Mindennek van határa - Pillantás a vasfüggönyre
1:72

A munkásőr dioráma-szerűség után egy újabb pillanat jutott eszembe, a nem olyan régmúltból. Országunk nyugati határát 25 évig egy sajátos rendszer őrizte az illetéktelen be-, de inkább kifelé irányuló forgalomtól. Akkortájt egy év alatt nem lépték át (mert nem tudták) illegálisan a magyar határt, ahányan ma ezt naponta megteszik. De más kor, már követelmények. Ezt az elektromos jelzőrendszert nevezte a nyugati sajtó "vasfüggönynek". Ne gondoljunk itt auschwitzi jellegű, magasfeszültséges drótokra! Sőt, 1965-óta aknamező sem állt az akkor disszidensnek nevezett határsértők útjába. "Csak" ez a kerítés, ami bejelezte a határőr őrsökön, ha valaki hozzáért, vagy megpróbálta elvagdosni a drótokat. A 24V-os feszültség erre volt elegendő.

Áldott és átkozott eszköze volt ez a határőrizetnek. Gyakorlatilag megakadályozta a tömeges határsértéseket. De borzasztó rossz volt a riasztások száma és az elfogások aránya: pl. 1741/6 de egy jobb évben 2157/171 is volt. (Ez az érték a győri igazgatósághoz tartozó, korábbi kerületek adata.) Akik ébredtek az elektromos duda, a riasztócsengő, a kürt vagy az ügyeletes hangjára, tudják, miről beszélek. Akik a nehezen megkapott eltáv helyett, razzián kuksoltak a 32. ponton és feszülten figyelték a deres erdőt, jól értik "kiért szól a harang".

Akik nem ismerték, félték, vagy teljesen más képzeteik voltak az SZ-100-as rendszerről, ami – mily' meglepő! - NEM a határon állt. Attól 2 kilométernyi távolságban, az ország belseje - akarom mondani, a "mélysége" - felé. Akit pedig a határ és a rendszer közé hozott a gólya, az a határsávban élt. Volt állandó belépője a személyiben, önkéntes határőr apukája, a nővérének határőr sráca. Szuper közbiztonsága és nehezen ideérő vendégei. Nos ide, a határsávba csak megfelelő engedéllyel lehetett bejutni, amit az illetékes rendőrkapitányság adott ki, megfontolás után. No, egy ilyen pillanatot szerettem volna feldolgozni kis diorámámon. Amikor a határőr egy OEP-en (okmányellenőrző pont) okmányoltat, azaz ellenőrzi a belépni szándékozó állampolgár engedélyét.

Az ötlet tehát megvolt. Már csak a kivitelezés volt hátra. Ehhez pontos adatokat kellett szereznem a "rendszer" méreteiről, alapvető működéséről, történetéről. Szerencsémre szülővárosomban található a Határőrség Központi Múzeuma. Ide kéredzkedtem be egy csendes februári vasárnapon. Itt kaptam anyagokat az 1989 viharos őszén lebontott elektromos jelzőrendszerről. Miután a kapott anyagokból kiszedtem az engem érdeklő méreteket, nekifogtam a munkának.

Egy élfóliázott bútorlapdarab volt az alap. Ebbe fúrtam a kerítés, a vadfogó és a magasfigyelő lábainak helyét. Előszedtem a hetek óta gyűjtögetett kávézaccot. Ebből alakítottam ki a kerítést kísérő, rendszeresen porhanyított nyomsávot. A füves részeket a vasútmodellezők által használt zöldes szivacsdarálékból, a manőverút kavicsos felületét csiszolóvászon lefestésével hoztam létre. A kerítés oszlopait méretre vágott gyufaszálak alkotják. Ezeket sötétbarnára festettem, az eredeti konzerváló anyag is ilyen színű volt.
A vadfogó kialakítása volt a legegyszerűbb. A két, rövidebbre vágott gyufaszálhoz a gipszkarton falak fúgáira kitalált műanyaghálót alakítottam át - vágtam ki egyes elemeit a hálónak -, festettem le és ragasztottam fel. A rendszer kerítéséhez ez túl durva volt. Húzott szállal próbálkoztam. Egy oszlopon korábban 20, később 24 ilyen szál volt eredetileg. Kezdtem póknak érezni magamat.

A 4,6 cm széles gazdasági kapuk szerkezetét keménypapírból álmodtam meg. A dróthálót az említett hálóból ragasztottam fel. A mafit, a határőrök magasfigyelőjét, azaz polgári nevén őrtornyot gyufaszálak, kartonlap és a hálóból levágott csíkból raktam össze. A határsávba vezető út, a már több diorámámban felhasznált makettdoboz-kartonból került az alapra. A tetőzetet kétszer készítettem el. Az első nem tetszett. Szépen befért a szolgálatos határőr. Az ő sapkáját tömítőanyagból alakítottam ki. (Nem felelt meg a repülőgépszerelők sapkája.)

A szereplőknek át kellet lényegülniük. A határőr korábban a RAF egyik pilótája volt, a polgári személy egy szerelő a USAF-tól. A határőr hátára egy Esci-készletből kiszedett PPS-t ragasztottam, megfelelően átalakítva, persze tusával felfelé, ahogy illik. Kapott tár- és járőrtáskát is. Megpróbáltam még egy németjuhászt kialakítani. A Kormos névre hallgató, sókerámiából és faragott gyufaszálakból "lett" figura fajtisztaságáért nem tudok felelősséget vállalni. Az okmányoltatott civil is kapott egy biciklit, nézzen már ki valahogyan. Ennek elkészítése elég horrorisztikus volt. A kerekeit egy elfuserált hajtómű henger alakú törzséből szeleteltem. A váz több makett visszamaradt alkatrészeinek darabolásából származik. Az első lámpa a Ka-50-hez kapott páncéltörő rakéta végéből alakult át, a csomagtartó a USS Saratoga mentőöv-sorából. Némi "bajusz alatti" morgolódás és egy négykézlábas, asztal alatti keresgélés után elkészült a jármű.

Így a dioráma-szerű, lassan úgy néz ki, ahogy azt elképzeltem. Ilyen lett.

Pintér György
Gersekaráti Makettépítő Kör