Makettinfo - A magyar makettezők magazinja

Az orosz technika szerelmeseinek kedvesen cseng az UM Model neve. Az ukrán gyártó a világháború időszakát dolgozza fel készleteivel, mégpedig elég alaposan. Kis változtatással az alapjárművek szinte valamennyi változatát megtaláljuk kínálatukban. Van hát miből csemegéznünk, és a minőségre sem lehet panaszunk. Én a BT-7-esükhöz jutottam hozzá először, ahhoz a változathoz, amely már nem a BT-5-ös tornyát viseli.

A készletről csak jókat lehet mondani, kellően részletes, néhány apróságtól eltekintve hűen jeleníti meg az eredeti járművet. A kerekek és a lánctalp egyenesen gyönyörű. Talán ha a torony búvónyílásainak fedelét is külön alkatrészként adnák, még jobb lenne az összkép. A fröccsöntött keretek mellé szokás szerint kapunk egy apró fotómaratást is, bár erről igazán csak a hűtőrács használható, a többi vagy fölösleges, vagy a kész járművön egyáltalán nem látszik majd. A matricaív három jármű jelzéseit tartalmazza: oldalszámokat és négy apró vörös csillagot. A festések nem túl látványosak, egyszínű zöld vagy téli fehér, de az oroszoknál ez már csak így szokott lenni. Azért néhány lehetőségünk mégis van, a téli meszelést sok esetben nem a teljes felületen hajtották végre, én egy ilyen kétszínű harckocsit képzeltem el. De ne szaladjunk előre ennyire, nézzük előbb az építést.

Mint általában, most is a test összerakásával kezdtem a munkát. Az alkatrészek szépen szegecseltek, az oldalfalakat duplán kapjuk, a belsőn a felfüggesztés részleteivel. A külső is két darabból van, ezt ragasztottam össze először. Az én példányomnál az alsó lemez vetemedett volt, ezt először melegvízben kezelnem kellett. Miután kiegyenesítettem, összeillesztettem a test többi darabjával. A külső oldalfalakat nem ragasztottam a helyükre, hogy később hozzáférjek festéskor a belsőhöz. Egyedül az orr elemeinél kellett egy keveset tömítenem és csiszolnom ahhoz, hogy a lekerekített formát sikerüljön visszaadnom. Az orrlemez és a belső oldallemez között marad egy rés, amelyen keresztül később is be lehet látni az üres testbe, ezért ide fémlemezt ragasztottam. A vezető búvónyílásának fedeleit zárva rögzítettem, de előtte az áttört kitekintőnyílásba (ezt így kapjuk) színes átlátszó dossziéból kivágott darabot illesztettem. Egy kis kiegészítéssel is éltem, elkészítettem a homlokfedél rugós nyitószerkezetét.

A készlet legnagyobb hibája a hátsó rész két kiemelkedése, ezek mindkét oldalon szellőzőráccsal vannak lezárva. Ebből a maketten semmi sincs. A javítása elég nehézkes, el kellene távolítani, aztán újat készíteni, erre nem mertem vállalkozni. (A fotómaratáson igazán szoríthattak volna helyet a rácsoknak, na de ne legyünk telhetetlenek...) A kipufogókat szétvágtam, csak a rögzítőket tartottam meg, ezeket átfúrtam. Rézdrótból hajlítottam meg az ívet az eredeti alkatrész alapján, a végére érvéghüvely darabja került. A fotómaratott rácsot sem ragasztottam a helyére, de megfelelő formára hajlítottam. Ez nem egyszerű művelet, mert az anyaga elég merev, óvatosan bánjunk vele, nehogy megtörjön az íve. Ráadásul mintha egy hajszállal nagyobb volna, mint a műanyag, amire rá kell feküdnie, de a fotókon is sok esetben elég gyalázatosan áll az eredeti járműveken, meg egyébként sem tudjuk javítani. A pillanatragasztó majd odahúzza.

Ezután következhetett az első és hátsó lengőkarok felhelyezése. Ehhez előtte a kerekeket készítettem elő, hogy segítségükkel a karokat síkba tudjam állítani. A kerekek nagyon szépek, az öntőkeret maradványainak eltávolításán kívül más kezelést nem igényeltek. A belső kerekek segítségével aztán könnyen síkba tudtam ragasztani a lengőkarokat. A kereket festés után szoktam összeragasztani, mert külön-külön egyszerűbb a gumi felületeket lefesteni.

Ha már itt tartottam, nekifogtam összeállítani a lánctalpat is. Az utóbbi időben új módszerrel próbálkozom, bár nem túl nagy sikerrel. Nem az öntőkereten festem le a darabokat, hanem összeállítom a teljes lánctalpat úgy, hogy egyben leemelhessem a járműről. Ezután festem, koszolom, koptatom az egészet. A koptatás a problémás, ilyenkor szokott darabjaira esni, de ezúttal szerencsésebbnek bizonyultam. Csak az egyik hullott szét, az is csak két darabra. Ennek a módszernek az előnye, hogy a festetlen műanyagot könnyebb ragasztgatni, a festéket nem tapogatjuk le az összeszerelés során, és legfőképp nem kell javítgatnunk a keretről való eltávolítás nyomait. Viszont mivel a láncot nem támasztják alá a kerekek, nagyon könnyű elpattintani az apró ragasztásokat. Ennél a készletnél a szemek szárazon is szorosan illeszkedtek, így egyszerűbb dolgom volt.

Először, még a kereteken, átfúrkáltam a szemek áttöréseit, bár a koszolás során a lyukak nagy többsége eltömődött. A levágott, letisztázott alkatrészeket szétválogattam, és egy vonalzó mellett a megfelelő sorrendben ragasztva, egyenes láncot készítettem. Ehhez olyan ragasztót használjunk, ami kicsit lassabban köt, így van időnk a helyére tenni. Az oldalára fektetett testre felhelyeztem a kerekek belső felét, erre hajlítottam rá a lánctalpat, és összeragasztottam a végeit. Arra kell figyelnünk, hogy a meghajtókerék belső görgői a lánctalpszemek tarajába - minden másodikon van ilyen - kapaszkodva hajtják a tankot, ennek megfelelően kell a hátsó ívet pozícionálnunk. Az elkészült lánctalpakat aztán félreraktam, alájuk meg egy-egy cédulát tettem, jelölve, hogy melyik oldalra, milyen irányba valók. (A boltokban árult Tik-Tak cukorkákat kicsiny átlátszó fiókokban rakják ki a pénztárakhoz, ezeket úgyis kidobnák, érdemes elkérni őket, az előkészített darabokat tarthatjuk bennük anélkül, hogy elkallódnának munka közben. Sajnos az oldalt nyíló dobozok korát éljük, nekünk kell gondoskodnunk tároló dobozokról.)

Újra munkába vettem a teknőt. Az elejére felragasztottam a sárvédőket, az oldalpáncélra a taposólemezeket. A lámpákat ezúttal is felfúrtam, és bekábeleztem.

Következhetett a torony építése. Pár alkatrészből kell összeállítanunk, így gyorsan elkészülhetnénk vele, de... A lövegpajzson egy beszívódást kell eltüntetnünk, a helyére ragasztva pedig tömítenünk is kell alul-felül. Az alkatrész két oldalán szép szegecselést találunk, ám ennek síkja merőleges a löveggel, holott a valóságban a toronyra van hajlítva, vagyis annak ívét követi. Szikével és tűreszelővel megfelelő méretűre alakítottam, feláldozva a gyári szegecselést. A helyére húzottszálból újat készítettem. A torony oldaláról hiányoznak a kitekintő nyílások, pedig ezek még a dobozgrafikán is szerepelnek. Bejelöltem a helyüket, tűvel bepontoztam, és átfúrtam. A rés elég keskeny, a szike hegyével meg vékony csíkokra vágott csiszolópapírral tudtam csak dolgozni. Mikor elkészült, körbeszegecseltem, alul-felül kettő, oldalanként egy-egy szegecs. Alája elkészítettem a pisztolylőrés dugóját is. Kis lemezcsíkot ragasztottam a torony két oldalára, ahol a hengerforma átmegy síkba, a csík oldalaira pedig Neoflexből hegesztési varratot imitáltam.

A tetőlemezzel nincs gondunk, élethűen visszaadja az eredeti részleteit. Talán a búvónyílások fedeleinél lehetett volna érzékeltetni a rugókat, de ezekkel én sem foglalkoztam. Ellenben drótból elkészítettem az emelőfüleket, és az egyetlen figyelőperiszkóp fedelét is felnyitottam. A tetejéből levágtam egy darabot, ott, ahol nyílnia kell, ezt és az alapot kimélyítettem. A darabot az alap mellé ragasztottam rövid húzottszállal jelezve a zsanért. A lövegcső egy darabból van, ezt érdemes felfúrni, de legyünk nagyon óvatosak, mert könnyen törik. Én így jártam vele, és miután többszöri próbálkozásra sem sikerült rendesen visszaragasztanom, kénytelen voltam újat készíteni. Szerencsére a két vastagabb rész épségben maradt. A csonkot levágtam róluk, a véget felfúrtam. Ebbe került a húzottszálból készült újabb cső. Jó tulajdonsága a szálhúzásnak, hogy a szálak megtartják eredeti profiljukat, így az üregesek később is azok maradnak. Már nem emlékszem, hogy melyik makettező társunk írásában olvastam ezt, de mivel akkor nem igazán hittem, azonnal ki is próbáltam. Öntőkeret darabjait fúrkáltam át, és rengeteg szálat húztam belőlük. A dolog remekül működött, és akkori ügyködésemből ma is rengeteg ilyen vékony csövecském van. Ezek közül választottam egy megfelelő darabot, az lett az új ágyú.

Elérkeztem a festéshez. Először a teknő belső oldalát és a szellőzőrács alatti részt kentem le fémszínnel, azzal a szándékkal, hogy aztán rozsdával kezelem majd. Ahogy azonban a helyére próbáltam az ide illő alkatrészeket, rájöttem, hogy fölösleges komolyabb gondot fordítani erre a területre, az egészből nem fog látszani semmi. Ezért aztán a helyére ragasztottam az oldalfalakat és a szellőzőt. Az alapozáshoz ezúttal a Humbrol 102-t használtam fehérrel világosítva.

Igyekszem minden harckocsimat más-más zöld színnel festeni, ezzel vinni egy kis változatosságot a gyűjteményembe. Az egyszínű felületnek előnye is van (vagy hátránya). Minden kopás, kosz, rozsda sokkal feltűnőbb rajta, és ha ezt megbolondítjuk egy kis téli álcázással, ami néhány méter után már nem fehér, és a meszelés miatt szinte azonnal kopik is le a felületről, akkor azért szép eredményt érhetünk el vele. Ezúttal a fehér álcázást csak sávokban vittem fel, úgy, hogy a torony hátsó fele zöld maradjon, mert ide fehér oldalszámot akartam tenni. Kis ecsettel meghúztam a foltok határát, aztán egy nagyobbal ki is töltöttem a területüket. Előrajzolni nem szoktam, mert már jártam úgy, hogy a vonalak később is meglátszottak, és nem tudtam eltüntetni őket. Inkább egyből az álcázószínt viszem fel, utána még van lehetőség javítani, egy réteg úgysem szokott eléggé fedni, főleg, ha világos színnel foltozunk. Ha lendületesen, határozottan húzzuk az ecsetet, a folt határai is szép egyenletesek lesznek. Gondot a tagoltabb felületek okozhatnak, de kellő türelemmel ez is megoldható.

Amint elkészült a foltozás a tank teljes felületén, a kerekek következtek. Az oroszok általában nem igen tartják be az egy kerék ? egy szín szabályt. Mai járműveiken is megfigyelhetjük, hogy időnként három szín is megjelenik egyetlen keréken. Ez makettező szempontból még látványos is, nekem kifejezetten tetszik. Így aztán szétválogattam a kerekek külső darabjait, és a teknő foltjai alapján eldöntöttem, melyik marad zöld, melyik lesz fehér vagy kétszínű. Ennek megfelelően festettem őket. Ezek után persze többé nem lehetett keverni őket, így a további munka alatt mindig a megfelelő sorrendbe pakoltam le őket. Száradás után megfestettem a gumirészeket sötétszürkére, a meghajtó kerekek felületét pedig ezüstre. Száradás után ezt átdörzsöltem grafitporral. A módszert Adam Wilder Pro Modellben megjelent cikkében láttam, kipróbáltam, és nagyon megtetszett, gyönyörű fémes felületet készíthetünk így. A lánctalpat is lealapoztam gunmetállal.

Újabb száradás után jöhetett a koszolás. Homokos talajon mozgó járművet képzeltem el, így a sarazáshoz a Humbrol 63 színéből indultam ki. A festékbe egy kevés hintőport kevertem, épp csak annyit, hogy még éppen ecsetelhető maradjon, aztán ezzel kentem be a teknő alját és oldalát a taposólemezekig. Nem baj, ha nem sikerül egyenletesre, az ecsetnyomokat egy hígítóba mártott ecsettel szépen el tudjuk tüntetni. A maradék sarat tovább hígítottam, és ezzel koszoltam a kerekeket és a lánctalpat is.

Amíg száradt a test, feldíszítettem a tornyot a jelzésekkel. Az útmutatótól eltértem már a festéssel is, most ezt tettem a matricákkal is, még egy döfést ejtve a hitelességen. Először a 702 sorszámot akartam feltenni a csillaggal, azzal a különbséggel, hogy a csillagot áthelyezem a torony elejére, a leírás szerinti helyén a kettő semmiképp sem fért volna el a felragasztott lemez miatt. De mint kiderült, a szám sem fér el ott, így azt is le kellett cserélnem. Végül tehát a 445 és a csillag lett a tank jelzése. (Az 1943 nyarán bevetett harckocsiról elképzelhetőbb, hogy megéli a telet, és lemeszelve részt vesz a további harcokban, a 1945 nyarán Mandzsúriában bevetettről nehezebben.) Egyébként a matricával megszenvedtem, mert merev a lakk, és nagyon nehezen tapad fel.

A feldíszített tornyot és a teknőt többféle hígított barnával befuttattam. A fehér részt az alapszínnel koptattam, karcolásokat festettem rá. Ezt a kerekeken is elvégeztem, sőt a torony oldalán a jelzések fölött is. A kipufogócsöveket rozsdaszínre festettem, a végükre matt feketével kormozódást imitáltam. A gépfegyvercsövek gunmetal színűek lettek. Ebben a méretarányban nem nagyon tudjuk felfúrni az eredeti alkatrészt, ahhoz túl kicsi, én ilyenkor hegyes tűvel meg szoktam szúrni a cső végét. Ha ezüsttel koptatjuk ezt a részt, egész elfogadható eredményt érhetünk el. Utoljára koptattam a lánctalpat is.

A festés végeztével összeállítottam a futóművet. Először összeragasztottam a feszítő és a meghajtó kerekeket. Ezeket beillesztettem a lánctalp két végébe, aztán az egészet felhelyeztem a lengőkarokra ragasztott belső kerekekre. A külsőket csak ezután tettem a helyére a megfelelő sorrendben, és pillanatragasztóval hozzájuk rögzítettem a lánctalpat. Most már lábra állíthattam a gépet. Az ukránok érdekes módját választották a torony rögzítésének. Kissé erőszakosan kell azt a helyére pattintanunk, végezzük nagyon óvatosan, nehogy minden eddigi munkánkat tönkretegyük. Én a rögzítő peremet megfaragtam egy kicsit, így könnyebben boldogultam vele. Utolsóként a fényszórók üvegbúráit és a kitekintő prizma üvegét készítettem el.

A kész járművet egy egyszerű alapra helyeztem. Fényképkeret üvegére kétoldalú ragasztóval kartonlapot rögzítettem. Ezt bekentem vastagon suliragasztóval, megszórtam homokkal és fűrészporral. Amikor átütött a ragasztó, behintettem hintőporral, rányomtam a harckocsit, és hagytam így megszáradni. Nem lett igazán élethű, de ezúttal nem is az volt a célom. A makettjeimet plexiből készült búrával fedem le, ez megvédi őket a portól és a kisebb balesetektől. A dekorációs boltokban 0,5-ös lemezeket lehet kapni (ők Kloeckner-Moeller fóliának hívják, ha jól írtam le), ebből készítem. A polcon furcsán mutatnak, de meg tudom spórolni az ecsetes portalanítást, meg nem utolsósorban a közben letört alkatrészek visszabűvölését.

Referenciaként az alábbi internetcímeket javaslom, én is ezeket használtam:
www.thetankmaster.com/english/afv/bt-7-1938_01.asp
www.thetankmaster.com/english/afv/bt7-1938_01.asp
Még egy cím a készlet tartalmáról:
www.ontheway.us/reviews/UM/BT7Model1937prev.htm

Balázs Károly