A finn légierő múzeuma egy kicsi, de elképesztően érdekes hely. De ezúttal nem magát a Tikkakoskiban található intézményt szeretném bemutatni, hanem csak a gyűjtemény néhány, makettező szempontból talán kiemelkedően érdekes darabját. A különböző kiállításokon csodaszépen helyreállított repülőket lehet megnézni, viszont nagyon kevés helyen látható az, hogy miként is nézett ki valójában egy második világháborús vas, hogyan kopott, fakult, vagy deformálódott valójában. Ahogy arról a
Megfagyott Kobra című cikkben már írtam, lassan már két évtizede nem az a céljuk, hogy helyreállított gépeket állítsanak ki, hanem hogy konzerváltakat. Vagyis, hogy az eredetihez legközelebbi állapotot tudják bemutatni, úgy, ahogy az adott tárgyat a történelem megviselte. Ennek megfelelően a kiállított Hawker Hurricane I-esük az eredeti 1943-as állapotában pompázik. A finneknél nem igazán vált be az Angliai csata igavonója. A brit vadászt nagyobb magasságra optimalizálták, a keleti fronton pedig a földhöz sokkal közelebb folytak a harcok. Ráadásul csak tíz példányt kaptak meg, és 1941 után nem szállítottak hozzájuk pótalkatrészt. A helyi repülőipar inkább azoknak a típusoknak a kiszolgálására állt rá, amelyekből nagyobb mennyiséggel rendelkeztek, a Hurricane-eknek pedig be kellett érni a lezuhant szovjet típustestvéreinek roncsaiból kibontott maradványokkal. Végül két évvel később kivonták a gépeket, köztük ezt is, amelyik a legtöbbet volt a levegőben (208 órát), és a legtöbb légigyőzelmet (2,5-öt) aratta. Így már érthető a gép kopott festése, az olajfoltos hasa. Az múzeum igazgatójának elmondása szerint a világon már csakis ezen látható eredeti második világháború előtti brit barna álcaszín a vászonburkolaton. Amikor kiállításra került a gép, megtisztították, lekonzerválták, de inkább nem festették át, nem próbálták meg újra létrehozni az eredeti állapotot – így mesél igazán a történelemről.
A Hurricane
A másik így kiállított kincsük a Folytatólagos háború legendás hőse, egészen pontosan annak a roncsa. Az 1939-es szovjet támadás után a finnek igyekeztek bárhonnan, bármilyen használható vadászgéphez hozzájutni. Érkeztek kisebb-nagyobb számban Gloster Gauntletek és Gladiatorok, Hawker Hurricane-ek, Fiat G.50-esek, Morane-Saulnier M.S.406-osok, Caudron C.714-esek, Curtiss Hawkok – és a tengerentúlról Brewster 239-esek. A típus a repüléstörténet egyik legellentmondásosabb konstrukciója. Amerikai, brit és holland színekben csúnyán leszerepelt a japánok ellen, míg a finnek elképesztő sikereket értek el vele – minden 32. légi győzelemre jutott egy elveszett gép! Bár az is igaz, hogy ez egy egészen más verzió volt. A kék horogkereszt 44 darab F2A-1-esre került fel, amelyre a gyenge teljesítménye miatt nem tartott igényt az Egyesült Államok Haditengerészete. Ők – és a másik két felhasználó – végül az erősebb, 1200 lóerős motorral felszerelt verziókat vetetették be, F2A-2, F2A-3-as, Brewster 339 és Buffalo elnevezésekkel. A finnek gépeiben csak 940 lóerős Wright Cyclone dolgozott, viszont sokkal könnyebbek voltak, a felületi terhelésük megközelítette a japán Zeróét. Vagyis egy nem túl gyors, de nagyon fordulékony vadászgéppel indulhattak harcba, amit egyébként Brewster néven ismertek, Finnországban ismeretlen a máshol elterjedt Buffalo megnevezés. Az utolsó példányt csak 1948-ban vonták ki, majd a típus gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt. Egészen 1998-ig, amikor is egy kelet-karéliai tóból kiemelték az itt látható példányt. A gép nagyon egyben van, Angliában már rég felújították volna és repkednének vele, itt viszont gyakorlatilag úgy került kiállításra, ahogyan a vízfelszínre bukkant. Több mint érdekes látni a gépen a golyóütötte lyukakat, vagy az égésnyomokat a törzsön. Lauri Pekuri 1942. június 25-én csapott össze a Seesjarvi-tó fölött a szovjet vadászokkal. Egyet ugyan lelőtt közülük, de egy másiknak sikerült hátulról megsoroznia a Brewstert. Az egyik lövedék a farokkúpon át jött be, átütötte a rádiót, majd azon irányt változtatva kettétörte az utólag beszerelt hátpáncélt, de a pilótát végül nem sebesítette meg. A benzintartály kigyulladt, a motor leállt, a gép hirtelen lassulni kezdett – így az üldözője elszáguldott mellette, amit Pekuri ki is használt, megemelte a lángoló masina orrát, és egy sorozattal döntetlenre hozta a mérkőzést a szovjet pilótával. A tóra szállás viszonylag sikeres volt, de a géppel együtt merülni kezdett, már mélyen a víz alatt volt, mikor sikerült kiszabadulnia, a csizmája bent is maradt a fülkében. A felszínen aztán megégette az arcát a lángoló benzin, de visszabukva sikerült kikerülnie a tűzhalált, és kiúsznia a partra. Majd sietve a húsz kilométerre levő saját vonalak felé indult mezítláb – nem ért rá, a következő hétvégén tartotta az esküvőjét…
Még a századjel is látszik
Nem csak a kézfogóra ért oda időben, de szerencséjére egy finn mélységi felderítőjárőr látta a földről a légiharcot, és utólag igazolta a lelövéseit, így a háborút végül 18,5 légigyőzelemmel fejezte be. Pekuri a békekötés után is a légierő kötelékében maradt, ő lett az első finn, aki gyorsabban repült a hangnál, és a típusváltásnál ő próbálta ki a Mirage III-ast, a Drakent és a MiG–21-est.
A meglehetősen jó állapotú gépen tisztán látszik az eredeti festés, a légigyőzelmi jelzésekkel a függőlegesén. Előtte kiszerelve ott a széttört hátpáncél, az átlőtt rádió. A bal csűrőn, amelyet fél évszázadon át iszap borított, megmaradt az eredeti vászon. A motorból még mindig csöpög az olaj, és a NOKIA gyártmányú farokkerékben 1942-es levegő van. Ezt tényleg nem szabad visszaállítani!
A harmadik így kiállított gépről kevesebb információ áll rendelkezésre, viszont első világháborús konstrukciót meglehetősen ritkán látni eredeti állapotában, így mindenképpen érdemes megemlékezni arról Bréguet 14 A2-esről, amely 1927. július 30-án hajtotta végre a típus utolsó repülését finn színekben.
Korának egyik legsikeresebb gépe volt a Bréguet 14
A második világháború után a finn légierő igen komoly leépítésen esett át, a békeszerződés értelmében rengeteg gépet meg kellett semmisíteni. A múzeum gyűjteményének magját azok a vasak alkotják, amelyek Veshivehmaa-ban elkerülték a megsemmisítést. Itt mind a mai napig működik egy lelkes amatőrök által működtett kiállítás, amelyben további, általában meglehetősen hiányos masinák láthatók még ebből az időszakból, amelyek talán egyszer majd szintén átkerülnek Tikkakoskiba. Nagyon egyben van közöttük egy Blackburn Ripon IIF, a hordozófedélzeti torpedóbombázó egyetlen megmaradt példánya. Meg kell még említeni egy csehszlovák gyártmányú Aero A–32-est is, amelynek bár hiányzik a motorja és a légcsavarja, de maga a sárkánya meglehetősen intaktnak tűnik. Illetve itt várta nagyon sokáig sorsának jobbra fordulását az egyetlen megmaradt Caudron-Renault C.714-es is. A harmincas évek közepén a franciák komoly erőfeszítéseket tettek nagy teljesítményű, de kis méretű – és olcsó – könnyűvadászgépek létrehozására. A Caudron gyárban egy sebességi versenygép továbbfejlesztésével fogtak hozzá a munkának, amelybe 12 hengeres, léghűtéses Renault motort szereltek. A szériaváltozatból végül 200 példányt rendeltek meg, amelyek közül az első közvetlenül a háború kitörése előtt készült el. Végül valószínűleg mindössze 63-at készítettek el a típusból, amely messze nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Bár 500 lóerejéhez viszonyítva valóban gyors volt, emelkedőképessége és fordulékonysága súlyos kívánnivalókat hagyott maga után, így mindössze egyetlen, menekült lengyel pilótákból álló századot fegyvereztek fel vele, és alig egy hét után meg is érkezett az utasítás az alkalmatlannak ítélt típus leállítására. Viszont 1940. május végén egészen egyszerűen nem tudtak helyettük mást adni, így a csökönyös polákok továbbra is a csapnivaló Caudronokkal indultak revansot venni az előző szeptemberért. Legalább 12 légigyőzelmet arattak, kilenc gép elvesztése árán, mielőtt tovább álltak volna Angliába. A típusból hat példány eljutott a szovjetekkel küzdő finnekhez is, de ők is annyira elégedetlenek voltak velük, hogy nem vetették be azokat – leginkább a nagy leszállósebessége tette alkalmatlanná, amely nem illett a kisméretű repülőtereikhez. Így ez a példány túlélte a háborút, amit 2015-ben szállítottak Krakkóba. Elvileg csak kölcsön adták, de mivel a finnek számára jelentéktelen a típus, a lengyeleknek viszont fontos, ezért valószínűleg jó darabig nem fogják visszakérni – viszont ragaszkodtak az eredeti állapot megőrzéséhez, szó sem lehet restaurálásról.
A Caduron immár Krakkóban látható
A tikkakoski képeket 2022-ben készítettem (itt esélyem nem volt színhelyes fotókat lőni), a krakkóiakat 2024-ben, Vesivehmaaban pedig 2006-ban jártam.