A BT-5 harckocsi története és családja

A húszas, harmincas években a hajdani Szovjetunió iparfejlesztésében - ezen belül különösen a hadiiparban - a "minél gyorsabban, minél olcsóbban" jelszót követték. Ez igaz volt a harckocsiépítésre is: néhány harckocsitípus rendszeresítését hamarabb rendelte el a felső vezetés, mintsem, hogy megépült volna a prototípus (MSZ-1, BT-2, T-34)! Ilyen körülmények között a tervezők és a gyártók bármely fegyver megalkotását sietve megígérték. A sikertelenség, vagy a késedelem következtében persze "fejek hullottak". Az idegesség és a rettegés légkörében létre is jöttek a hibák. Kidolgozatlanság miatt több változat sorozatgyártását már a kezdet kezdetén le kellett állítani. A szériaváltozatok a csapatoknál konstrukciós hiányosságaik miatt lejáratták az új orosz technikát. Roszmisztrov, a harckocsicsapatok főmarsallja a 20-as évek végén így összegezte a kialakult hivatalos véleményt: "Ezen harcjárművek tervezői ... nem voltak képesek megoldani azokat a feladatokat, amelyek hazánk (a Szovjetunió) előtt álltak a Vörös Hadsereg átfegyverzésében ..." Az ellenséghez kellett fordulni.

Az M1928 és M1931 tank, illetve J. Walter Christie tervező az utóbbiban

1929. december 30-án egy bizottság külföldre utazott, hogy megismerje a harckocsiépítés nemzetközi tapasztalatait. Németországban nem volt mit nézni: a versaillesi békeszerződés megtiltotta, hogy harckocsikat építsen és birtokoljon. Semmi érdekeset nem találtak Franciaországban, ahol csak az első világháborús konstrukciók toldozgatása-foldozgatása folyt. Angliában a Vickers cég a bizottságot szívesen fogadta és 1930 márciusában meg is köttetett az üzlet egy 6 tonnás könnyű harckocsi gyártási joga átadásáról.

I. M. Toszkin - a bizottság egy részével - azonban tovább utazott az Egyesült Államokba. Ott ugyan harckocsiépítéssel abban az időben szintén nem foglalkoztak, de ismert volt J. W. Christie munkássága, aki kis üzemében eredeti harci gépeket épített, melyek alapvető tulajdonsága a gyorsaság volt.

A 20-as évek harckocsijainak - kis mozgékonyságuk következtében - egy-kétszáz kilométeres átdobása is csak vasúti szállítással volt lehetséges. E fogyatékosság kiküszöbölésére több konstrukció is született, melyek kettős hajtással rendelkeztek. Úton való haladáskor vagy kerekeket bocsátottak le, vagy a lánctalpas futóművet emelték fel, azonban egyaránt megbízhatatlanok, és sebezhetőek voltak. Christie sokkal egyszerűbben oldotta meg a kettős hajtás problémáját: már 1919-ben olyan harckocsit épített, melyről úton való haladáskor a lánctalpat leszerelték, és amelyet az első pár kormányozható futógörgővel irányítottak. Ilyen elven épült föl M1928 és M1931 típusú harcjárműve is. Közös jellemzőjük a nagy átmérőjű, független felfüggesztésű, gumi futófelületű görgők alkalmazása - támasztógörgők nélkül. Az úton való mozgatáshoz a lánctalpakat levették és a sárvédőn rögzítették. Ilyenkor a hátul elhelyezett meghajtott kerekek külső láncáttétellel forgatták az utolsó futógörgőpárt. Az első futógörgőpár kormánykerék segítségével volt elfordítható. A három fős személyzet külső segítség nélkül fél óra alatt képes volt a lánctalp levételére, illetve visszahelyezésére. Az erős repülőgépmotor 30 LE/t teljesítmény-súly viszonyt biztosított, melyet azóta csak a legkorszerűbb harckocsiknál közelítettek meg. Az eredmény: keréken az M1928 112, a súlyosabb M1931 pedig 75 km/ó-t ért el.

Az 1930-ban épített 9 db M1931-ből ötöt az amerikai hadsereg vásárolt meg. További kettőt a lengyel állam kívánt megvenni, de árviták után ezeket is az amerikai hadsereg állította rendszerbe. Az utolsó kettő "traktor"-ként kapott kiviteli engedélyt és 1930. december 24-én indult útnak New York kikötőjéből a Szovjetunióba. Később, a Szovjetunióban bemutatott BT-k hatására Anglia és Németország is érdeklődött Christie-nél, aki az utóbbi képviselőinek a milliós ajánlat ellenére is ajtót mutatott, Angliában pedig a két megvásárolt M1932 a cirkáló harckocsik prototípusa lett - igaz, hogy csak lánctalpas meghajtással. Lengyelország Christie engedélye nélkül valósította meg "saját" gyorsjáratú harckocsiját.

A Harkovi Gőzmozdonygyárba került harckocsik a BT-1 (Büsztrohodnüj Tank = Gyorsjáratú harckocsi) elnevezést kapták. Tüzetesen megvizsgálva azokat megkezdték új, javított változatuk kidolgozását. Halepszkij, a fegyveres erők főparancsnoka 1931. május 25-én kelt utasításában elrendelte a BT-2 sorozatgyártását, pedig még egyetlen kísérleti példány sem készült el! "A parancs az parancs" és a november 7-i díszszemlén már három példány végig is masírozott.

BT-2

A BT-2 a gyakorlatilag változatlan páncéltest mellett Christie prototípusától a futógörgők lánchajtása helyett alkalmazott fogaskerekes hajtóművében különbözött, mely sokkal megbízhatóbb volt. Újratervezték a tornyot is, abban szovjet fegyverzetet helyezve el.

Christie tankjában "Liberty" típusú motor dolgozott, s mivel akkortájt a szovjet ipar nem gyártott hasonlót, az AMTORG ( Amerikai Szovjet Kereskedelmi Szervezet) segítségével 60-65 dolláros (!) egységáron 2000 darab ilyet vásároltak.

Az új gép sok gyerekbetegségben szenvedett. A gyári tesztpilóták fogadásokat kötöttek, hogy alkalmanként túljutnak-e a gyár kisegítő gazdaságának disznóólain... A szűk térben a hajtómű túlhevült: gyakoriak voltak a motortüzek. Utasítás szerint az indítást csak oltókészülékkel felszerelt tűzoltó jelenlétében szabadott végrehajtani. A munkások tapasztalatlansága olajszivárgás, a központosítatlan részegységek pedig további melegedést eredményeztek. A motortartó és a láncfeszítő csapágyházak eltörtek, a rossz hatásfokú légszűrők miatt a motorok üzemideje lerövidült - szóval, volt min javítani!

A páncéltestet 13 mm-es lemezekből szegecseléssel állították össze, a farpáncél 10 mm-es volt. Az orr-rész elkeskenyedett, de némileg tompább volt, mint Christie harckocsijáé. A láncfeszítő kerekek tengelyét az orr-részhez hegesztett acélcső tartotta. A gépész-vezetőnek kétszárnyú fedéllel ellátott búvónyílása volt. A hengeres torony szegecselt lemezekből állt, két előre nyíló fedéllel. A toronyban 37 mm-es Hotchkiss-rendszerű ágyú, és egy attól függetlenül mozgatható 7,62 mm-es DT géppuska foglalt helyet. Teleszkópos célzókészüléket alkalmaztak. A 12 hengeres, négyütemű Liberty-motor a Szovjetunióban az M5 megnevezést kapta. A független felfüggesztésű futógörgők lengőkarjai spirálrugókra támaszkodtak. A lánctalpakon való fordulást jobb- és baloldali kormánytengely kapcsolókra ható, két karral működtetett szalagfékek tették lehetővé. A kerekeken való haladás esetén a fordulást a kormánykerékkel irányított első futógörgőpár biztosította.

A BT-2-t alig több, mint fél évig gyártották - kb. 600 db készült -, azt a kísérletek és a csapatszolgálat tapasztalatai alapján átalakított BT-5 váltotta fel a sorozatgyártásban. (A BT-3 lényegében néhány, a torony konstrukcióját és a tömör keréktárcsákat érintő változtatással, a BT-4 pedig tornyában két géppuskával - ágyú nélkül - kisszériában épített BT-2 változat volt.) 1941-ben a kezdeti harcokban ezek az akkor már túlhaladott járművek még részt vettek.

A BT-5-ösök újratervezett, nagyobb tornyot kaptak, melyben egy 1932 mintájú 45 mm-es ágyút és egy DT-géppuskát helyeztek el egymással párhuzamosan. A torony hátulján egy fülkében a parancsnoki harckocsik rádiókészüléke helyezkedett el. A torony köré szerelték az antennát, mely a desszantosok kapaszkodását is szolgálta. Ez a parancsnoki járművek különösen nagy veszteségét okozta 1937-ben Spanyolországban és a Haszan-tó környékén 1938-ban vívott harcokban, hiszen messziről árulkodott, melyik harckocsit kell elsősorban kilőni. (A későbbiekben ilyen antennát a szovjet harckocsikon nem alkalmaztak. A nem parancsnoki járműveken a rádió helyét a lőszerjavadalmazás egy része foglalta el. Kétféle célzókészüléket: egy teleszkóposat (mint a BT-2-nél), és egy periszkóposat alkalmaztak. A motortérbe tűzoltó berendezést szereltek.

BT-5

A BT-5-ösből a gyártás 1934-ben történt befejezéséig 1900 db-ot készítettek. Ugyan a német Panzer I, az olasz CV3/35, és a japán "Ha-Go" könnyű harckocsik nem voltak igazi ellenfelei, de 1939-ben Halhin- Golnál nyilvánvalóvá vált legsúlyosabb hiányossága: gyenge páncélvédettsége. A II. világháború elején nagy veszteségeiket ez okozta. A töltő-kezelő munkájával is megbízott parancsnokokat mentesítették a nem nekik való munka alól, ugyanakkor jó megfigyelést biztosító kis kupolával és minden egyes harckocsiban rádióval segítették őket.

A BT-sorozatokból a szélesebb, hegesztett testű, vastagabb páncélzatú, nagyobb hatótávolságú, megbízhatóbb (M-17T típusú) hajtóművel, függőleges irányban stabilizált célzókészülékkel és minden egyes példányban rádióval ellátott BT-7-esből készítették a legtöbbet, kb. 4600 db-ot. Az utolsó változat, az 1940 tavaszáig gyártott 700 db BT-7M már - a T-34-ben híressé vált - V-2 típusú dízelmotorral szerelve ez utóbbi sorozatgyártását előzte meg, a motoron túl olyan tulajdonságokat is átörökítve, mint a hegesztett páncéltest, az erőátviteli rendszer felépítése, a nagyméretű futógörgök alkalmazása támasztógörgők nélkül, és a fésű kapcsolódású tarajos lánctalpak.

Jakovlev Ivanovics Baran (aki kezdetektől a BT harckocsin dolgozott) társaival tehát Christie gépétől elindulva a II. világháború egyik legsikeresebb harckocsija, a T-34-es megalkotásáig jutott, amelynél ugyan a kettős hajtásról lemondtak, de a páratlan gyorsaságot a páncélvédettség szükségszerű növelése miatt megduplázódott súly ellenére - megőrizték!

BT-7

	M1928	M1931	BT-2	BT-5	BT-7	BT-7M
Kibocsátás éve	1928	1930	1932-33	1933-34	1935-39	1939-40
Harci tömeg (t)	7,8	10,5	11,3	11,5	13,8	14,65
Páncéltest hossza (cm)	518	550	550	550	566	566
Páncéltest szélessége (cm)	213	223	223	223	229	229
Magasság (cm)	183	228	220	225	242	245
Hasmagasság (cm)	45	36	35	35	40	39
Homlokpáncél (mm)	12,7	13	13	13	22	20
Oldalpáncél (mm)	12,7	16	13	13	10	13
Farpáncél (mm)	12,7	16	10	10	20	13
Toronypáncél (mm)	12,7	16	13	13	13	15
Fenék- és tetőpáncél (mm)	12,7	?	10/6	10/6	10/6	6/5
Ágyú űrmérete (mm)	-	37*	37	45	45	45
- lőszerjavadalmazás (db)	-	126	92	72/115**	132/172**	188
Géppuskák (db, mm)	2/7,62	1/7,62	1/7,62	1/7,62	2/7,62	2/7,62
- lőszerjavadalmazás (db)	?	3000	2709	2709	2394	2394
Motor	Liberty	Liberty	M-5	M-5	M-17T	V-2
Teljesítmény (LE)	338	338	400	400	450	500
Sebesség keréken, úton (km/ó)	112	75	72	72	72	75
Sebesség lánctalpon (km/ó)	68	44	52	52	52	62
Hatótáv úton, lánctalpon (km)	120	240	200	120	230	400
Hatótáv úton, keréken (km)	185	?	300	200	500	900

* Az USA lovasságánál rendszeresített harckocsiknál csak 1 db 12,7 mm-es géppuska
** A rádióállomással ellátott harckocsiba/rádióállomás nélkül

A BT-k harci alkalmazása

A BT harckocsik Spanyolországban és Halhin-Golnál 1939-ben a japán támadókkal szembeni harcokban egyaránt megdicsőültek. Ott egy alapzaton elhelyezett BT-7 állít emléket a harckocsizóknak. Hát a Nagy Honvédő Háborúban? Nyomtatásban gyakran találkozni azzal az állítással, hogy a nagy számú harcjárművekből csak 8% volt korszerű (ezek - magától értetődően - a T-34 és a KV), a többi reménytelenül elavult 1941 június 22-ére. Vajon tényleg így volt? Megnézzük, nem találunk-e a német "panzerwaffé"-ban (harckocsi-csapatban) egészen a BT-k "fogára valót".

1941. június 22-én a Vörös Hadsereg kb. 7-8 ezer különböző sorozatú BT típusú harckocsival rendelkezett volt. Még azok a "kisöregek" is, melyek csak géppuskával voltak felszerelve, harcba mentek. Elsőkként a nyugati katonai körzetek (elsősorban a kijevi, a nyugati, és a Balti-tenger melléki) szenvedték el a Szovjetunió területére betörő ellenség csapását, melyekben 20 gépesített hadtest (állományukban két harckocsi - 377-377 tankkal - és egy gépesített hadosztállyal) volt. Ezek mellett voltak feltöltve (állománytábla szerint 1031 különböző típusú harckocsi tartozott hozzájuk), de az összes hadtest együtt is csak kb. 10150-nel rendelkezett. Ezeknek több, mint a fele BT volt.

A Wermacht parancsnoksága az oroszországi harctevékenységre 17 harckocsi hadosztályt jelölt ki, melyekben kb. 3580 harckocsi és rohamlöveg volt, melyek közül 1404 Panzer III és Panzer IV volt. A maradék a szintén elöregedett Panzer I és Panzer II. Az utóbbi kettővel, melyek csak géppuskával, vagy kis űrméretű, 20 mm-es ágyúval voltak ellátva, a "betuskik" már Spanyolországban is találkoztak, ahol ezeket nem kímélték.

1941-ben a németek a Panzer I-et és a Panzer II-t az első vonalban már nem alkalmazták. Ezek a felderítést, a védelmet és a híradást szolgálták. De más könnyű harckocsik alkották öt harckocsi hadosztály alapvető fegyverzetét, melyben közepes harckocsi nem volt.

Az ellenfelek: a Pz I, a Pz III és a cseh-német Pz 38(t)

A Csehszlovák Hadseregben 1935-től állították rendszerbe az LT-35 (S-2a) könnyű harckocsikat. Harci tömegük 10,5 t, sebességük úton 35 km/óra, és hatótávolságuk 190 km volt. 37 mm-es 40-es kaliberű csővel ellátott ágyú, és két géppuska tartozott fegyverzetükbe. A homlok- és toronypáncél 25 mm-es, az oldalpáncél 15 mm-es volt. Négy fő személyzettel rendelkezett. Csehszlovákiának a náci Németország általi elfoglalása után a 424 megépültből 219 db "35(t)" megnevezéssel a 6. harckocsi hadosztály állományába került, melyek harci útjukat 1940-ben Franciaországban kezdték meg. A szovjet fronton a "Közép" hadseregcsoport állományába tartozó hadosztály 149 db 35(t)-je nagy veszteségeket szenvedett, és már télre föl kellett váltani őket más típussal.

Az LT-35-ösök képezték Németország csatlósai - Románia és Szlovákia - páncélos erőinek alapját is. A szállítások Romániában még a háború kezdetéig megvalósultak.

1939-ben a prágai CSKD cégnek le kellett szállítani a csehszlovák hadsereg számára 150 új LT-38 típusú harckocsit. A Csehszlovák hadseregbe már nem kerülhettek, a németek lefoglalták azokat. Termelésük PzKpfw "38(t)" megnevezéssel a már elfoglalt Csehszlovákiában is folytatódott a Wermacht szükségleteinek kielégítésére 1942 nyaráig, azután pedig ennek bázisán a háború végéig különböző rohamlövegeket gyártottak.

A harckocsi néhány változatban (A,B,C,D,E,F,G,S) készült, kezdetben 9,4 t harci súllyal, mely a későbbiekben jelentéktelen mértékben nőtt. Fegyverzete 37 mm-es 48 kaliber csőhosszúságú ágyú és két géppuska, a homlok- és toronypáncél 25, az oldalpáncél 15 mm-es volt. 1940 novemberétől a homlokpáncél vastagságát 50 mm-re növelték. A németek háromról négy főre emelték a személyzet létszámát, töltőkezelő alkalmazásával megkönnyítve a parancsnok munkáját. A gép 42 km/óra sebességgel haladhatott, 250 km hatósugárral.

BT-k harcban

A 38(t) harckocsik kezdetben Lengyelországban, és 1941-ben minden fronton harcoltak a 7, 8, 12, 19 és 20 harckocsi hadosztályok állományában (mindösszesen 623 db). A veszteségeket a folyamatos gyártással pótolták.

Összehasonlítva a két tankot a BT-kkel mozgékonyságukkal messze elmaradtak azoktól. A 35(t) ágyújának lőszere 500 mm-ről a 35 mm-es páncélt is átütötte, a számára kidolgozott különleges, űrméret alatti lövedék pedig 100 m-ről 64 mm-t. A BT-k lövedéke ilyen körülmények között 42 mm páncélt lyukasztott át. Ilyenformán a BT és T-26 harckocsiknál semmiképpen sem számított erősebbnek a német harckocsik fegyverzete. A BT-knek a tank-tank elleni küzdelemben minden esélyük megvolt.

A német (vagyis cseh) harckocsik páncélzata azonban jobb volt. Még nagyobb fölényük a harcban abból adódott, hogy a parancsnokokat mentesítették a töltő-kezelő munkája alól, hogy fő feladatait, a megfigyelést, a célmeghatározást, a parancsnoklást végezhette. Minden harckocsijuk rendelkezett kis parancsnoki kupolával és rádióállomással.

Hozzá kell tennünk, hogy Németország más, a keleti fronton harcoló szövetségeseinek könnyű harckocsijai a BT-k ellen esélytelen voltak. A magyar "Toldi" (harci súly: 8 t, fegyverzet: 20 mm-es ágyú, és egy géppuska, páncélvastagság: max. 13 mm, sebesség: 50 km/óra, személyzet: három fő) és az olasz L6/40 (tömeg: 6,8 t, fegyverzet: 20 mm-es ágyú és egy géppuska, páncélvastagság: max. 15 mm, sebesség: 42 km/óra, személyzet: két fő) gyengék voltak a szovjet harckocsikkal szembeni harcokban ugyanúgy, mint a németek és a románok által esetenként kis számban alkalmazott, zsákmányolt francia R-35 és H-35.

A BT-k a Nagy Honvédő Háború frontjain 1941-42-ben, továbbá 1943-ban küzdöttek, majd 1945-ben újra találkoztak a japánokkal Mandzsúriában.

Korábban, 1939 nyarán Mongóliában, Halhin-Golnál a japán "Ha-Go" könnyű harckocsikkal ütköztek meg. Ezek 8 tonnás, 37 mm-es ágyúval, és 12 mm-es páncélzattal ellátott tankok bizonyultak a leggyengébb ellenfélnek.

A francia H-35, a japán Type 95 Ha-Go és a finn BT-7 átépítés, a BT-42

Befejezésül megállapíthatjuk, hogy a szovjet tervezők nem törekedtek arra, a BT-k bázisán önjáró tüzérségi eszközöket hozzanak létre. De ezt megtették a finnek, akik néhány tucat általuk zsákmányolt BT-t forgatható zárt toronyba épített 114 mm-es tarackkal fegyvereztek át.

Ezeket BT-42 megnevezéssel látták el, és még 1944-ben is alkalmazták Viborg védelménél.

Szerző: Liptai János
Digitalizálta: Kiss Gábor
A cikk megjelent a Haditechnika Makettezőknek 1. számában.