|
Nem találtam meg azt a cikket amit a napokban olvastam, de a lényeget ez a régebbi cikk is leírja. Fejétől bűzlik a hal.
http://www.nol.hu/cikk/348272/
http://www.nol.hu/cikk/362924/
In memoriam haderőreform
NSZ • 2004. március 24.
(kép: Marabu)
A védelmi felülvizsgálat, mint korábban is írtam, több és jobb eredményt hozott, mint a megelőző 15 év hasonló kísérletei együttvéve. Messze nem volt tökéletes: voltak hibás elemei, és számos nagyon fontos tennivalót meg sem említett. De még így is hatalmas ellenállást váltott ki a konzervatív ???honvédők”, civilek és katonák között. Hívei már-már hazaárulónak tűntek, akik bűnös módon el akarják hanyagolni a hon védelmét, és kizárólag idegen hatalmak érdekeinek védelmére akarnak koncentrálni, meszsze az ország határaitól és függetlenül az ország érdekeitől.
Magyarország azonban sose volt és sose lesz képes egyedül megvédeni magát minden lehetséges ellenséggel szemben. Ez az ország méreteiből, stratégiai helyzetéből és lehetőségeiből adódik. Magyarország mindig arra kényszerült, hogy szövetségeseket keressen, akik segítenek megvédeni az országot az esetleges fenyegetésekkel szemben. Nem mindig sikerült a legjobb szövetségeseket megtalálnunk, számos esetben nem is mi választottuk a szövetségest, hanem ő minket. Most azonban más a helyzet: olyan szövetségnek, a NATO-nak vagyunk tagjai, és egy olyan kvázi szövetséghez, az Európai Unióhoz csatlakozunk, amelyet mi választottunk, közös értékek és érdekek alapján.
Ebből sok minden következik. Először is az, hogy a magunk választotta szövetségben meg kellene bíznunk. Ez pedig azt jelenti, hogy nyugodtan készülhetünk és számíthatunk arra, hogy szükség esetén a szövetség a segítségünkre siet. Ebben a tudatban és ennek figyelembevételével kell terveznünk a haderőnket. Ez nem jelenti önálló önvédelmi képességünk feladását, de azt igen, hogy csak olyan, ha úgy tetszik, megállító erőket tartunk fenn, amelyek a NATO (és idővel az EU) erőivel együttműködve képesek a védelemre. Nyugodtan lemondhatunk tehát bizonyos erőkről és képességekről, amelyeknek biztosítását szövetségeseinktől várjuk.
Ez azt is jelenti, hogy nekünk is képesnek kell lennünk szövetségeseink hasonló igényeinek kielégítésére. Ebből az következik, hogy időnként akkor is az országot védjük, amikor olyan műveletekben veszünk részt, amelyekben közvetlen magyar érdekek nem, vagy csak nehezen mutathatók ki, de amelyekben szövetségeseinknek konkrét és direkt érdekei vannak. Ez alapozza meg, hogy adott esetben ők is részt vesznek majd olyan műveletekben, amelyekben esetleg nekik nincsenek közvetlen érdekeik, de nekünk vannak.
Ezért nem igaz az a vád, hogy a haderőreform hívei elárulják az ország érdekeit, amikor nem kívánnak az önálló országvédelemhez esetleg valóban szükséges erőket fenntartani, de létre kívánnak hozni vagy meg akarnak tartani olyan képességeket, amelyek expedíciós műveletekhez szükségesek.
A haderőtervezésben természetesen figyelembe kell venni a korlátozó tényezőket is, mindenekelőtt a katonai költségvetés korlátait, de mást, nem utolsósorban a közvélemény (esetünkben) hiányzó támogatását is.
Az igazi probléma a védelmi felülvizsgálat hiányzó elemeivel van. Hiányzik többek között a felismerés, hogy a honvédség egész vezetési, parancsnoki rendszerét át kell alakítani a modern, rendszerközpontú hadviselés (Networkcentric Warfare) követelményeinek megfelelően. Nincs koncepció a szükséges emberi és anyagi erőforrások menedzselési rendszerének kialakítására, ami pedig elengedhetetlen, különösen az önkéntes haderőre való áttérés idején, szűkös anyagi erőforrások mellett. A mai rendszer hihetetlenül pazarló és egyáltalán nem átlátható, még a honvédelmi tárca számára sem, a kormányzat többi részéről, az Országgyűlésről és a közvéleményről nem is beszélve. Nincs meg a megfelelő elszántság és akarat az átalakítással járó fájdalmas döntések meghozatalára: a hihetetlen érdekvédelmi képességekkel rendelkező, de jelentőségéhez és szükségességéhez képest aránytalanul drága légierő ambícióinak megnyirbálására (ezért vesszük meg a drága és katonailag nem igazán hasznos Gripeneket); az ún. háttérintézmények radikális csökkentésére, pedig ezek jó része is óriási összegeket emészt fel anélkül, hogy említésre méltó hozzájárulást jelentenének a honvédelemhez. A beszerzéseket még mindig nem kizárólag a tényleges szükségletek determinálják, a szakmai szempontokat sokszor egyéb érdekek írják felül. Nincs meg a szükséges civil és katonai szaktudás ahhoz, hogy a honvédség alkalmazkodni tudjon a katonai területen végbemenő forradalmi változásokhoz, s hasznosítsa azokat. A létező védelmi-tervezési rendszer totálisan alkalmatlan a tőle elvárt eredmények teljesítésére. Teljesen új rendszer kialakítására lenne szükség. És még folytathatnám.
A halálos ítéletet a mostani haderőreform fölött a legutóbbi költségvetési megszorítások fogják kimondani. A félreértések elkerülése végett: nem gondolom, hogy a védelmi költségvetésnek privilegizált helyzetben kellene lenni, amikor az egész állam költségvetése bajban van, és az is természetes, hogy a legtöbb pénzt onnan veszik el, ahol a legtöbb van, és ahonnan a legkisebb politikai kockázattal elvehető. A nagy állami újraelosztó rendszerek közül a honvédelem kapja az egyik legjelentősebb költségvetési támogatást, s – pl. az egészségügytől eltérően – nem áll igazán a közvélemény figyelmének középpontjában. Teljesen érthető, még ha komoly gondokat okoz is, hogy az elvonások jobban érintik, és nem is célszerű túl hevesen küzdeni ez ellen. Kivált, ha nem tudjuk kimutatni, hogy az elvonásoknak az általános negatív következményeken túl milyen következményei lesznek az ország védelmére, hiszen a fent elmondottak következtében nem tudjuk, hogy a csökkentések miként érintik az alig létező katonai képességeket. Azt persze tudjuk, hogy az önkéntes hadseregre való áttéréssel az eddig várhatónál is súlyosabb gondok lesznek, mert már a védelmi felülvizsgálat is drámaian alábecsülte ennek költségeit.
Ahogy a tárca a megszorításokra reagált, világosan mutatja, mennyire nem történt szinte semmi az erőforrás-gazdálkodás korszerűsítéséért. A védelmi felülvizsgálat eredményeként megszületett döntések újra és újra napirendre kerülnek, végrehajtás helyett folyvást újravitatják, felülvizsgálják őket – akkor, amikor nem pótlólagos erőforrások elköltése, hanem komoly megszorítások vannak napirenden. Természetesen nem azokat az elemeit vitatják újra és változtatják meg, amelyek hibásak voltak – mint pl. a pápai repülőtérhez való érthetetlen és indokolatlan ragaszkodás és a taszári repülőtér ezzel párhuzamos bezárása. Mindent elárul, hogy a költségvetési megszorításokat a védelmi felülvizsgálat által elhatározott hosszú távú folyamattól függetlenül akarják végrehajtani, hiszen nincs olyan erőforrás-gazdálkodási rendszer, amely alkalmas és képes lenne rá, hogy a takarékossági intézkedéseket a túlélésen túlmenően beleillessze egy hosszabb távú terv keretei közé.
A hosszú távú terveket a magyar haderőben sajnos sosem veszik komolyan – ami nem csoda, hiszen még sose kerültek végrehajtásra. Csak az adott év ???túlélése” számít.
Egy jól működő rendszernek képesnek kellene lennie az ilyen, nem várt problémák kezelésére. A magyar honvédelem azonban nem jól működő rendszer, és ezért félő, hogy a költségvetési elvonások ürügyül szolgálnak majd a szabotálásra azok számára, akik már a védelmi felülvizsgálat eredményeit sem akarták megvalósítani. Tekintettel arra, hogy a kormányzat érthető okokból politikailag elkötelezett az önkéntes haderő gyors megvalósítása mellett – ami egyébként helyes törekvés –, félő, hogy ez a folyamat úgy fog végbemenni, hogy az eredmény egy (továbbra is) működésképtelen haderő lesz.
Ebben a helyzetben az egyetlen lehetséges megoldás egy olyan, nemzeti konszenzust élvező koncepció kidolgozása lenne, amely a védelmi felülvizsgálat eredményeit beépítve figyelembe venné az azon kívül született racionális elgondolásokat is, és megteremtené a fent említett problémák kezelésének kereteit, azaz pótlólagosan kidolgozná a rendszer hiányzó elemeit is. Ebben az esetben olyan elképzelések befogadására is lehetőség lenne, amelyek nélkül nehezen képzelhető el nemzeti konszenzus létrehozása. Egy ilyen koncepcióba például beleférne a tartalék biztosításához szükséges lépések betervezése is, azaz nem kellene költségvetési okokra hivatkozva eleve elutasítani a nemzetőrség létrehozásának egyébként racionális gondolatát.
Elengedhetetlen lenne a nagy költségigényű programok felülvizsgálata is. Csak két példát említek. Először is, ismét fel kell vetni a Gripen-program kérdését. A Gripenek bérlése/megvétele óriási hiba volt, ami sokáig nyomasztani fogja a magyar haderőt és a költségvetést. Hibás volt a döntés is, és annak fel nem mondása is. A jelenlegi helyzetben ezt sajnos már nem lehet megtenni, de reális alternatíva lehet a program és különösen a fizetés átütemezése, a szerződés újratárgyalása – különösen a sokkal kedvezőbb cseh szerződés fényében. Ugyancsak felül kellene vizsgálni az olyan programokat – a katonai objektumok őrzésének privatizálására gondolok elsősorban –, amelyek szakmailag hibásak és nagy költségekkel járnak. (Igaz, lennének haszonélvezői is, de azok boldogítása nem a honvédelem feladata.)
A helyzet komoly, de még mindig nem reménytelen. Ami reménytelenné teszi, az nem elsősorban a költségvetés helyzete, hanem a politika képtelensége arra, hogy kikényszerítse a valódi reformot. Sok mindenben hasznos (lenne) megteremteni a kormányzati ciklusokon túlnyúló folyamatosságot, de a honvédelem elhanyagolásában talán mégsem.
GYARMATI ISTVÁN
gykövet, az Euroatlanti Integráció
és Demokrácia Központ
kuratóriumának elnöke
|
http://www.nol.hu/cikk/348272/
http://www.nol.hu/cikk/362924/
In memoriam haderőreform
NSZ • 2004. március 24.
(kép: Marabu)
A védelmi felülvizsgálat, mint korábban is írtam, több és jobb eredményt hozott, mint a megelőző 15 év hasonló kísérletei együttvéve. Messze nem volt tökéletes: voltak hibás elemei, és számos nagyon fontos tennivalót meg sem említett. De még így is hatalmas ellenállást váltott ki a konzervatív ???honvédők”, civilek és katonák között. Hívei már-már hazaárulónak tűntek, akik bűnös módon el akarják hanyagolni a hon védelmét, és kizárólag idegen hatalmak érdekeinek védelmére akarnak koncentrálni, meszsze az ország határaitól és függetlenül az ország érdekeitől.
Magyarország azonban sose volt és sose lesz képes egyedül megvédeni magát minden lehetséges ellenséggel szemben. Ez az ország méreteiből, stratégiai helyzetéből és lehetőségeiből adódik. Magyarország mindig arra kényszerült, hogy szövetségeseket keressen, akik segítenek megvédeni az országot az esetleges fenyegetésekkel szemben. Nem mindig sikerült a legjobb szövetségeseket megtalálnunk, számos esetben nem is mi választottuk a szövetségest, hanem ő minket. Most azonban más a helyzet: olyan szövetségnek, a NATO-nak vagyunk tagjai, és egy olyan kvázi szövetséghez, az Európai Unióhoz csatlakozunk, amelyet mi választottunk, közös értékek és érdekek alapján.
Ebből sok minden következik. Először is az, hogy a magunk választotta szövetségben meg kellene bíznunk. Ez pedig azt jelenti, hogy nyugodtan készülhetünk és számíthatunk arra, hogy szükség esetén a szövetség a segítségünkre siet. Ebben a tudatban és ennek figyelembevételével kell terveznünk a haderőnket. Ez nem jelenti önálló önvédelmi képességünk feladását, de azt igen, hogy csak olyan, ha úgy tetszik, megállító erőket tartunk fenn, amelyek a NATO (és idővel az EU) erőivel együttműködve képesek a védelemre. Nyugodtan lemondhatunk tehát bizonyos erőkről és képességekről, amelyeknek biztosítását szövetségeseinktől várjuk.
Ez azt is jelenti, hogy nekünk is képesnek kell lennünk szövetségeseink hasonló igényeinek kielégítésére. Ebből az következik, hogy időnként akkor is az országot védjük, amikor olyan műveletekben veszünk részt, amelyekben közvetlen magyar érdekek nem, vagy csak nehezen mutathatók ki, de amelyekben szövetségeseinknek konkrét és direkt érdekei vannak. Ez alapozza meg, hogy adott esetben ők is részt vesznek majd olyan műveletekben, amelyekben esetleg nekik nincsenek közvetlen érdekeik, de nekünk vannak.
Ezért nem igaz az a vád, hogy a haderőreform hívei elárulják az ország érdekeit, amikor nem kívánnak az önálló országvédelemhez esetleg valóban szükséges erőket fenntartani, de létre kívánnak hozni vagy meg akarnak tartani olyan képességeket, amelyek expedíciós műveletekhez szükségesek.
A haderőtervezésben természetesen figyelembe kell venni a korlátozó tényezőket is, mindenekelőtt a katonai költségvetés korlátait, de mást, nem utolsósorban a közvélemény (esetünkben) hiányzó támogatását is.
Az igazi probléma a védelmi felülvizsgálat hiányzó elemeivel van. Hiányzik többek között a felismerés, hogy a honvédség egész vezetési, parancsnoki rendszerét át kell alakítani a modern, rendszerközpontú hadviselés (Networkcentric Warfare) követelményeinek megfelelően. Nincs koncepció a szükséges emberi és anyagi erőforrások menedzselési rendszerének kialakítására, ami pedig elengedhetetlen, különösen az önkéntes haderőre való áttérés idején, szűkös anyagi erőforrások mellett. A mai rendszer hihetetlenül pazarló és egyáltalán nem átlátható, még a honvédelmi tárca számára sem, a kormányzat többi részéről, az Országgyűlésről és a közvéleményről nem is beszélve. Nincs meg a megfelelő elszántság és akarat az átalakítással járó fájdalmas döntések meghozatalára: a hihetetlen érdekvédelmi képességekkel rendelkező, de jelentőségéhez és szükségességéhez képest aránytalanul drága légierő ambícióinak megnyirbálására (ezért vesszük meg a drága és katonailag nem igazán hasznos Gripeneket); az ún. háttérintézmények radikális csökkentésére, pedig ezek jó része is óriási összegeket emészt fel anélkül, hogy említésre méltó hozzájárulást jelentenének a honvédelemhez. A beszerzéseket még mindig nem kizárólag a tényleges szükségletek determinálják, a szakmai szempontokat sokszor egyéb érdekek írják felül. Nincs meg a szükséges civil és katonai szaktudás ahhoz, hogy a honvédség alkalmazkodni tudjon a katonai területen végbemenő forradalmi változásokhoz, s hasznosítsa azokat. A létező védelmi-tervezési rendszer totálisan alkalmatlan a tőle elvárt eredmények teljesítésére. Teljesen új rendszer kialakítására lenne szükség. És még folytathatnám.
A halálos ítéletet a mostani haderőreform fölött a legutóbbi költségvetési megszorítások fogják kimondani. A félreértések elkerülése végett: nem gondolom, hogy a védelmi költségvetésnek privilegizált helyzetben kellene lenni, amikor az egész állam költségvetése bajban van, és az is természetes, hogy a legtöbb pénzt onnan veszik el, ahol a legtöbb van, és ahonnan a legkisebb politikai kockázattal elvehető. A nagy állami újraelosztó rendszerek közül a honvédelem kapja az egyik legjelentősebb költségvetési támogatást, s – pl. az egészségügytől eltérően – nem áll igazán a közvélemény figyelmének középpontjában. Teljesen érthető, még ha komoly gondokat okoz is, hogy az elvonások jobban érintik, és nem is célszerű túl hevesen küzdeni ez ellen. Kivált, ha nem tudjuk kimutatni, hogy az elvonásoknak az általános negatív következményeken túl milyen következményei lesznek az ország védelmére, hiszen a fent elmondottak következtében nem tudjuk, hogy a csökkentések miként érintik az alig létező katonai képességeket. Azt persze tudjuk, hogy az önkéntes hadseregre való áttéréssel az eddig várhatónál is súlyosabb gondok lesznek, mert már a védelmi felülvizsgálat is drámaian alábecsülte ennek költségeit.
Ahogy a tárca a megszorításokra reagált, világosan mutatja, mennyire nem történt szinte semmi az erőforrás-gazdálkodás korszerűsítéséért. A védelmi felülvizsgálat eredményeként megszületett döntések újra és újra napirendre kerülnek, végrehajtás helyett folyvást újravitatják, felülvizsgálják őket – akkor, amikor nem pótlólagos erőforrások elköltése, hanem komoly megszorítások vannak napirenden. Természetesen nem azokat az elemeit vitatják újra és változtatják meg, amelyek hibásak voltak – mint pl. a pápai repülőtérhez való érthetetlen és indokolatlan ragaszkodás és a taszári repülőtér ezzel párhuzamos bezárása. Mindent elárul, hogy a költségvetési megszorításokat a védelmi felülvizsgálat által elhatározott hosszú távú folyamattól függetlenül akarják végrehajtani, hiszen nincs olyan erőforrás-gazdálkodási rendszer, amely alkalmas és képes lenne rá, hogy a takarékossági intézkedéseket a túlélésen túlmenően beleillessze egy hosszabb távú terv keretei közé.
A hosszú távú terveket a magyar haderőben sajnos sosem veszik komolyan – ami nem csoda, hiszen még sose kerültek végrehajtásra. Csak az adott év ???túlélése” számít.
Egy jól működő rendszernek képesnek kellene lennie az ilyen, nem várt problémák kezelésére. A magyar honvédelem azonban nem jól működő rendszer, és ezért félő, hogy a költségvetési elvonások ürügyül szolgálnak majd a szabotálásra azok számára, akik már a védelmi felülvizsgálat eredményeit sem akarták megvalósítani. Tekintettel arra, hogy a kormányzat érthető okokból politikailag elkötelezett az önkéntes haderő gyors megvalósítása mellett – ami egyébként helyes törekvés –, félő, hogy ez a folyamat úgy fog végbemenni, hogy az eredmény egy (továbbra is) működésképtelen haderő lesz.
Ebben a helyzetben az egyetlen lehetséges megoldás egy olyan, nemzeti konszenzust élvező koncepció kidolgozása lenne, amely a védelmi felülvizsgálat eredményeit beépítve figyelembe venné az azon kívül született racionális elgondolásokat is, és megteremtené a fent említett problémák kezelésének kereteit, azaz pótlólagosan kidolgozná a rendszer hiányzó elemeit is. Ebben az esetben olyan elképzelések befogadására is lehetőség lenne, amelyek nélkül nehezen képzelhető el nemzeti konszenzus létrehozása. Egy ilyen koncepcióba például beleférne a tartalék biztosításához szükséges lépések betervezése is, azaz nem kellene költségvetési okokra hivatkozva eleve elutasítani a nemzetőrség létrehozásának egyébként racionális gondolatát.
Elengedhetetlen lenne a nagy költségigényű programok felülvizsgálata is. Csak két példát említek. Először is, ismét fel kell vetni a Gripen-program kérdését. A Gripenek bérlése/megvétele óriási hiba volt, ami sokáig nyomasztani fogja a magyar haderőt és a költségvetést. Hibás volt a döntés is, és annak fel nem mondása is. A jelenlegi helyzetben ezt sajnos már nem lehet megtenni, de reális alternatíva lehet a program és különösen a fizetés átütemezése, a szerződés újratárgyalása – különösen a sokkal kedvezőbb cseh szerződés fényében. Ugyancsak felül kellene vizsgálni az olyan programokat – a katonai objektumok őrzésének privatizálására gondolok elsősorban –, amelyek szakmailag hibásak és nagy költségekkel járnak. (Igaz, lennének haszonélvezői is, de azok boldogítása nem a honvédelem feladata.)
A helyzet komoly, de még mindig nem reménytelen. Ami reménytelenné teszi, az nem elsősorban a költségvetés helyzete, hanem a politika képtelensége arra, hogy kikényszerítse a valódi reformot. Sok mindenben hasznos (lenne) megteremteni a kormányzati ciklusokon túlnyúló folyamatosságot, de a honvédelem elhanyagolásában talán mégsem.
GYARMATI ISTVÁN
gykövet, az Euroatlanti Integráció
és Demokrácia Központ
kuratóriumának elnöke