aintree-ben ismét nyert. A Nürburgringen hibázott és visszaesett a rajtnál, aztán egy kemény hajsza után a vizes pályán végül a negyedik helyet szerezte meg. Korábban egyébként már járt ezen a pályán egy sportautó versenyen, ahol egy Lotus 23B prototípust vezetett. Jim negyed távig vezetett, amikor váltóhiba miatt az árokba borult. Előtte azonban az ő autójánál jobbnak tartott Ferrarikat és Porschékat körönként 20 másodperccel verte!
A Forma-1-es szezon Monzában folytatódott, ahol Clarkot ismét saját váltója fosztotta meg a győzelemtől. Mivel Jim nem szerzett pontot, Hill viszont nyert, a hátralévő két versenyt a skótnak meg kellett volna nyernie ahhoz, hogy ő legyen 1962 bajnoka. Watkins Glenben meg is tette a magáét: győzött Hill előtt. A döntő futamot majdnem három hónap múlva, december 29-én rendezték East Londonban, Dél-Afrikában. Jim a verseny háromnegyedéig vezetett és már fél perces előny birtokában volt, amikor tönkrement a motorja és kiesett. Hill nyert és ezzel övé volt a világbajnoki cím. Autója nem volt olyan gyors, mint Clarké, de megbízhatósága sokat segített és az angol maga is végig keményen küzdött. Hill 52 pontot szerzett (ebből 42 számított) és négy futamgyőzelmet, míg Clarknak meg kellett elégednie 30 ponttal és három győzelemmel - viszont kilenc versenyen hat alkalommal övé volt a pole pozíció és ez nagy reményekre jogosította fel a Lotust 1963-ra.
Világbajnoki cím a Forma-1-ben, lenyűgöző teljesítmény az Indy 500-on - 1963
Az új évben Clark az első versenyen még váltógondok miatt kiesett, de aztán beindult a henger és sorozatban négy futamgyőzelem következett. Spa-ban Jim sikerrel állt ki egy kemény próbát, hiszen egy olyan pályán tudott nyerni esőben, amelyet nem igazán kedvelt. A zandvoorti diadal sima volt, de aztán a reimsi Francia Nagydíjon sokkal nehezebb körülményekkel kellett megküzdenie. Clark a pole-ból indult és eleinte gond nélkül tartani tudta első helyét, ám aztán hirtelen egy motorhiba miatt eredetileg 8000 fordulat/perccel pörgő V8-as Climax motorja 1500 fordulatot veszített. Ebben a helyzetben Jim zsenijére volt szükség ahhoz, hogy óvva a motort, célba érjen - ráadásul az első helyen!
Silverstone-ban rögtön elhúzott a rajtnál és kezdeti gyors köreivel megtörte a vetélytársak önbizalmát. Ez a harcmodor egyébként is jellemző volt rá - néhány évtizeddel később pedig egy bizonyos Ayrton Sennánál látjuk viszont...
A Nürburgringen be kellett érnie egy második hellyel John Surtees (Ferrari) mögött, de Monzába ezzel együtt is úgy ment, hogy ott bebiztosíthatja a világbajnoki címet.
Az Olasz Nagydíj hétvégéje azonban nem kezdődött jól: a szabadedzések végig problémákkal teltek, így Clark az időmérő edzésen is csak a második sorba tudta magát kvalifikálni. A versenyen a skót ugyan jól rajtolt, de Graham Hill (BRM) és Surtees hamar visszaelőzték. Aztán Surtees és Clark elment Hill mellett. Jimnek szerencséje volt, hiszen John motorja a 19. körben felmondta a szolgálatot, így a skót került az élre. Hill és Dan Gurney (Brabham-Climax) azonban utolérték és végig nyomás alatt tartották, de Jim kitartott és learatta a győzelmet. És ezzel világbajnok volt!
Három futam azonban még hátra volt. Watkins Glenben a rajtnál motorgondjai voltak, így egy kör hátrányból kezdte a versenyt - mégis felverekedte magát egészen a harmadik helyig! Mexikóban és Dél-Afrikában aztán nem talált legyőzőre. 1963-as mérlege lenyűgöző volt: tíz versenyen hét futamgyőzelem, hét pole pozíció és megszerezte a maximálisan megszerezhető 54 pontot (az akkori pontrendszerben csak a legjobb hat futam eredménye számított be a végeredménybe - egyébként Clark összesen 73 pontot szerzett a "63-as szezonban)!
Ebben az évben a Lotus története során először elindult a híres Indy 500-as versenyen Amerikában. Chapman két versenyzőt nevezett: Clarkot és az amerikai Dan Gurney-t. Az amerikaiak először kinevették a furcsán kicsi Lotusokat, amelyek Ford motorral voltak felszerelve (a Fordok 80 lóerővel gyengébbek voltak az amerikaiak által favorizált Offenhausereknél). Ráadásul a szervezők arra kényszerítették Clarkot - aki a Forma-1-es világbajnokság egyik élmenőjeként pedig elég jó ajánlólevéllel rendelkezett - hogy átmenjen az úgynevezett "újonc-teszten". Alábbhagyott a gúnyolódás, amikor Jim a második helyre, Gurney pedig a pole pozícióba kvalifikálta magát! A Lotus-Ford motorja lehet, hogy nem volt olyan erős, mint az Offenhauserek, de a Forma-1-es konstruktőrök már akkor is előrébb jártak az amerikai sorozatok tervezőinél! A robosztus amerikai autók mellett a Lotus kicsinek és törékenynek tűnt ugyan, de pont ebben rejlett az ereje: ugyanis sokkal könnyebb volt, mint vetélytársai, s ez bőven kiegyenlítette a motorerőbeli hátrányt! Ráadásul Chapman alkalmazta a felfüggesztést, ami gyorsabb kanyarodást tett lehetővé és az autó fogyasztása is kedvezőbb volt - mind gumi, mind üzemanyag tekintetében.
A versenyen méginkább lesett az amerikaiak álla. A boxkiállások után Dan erősen visszaesett, mert a csapat túl lassú volt, Jim pedig a második helyre állt vissza az amerikai Parnelli Jones mögé. Jones előnye óriási volt - 40 másodperc. Clark azonban "begyújtotta a rakétákat" és mindössze harminc kör alatt négy másodpercre dolgozta le hátrányát! Ekkor elkezdett folyni az olaj Jones autójából. Clark visszavett a tempóból és várta, hogy mikor fogják az amerikait - a szabályoknak megfelelően - kiinteni a versenyből. A hazai pálya azonban nagyon lejtett és Jones-t nem zárták ki, noha többen kicsúsztak az olaján és még sárga zászló alatt is előzött (a sárga zászlót pont az ő olaja miatt lengették). Végül Jones - erősen vitatható körülmények között - nyert, Clark pedig második lett. Jim azonban rendkívül sportszerű módon méltatta vetélytársa teljesítményét és azt is hozzátette, hogy számára értéktelen lett volna egy olyan győzelem, amit azért arat, mert ellenfelét kizárják előle. Az Év Újonca címet azonban természetesen hazavihette és azok közé a trófeái közé helyezte Edington Mains-i házában, amelyek a legtöbbet jelentettek számára. Ebben az évben elindult a Milwaukee Mile-i futamon is amerikában, amelyet fölényesen megnyert.
Vereség a Ferraritól és Surtees-től - 1964
Az 1964-es szezon első Forma-1-es versenyénél, a Monacói Nagydíjnál "csak" egy negyedik helyet láthatnunk Jim Clark neve mellett a Forma-1 statisztikáival foglalkozó könyvekben, de ez távolról sem mond el mindent arról a teljesítményről, amelyet a "Repülő Skót" nyújtott. Vezetett a versenyben, amikor egy műszaki hiba miatt rendkívül nehezen kezelhetővé - krónikusan alulkormányzottá - vált Lotus 33-asa. Clark azonnal lereagálta a dologot - méghozzá nem is akárhogyan: megváltoztatta a vezetési stílusát a körülményekhez alkalmazkodva és a hiba felmerülését követő körben azonnal leggyorsabb kört futott! Azonban a probléma miatt egy nem tervezett boxkiállást is meg kellett ejtenie, ami 18 másodpercébe került és a harmadik helyre esett vissza Dan Gurney (Brabham-Climax) és Graham Hill (BRM) mögé. Miután Gurney kiesett, már a második helyen autózott, amikor újabb balszerencse sújtotta Clarkot: leesett az olajnyomása és emiatt a futam végére a negyedik helyre csúszott vissza. Az eredmény nem tükrözte a versenyen mutatott teljesítményét, de megfelelő válasz volt kritikusainak, akik korábban azt állították, hogy Clark csak akkor jó, ha minden körülmény neki dolgozik és tökéletes az autója.
A Holland Nagydíjon Jim sima győzelmet aratott, a Spa-Francorchamps-i diadal azonban már kalandosabb körülmények között született. Az időmérő edzésen motorgondok miatt csak a harmadik sorba kvalifikálta magát - több, mint öt másodperccel elmaradva a pole-t megszerző Gurney-től. A rajtot azonban remekül kapta el és az Eau Rouge-ba már a harmadik helyen ment be. Aztán John Surtees (Ferrari) kiesése után második volt Gurney mögött, ám Hill és Bruce McLaren (Cooper-Climax) utolérték és elmentek mellette. Ezután hihetetlen eseménysorozat vette kezdetét: először a fölényesen vezető Gurney autójából fogyott ki az üzemanyag, majd az utolsó körben Hill és McLaren is így járt. Clark ölébe hullott a győzelem - igaz, ehhez valószínűleg nemcsak a szerencse kellett, hanem Jim finom vezetési stílusa is, ami miatt az ő autója kevesebbet fogyasztott, mint másoké.
Franciaországban Clark kiesett, majd a Brit Nagydíjon nyerni tudott Hillt maga mögé utasítva. A világbajnokság ezen szakaszában úgy tűnt, hogy Jim magabiztosan megvédi címét - senki sem sejtette előre azt a balszerencse sorozatot, ami ezután következett rá. Kiesett Németországban, Ausztriában és Olaszországban. Watkins Glenben vezetett, amikor egy műszaki hiba hátra vetette és hiába utasították csapattársát, Mike Spence-t, hogy adja át neki autóját (akkor ez még megengedett volt), a második számú Lotusszal is gond volt, így Jim csak hetedik lett.
Az utolsó versenyre, Mexikóvárosba úgy érkezett a mezőny, hogy még három versenyzőnek - Surteesnek, Hillnek és Clarknak - volt esélye a világbajnoki címre. A futam jól kezdődött Jim számára, hiszen az első körben máris két másodperces előnyre tett szert a mezőnyhöz képest. Azonban Hill volt a második helyen, ami azt jelentette, hogy abban a pillanatban ő számított "virtuálisan" világbajnoknak. Egészen addig, amíg Lorenzo Bandini (Ferrari) ki nem ütötte a versenyből...
A másik vetélytárs, Surtees ekkor a negyedik helyen autózott, ami Jim világbajnoki címét jelentette volna - ha végig így marad. De nem maradt. Clark autójából elkezdett szivárogni az olaj és vissza kellett vennie a tempóból. Gurney elment mellette, majd később egészen az ötödik helyig esett vissza. A második helyen autózó Bandinit a Ferrari - feltehetőleg - utasította, hogy engedje maga elé Surteest, így 1 pont előnnyel az angolé lett az 1964-es világbajnoki cím, aki 40 pontot szerzett. Jim harmadik lett Hill mögött 32 ponttal.
Az év során a Lotus ismét indult az Indy 500-on is. Az amerikaiak tanultak az előző évben történtekből (abból, hogy a Lotusok csak a balszerencse miatt nem verték agyon az ő autóikat) és már több sztárjuk - A.J. Foyt, Parnelli Jones, Rodger Ward, Eddie Sachs - európai stílusú autókat is hozott magával (noha a versenyen aztán mégis a régi típusú amerikai "roadsterekkel" indultak). Clark ettől nem zavartatta magát és megszerezte a pole pozíciót. A futama azonban balszerencsésen alakult. Az első körben Sachs balesete miatt leállították a versenyt - sajnos a versenyző életét vesztette. Clark az új rajt után is vezetett, de később a Dunlop gumik hibája miatt fel kellett adnia a versenyt. Foyt nyert és - némi szerencsével - ismét megmenekült az amerikai autók becsülete.
A Forma-2-ben közben Clark kilenc versenyből négyet nyert meg, a Brit Túraautó Bajnokságban pedig egy Lotus-Cortinával (Lotus 28) első lett. Hazájában egyike volt a legnagyobb sztároknak és ezt az is jelezte, hogy megkapta az OBE (Order of the British Empire) érdemrendet a királynőtől, miközben a Beatles-t például csak az alacsonyabb fokozatú MBE (Member of the British Empire) rendjellel tüntették ki.
Jim Clark nagy éve - 1965
1965 olyan fokú dominanciát hozott Jim Clark számára, amilyenre ritkán adódik példa a Forma-1-ben. S nemcsak a "királykategóriában" volt lenyűgöző a teljesítménye: megnyerte az amerikai Indy 500-at, a Tasman Kupát, nyert futamokat a Lotus-Cortinával és a sportautósok között a Lotus 30-al. Az embernek az lehetett az érzése, hogy egyszerűen nem tud veszíteni!
A Forma-1-es szezon január 1-jén kezdődött Dél-Afrikában. Clark megszerezte a pole pozíciót, szokásos taktikájával már az első körben elhúzott és demoralizálta az ellenfeleket és végül fél perccel nyert Surtees előtt.
A következő futamra csak május 30-án került sor, de Clark természetesen nem töltötte tétlenül a köztes időszakot: ekkor nyerte meg a Tasman Kupát (nyolc versenyen öt győzelem) és a világbajnokságba nem beszámító Forma-1-es futamokon is részt vett. Indult például a Brands Hatch-i "Bajnokok Versenyén", ahol nyert az első futamban, de a másodikban - nagy igyekezetében, hogy utolérje Gurney-t - kicsúszott.
Nem sokáig bánkódott. Hamar a Sebringen találjuk, ahol két körös előnnyel megnyer egy háromórás túraautó versenyt a Lotus-Cortinával! Aztán visszarepült Nagy-Britanniába, hogy Goodwoodban és Silverstone-ban a világbajnokságba nem beszámító Forma-1-es, sportautó és túraautó versenyeken vegyen részt - és nyerjen. Április végén megnyert egy esős Forma-2-es futamot is Pauban, a francia bajnokságban - amelyeben később összesítésben is győzött. Májusban az Indy 500-on indult - és nyert - és emiatt kihagyta a Forma-1-es Monacói Nagydíjat is (ami pedig már beleszámított a világbajnokságba). Még ezt is megengedhette magának - amint az év hátralévő része mutatja.
A Forma-1-es világbajnokságba a június 13-i Belga Nagydíjon tért vissza, amelyet egy perces előnnyel nyert honfitársa, az ifjú Jackie Stewart (BRM) előtt - mindenki mást lekörözve. A Francia Nagydíj szabadedzésén felforrt a motorja, ezért a Lotus 33-as helyett egy régi Lotus 25-össel kellett teljesítenie a hétvégét. Ezzel is megszerezte az első rajtkockát és a versenyen fél perc előnnyel nyert Stewart előtt.
A Brit Nagydíjon ismét övé volt a pole és újra elhúzott a rajtnál. Féltávnál azonban probléma támadt a motorjával - olajnyomás - és a hátra lévő időben igyekeznie kellett óvnia az autót, de azért annyira nem lelassulnia, hogy az egyre közeledő Hill megelőzhesse. Sikerült! A végén Jim 3,2 másodperces előnnyel nyert. Hollandiában ennél kényelmesebben és fölényesebben nyert és aztán jött a Nürburgring, ahol addig még sosem sikerült nyernie. 1965-ben azonban itt is megállíthatatlan volt: ezúttal tizenhat másodperccel verte Hillt. Ráadásul ezzel második világbajnoki címét is megnyerte, hiszen előnye már matematikailag is behozhatatlan volt négy futammal a szezon vége előtt (54 ponttal rendelkezett, miközben a második helyen álló Hillnek 32 pontja volt)! Az utolsó három futamon - Olaszország, USA, Mexikó - nem ért célba, de ez már lényegtelen volt.
Jim sikerei hatására egy filmsztáréval vetekedő népszerűséget élvezett hazájában - valószínűleg nagyobbat, mint amiben addig autóversenyzőnek valaha is része volt. A szakírók szuperlativuszokban cikkeztek róla - többek között állítva, hogy Clark jobb versenyző, mint az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio, vagy a Nagy-Britanniában addig lekedveltebbnek számító Stirling Moss. Clarknak azonban sosem szállt fejébe a dicsőség: mindig megmaradt szerénynek, sőt kissé félénknek - ez persze csak még szimpatikusabbá tette.
1965-ben végre az Indy 500-as trófea is az övé lett. Amerika megadta magát Európának - legalábbis az autóépítés terén. A mezőny tele volt Lotusokkal és Lolákkal - s immár a "roadsterek" számítottak kivételnek. Jim az egész májust az Indy-re szánta és emiatt még a Forma-1-es Monacói Nagydíjat is kihagyta, hogy ne kelljen állandóan ingáznia a két kontinens között. A Lotus tanult az előző évek hibáiból: jobban felkészített boxcsapatot vittek magukkal és jobb gumikat. Clark gyakorlatilag rajt-cél győzelmet aratott Lotus 38-Fordjával (csak egy boxkiállás erejéig átengedve a vezetést A.J. Foytnak) és a futam végére két teljes körrel előzte meg a második helyen végző Parnelli Jones-t! Jim volt az első nem amerikai versenyző 1916 óta, akinek sikerült diadalmaskodnia a híres versenyen.
Hirtelen zuhanás a csúcsról - 1966
1965 a 1,5-literes formula utolsó éve volt, mielőtt 1966-ban bevezették volna az új, 3-literes motorokat. A Lotusnak azonban nem sikerült az átállás. Vásároltak egy bonyolult BRM H16-os motort, amely azonban rossz választásnak bizonyult és ez megpecsételte a szezonjukat.
Az első futamot Monacóban rendezték, s a technikás pályán Clark vezetési tudása pole pozíciót hozott. A versenyen azonban a hátsó felfüggesztés meghibásodása miatt kiállni kényszerült - miközben a második helyen futott. Belgiumban újabb kiesés következett, majd Franciaországban rajthoz sem tudott állni, mivel az edzésen eltalált egy madarat és az arca megsérült. Emiatt még Nagy-Britanniában is gondjai voltak, de azért sikerült az első pontszerzés az 1966-os szezonban - egy negyedik hellyel. A Holland Nagydíjon a Lotus úgy döntött, hogy az előző évi autót, a 33-ast indítja egy 2 literes motorral. A szezon során addig domináló Jack Brabhamnek (Brabham-Repco) meglepődve kellett tapasztalnia, hogy Clark azzal az autóval is tudja vele tartani a tempót. Ekkor azonban elromlott a Lotus vízhűtő rendszere és Clarknak kétszer is meg kellett állnia vízért. Hiába adott bele minden tőle telhetőt, végül a harmadik hellyel kellett beérnie.
A Nürburgringen újra a 2 literes Lotusszal indultak és Jim pole pozíciót szerzett vele! Úgy tűnt, hogy a 33-as egyszerűen gyorsabb volt, mint BRM motorral szerelt új autó, a 43-as. A gond "csupán" az volt, hogy ezt a "65-ös szezon vége után nem fejlesztették és emiatt rendkívül megbízhatatlan volt. Jim ennek a megbízhatatlanságnak újra áldozatául esett a nürburgringi futamon: hiába volt jobb, mint a versenyt végül megnyerő Brabham, nem érhetett célba egy műszaki hiba miatt. Monzában ismét kiesett.
Watkins Glenben a Lotus 43-BRM-mel álltak rajthoz és Jimnek - némileg meglepő módon - sikerült a nem túl jól sikerült konstrukcióval learatnia egyetlen győzelmét az évben. Aztán az utolsó versenyt, Mexióban megint feladni kényszerült. Összesen 16 ponttal a világbajnokság hatodik helyén végzett - ami nyilvánvalóan csalódást jelentett számára a domináns "65-ös év után.
Az 1966-os Indy 500-as versenyen Jim legnagyobb ellenfelei két Európából jól ismert kolléga, Graham Hill és Jackie Stewart voltak. A verseny úgy kezdődött, mint 1965-ben: Clark vezetett. Később azonban kétszer is megpördült a verseny során (remek autókontrolljának köszönhetően egyik alkalommal sem csapódott a falba), így visszaesett Stewart és Hill mögé. Stewart sokáig vezetett, de nyolc körrel a verseny vége előtt műszaki hiba miatt kiesett, így Hill nyert Clark előtt. Jim ugyanúgy tudott örülni barátja sikerének is, mint a magáénak örült volna.
Clark Tasman Kupája ebben az évben nem sikerült olyan jól: nem tudott versenyt nyerni, mégis azt mondta, hogy ez a kilenc hét volt a legboldogabb periódus, amit valaha Európán kívül töltött. Megtanult repülőgépet vezetni, vizisíelni és egyszerűen csak jól érezte magát.
Ismét felfelé ível a teljesítménygörbe - 1967
Az 1967-es Forma-1-es szezont az előző évi Lotus 43-BRM-mel kezdte a csapat Dél-Afrikában - mondhatni a szokásos megbízhatatlansággal, ugyanis Jim kiesett. Monacóban a Lotus 33-Climaxot vetették be, de ez az autó sem ért célba - a felfüggesztés hibája miatt.
A Holland Nagydíjra aztán végre elkészült a Lotus új gépe, a 49-es egy Ford motorral szerelve. Az időmérő edzésen még Clark új csapattársa, Graham Hill volt jobb kettejük közül, de a versenyen Jim diadalmaskodott. Belgiumban a skót pilóta hatodik lett, aztán Franciaországban kiesett, majd Nagy-Britanniában újra nyerni tudott. Németországban és Kanadában kiesett.
Monzában újabb klasszikus teljesítményt láthattak a nézők Jimtől. A futam elején az élvonalban küzdött, amikor elkezdett ereszteni az egyik gumija. Kiállt a boxba és egy körös hátrányban tért vissza a pályára. Clark őrült tempót kezdett diktálni a felzárkózás érdekében, többször megdöntve a pályacsúcsot! Denis Hulme (Brabham-Repco) és Hill közben kiesett a mezőny elejéről és már csak John Surtees (Honda) és Jack Brabham (Brabham-Repco) voltak előtte - ám öt kilométeres előnyben. Jim azonban nem hagyta magát: tovább száguldott és az utolsó körre az élre verekedte magát! Fantasztikus küzdelme azonban nem nyerte el jutalmát, ugyanis ekkor kifogyott autójából az üzemanyag és Surtees valamint Brabham ismét el tudtak mellette menni, így "csak" a harmadik lett. Akik azonban látták azt a versenyt tudják, hogy Clarkról szólt. Graham Hill azt mondta róla egyszer, hogy Clark olyan versenyző volt, akiről nem feledkezhettél meg akkor sem, ha megelőzted, hiszen mindig benne volt a pakliban, hogy visszajön. Egyszerűen nem lehetett lerázni, megtörni.
Az utolsó két futamot - USA, Mexikó - meg is nyerte, de autója korábbi megbízhatatlansága miatt 41 pontjával így is "csak" harmadik lett a világbajnokságban a két Brabham-pilóta, Hulme és Jack Brabham mögött. Ráadásképpen a Forma-2-ben az 1967-es esztendőben három győzelmet aratott (Barcelona, Madrid, Finnország). Az Indy 500-on gyengébben szerepelt, mint korábban: a tizenhatodik helyen kvalifikálta magát és motorhiba miatt a 35. körben kiesett. A Tasman Kupában öt versenyt nyert meg a nyolcból és ezzel a bajnoki cím is az övé lett Jackie Stewart előtt.
Egy brilliáns pályafutás tragikus vége - 1968
Az 1968-as Forma1-es szezon megint nagyon korán, januárban kezdődött Dél-Afrikában. Jim megnyerte a versenyt Lotus 49-Fordjával, s mivel ez pályafutása 25. Forma-1-es diadala volt, az örökranglista élére került - a 24 győzelemmel rendelkező ötszörös világbajnok, Juan Manuel Fangio elé.
Ezt követően a Lotus a Tasman Kupára utazott, hogy ott teszteljék a Lotus 49-et és a 2,5-literes Ford motort. Jim itt is dominált hét futamból négyet megnyerve. Ez volt utolsó Tasman Kupája. Pályafutása során összesen háromszor nyerte meg a sorozatot (rekord - holtversenyben Graeme McRae-vel), 14 futamgyőzelmet aratott a keretein belül (szintén rekord) és az egy szezonban aratott futamgyőzelmek számában is ő a rekorder (1967-ben öt győzelem).
Colin Chapman ebben az időben minden tekintetben forradalmasította a Grand Prix versenyzést: nemcsak technikai újítások sora fűződik a nevéhez, de az is, hogy az ő autóin jelentek meg először szponzori feliratok. Sokak szerint itt ért véget az "ártatlanság kora" a sportág számára, mások viszont egyáltalán nem értékelték ezt a fejleményt olyan "tragikusan", hiszen ha több pénz áramlik a Forma-1-be, az csak elősegíti a fejlődést, így a népszerűsödést is.
A Tasman Kupa után Clark visszarepült Nagy-Britanniába, hogy tesztelje a Lotus 56-ot, amelyet Chapman az Indy 500-on szándékozott indítani. Aztán Párizsba ment egy kicsit pihenni (itt bérelt lakást az egyik barátjától - hivatalosan egyébként Svájcban lakott adózási okok miatt).
Március 31-én elindult egy Forma-2-es versenyen, de kiesett. A következő héten a BOAC 500 elnevezésű sport prototípus versenyen akart indulni Brands Hatch-ben egy Forddal, de egy korábbi ígéretére hivatkozva a Lotus arra kötelezte, hogy Hockenheimba menjen egy Forma-2-es futamra. Jim pedig tartotta magát az ígéretéhez...
Ezen a teljesen jelentéktelen versenyen az első futam ötödik körében Jim Clark - minden idők egyik legnagyobb autóversenyzője - 240 km/h-s sebességgel kivágódott a vizes pályáról és egy fának ütközött. A 32 éves versenyző azonnal életét vesztette.
Az okot sosem sikerült tisztázni. A vezetői hibát kizárták, s defektről pletykáltak, de biztosat nem sikerült kideríteni. Temetésén gyakorlatilag összes versenyzőtársa megjelent, s amint Chris Amon beszámolt róla érzelmeiket a szomorúság, a döbbenet és a félelem keverékeként lehetett leírni: ha ez Jim Clarkkal megtörténhetett, akkor bárkivel megtörténhet!
Az 1968-as világbajnokságot Clark csapattársa, Hill nyerte, aki Jim emlékének ajánlotta didalát. A skót autóversenyzői hagyományokat pedig az akkor még pályája elején járó Jackie Stewart vitte tovább méltó módon.
Jim Clark egyike volt az autóversenyzés legnagyobb alakjainak. A körülmények állandó változása miatt lehetetlen lenne objektív alapokon megnevezni "minden idők legjobbját", de a szubjektív értékelésekben Jim a mai napig nagyon gyakran szerepel az élmezőnyben, sőt az első helyen! Statisztikái lenyűgözőek: 72 futamon 25 versenyt nyert, ami 34,72 százalékos győzelmi rátát jelent (ennél jobb mutatóval csak hárman rendelkeznek: Juan Manuel Fangio, Alberto Ascari és Michael Schumacher); szerzett 33 pole pozíciót - 45,83 százalékos ráta (ebben a tekintetben csak Fangio előzi meg - az általában "pole-királynak" tartott Ayrton Senna "csak" a negyedik 40,37 százalékkal); futott 28 leggyorsabb kört - 38,89 százalék (ismét csak Fangio jobb); szerzett 274 pontot - ez versenyenként átlagosan 3,806 pontot jelent. Érdekesség, hogy 25 győzelme mellett pályafutása során mindössze egyszer volt második. Győztes típus volt!
A fantasztikus statisztikai mutatók önmagukban elégnek bizonyulhatnának ahhoz, hogy Clarkot méltán emlegessék a sportág legnagyobb alakjai között. Akik ismerték és látták, azok mégis azt mondják, hogy a legmegragadóbb az volt benne, hogy brilliáns tehetsége és sikerei ellenére mindig szerény maradt, sportszerű és olyan pozitív személyiség, akivel a néző könnyen tudott azonosulni. Ez volt az igazi titka népszerűségének.
Hali!
studio 27, 1:20
studio 27, 1:20
Szia,ez milyen gyártmány és mekkora a méretaránya?
ja, így könnyű :)
tuti lesz!!!
tuti lesz!!!
maketthez adták
Schumi7vb!
a hálót hol szerezted?
a hálót hol szerezted?
bocs a minőségért
kicsit túltömörítettem
:)
kicsit túltömörítettem
:)
|
| f2007 |
őt pl. epoxival lehetett egybefogni (resin + white metal)
nem,olyanra akarom mint ha most rakták volna össze a Ferrarit...
Kemény műa és alu ragasztásához szerintem az egyetlen helyes választás az epoxi ragasztó (de minimum 5 perces, vagy még gyorsabb kötésűt válassz)
Általában átlátszóak, nem marják a festést, de amíg megköt helyben kell tartani!!!
Utána szétszedhetetlen (ez persze nem igaz, de igen jól tart)
Hajrá...
Általában átlátszóak, nem marják a festést, de amíg megköt helyben kell tartani!!!
Utána szétszedhetetlen (ez persze nem igaz, de igen jól tart)
Hajrá...
Köszi !Kiprobálom mind a kettöt!
Az a gondom,hogy valami kemény müanyagot és alut kéne összeragasztani!
Ha már ennyit szenvedek vele nem kéne szétesnie!
Föleg nem fényezés után!
G
Az a gondom,hogy valami kemény müanyagot és alut kéne összeragasztani!
Ha már ennyit szenvedek vele nem kéne szétesnie!
Föleg nem fényezés után!
G
|
| P1000517 |
|
| P1000519 |
|
| P1000520 |
|
| P1000521 |
|
| P1000522 |
lassan,de haladok a Ferrari 312t4 motorjával
Ötlet: vhol már hallottam, próbát megér
öntöcsapot finomra reszelni+ vmilyen ragasztó foly hozzá (revell, piko stb)
elvoleg feloldja pasztává: kenhető, csiszolható
eredmény???
nem tuti tipp!!!
szájhagyomány
d
öntöcsapot finomra reszelni+ vmilyen ragasztó foly hozzá (revell, piko stb)
elvoleg feloldja pasztává: kenhető, csiszolható
eredmény???
nem tuti tipp!!!
szájhagyomány
d
Szűcs Lacinál
Polyester Putty a tamiya gyártja
én még nem használtam, mert van egy csomó gunze putty-m
de ha elfogy kipróbálom ezt is
mégiscsak "anyagából" van
d
Polyester Putty a tamiya gyártja
én még nem használtam, mert van egy csomó gunze putty-m
de ha elfogy kipróbálom ezt is
mégiscsak "anyagából" van
d
Hol lehet ilyen anyagot venni?
Nagyon jól lehet csiszolni reszelni!
G
Nagyon jól lehet csiszolni reszelni!
G
Szerintem vmi sztirol putty lehet, először azt hittem resinnel feltölteni azt annyi, de orrnehéz lenne, sztem felborulna...
:)
:)
Köszi!!!
Nagyon hasznos az oldal!
Azt elfelejtettem mondani ,hogy az enyém 1:24-es!
Amik itt vannak 1:18-asok!
Még egyszer köszi!
Nagyon hasznos az oldal!
Azt elfelejtettem mondani ,hogy az enyém 1:24-es!
Amik itt vannak 1:18-asok!
Még egyszer köszi!
|
| 2007 |
Gugee!!!
Ezt találtam, szerintem ez közelíti a valódi 2007-est, bár a kis szárnyak a monocoque-on ezen sincsenek:)
http://www.hotwheelsmodels.co.uk/ferrari/ferrari-f2007-kimi-raikkonen-later-/page6062.html#
|
| bmw-revell-26 |
|
| bmw-revell-29 |
Nincsen ötletetek mit használhat??
Az ötödik cumónál tartok ,de nem fogja meg rendesen!
A revell ragasztórol csak annyit: néha ha kell alkatrész ,szedek szét dolgokat,s meglepöen hamar eleresztenek ezek a ragasztók.
Csak megmozgatom és el is engedte magát!A meglepő az ,hogy alig van sérülés,maradvány az alkatrészeken!
Apám még ugy tanított,hogy a keretröl levágott darabot feloldom cloroform-ban,s az igy kapott ragasztoval dolgozzak.Nem igy ragasztok,de az igaz ,hogy még most sem lehet szétszedni a régi gányolásaimat!!
G
nekem is revell van,csak az a bajom vele,hogy oldja a festéket...csomagot feladtad?
attól függ mire:)
normál ragasztáshoz én a tűs revellt, nincs vele baj, max annyi hogy "légteleníteni" kell... most piko-t kaptam, még nem próbáltam ki...
"üvegekhez" Humbrol clear fixet használok, meg ugyanezt szoktam, ha magától nem akar ragadni a matrica...
normál ragasztáshoz én a tűs revellt, nincs vele baj, max annyi hogy "légteleníteni" kell... most piko-t kaptam, még nem próbáltam ki...
"üvegekhez" Humbrol clear fixet használok, meg ugyanezt szoktam, ha magától nem akar ragadni a matrica...
ti milyen ragasztót használtok?
Köszi Előre is.
Bonyolult!
Felhívtam a Mo-i forgalmazót, de csak hápogott nem mondott semmit!
Még egy email cimet sem!
A dobozon találtam szerviz cimet(canada),illetve telcsi számot.
Egy kinti barátomat kértem meg rá,hogy intézkedjen.
Remélem küldenek katalogust,akkor majd felteszem.
Az ebay-on láttam már f1-es HW katalogust , tuti létezik!
Szeretnék venni tölük kerekeket a revelleket kiváltani.
Ha tudok valamit szolok!
G
Felhívtam a Mo-i forgalmazót, de csak hápogott nem mondott semmit!
Még egy email cimet sem!
A dobozon találtam szerviz cimet(canada),illetve telcsi számot.
Egy kinti barátomat kértem meg rá,hogy intézkedjen.
Remélem küldenek katalogust,akkor majd felteszem.
Az ebay-on láttam már f1-es HW katalogust , tuti létezik!
Szeretnék venni tölük kerekeket a revelleket kiváltani.
Ha tudok valamit szolok!
G
Ha jövő héten kell mennem Szombathelyre akkor hazafelé beugrom. de ez csak holnap este derűl ki.
matton!
telcsit láttam,csak nem voltam képben..
móváron ott leszel??
telcsit láttam,csak nem voltam képben..
móváron ott leszel??
Gugee hol lehet a Hotwheels F1-es kollekcióját megnézni? Én sehol sem találom.
Ha megnézed két verzio van!
Csak a külső oldalára jutna.Aszem magában rakom fel,ha bénán mutat ,használom a müanyagot!
G
Csak a külső oldalára jutna.Aszem magában rakom fel,ha bénán mutat ,használom a müanyagot!
G
ha összeragasztod a szárnymaratás,két oldalát,és közéjük nem teszed be a müanyagot,akkor máris nem olyan vékony...
Van a 642-eshez maratásom( gyári)az legalább 2-3 szorosa!
Nagyon vékony ,szerintem 0.5-0.7milis.
A többi cuccot a müanyagra kell feltenni(remélem),ebböl gondoltam ,hogy azt is!
G
Nagyon vékony ,szerintem 0.5-0.7milis.
A többi cuccot a müanyagra kell feltenni(remélem),ebböl gondoltam ,hogy azt is!
G
én kipróbáltam mindkét változatban,és úgy csinálom mint te,és a festék is szebben mutat rajta,szerintem.
Én magában használom mert a valóságban is igen vékony alkatrész
|
| Kép 315 |
Várok a Spanyol gp-ig,addig nem írom le öket.Igértek addigra valami horror fejlesztést!
Legalább addig lehet bizakodni,reménykedni!
Más!
Most írok éppen a Hot Wheels -nek,hogy ne gondoljanak minket hülyének,mert kiadták a 2007-es ferrarit ,csak éppen pontos mása a 2006-osnak!
Kiváncsi vagyok mit válaszolnak!Mert ez szerintem a vásárlók becsapása!
Szép az autó csak sohasem létezett!
A 2008-ast remélem kiadják mert tuti VB gyöztes!
G
Minden csapatnak van egy mély pontja időnként. Szerintem a renault-nál most egész idényre szól.Valószínű,hogy tavalyhoz képest nem a megfelelő dolgokat fejlesztették és egy teljesen új kasztnival kellene előálniuk mint tavaly a hondának. Ezt valószínűleg ők tudják mi a gond vele,mi meg csak találgathatunk.
|
| Kép 299 |
Sziasztok!
Ne hagyjatok hülyén meghalni!Ez a maratás a f-89-hez készült.(studio 27)
Leirás gyakorlatilag semmit nem ér.Értelem szerüen tudok dolgokat használni,csak azt nem tudom eldönteni,hogy a szárnyakat magában kell használni vagy rá kell ragasztani a müanyagra??
Magában nagyon vékonynak érzem!
Köszi elöre is az infót!!
G
Én nem szeretem Alsonsot de ezt most jól csinálta :) márha tényleg lassított. Most legalább visszakapta Hami azt amit már többször eljátszott a safety car mögött.