A T-28 közepes harckocsi

A soktornyú T-28 közepes harckocsi, nehéz testvérével, a T-35-össel együtt a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg erejét volt hivatva jelképezni a háború előtti években. Mint "acél erődök", a Vörös Téren végrehajtott díszszemléket ábrázoló filmhíradók jellegzetes képeit adták.

A T-28 létrejötte

1931-ben a leningrádi Bolsevik (korábban Obuhovszkij) Gépgyár N. V. Barükov által vezetett Kísérleti Géptervezői Osztályának kollektívája egy háromtornyú közepes harckocsi kifejlesztésébe fogott, melynek rendeltetése az összfegyvernemi egységek minőségi megerősítése az erősen megerődített ellenséges védősávok áttörése esetén. A fejlesztési terv főkonstruktőrének N. V. Cejcet nevezték ki. Az év végére az első prototípus kigördült az üzemi próbákra.

A prototípus fő tornyában egy 45 mm-es harckocsiágyú és gömbcsuklós beágyazásban egy 7,62 mm-es géppuska helyezkedett el. A két kisebbik géppuskatoronyban szintén egy-egy DT (Gyegtyarjov Tankovüj) géppuskát helyeztek el. A főtorony forgatására elektromos hajtást alkalmaztak, ami abban az időben újdonságnak számított, a személyzet munkájának könnyítésére pedig a toronnyal együtt forduló padlót építettek be. A 18 t-s harckocsi futóművének szerkezete biztosította a zökkenőmentes haladást és az akadályok leküzdését, de az első kísérletek során a futóműnél és az erőforrásnál sok hiányosságra derült fény.

A Bolsevik Gyár (1932-től a K. E. Vorosilovról elnevezett 174. Önálló Üzem) a T-26 harckocsi sorozatgyártását átadta a Vörös Putyilov-gyáriakról (1934-től Kirovról) elnevezett üzemnek. A fejlesztési dokumentációt és a gyártás tapasztalatainak leírását 1932 október-novemberében odaszállították.

1933. május elsejére a gyár tizenkét harckocsit bocsátott ki, melyek közül tíz Moszkvában, kettő pedig Leningrádban vett részt a május elsejei felvonuláson. 1933. augusztus 11-én a harckocsi T-28 típusjelzéssel a Vörös Hadsereg Parancsnoksága Tartalékai gépesített csapatainak állományába került. A VHPT megbízása 1933-ban 90 harckocsira szólt, de a csapatoknak csak 41-et adtak át. A T-28-ast nyolc éven keresztül gyártották és az évenkénti kibocsátás a következőképpen alakult:

1933.	1934.	1935.	1936.	1937.	1938.	1939.	1940. év
41	50	32	101	39	96	131	13 darab

A sorozatgyártás során mindösszesen 503 harckocsi készült el.
A sorozatgyártású T-28-as jelentősen különbözött a prototípustól. Az általános elképzelés és a tornyok elhelyezési sémájának megtartása mellett a páncéltest szegecselt helyett hegesztett konstrukciójú lett.

A megváltozott főtorony hátuljában lőszerfülkét alakítottak ki és a 45 mm-es helyén 76,2 mm-est alkalmaztak. Korszerűsítették a futóművet és a hajtómű erőátviteli egységeit is.

A T-28-as harckocsi néhány sorozatban készült. A második sorozattól kezdve több, mint 600 változtatást hajtottak végre.
Nagyobb korszerűsítés csak három volt, melyek jelentősen érintették a harckocsi jellemzőit. 1938-ban az új, nagyobb tűzerejű 76,2 mm-es L-10-es ágyút építették be. A következő év decemberétől a szovjet-finn háború tapasztalatai alapján a harckocsi páncélzatát védőpajzsokkal erősítették meg. A páncéltest és a tornyok homlokfalának vastagsága 50-80 mm-re, az oldal- és hátfalaké pedig 40 mm-re nőtt. A T-28E ("pajzsos") jelzést kapott harckocsi súlya 32 t-ra nőtt. Végül, az 1944-ben kibocsátott utolsó sorozat kúpos főtoronnyal rendelkezett.
A sorozatgyártás során a T-35-ös nehézharckocsival nagyfokú egységesítést valósítottak meg. Így a főtorony (akár a hengeres, akár a kúpos formájú) és a géppuskatornyok is egységesek voltak.

A sorozatgyártású harckocsik felépítése

A páncéltest

A harckocsi páncélteste egy hegesztett önhordó dobozszerkezet. A test első része döntött volt, hogy a gépészvezetőnek növeljék a látóterét és csökkentsék a harckocsi előtti holtteret. A fülke eleje csuklós ajtóval zárult, mely kívülről két fogantyú segítségével volt nyitható. Az ajtócskán visszahajtható pajzs volt, egy keskeny, triplexüveggel fedett figyelőréssel ellátva. Fölötte felcsapható fedőlemez szolgált a vezető ki- és beszállására.
Kívűl a test mindkét oldalára egy-egy szekrényt erősítettek a ködösítő készülékek számára.
Az erőátvitel háza fölött ferde síkú páncéllemez helyezkedett el, a közepén köralakú nyílással a ventilátor szívótorka számára.

A főtorony

A főtorony hegesztett, elliptikus formájú volt. Hátsó falán a géppuska gömbcsuklója. A fülke falán helyezték el a rádiókészüléket. A torony fedelén két nyílást - egy köralakút és egy téglalap alakút (az első sorozatoknál csak egy téglalap alakút) alakítottak ki. A nyílások előtt a zárt páncélfedelek esetén használatos periszkópok. A torony jobb- és baloldalán zárható nyílások szolgáltak a kézifegyverekkel való tüzelésre. A figyelőréseket golyóálló üveggel látták el.

A főtoronyra egy, a páncéltest alja fölötti platót függesztettek, mely négy tartóval volt a toronykoszorúhoz erősítve. Az irányzó és a parancsnok ülései hat-hat lőszertartó rekesszel voltak ellátva. Az ülések között nyolc (az első szériákban 12) lőszer, és alattuk hat géppuskarakasz került elhelyezésre. A töltőkezelő - egyben rádiós - ülése felhajtható volt, csuklósan rögzült a padozat hátsó tartóján. A padozat gumilemezzel volt borítva.

A kis tornyok

Mindkét köralakú kis torony felépítése azonos volt, alső részükön a DT-géppuskák gömbcsuklói. Egymástól csupán a figyelőrés elhelyezésében különböztek.

A fegyverzet

A harckocsit először 76,2 mm-es 1927/32 mintájú KT-28-as harckocsiágyúval szerelték fel, mely az 1937 mintájú tábori ágyútól abban különbözött, hogy a hátrasiklást 1000-ről 500 mm-re csökkentették, megnövelték a helyretoló folyadék mennyiségét 3,6-ról 4,8 literre, megerősítették a szánok falvastagságát 5-ről 8 mm-re, új felhúzó- és lábpedálos elsütőszerkezetet, valamint célzókészüléket vezettek be, kényelmesebbé téve a harckocsi személyzetének munkáját.

A löveg alapvető adatai

Csőfurat:	76,2 mm
Csőhossz:	1257 mm
A lőszer tömege:	6,5 kg
Kezdősebessége:	381 m/s
A cső kitéríthetősége:	+25, -5?
A lengőrész tömege:	540 kg

Az ágyú egy pajzsban került elhelyezésre, és teleszkópos, valamint periszkópos célzókészülékekkel egyaránt el volt látva. Az 1930 mintájú teleszkópos célzókészülék az ágyútól balra, az 1932 mintájú periszkópos pedig a torony fedelének bal oldalán helyezkedett el és összeköttetésben állt az ágyúval. Ezen célzókészülékekkel egy parancsnoki körfigyelőt építettek be.

1938-ban a harckocsi hosszúcsövű L-10-es, 76,2 mm-es ágyút kapott, melynél a lövedék kezdősebessége 555 m/s-ra nőtt. A Gyegtyarjov-féle harckocsigéppuska (DT) az ágyútól jobbra, egy gömbcsuklóban helyezkedett el, vízszintesen +/-30, függőlegesen +30/-20 fokra volt kitéríthető.

A hátrafelé történő tüzelés számára a torony hátulján gömbcsuklós (a korábbi szériáknál kengyeles) tartó volt kialakítva a DT-géppuska számára. 1939-től K. E. Vorosilov hadügyi népbiztos utasítására ebbe az előkészített tüzelőállásba is rendszeresítették a géppuskát.

A kis tornyok egy-egy gömbcsuklóban elhelyezett DT-géppuskával lettek felfegyverezve. Mindkét torony a vezetőfülke falától a páncéltest függőleges faláig (165 fok) volt fordítható.

Az utolsó szériáknál az irányzó búvónyílásánál egy P-40-es légvédelmi géppuskaállás jelent meg, irányzókeretes DT-géppuskával.
A harckocsi lőszerjavadalmazása 69 db a 76,2 mm-es harckocsiágyúhoz és 126 db géppuskarakasz (7938 db lőszer) volt a géppuskákhoz.

A motor és az erőátvitel

A T-28 valamennyi szériájánál M-17L típusú, négyütemű, 12 hengeres, karburátoros, V hengerelrendezésű, vízhűtéses repülőgépmotort építettek be. A motor tartós teljesítménye 450 LE volt 1400 ford/percnél. A sűrítés 5,3, a hajtómű üres súlya 533 kp volt. A 70-es oktánszámú benzin két 330-330 l-es üzemanyagtartályban helyezkedett el.

A kenőrendszer szivattyúja fogaskerekes (az első szériánál dugattyús). Két, KD-1 típusú karburátort alkalmaztak. A motor folyadékos kényszerhűtéssel rendelkezett, a hűtők űrtartalma 96-100 l. Az első sorozatnál a hűtők sok kis egységből álltak. A gyújtást gyújtómágnes szolgáltatta.

Az erőátvitel száraz tengelykapcsolóból, ötsebességes váltóműből (öt előre, egy hátra fokozattal), soklemezes száraz tengelykapcsolókból és oldalhajtóművekből állt.
A fékrendszer az első sorozat kivételével ferodol-betéttel ellátott szalagfékes rendszerű volt.

A futómű

A harckocsi felfüggesztése blokkosított, egy oldalon két, a páncéltesthez rögzített futóműegységből állt. Minden futóműegységhez három "kocsi" tartozott, melyek között az összeköttetést kétkarú emelők biztosították, és minden "kocsi" rugózása hengeres csavarrugóval volt biztosítva. A kerekek külső átmérője 350 mm volt. A gumi futófelülettel ellátott támasztógörgők száma mindkét oldalon négy pár volt, átmérőjük 280 mm.
A hátul elhelyezett hajtókerekek osztókörének átmérője 720 mm volt, 17 foggal rendelkeztek. A fogaskoszorúk leszerelhetőek voltak. A 780 mm átmérőjű láncfeszítő kerekek öntöttvasból sajtolt acélkoszorúval és gumi felülettel készültek. A feszítőszerkezet csavarorsós volt, kurblis állítással.

A 15800 mm hosszú lánctalp 121 öntöttacél tagból állt. Egy-egy tag szélessége 381 mm, hossza 170 mm, osztása 130 mm volt.

Az elektromos berendezés

A rendszer egyvezetékes, 12 V névleges feszültséggel (kivéve a 24 V-os indítómotort). A második sorozattól kezdve a toronyforgató motor is 24 V-os lett. A dinamó 1000 W teljesítményű volt.

A világítás: két első fényszóró, két hátsó jelzőlámpa, három műszerfal-megvilágító lámpa a vezető számára, két szerelőlámpa, hat csatlakozóaljzat (három a főtoronyban, egy-egy a kicsikben és egy a hajtóműházban), négy mennyezetvilágítás (kettő a főtoronyban és egy-egy a kicsikben).

A híradó eszközök

A T-28-as harckocsikban kezdetben 71-Tk-1 típusú rádióállomásokat helyeztek el. 1935-től kezdve 71-Tk-3 készülékeket alkalmaztak, melyeknek kettős táplálásuk volt: áramátalakítós és telepes. A 71-Tk-3 a háború előtti évek legnagyobb tömegben elterjedt készüléke volt. Ez egy különleges adó-vevő, távbeszélő-távíró szimplex, amplitudó-modulált rádióállomás, mely 4-5,625 MHz-en dolgozott, menetközben távbeszélő üzemmódban 15 km, állóhelyzetben 30 km (távíróüzemben 50 km) hatósugárral rendelkezett. Tömege (antenna nélkül) 80 kg.

Különleges berendezések

A beépített tűzoltórendszer egy 3 l-es széntetrakloridos tartályból - mely a baloldali radiátor alatti közfalon volt elhelyezve - és a vezető által kezelhető vezérlőszelepből állt. Ezen kívűl még két kézi tűzoltókészülék is a felszereléshez tartozott.

A harckocsi el volt látva két TDP-3 típusú ködösítővel, melyek a páncéltest hátsó, fölső részén, egy-egy páncélozott szekrényben foglaltak helyet.

A T-28 típusú harckocsi egész konstrukciójában saját korának megfelelt. A fegyverzet állománya és elhelyezése a soktornyú szerkesztési elvek szerint optimális volt. A három torony két szinten való elhelyezése irányíthatóságukkal együtt hatásosan biztosította a gyalogság tömegtűzzel való kísérését.
Ezzel együtt, a harckocsinak sok jelentős hiányossága volt, különösen a motor és az erőátvitel rendszereiben. Gyorsan kopott a futómű, törtek a laprugók, kiszakadtak helyükről a felfüggesztés elemei, törtek a fogaskerekek az oldalhajtóművekben. A harckocsik nehezen jutottak túl az átadás-átvételi futópróbákon, utána pedig a csapatoktól érkeztek a reklamációk a gyárba. A lökésgátlókat megerősítették, belső támasztókerekeket alkalmaztak lökésgátlóval, a motort és az erőátvitelt folyamatosan korszerűsítették - a hiányosságokat mégsem sikerült teljesen megszüntetni. Sok esetben ez a gyenge technológiai felkészültséggel és a nyomorúságos eszközháttérrel függött össze. Eleinte a csapatok sem voltak felkészülve a bonyolult harci technika fogadására.

Azonban mozgékonyság, fegyverzet és páncélvédettség alapján a T-28-as közepes harckocsi a harmincas években a legjobb volt a világon. Végül a páncélelhárító tüzérség képességeinek növekedése és ezzel összefüggésben a harckocsik páncélja vastagságának szükségszerű növelése a soktornyú felépítési elvet zsákutcába vezette. A harckocsi méreteinek és súlyának hirtelen növekedése az egytornyú felépítéshez való átmenet szükségességét teljesen nyílvánvalóvá tette.

Különleges gépek

A T-28PH típusú harckocsi

A T-28PH egy széria T-28 volt, melyet a 4-4,5 m mély víziakadályok leküzdéséhez szükséges felszereléssel egészítettek ki. Ez a páncéltest és a fegyverzet hermetizálását, a motor levegőellátását, illetve a kipufogógázok elvezetését biztosító berendezések felszerelését tette lehetővé.
A kísérletek eredményeképpen megállapították, hogy a berendezés a konstrukciós hiányosságok okán nem felel meg teljesen a harcászat-technikai követelményeknek. Ugyanakkor a T-28 vízalatti átkelése a jelentkezett hibák megszüntetésével lehetséges volt.
Sajnos, az archívumokban a T-28PH további sorsáról eddig több információt nem sikerült találni.

Az aknataposó harckocsi

1939 májusa és júliusa között kísérleteket folytattak egy sorozatgyártású T-28-assal, melyet felszereltek a nyomvonalakban futó görgős aknataposóval.
Egy oldalon 600 mm szélességben hatottak a görgők. A kisérletek során világossá vált, hogy az aknataposó kocsik minden görgője 2-3 TM-35 típusú 2600-2800 gramm trotillal töltött harckocsi-elhárító akna leküzdése után felújításra szorul. Az aknataposóval 10-12 km/ó sebesség volt elérhető. A szerkezet harckocsira rögzítése 1 óra 40 percet igényelt. Az aknataposóval felszerelt harckocsi befoglaló méretei: hossz 8160 mm, szélesség 3216 mm. Az aknataposó súlya 2110 kp volt.

A kísérletek eredményeként a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy tekintet nélkül az aknataposó előnyös tulajdonságaira, a minőségén javítani szükséges, hogy élettartama (10-15 robbanás elviseléséig) és az aknataposó harckocsi manőverezőképessége nőjön. Szükségessé vált 2-3 változat készítése a gyakorlótereken lefolytatandó kísérletekhez, melyeket 1940-ben nyári és téli körülmények között egyaránt elvégeztek.

Az IT-28 hídvető harckocsi

Az IT-28 hídvető harckocsit a leningrádi Kirov Gyárban 1940-ben hozták létre. Alapjául a szériában gyártott T-28E szolgált.

A bástya és a bástya alatti tér helyett egy 30 és 50 mm páncélvastagsággal rendelkező nyolcszögletű teret alakítottak ki, 8-tól 25 fokig döntött lemezekből. A fülke homloklemezén két DT típusú géppuskát helyeztek el gömbcsuklókban, vízszintesen 42, függőlegesen 32 fok tüzelési szektorral. A géppuskák javadalmazása 4473 db lőszer volt.

A fülke fölé építették a 13,3 m hosszú, 3,35 m széles kétnyompályás hidat.
A harckocsi tömege híddal együtt 28 t, nélküle 25 t volt. A befoglaló méretek a híddal: 13,3x3,5x3,7 m, híd nélkül: 7,36x2,87x3,77 m (a mozgató-lefektető rudazattal). Az erőátvitel változatlan maradt. A harckocsi sebessége a híddal földúton 14 km/ó, a legnagyobb áthidalható távolság 12,5 m volt. A híd mozgatása vízszintesen 1-3, függőlegesen 2-3, felvétele a kocsira 3-5 percet vett igénybe.

A kísérletek 1940 júniusában folytak, melyek eredményeként világossá vált, hogy a híd fémszerkezete és működtető rendszere 50 t-ig biztosítja a harckocsik átkelését. Ahhoz, hogy több harcászat-technikai jellemző derüljön ki, szükségessé váltak a háborús körülmények között végrehajtandó próbák. Ebből arra lehet következtetni, hogy 1941 júniusáig sor kerülhetett az IT-28 sorozatgyártására - de az is lehetséges, hogy csak 1-2 kísérleti példányt építettek.

Kísérleti eszközök és fejlesztések

Még a T-28 rendszeresítését megelőzően, annak bázisán különböző harci gépek kidolgozása kezdődött el. Így 1932-ben a Tüzérségi Akadémia Fejlesztő Intézete F. L. Hlüsztov professzor irányításával kifejlesztette a 152 mm-es önjáró aknavetőt és a 76 mm-es önjáró légvédelmi ágyút.

A 152 mm-es önjáró aknavető 17,6 t súlyú volt. A magával szállított lőszer mennyisége 47 db, a motor teljesítménye 400 LE, sebessége műúton 37,5 km/ó volt. A fő- és kis tornyokat mellőzték, az oldalfalakat megnövelték, új első homlokfalat alkalmaztak két, gömbcsuklóba ágyazott géppuskával, a lövegkezelőket oldalról és hátulról is páncéllemezekkel védték. A személyzet hat főből állt: három lövegkezelő, egy vezető és két géppuskás.

A 76 mm-es önjáró légvédelmi ágyú a SZU-8 típusjelet kapta. Ez egy 18 t-s felülről nyitott löveg volt. Tüzelési helyzetben, hogy a lövegkezelők helyét megnöveljék, az oldalfalakat lehajtották, a laprugók tehermentesítésére pedig támaszok szolgáltak. A lőszerjavadalmazás 108 db-ból állt. A személyzet 6 fő volt.

1933 végén A. A. Tolocskov mérnök javaslatára kidolgoztak egy tervet 152 mm-es parti löveg számára különleges lánctalpas alvázzal, a széria T-28 fődarabjaira és alkatrészeire támaszkodva. A legnagyobb különlegessége a körtüzelésre való képessége volt, melyhez a törzs leereszkedett a földre, a lánctalp pedig felemelkedett úgy, hogy az egész löveg B-10 típusú tengeri ágyújával egy különleges, görgős koszorúval ellátott fenéklapra támaszkodott, melyen 10 fok/s sebességgel lehetett a főhajtóművet elforgatni. A kis magasság és a 8-20 mm-ig terjedő páncélvédettség a terepen jó rejthetőséget és repeszekkel szembeni védettséget biztosított. A löveg tömege 50 t, sebessége műúton 20 km/ó körül alakult. A személyzet hat fő volt. A löveget harchelyzetbe hozni 2-3 perc alatt lehetett.

A T-28 fődarabjait és részegységeit alkalmazták az 1935-ben létrehozott B-4 típusú 203 mm-es tarackkal ellátott SZU-14-l önjáró lövegnél.

A T-28 harcászati-technikai adatai

Harci tömeg:	25,2 t
Személyzet:	6 fő
Hossz:	7440 mm
Szélesség:	2870 mm
Magasság:	2690 mm
Hasmagasság:	525 mm
Homlokpáncél:	30 mm
Tetőpáncél:	20 mm
Farpáncél:	20 mm
Fenékpáncél:	10 mm
Toronypáncél:	20 mm
Sebesség műúton:	40 km/ó
Sebesség terepen:	20 km/ó
Hatótáv műúton:	180 km
Hatótáv terepen:	140 km
Lejtőmászó képesség:	45o
Lépcsőmászó képesség:	1 m
Árokáthidaló képesség:	3,5 m
Gázlómélység:	1 m
Alátámasztó felület hossza:	5150 mm
Talajnyomás:	0,66 kp/cm2
Teljesítmény-súlyviszony:	18 LE/t

A szolgálat és a harci alkalmazás

Az első tíz harckocsit a Leningrádi Katonai Körzet Főparancsnoksága Tartaléka 2. Önálló Harckocsi Ezredében rendszeresítették. A 2. Hk. Ezredet 1929-ben állították fel. A későbbiekben további négy harckocsi ezredet alakítottak: Szmolenszkben, Kijevben, Harkovban és Szluckban. Ezen ezredek szervezésében kis különbségek voltak. 1935 végére három, egyenként harminc harckocsit magukba foglaló zászlóaljból álltak. Fegyverzetükbe közepes (T-28) és nehéz (T-35) harckocsik tartoztak. 1935 decemberében a harckocsi ezredek önálló nehéz harckocsi dandárokká alakultak.
A nehézharckocsi-dandár három harcoló, egy kiképző-, egy harcbiztosító zászlóaljból és más alegységekből állt. Őket a lövész hadosztályok és -hadtestek minőségi megerősítésére kívánták alkalmazni az ellenség megerődített védelmének áttörése esetén.
1939-ben négy nehéz harckocsi dandár volt, a 4., 5., 10. és a 20., melyek a kijevi, harkovi, "nyugati" és leningrádi katonai körzetekben diszlokáltak. Az 5. hk. dd. vegyes állományú volt, fegyverzetébe a T-28 harckocsik mellett T-35-ösök is tartoztak.

A harccselekményekben elsőként a 4. és 10. dandárok vettek részt, melyek a "Felszabadító Hadjáratban" tűntek ki Nyugat-Ukrajnában és a Lengyelország elleni agresszióban, 1939 szeptemberében. A harckocsiegységek alkalmazása eredményeképpen a Vörös Hadsereg önjáró páncélozott és harckocsi csapatai 1939. novemberében újraszerveződtek. A T-28-cal felszerelt harckocsi dandárokat három zászlóaljassá alakították át 156 harckocsival (ebből 39 db BT típusú volt). A későbbiekben ezeket a dandárokat KV harckocsikkal való átfegyverzésre jelölték ki.

1939. november 30-án kezdődött a szovjet-finn fegyveres konfliktus, melyben a 10. és a 20. nehéz harckocsi dandárok vettek részt. A finn hadjáratért a Kirovról elnevezett 20 hk. dandárt (melynek parancsnoka Borzilov volt) Vörös Zászló érdemrenddel tüntették ki.
A Téli háborúban a T-28-asokat alapvetően a finn erődök lőrései ellen közvetlen irányzással alkalmazták. A harckocsi 30 mm-es páncélja nem védett az ellenséges páncélelhárító tüzérség ellen, ami magas veszteségeket okozott. Ezen harcok eredményeképpen jelent meg a védernyőzött T-28E harckocsi.
A konfliktus idején a finnek két T-28-ast zsákmányoltak. 1941-ben még további öt került hozzájuk. Az egységes finn harckocsi dandár állományában alkalmazták ezeket, gyakorlatilag 1945-ig. 1944-ben az egyiket közülük tornyaitól megfosztván mentőjárművé alakították át, s ebben a minőségében 1951-ig használták.

1935-ben két T-28-ast átadtak Törökországnak. Máshová több T-28-as harckocsit nem szállítottak.

A gépesített hadtestek megalakításának kezdetén, 1940 márciusában a Vörös Hadsereg önjáró páncélos és harckocsi csapatait kezdték átalakítani hadosztály szervezésűre. Ebben az időben oszlatták fel az összes harckocsi dandárt, így a nehéz harckocsi dandárokat is, és tankjaikkal töltötték fel az újonnan létrehozott egységeket. Így például 1941. június 22-én 75 db T-28 került a 4. gépesített hadtest 8. hadosztályába, a további 51 harckocsit a 15. gépesített hadtest 10. hadosztálya kapta. Ezek a hadosztályok a kijevi önálló katonai körzet állományába tartoztak. T-28-asok voltak a 3. hk. hadosztályban is. Ezek a hadtestek a pribalti és leningrádi katonai körzetekben diszlokáltak.

A január elsejei állomány figyelembevételével a csapatok évenként a következő mennyiségű T-28-cal rendelkeztek:

1934.	1935.	1936.	1937.	1938.	1939.	1940. 09. 15.	1941. év
41	91	123	224	263	359	443	411 db

A T-28 részvétele a háború első napjaiban kisebb volt annál, sem hogy kitűnjön más, a határmenti csapatok fegyverzetében meglévő technikák közül. Gyakorlatilag minden harckocsi - beleértve az új típusúakat is - elveszett a háború első két hónapjában.
A továbbiakban néhány, az épségben maradt T-28-asok közül részt vett 1943-ig a leningrádi fronton és 1941-42 telén a Moszkváért folytatott csatákban. Itt 1941 őszén 16 db motornélküli T-28 típusú harckocsi beásva, stabil tűzfegyverként került alkalmazásra.

1941 nyarára a T-28 típusú harckocsi reménytelenül kiöregedett. Erre az időre teljesen elavult a soktornyú szerkesztési elv. Erre szemléletes példa a T-34-es. Egyenlő tömeg és motorteljesítmény, valamint tűzerő mellett erősebb páncélzattal a "harmincnégyes" nem sok esélyt hagyott a kismozgékonyságú és ormótlan "huszonnyolcasnak".

Az ellenség részéről a T-28-nak és a T-28E-nek páncélzatban megfelelő Pz. Kpfw. III. és IV. közepes harckocsik lényegesen mozgékonyabbak voltak - a T-28 velük összehasonlítva túl hosszú volt, a lánctalp felfekvő hossza és a nyomtáv aránya nála 2,04, szemben a német harckocsik 1,2-es és 1,43-as (a T-34 1,5-ös) arányával. Márpedig ez az arány nagyon fontos: minél kisebb, annál nagyobb a harcjármű manőverező képessége.

Fegyverzetben a T-28 abszolút fölényben volt a német közepes harckocsikkal szemben. Az L-10-es ágyú (mint később a KT-28) képes volt a "panzer"-ek megsemmisítésére, azok lövegei lőtávolságának határáról.

De, mi magyarázza magas veszteségeiket? Először is, a T-28-ast nem lehetett kiemelni az azt körülvevő környezetből. A Vörös Hadsereg harckocsi egységei 1941 júniusában az anyagi és személyi feltöltetlenségen kívül rémes keverékei voltak a különböző, régi és új harckocsiknak. A 3. harckocsi hadosztály 6. harckocsi ezrede például egy T-28-cal, egy BT-7-tel és egy T-26-tal felszerelt zászlóaljjal rendelkezett. Ezt az egységet teljesen harckésznek lehetett számítani? Aligha...
A következőt is számításba kellett venni: a harckocsikat alapvetően nem a német harckocsiágyúk tüze pusztította el. A teljes légifölény egyrészt a Ju-87 zuhanóbombázók legnagyobb hatékonyságú alkalmazását tette lehetővé, másrészt a németek harckocsik ellen bevetették a 88 mm-es légvédelmi ágyút, melynek tüzével szemben gyenge volt akármelyik páncél.

Volt még egy nem kevésbé fontos tényező: a Vörös Hadsereg páncélos- és gépjárműcsapatainak harcszabályzata abban az időben számukra a harcnak csak egyetlen fajtáját írta elő: a támadást. Ők támadtak is, legtöbbször a biztos halálba menetelve, gyakran értelmetlen, nem a helyzetnek megfelelő parancsokat teljesítve, az ellenség bombái és tüzérségének célzott tüze hatása alatt.

Napjainkig csak két T-28-as maradt fenn. Az egyik, a K-810 számú szériagép KT-20-as ágyúval, a Fegyveres Erők Központi Múzeumában Moszkvában, a másik, egy T-28E, L-10-es ágyúval a finnországi Parolban található harckocsi múzeumban van kiállítva.

Szerző: Liptai János
Digitalizálta: Keresztes László
A cikk megjelent a Haditechnika Makettezőknek 1. számában.