Az első világháborúban, a szárazföldi csatákban a fő szerep a kézi fegyvereké volt, még csak elvétve voltak tankok, és a különféle lövegeket is főleg lovakkal vontatták. Ahogy az idő haladt előre, egyre nehezebb vontatmányok jelentek meg, amikhez már a lovak kevésnek bizonyultak, a "karbantartásukról" már nem is szólva.

Az első vontató járművek a '30-as évek végén jelentek meg FAT (field artillery tractors) néven. Ezeknek az alvázát Kanadában gyártották a Chevrolet & Ford-nál, majd a különböző felépítményeket más-más gyárakban készítették a követelményeknek megfelelően. A gyártás egészen '43-ig folyt, ez alatt az idő alatt rengeteg alváltozat készült a csapatszállítótól egészen a kétüléses platós változatig.

Tulajdonképpen ennél a makettnél a "körethez vettem a tésztát", ugyanis a 6pdr.-os páncéltörő ágyúmhoz akartam egy vontatót keríteni. Eredetileg a Revell Bedford teherautóját akartam beszerezni, de ezt a kis aranyost hamarabb megláttam egy boltban, rögtön le is csaptam rá, és nem is bántam meg. A dobozban igen kusza képet mutatnak az öntőkeretek, és az egy darabból öntött kasztni is szabadon "kószál", de szerencsére sérült alkatrészt nem találtam. A fel nem használandó darabok között megtalálható a platós változat kabinja is, így aki akarja, akár azt is megépítheti kis pluszmunkával, esetleg a háború után civil kézre került egyik átépített változatot.

Az építést szokás szerint az alvázzal kell kezdeni. Ez kellőképpen részletes, az alkatrészeken szinte az utolsó csavarig minden rajta van, csak egyes darabokról nehéz eldönteni, mire is szolgálhat, és ebben az útmutató sem segít. Építés közben rengeteg sorját, és néhány helyen még beszívódásokat is meg kell szüntetni, az öntőszerszámok valószínűleg már elég régiek lehetnek, mert minden darabot csiszolni kellett. Az útmutató készítőjét is megzavarhatta a kereteken sorakozó fel nem használandó darabok, ugyanis az első tengelyekre kerülő fékeket két változatban öntötték le, és a dokumentáció szerint a fel nem használandó darabot kellene beragasztani (ilyen keveredés bizony többször is előfordul). Ez után felragasztottam az utasteret (mint később kiderült, ez hiba volt), majd beragasztottam az üléseket, kormányt, váltókat, műszerfalat, és hozzákezdtem a festésnek.

Már most el kellett döntenem, melyik matricát használom fel a végén, ugyanis két egyszínű sötétzöld, és egy érdekes sivatagi szín kínálkozik alternatívaként, és az utóbbinál a kabin is sötétsárga színű (az útmutató ezt nem részletezi, mint ahogy a kisebb darabok színeit sem). Választásom természetesen a sivatagi színekre esett, nehezebb ugyan öregíteni, de a végeredmény sokkal látványosabb. Nagy hibámra csak ekkor jöttem rá, ugyanis a bonyolult alvázat így szinte lehetetlen minden szegletében maradéktalanul kifesteni, és a fényképeket elnézve csak most jöttem rá, hogy a hátsó áttételház előtt elhelyezkedő, kardánnal meghajtott tárcsaszerű "képződmény" valójában egy remekbe szabott csörlő! Persze a drótkötél nincs kidolgozva rajta, de így legalább könnyebb azt feljavítani, csak így összeépítve a szűkös hely miatt körülményes dolog volt feltekerni rá az acél színűre festett kötelet. Az alap sötét sárga felvitele után elkezdtem a belső terek koptatását. Először az egészet (az ajtók belső felét is) átmostam híg középszürke színnel, majd matt fekete festéket először tűecsettel felvittem a jobban igénybe vett felületekre, a festék lepattogzását imitálva, majd a nagyobb felületeket szárazecseteltem ugyanezzel a színnel, végül a járófelületeket, és a kopásoknak jobban kitett éleket finoman átdörzsöltem grafit ceruzával a fémes hatás kedvéért.

Befejezésként nagyon finoman rozsdát tettem az eldugottabb helyekre. Fényes lakkal helyére tettem a szélvédőt, majd felragasztottam a jármű tetejét. A külső felületeknél is ugyanazt a sötét sárgát használtam alapozásra, amire széles sötétszürke sávot kellett festenem az útmutató szerint (képet, vagy információt nem sikerült szereznem arról, hogy valódi-e ez az összeállítás, de mivel matricák alapján egy kanadai egységben szolgált Olaszországban, akár még valódi is lehet). Az átszóródást ezúttal visszamosásos módszerrel oldottam meg: felfestettem éles határvonallal a szürkét, majd teljes száradás előtt hígítós ecsettel óvatosan elkezdtem visszamosni a széleinél. Itt vigyázni kell a túlzott hígító használattal, ugyanis könnyen felmarhatja az előző réteget! Miután ezzel megvoltam, kb. két hétre kényszerpihenőt kellett közbeiktatnom, a karácsonyi szabadságom miatt.

Következett a munka bonyolultabb része: a külső felületek megfelelően viharvert állapotba hozása. Ezúttal nem egy agyonfakult, ütött-kopott gépet akartam festeni, csak egy kissé megkopottat. Első lépésként az egész külső felületet átmostam híg rozsda színnel, majd egy kicsit sűrűbb festéket használva befolyattam a panelvonalakat, a csavarok környékét pedig szinte már normál hígítású festékkel vettem kezelésbe. Ez után a nagyobb felületeket (főleg a jármű tetején) híg fehér festékkel mostam át, ügyelve, hogy lehetőleg csak a sárga szín kapjon belőle, és az élek közelébe ne kerüljön semmi. Egy nap száradás után az éleket híg rozsdaszínnel festettem át, de szintén csak a sárga részeken, és csak az élekre. Másnap megismételtem ugyanezt, és hogy a rozsdaszín éles kontúrját száraz papírzsebkendővel óvatosan elhúztam, ezzel a jármű körvonalai finoman ki lettek emelve. Következett az eső okozta finom rozsdafolyások imitálása. Ehhez természetesen rozsdaszín kell, de ezt már nem hígítottam túlzottan. Vékony ecsettel kis pontokat tettem a kívánt helyekre, majd pár másodperc száradás után száraz papírzsebkendővel az adott területen lefolyó víz irányában finoman letöröltem azt. Ha az eredmény elsőre nem elég jó, többször is meg lehet ismételni, az eredmény engem meggyőzött a módszer létjogosultságáról. Most következett a szürke területek öregítése. Ezt szintén fehérrel mostam át, ügyelve arra, hogy a festék a körvonalak határain belül maradjon. Egy nap száradás után az eredményen zsebkendős áttörléssel finomítottam, majd felhelyeztem a matricákat. Ezek kellőképpen vékonyak, a színek szépen fednek, csak nincsenek megszámozva, ezért felhasználásuknál oda kell figyelni az útmutatóra. Egy réteg matt lakk után nekiláttam a kavicsok, és egyéb külső hatások jóvoltából lepattogzott festék imitálására. Először a sárvédők belső felületét pöttyöztem ki matt feketével, egy vékony ecset segítségével. Megfigyelések alapján a menetirány szerinti hátsó részek vannak jobban igénybe véve, én is ide koncentráltam. Az alváz alján csak egészen finoman koptattam, a talpára állított járművön ebből egyébként sem túl sok látszik, az áttétel házaknál viszont egy kicsit bővebben osztottam a festéket. A jármű tetején főleg a homlokrészre koncentráltam, azon belül is a lökhárítóra. Az ajtóknál lehetőleg csak a széleknél koptattam, de mutatóba jutott néhány folt a közepére is.

A kerekekről eddig még nem szóltam, pedig ez okozta az egész készletben a legnagyobb meglepetést: végre egy Italeri makett, ahol még a kerekek mintázata is jó! Itt semmi más dolga nincs az átlag halandónak, mint összeragasztani a két fél darabot, és az illesztés nyomait eltüntetni. A guminál ezúttal nem feketét használtam, hanem pár csepp fehéret is kevertem bele, a végeredmény sokkal szebb. A gumi részeket híg középszürkével futtattam be, majd a felniket vettem kezelésbe rozsdaszínnel (itt többet használtam belőle, mint a többi területen).

Miután feltettem a kerekeket (ezeket nem lehet forgathatóra készíteni), a ponyvákat cseréltem le. Mivel az utastér feletti nyílásra a ponyva keretét is adják az olaszok, itt felhajtottam a leplet, egy kis betekintést engedve a küzdőtérbe. Hogy a ponyvának kellő merevséget adjak, és a gyűrődések is élethűbbek legyenek, átitattam azokat vízüveggel! Ettől az anyagtól kellőképpen felpuhul az anyag, de mégsem szakad olyan könnyen, mintha vizet használtunk volna, nincs szükség ragasztóra a rögzítésnél, és a száradási ideje lehetővé teszi a hosszas beállítását. Egy dologra kell csupán ügyelni: száradás közben az anyag zsugorodik, ezért nagyobb belógással kell számolni. A jármű hátsó fele kissé üresnek tűnt nekem, de a ponyvát sem akartam lehagyni róla, ezért megmaradt fenyőfa darabokat ragasztottam a ponyva alá. A vízüveg száradása után matt lakkal kezeltem, a gyűrődéseket pedig szárazecseteléssel emeltem ki. Helyükre ragasztottam az ajtókat, és szárazecseteléssel némi port imitáltam, ezzel a "tészta" elkészültnek mondható.

A lövegről csak annyit mondanék, hogy a Zvezda gyártmánya, ezért kissé fenntartásokkal kezdtem az építésébe, de némi pluszmunkával egészen szép darab hozható ki belőle. A löveg szárain egészen jónak mondható a hegesztési varrat, csak pont itt beszívódott az anyag, a tömítéssel pedig az egész eltűnik. Festésére vonatkozóan semmilyen utalást nem találunk a dobozban (az összeállítási útmutató is a doboz hátoldalán kapott helyet), ezért csak a dobozfestmény alapján dolgozhattam. A páncéllemezeken vékony fúróval imitáltam a lövésnyomokat, majd kis rozsdával ki is emeltem azokat.

Bár nem tudom, '44-ben Olaszországban megfordult-e ez a löveg, és ha igen, ilyen színű példány volt-e, ennek ellenére bátran helyezem őket egy alapra!

Ajánlom a hölgynek...

Répáczki András