Od Vardara pa do Triglava Od Đerdapa pa do Jadrana

„Za domovino s Titom naprej!” olvashatta, akit érdekelt a kis rézjelvényen, ami a hozzánk érkezett jugoszláv úttörők kék „ködvágóján”, a „titovkán” volt látható. Anno nem lehetett mozgalmi dal a Drávától a Vardárig, a Vaskaputól az Adriáig, amiben ne szerepelt volna ez a négy betű: TITO. Nos, ez a név ugyanúgy elválaszthatatlan volt a második Jugoszlávia megalakításától, mint a három nagyé a jaltai konferenciától. A történet persze jóval régebben kezdődött. A hol innen, hol onnan sanyargatott délszláv népek számára az első világháborút befejező béke teremtette meg a közös hazában, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban testet öltött „közös hazát”. Bár az államalakulatot 1929-től Jugoszláv (azaz délszláv) Királyságnak nevezték, annak működtetésében egyre határozottabb szerepet játszott a szerb hivatalnoki, katonai réteg. Így a közös hazában egyre jobban háttérbe szorult az a csaknem féltucat más kultúrájú, történelmű - „noch dazu” vallású - nép, ami persze feszültségeket szült. Nos, ezt az államot lesöpörte a térképről az 1941 tavaszi német támadás, melyben jutott szerep az olaszoknak és a bolgár alakulatok mellett derék honvédeinknek is. Visszatért az „aranykalászt termő Bácska”. (Később nagy ára lett ennek a kétes diadalnak, amit a harcok kirobbanásakor az akkori miniszterelnökünk is úgy jellemzett: „Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet”.)

A feldarabolt jugoszláv területek 1941-től

A középső nagy terület a német és olasz megszállás alatti szerb és bosnyák területek és a független(nek mondott) horvát állam. A halványzöld az 1941-ben Magyarországhoz visszacsatlot terület. A mindenféle kék árnyalatok a németek által megszállt területek. Az adriai partvidék és Crna Gora, valamint az Albániával szomszédos területek olasz megszállás alattiak, a rózsaszín a bolgárok megszállta terület.

A jugoszláv állam összeomlott. Péter király Görögországba menekült. Serege maradéka is ellenállásba kezdett, ők lettek a csetnikek. Maga a csetnik ellenállás szervezése már egy jó héttel a német támadás előtt megkezdődött. A lakosság, amely hosszú edzésen ment át a többszáz éves oszmán megszállás alatt, nem hódolt be. Kihasználva a helyi viszonyok ismeretét, véres ellenállásba kezdtek. A valójában soha nem létezett jugoszláv egység hasadozni kezdett a nemzeti önrendelkezések mentén. Még a megszálló csapatok megérkezése előtt több helyen lázadások bontakoztak ki, melyek célja az önálló horvát állam megteremtése volt. Végül az első jugoszláv állam szétesett. Ezzel párhuzamosan gerilla egységek jelentek meg és kezdtek harcot a megszállók ellen (is). Az első komolyabb összecsapás a németekkel Fehértemplomnál (Bela Crkvában) zajlott le 1941. júliusában. A németek válasza: minden megölt német katonáért 100, minden megsebesítettért 50 délszlávot végeztek ki, ha köze volt az eseményekhez, ha nem. Így a háború, ha lehet, méginkább eldurvult. Közben a kommunista partizánok létrehozták az egységes vezetési formát, a NOPOJ-t, majd lenyomtak egy komplett polgárháborút is a Londonba menekült emigráns kormány csetnik fegyvereseivel is. Ennek a mozgalomnak az egyik, majd az egyetlen vezetője lett a szöveg elején emlegetett Joszip Broz, mozgalmi nevén Tito. Mivel a partizánok egyre erősödtek, ezért szervezték meg a megszállók azt a „hét partizánvadász offenzívát”, amelyekben hol az usztasák és Milan Nedics szerb quisling vezér csapatait, hol pedig a csetnikek segítségét igénybe véve próbálták bekeríteni a partizánok fő erejét, és megsemmisíteni a vezérkarukat. Nem nagyon sikerült. A partizánmozgalom nemzetek feletti volt. Így az ország bármelyik részén számíthatott a lakosság egy részének támogatására, szemben a nemzetiségi alapon szervezett szerb csetnik, illetve a megszállókkal együttműködő horvát usztasa egységekkel. A partizánok mozgékonysága és helyismerete tette lehetővé, hogy a német és kezdetben olasz egységek gyűrűjéből időben kimeneküljenek és jóllehet komoly veszteségek árán, de elkerüljék a teljes megsemmisülést. Több, kisebb nagyobb köztársaságot is létrehoztak, amik ugyan rendre elbuktak, de segítették a mozgalom továbbélését. A németek és szövetségeseik hét komoly hadműveletet vezettek 1941 ősze és 1944 közepe között. A végeredményben sikertelen támadások (Sutjeska, neretvai csata, amikről aztán látványos mozifilmek is születtek) inkább megedzették a partizánokat. Maguk a harcok borzasztó kegyetlenséggel folytak, hiszen mindkét oldal a másik totális összezúzására törekedett, tekintet nélkül a polgári áldozatokra. Érdekes, hogy harcuk annyira meggyőző volt, hogy az angolok egy idő után felhagytak a csetnikek támogatásával és a számukra alapvetően ellenség kommunista partizánokat támogatták hadianyaggal, fegyverrel és katonai misszióval is.

Egy kocka a "Neretvai csata" című filmből

1943. november 29-én (ez a dátum szerepelt a jugoszláv állami címeren is) létrehozták egy szövetségi állam kereteit. Itt választották Jugoszlávia marsalljává és miniszterelnökké Titot. 1944-re a partizánalakulatok már reguláris hadsereg szintjére fejlődtek némi nehézfegyverzettel, sőt egy pár gépből álló légierővel és haditengerészeti egységekkel is. 1944-re odáig fejlődtek a dolgok, hogy az egykori jugoszláv állam területét képesek voltak felszabadítani, kivéve Belgrádot, amiben a szovjet erők is részt vettek. A harcokban 1944 szeptemberétől bolgár alakulatok is rész vettek. A partizánosztagok között létezett a „Petőfi” partizánbrigád, egy magyarajkú alakulat. Ennek szerepét eléggé szélsőségesen taglalják a hozzáértők. A parancsnok Kis Ferencről utcákat, iskolákat neveztek el, de maga a brigád inkább valamiféle gyengén felfegyverzett, golyófogónak szánt, gyakran nem teljesen önként bekerült vajdasági magyarokból állt. Maga a vajdasági magyarság – alapként az újvidéki vérengzésre való hivatkozással – kollektív bűnösség alatt állt. Így végigszántott rajta a többség bosszúja, ami nagyon véres volt. Ehhez képest legalábbis fura volt az évekkel később minden szinten hangoztatott „Tesvériség, Egység” jelszó.

Szabácsi túszok

A győzelem után létrejött a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság, de pár évvel később éles fordulat következett be a politikában. Miután Sztálin egyre nehezebben viselte a jugoszlávok önigazgatáson alapuló rendjét, ellenségnek kiáltotta ki a „másik Józsi bácsit”. Az pedig végképp elfogadhatatlan volt, hogy a délszláv állam felvette a Marshall-segély és ebből (is) kezdte a háborúdúlta ország helyreállítását. Lett is ebből haddelhadd! Addig, amíg – jórészt – propaganda célból, ifjúsági rohambrigádok albánok, görögök, magyarok segédkeztek a vasutak helyreállításán, pár év múlva lövészárkokat ástak a „láncos kutya” elleni felkészülés jegyében. Küszöbön állt egy háború – ami aztán csak nem tört ki – akkor.