Legendák nyomában: A "vasfüggöny"

Kifestett amerikai nő és jólöltözött férje ülnek a repülőgépen. A gép kilendül, a nő kávéja kilöttyen a tálcára. "Látod, John, most mentünk át a vasfüggönyön." A férje helyben hagyólag bólint és tovább szívja szivarját, majd visszatemetkezik a Wall Street Journal-be.
Időnként eszembe jut ez az ősrégi, eléggé propaganda-ízű filmrészlet, ha bárhol a "vasfüggöny" kifejezést hallom. Sokan vannak nem csupán az óceánon túl, de itthon is, akinek titokzatos, félelmetes volt ez az elnevezés, vagy fogalma sem volt a szó jelentéséről. Érdekes, a határőrök, akik használták, egyszerűen csak "a rendszer", vagy "zár" néven emlegetik a többség által a berlini falhoz hasonló betonkolosszusnak elképzelt, de valójában inkább drótkerítéshez hasonlító (csak annál kicsit bonyolultabb!) határőrizeti rendszert. Most, hogy ezzel kapcsolatban szeretnék diorámát készíteni, belefogtam az adatgyűjtésbe, mert személyes élményeim, emlékeim kívülállóként nem lehetnek olyan pontosak, mint a szakemberek által megírt, vagy elmondott dolgok. Ezért felkerestem a körmendi Szent László Rendészeti Szakiskolát, ahol a határőr-múzeumban kaptam adatokat.

Elöljáróban a következőket szeretném elmondani: az államhatárokat - amióta léteznek - őrzik. Sem az ókori állomok, sem a középkor királyai nem szerették, ha területükre illetéktelenek lépnek. A korszerű államok kialakulásával megszerveződtek a határrendészeti szervek, melyek vagy önállóan, vagy a hadsereg, esetleg a csendőri/rendőri erők részeként kerültek alkalmazásra.
Ahol nem álltak rendelkezésre természet adta határvonalak, folyók megmászhatatlan(-nak gondolt) hegygerincek, ott ezeket a határokat esetenként megerősítették. A Római Birodalom limes-ei (földsánc + őrtorony), vagy a végvárak legendás, véráztatta, golyószaggatta rendszere és őseink gyepűje ugyanazt a célt szolgálta, elválasztani a miénket a másétól.

A második világháború után Churchill híres(?)-hírhedt(?) fultoni beszédében kimondta, hogy a "szabad világ" és a keleti tömb között leereszkedett egy vasfüggöny. Vajon honnan került oda? Gondoljunk talán az éppen ő általa írt és Sztálinnak küldött számolócédulára, ahol a Hungary név mellett 80% szovjet és 20% nyugati érdekeltséget jelölt. Ezt Sztálin, szintén legendássá vált kék ceruzájával egyszerűen kipipálta. Nos ettől az időszaktól kezdve alaposabban őrizték a határokat. Aknazárakat raktak le, megnehezítették a másik fél országaiba a ki- illetve beutazást. Volt olyan év, amikor a hazánkba érkezett nyugati turisták száma nem haladta meg az 5000 főt. 1956 után egy ideig nyitva volt a határ. 150-200 ezer fő indult útnak "kalandvágyból" - s maradt vagy 10 millió (szintén kalandvágyból?) A lerakott aknák közül néhányat a Pinka - a határfolyó - árvizei során átsodort az osztrák oldalra, ahol több katasztrófát okoztak. A hatvanas évek közepén döntött úgy az akkori politikai vezetés, hogy az aknazárak felszedésével egy időben a szovjetektől beszerzett Sz-100-as rendszert telepíti a nyugati határra, Felsőszölnöktől egészen a szlovák határig. No, a későbbiekben, ezt a kerítés-rendszert nevezte a népnyelv vasfüggönynek. Erről a rendszerről szeretnék néhány mondatban egyfajta bemutatót adni.

A határ átlépéséhez a különböző korokban különféle dokumentumok álltak a rendelkezésre. Ezek általában egyszeri, de időnként többszöri határátlépésre jogosító, személyre szóló okmányok voltak. Voltak olyanok is, amelyek nem az ország elhagyására jogosítottak, hanem az ország területének bizonyos, mások számára elzárt részére lehetett velük bejutni. Ilyen volt a határsáv engedély. Ugyanis a "rendszer" hatékonysága nem a kerítés bonyolult elektronikai rendszerén múlott, bár abban az időben az sem volt kutya! Hanem, hogy a vasfüggöny NEM a határon húzódott! De nem ám! Hanem a határral csaknem párhuzamosan 2 km-re állt a 185 cm magasra emelkedő lábakra 22, majd 24+1 drótszálból összeszerelt kerítés. A leásott, később le is betonozott lábak 3 méter távolságban álltak egymástól. Ebbe a területsávba csak engedéllyel lehetett bejutni. Persze, ez nem volt lakatlan terület, falvak, szántóföldek húzódtak itt. A területen lakóknak a személyi igazolványába be volt bélyegezve az állandó belépő. Ha valaki ide akart utazni, ahhoz az illetékes rendőrkapitányságon kiállított határsáv engedélyre volt szükség. Volt piros csíkos és zöld csíkos engedély. Tessék belegondolni, ha a hősszerelmes Rómeó egy itt lakó Júliába szeretett bele. Ezeket a belépőket a "sáv-kapuknál", a OEP-eken (okmányellenőrző pont) ellenőrizték, azaz "okmányoltak".

A civil ruhás határőrök igazoltattak minden, a nyugati határ felé haladó vonaton, már a határtól számított 40 km-es sávban is. Ők voltak a v.e.sz.-esek (vasúti ellenőrző szolgálat). De a határmenti községekben megszervezett "önkéntes határőr" csoportok (helyi lakosság) is jelezték, ha idegenek kóboroltak a faluban. Ezeket pár perc múlva a szinte minden falu mellé telepített határőrsről kiérkező járőr vonta kérdőre. Egyes helyeken a Volán sofőrök is be voltak avatva, akik menetrendszerű járatokat vittek a határsáv településeire. Ha ismeretlen szállt fel és jegyet váltott a sávban lévő településre, vagy megpróbált fennmaradni, a sáv-kapunál a sofőr jelzését észlelő határőrök, a telepített tábori telefonon riasztották az őrsöt, s a leszállót már "fogadóbizottság" várta.

Idősebb helyi lakosok a mai napig sóhajtozva emlegetik a régi szép időket. Az országosan alacsony bűnözési rátának itt a töredéke fordult elő. Évekig nem zárták be a bejárati ajtókat. Felejthetetlen élmény volt, amikor a '90-es évek elején egy riporter járta a határsávba eső falvakat és megpróbálta az öregeket panaszra bírni. Mondván, "milyen elnyomottak is voltak". Idős bácsi válasza: "Ezt mi nem éreztük, de itt nyugalom volt!" Tessék elgondolni, ha minden 100-300 fős falura 25-40 fegyveres vigyázna. Ráadásul az őrsök parancsnokai féltékenyen ügyeltek, hogy a helyi lakossággal a viszony jó legyen. Így mindig volt ember az elakadt tejeskocsi kimentésre, játékok készítésére az óvoda játszóterén, díszegyenruhás katonatiszt az úttörőavatáson, vagy erősítő, esetenként diszkós is a kultúrházban rendezett bulira.

Mindezzel azt akartam jelezni, hogy a nyugati határt hosszú évtizedeken keresztül nem csupán a legendásnak kikiáltott műszaki zár őrizte, hanem egy sokkalta bonyolultabb, zseniálisan megszervezett emberi rendszer, melynek ezer szeme - és itt a szó szoros értelmében tessék gondolkodni! - füle és jó szervezett hírlánca volt.

No de a műszaki zár, avagy "rendszer" sem volt - a maga idejében - gyerekjáték!
A pletykák elektromos árammal töltött drótokról szóltak. Persze volt áram. Hogy ne lett volna? (Igaz is! Drótok! Az érintkezést beadó speciális drót nyugatnémet cég gyártmánya volt!!!) De agyon nem vágott senkit, ha hozzáért. Dehogy! Nem csinált semmit - ott. A 24 voltos áram esetleg csíphetett. Ha valaki hozzáért összeérintve két drótot, netán elvágta, azt a rendszer, bejelezte a legközelebbi határőrsre, amelyiknek az illetékességi területén állt. De nem ám csak úgy a vakvilágba! Az őrsön telepített jelzőrendszer nagyjából 2-300 méteres pontossággal jelezte a helyet. Így amíg a behatoló azzal volt elfoglalva, hogy átmásszon a "T" alakú oszlopokra aggatott drótokon, vagy vagdosta őket széjjel, már mentek is érte. Az adott őrs lezárta a további utakat a határ irányába, a szomszédos őrsök katonái pedig oldalzárást alkalmazva szigetelték el a határsértőt. Gyakorlatilag egy-egy ilyen riasztásra 50-80 katona indult el. Hogy a mozgásuk gyors legyen, a kerítés másik oldalán úgynevezett manőverút volt kiépítve. Ezen száguldottak végig a teherautók (Csepelek, IFA-k, GAZ vagy UAZ terepjárók), amikről villámgyorsan lehetett lerakni a zárás vonalára a határőröket. Ráadásul a határsértők többsége meg volt győződve, hogy ha átjut a kerítésen, már Ausztriában van. Volt, aki a határsávban lévő magyar határőrsre mászott be, hogy feladja magát az osztrák csendőröknél. A visszautakat is lezárták, ha szükségesnek látszott, akkor - az együttműködési terv szerint - rendőri vagy éppen munkásőr erőket tudtak bevetni. Ez volt a mélységi zárás, amivel az ország mélyét zárták el a határtól.
Mielőtt vicces kedvünk kerekedne: ma az államhatár illetéktelen átlépése szabálysértés csakúgy, mintha nem égne a lámpa a biciklin. Annak idején bűncselekmény volt, amiért 3 évet lehetett kapni, ráadásul egy időre megbélyegezte az illetőt, de nem dícsérték meg azt az őrsöt sem, amelyiknek területén ez megtörténhetett. Maga a rendszer üzemeltetése, karbantartása nem volt olcsó (pl.: 1987-ben 22 millió forintra rúgott).

Egy időben őzek, szarvasok, vaddisznók "rendeltek el" riadót, nekifutottak a jelzőrendszernek. Így a kerítéssel párhuzamosan egy vadfogó is megépítésre került. Ez egy sima, kb. 120 magas drótháló volt, beton lábakra feszítve. Hogy állat vagy ember volt e a jelzés elindítója, azt egy széles, homokkal felszórt, rendszeresen gyomtalanított, porhanyított földsávban, a "nyomsávban" rögzült láb, illetve patanyomok mutatták. A határőrök hivatásszerűen tanulták és gyakorolták a nyomolvasás tudományát. Sólyomszem és Winnetou együtt nem beszélte úgy a nyomok nyelvét, mint egy járőr, a szolgálati idejének második (azaz "gumi") vagy harmadik (azaz "öreg") szakaszában. Az első időszakosok (azaz "kopaszok") mindig egy tapasztaltabb járőrparancsnokkal mentek szolgálatba, amíg meg nem tanulták, amit kellett. Hozzáértő ember lábnyomokból nem csak a menet irányát tudta megállapítani, hanem nemét, súlyát, közelítően a magasságát, tartáshibáját, és felkészültségét is. Még ha az illető viccesen háttal ment is célja felé, esetleg állatnyomot formázó papucsot húzott a lábára - mindkettőre volt példa!!! Az állatnyomos trükk eszközei láthatók a múzeum tárlójában. Előfordult, hogy a két embernyomból egyszer csak egy lett. Hová tűnt a másik? Felült a társa nyakába. Csak arra nem gondolt, hogy így egy ember nyoma látszik, de az jóval mélyebben, ráadásul kissé lecsökkent a lépések hossza is, és a plusz teher alatt bizonytalanabbá váltak a lépések.

A frekventáltabb helyeken magasfigyelőket, azaz "mafi"-kat, polgári nevén őrtornyokat építettek. Innen messziről ellenőrizhető volt a környező utak, ösvények, csapások forgalma. Az úttalan utakon lovas és gyalogos járőrök "nyomták a kockákat" azaz rótták a térkép négyzetein megjelölt menetvonalukat, esetleg kutyás járőr indult. De mentek a határőrök kerékpáron, kismotoron is, vagy a Fertő mocsárvilágát egy Tupoljev gyártmányú siklóhajóval ellenőrizték. Láttam lovas homokfutót (amolyan kétkerekű kocsit) is katonai zöldre festve, szolgálatban.

A határőrsökön elég komoly fegyverzet állt rendelkezésre. A katonák Kalasnyikov géppisztolyain és a tisztek PA-63-as pisztolyain kívül, függően a létszámtól golyószórók, géppuskák és RPG páncéltörő rakéta lövedékeket kilövő gránátvetők is rendelkezésre álltak. Ezek a fegyverraktárban álltak, várva, hogy egy fegyverbemutatón leporolják őket. Ennél gyakrabban használták a határőrök a különféle fény- és hangjelző töltényeket, rakétákat (amiket egy apró, golyóstoll nagyságú szerkezetből indíthattak), valamint a kiépített tábori telefonhálózatot, amelynek csatlakozói a legvalószínűtlenebb helyeken (kilométerkövekbe, villanyoszlopokra, kerítésoszlopra, útszéli kereszt talapzatába vagy éppen szikla oldalába rejtve) várták, hogy a járőr becsatlakoztassa egyszerű készülékét, "tbk"-ját, és bejelentkezzen. De volt nyomsávellenőrző lámpájuk is, amolyan akkumulátoros kereső reflektor. (Hol voltak akkor még a hőképes kamerák?!)

Ha már a fegyvereknél tartunk: lövöldözésre a határon a legritkább esetben került sor. Riasztó, figyelmeztető lövésekre még csak-csak, de célzottan leadott lövések, sorozatok inkább a 60-as évek krimijeiben hangzottak fel. A korábbi aknazáras, gumicsizmás-diverzánsos-kémes időszakban, a hidegháború mélypontján talán többször is. Esetleg a "Tito, a láncos kutya" korszakban a jugoszláv határon, ahol a pletykák kisebb vállalkozásokról is szólnak. A legutolsó halálos lövés 1989. augusztus 21-én dörrent el és oltotta ki egy keletnémet mérnök életét. Ő, a töredékes adatok alapján dulakodni kezdett egy határőrrel, akit a korabeli német lapok csak Zoltánként emlegetnek. A dulakodás közben elsült a határőr fegyvere és eltalálta a határsértőt - mindezt a családja szeme láttára. A német mérnököt Kurt - Werner Schulznak hívták. (A Múlt-kor történelmi portál adatai alapján.)

Ugyanerre az időre jellemző a másik eset is. Szintén német család próbált átjutni Ausztriába. Nekifutottak a határfolyónak, ami nem túl nagy és széles. Hárman átjutottak, a negyedik egy 5 év körüli kislány megijedt és lecövekelt a magyar oldalon. A család az osztrák oldalról hívta, biztatta, amikor megjelent a magyar járőr. A németek borzasztóan megrémültek - kiindulva a keletnémet határőrök viselkedéséből, hasonló esetben. Itt más fordulatot vett az ügy. A járőr egyik katonája felkapta a kislányt és belegázolt a vízbe. A túlsó partnál kiadta a szülőknek. Fura, zavaros időszak volt 1989 nyara!

Röviden ennyit tudok elmondani a nyugati határon 1965-től felállított és a rendszerváltozás hajnalán lebontott elektromos jelző rendszerről. Ezúton szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, akik kis "dolgozatom" megszületésénél bábáskodtak. Különösen köszönöm a Határőrség Központi Múzeuma igazgatójának, Kondor Endre alezredes úrnak segítségét!

Kronológia:
1948. Elkezdődik a műszaki zárak elhelyezése a nyugati és a déli határon.
1949. nyara: Elkezdődik az aknamezők telepítése a nyugati határon.
1955. A politika helyzet változása miatt a munkák befejeződnek. Ezek összköltsége 7 milliárd forint volt.
1955. októberétől elkezdődik az aknazárak felszedése (Külebkháza körzetében aknataposó harckocsi is bevetésre kerül - kevés sikerrel).
1956. október 20. Befejeződnek a mentesítési munkák. A szakanyaguk szerint "felszedésre nem alkalmas" aknák felszedése során 2 fő halt meg, 17 súlyos és 20 könnyebb sebesült volt a műszaki csapatok vesztesége.
1957. március 2. A kormány döntése alapján újra le kell zárni a nyugati határt.
1957. április - június 30. között a műszaki alakulatok 350 km kétsoros tüskésdrót kerítést telepítettek, 243 km négysoros, 107 km ötsoros gyalogság elleni aknamezőt, benne 800 ezer db taposóaknával. E munkák során 1 fő meghalt, 10 fő súlyos, 5 fő könnyebb sérülést szenvedett. (Léka Gyula "A műszaki zár- és erődrendszer (vasfüggöny) felszámolása, 1948-1989" című cikkéből.)
1963. Befejeződött a műszaki zár korszerűsítése. Megépítettek 282 km új típusú műszaki zárat (drótakadályt), telepítettek 1124900 db aknát. A négy évre tervezett költség közel 37 millió forint volt. (Léka Gyula "A műszaki zár- és erődrendszer (vasfüggöny) felszámolása, 1948-1989" című cikkéből.)
1964-ben politikai döntés született a szovjet SZ-100-as jelzőrendszer hazai telepítéséről, bár a bekerülési költség magas volt, 350 ezer Ft/km. (id.mű.)
1965. A csornai és a szombathelyi kerületben megépül a rendszer egy része. A munka a 70-es évekre fejeződött be. Egyidejűleg felszedésre került minden(?) akna.
1989. február 20. Az MSZMP Politikai Bizottsága dönt a rendszer felszedéséről.
1989. augusztusa: A rendszer legnagyobb része lebontásra került, egyes nehezen megközelíthető szakaszokon még egy-két év múlva is láthatóak voltak a kerítés elemei.

Az adatokat
- Léka Gyula: A műszaki zár- és erődrendszer (vasfüggöny) felszámolása, 1948-1989
- Volt egyszer egy ERJ - Forrásgyűjtemény, a Győr Határőr Igazgatóság kiadványa Győr, 1999
- Dr. Balló István: Vasfüggöny, a Nemezetvédelmi Egyetem Közlemények interneten is megjelent anyagából merítettem
- A rajzok a Volt egyszer egy ERJ című kiadványból származnak

Pintér György
Gersekaráti Makettépítő Kör