Ami az egykori Szovjetunióban a Zil-család, az az Egyesült Államokban az M-923. Ezt az 5 tonnás teherautót elsősorban szállítási feladatokra tervezték, de kiváló terepjáró képességének és megbízható szerkezetének köszönhetően szinte minden másra is használják: nyerges vontató, szervízkocsi, daru stb. Becenevét (nagylábú) a jellegzetesen nagyméretű kerekeinek köszönheti.

Aki már olvasta néhány írásomat, tudhatja, mire számíthat tőlem, ezúttal sem tagadtam meg önmagam. Legújabb "áldozatom" az Italeri közismert szállítója 1/35-ös méretarányban. A dobozt kibontva szemet gyönyörködtető látvány tárul az ember elé, de ekkor még csak sejteni lehet a ránk váró munka nagyságát. Az alkatrészek az olasz mesterektől megszokott módon szépen kidolgozottak és részletesnek mondhatók, de nem vették el a makettezőtől a sorjázás és a kilökőtüske-nyomok eltüntetésének kétes örömét. Ezekből bőven akad az alkatrészeken és persze a lehető legrosszabb helyeken (pl. a laprugókról még a sorját el lehet távolítani, de a beszívódást már nem).

Az építés a szokott módon az alvázzal kezdődött. A két hosszú darab szépen részletezett és méretéhez képest meglepő módon nem kellett egyengetni. Az első hibát itt fedeztem fel, ugyanis az alváz első merevítő bordáját 3 mm-rel előrébb kell helyezni, pontosan a hűtő alá és helyére egy vékony lemezt kell szabni. A többi darab szépen illeszkedik, komolyabb fejtörést csak a kardántengelyek behelyezése jelenti. A jármű aljára viszonylag sok tartály kerül, csak sajnos ezeket nem két darabból öntötték, tehát a belső oldalukon hatalmas lyukak tátongnak, ami egy alaposabb szemrevételezés során jól látszik. A vezető oldalán lévő nagy tartályon sztirollapokkal segítettem, majd a kisebbekkel együtt tömítő pasztát is vittem fel, végül a felesleget lereszeltem. A jobb oldalon még pótolni is kellett egyet, ami egy leharcolt üvegszálas horgászbotból készült.

Feltettem a kabin alját, majd a motorházzal egybe öntött oldalait, és ekkor követtem el a legnagyobb hibát(?): nem elégedtem meg az eddig rendelkezésemre álló képekkel, még többet kerestem és találtam is párat a motorról (ezzel kb. másfél hónappal nyújtottam meg az építést). Először is levágtam a sárvédő lemezek motor felől részét (ezt mindenképpen meg kell tenni, teljesen hibás az alakja), az alvázon lévő részt is kiműtöttem, és következett a nyomok eltüntetése. A motorháztető egybe van öntve a szélvédő aljával, amit szintén le kell vágni, és a helyére illeszteni. Ez megint csak problémába ütközik, ugyanis a levágott darab szélesebb, mint a jármű oldala, ezért csak enyhe erőszak és hajlítás árán sikerült a helyére küzdeni és a későbbiekben okozott még fejtörést. Egy maróval elvékonyítottam a falát, majd Piros Arany tubusából vágott lemezcsíkot ragasztottam a belső felére (az eredetin erre fekszik fel a motorháztető). A tűzfalat szintén pótolni kellett méretre szabott sztiroldarabból, nélküle a motor felől belátni a kabinba. A motor alapja több vastag sztirollap egymásra ragasztásával készült, amit azután alaposan meg kellett csiszolni. A kisebb részek öntőkeret, sztiroldarabok, húzott szálak, és rengeteg rézdrót felhasználásával készült. Az ékszíjtárcsákat vastagabb sztirolból esztergáltam: egy megfelelő darab közepébe akkora lyukat fúrtam, amin átmegy a körfűrész csavarja, majd felfogtam a tengely végére, és megforgatva szike segítségével kör alakúra formáltam. Ez után eltömítettem a lyukat, és maróval kúposra formáltam a közepét úgy, hogy a kerületén kis perem maradjon, végül az ékszíj helyét is kimartam, és kifúrtam a könnyebbítő lyukakat. A hűtőventillátor lapátjai vékony lemezből készültek, amiket egy öntőkeret darabra ragasztva illesztettem a helyére. A hűtő másfeles sztirolból készült, amin a mintázatot bekarcoltam. Az alapszín matt fekete, néhány rész középszürke. A tűzfal a kabin színét kapta: olajzöld, kevés rozsda és sötétsárga színnel keverve. A motorháztető belső felén lévő vastag cső öntőkeretből készült, amire a merevítést vékony drót rátekerésével alakítottam ki. Itt követtem el egy nagy hibát, ugyanis nem hagyott nyugodni, hogy az egyenes motorháztető nem fekszik fel a szélvédő előtti meghajlott részre, ezért elkezdtem hajlítani az előbbit. Miután kézzel hidegen nem sikerült, megpróbáltam lánggal meglágyítani. Ekkor az anyag elvékonyított széle összeugrott, akár csak a gyomrom. Hosszas gondolkodás után arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt a hibát sérüléssé alakítom: egy olyan "koccanás" nyomait alakítom ki a lökhárítón, ami a motorházat is meggyűri, ezért az előbbit lánggal (ezúttal sokkal óvatosabban) kilágyítom, és meghajlítom, az utóbbi sarkát pedig folyékony ragasztó segítségével kicakkozom.

A kabinnál is volt javítanivaló. Először is lemartam a pedálok imitációját, ugyanis az olaszok kissé megkeverték a dolgokat: botváltót, valamint három pedált adnak a járműhöz, holott többnyire félautomata váltója van két pedállal, de ez utóbbi váltókarja is benne van a dobozban, és egy félre sikerült váltóbox is. Ezt szintén eltávolítottam, majd képek alapján sztirolból alakítottam ki a helyes méretű, és enyhén a vezető felé fordított darabot. A pedálokat vastagabb alumínium lemezből alakítottam ki, majd fényes lakkal helyére illesztettem a szélvédőt, ugyanis erre még ragasztani kell egy merevítő bordát, valamint az ablaktörlők motorját, és azok vezetékeit. Ez után következett az alváz bekábelezése vastagabb rézdróttal, valamint a hiányzó darabok legyártása.

A kerekek az Italeri "jó szokásához" híven elhibázott mintázattal kerültek legyártásra, de mivel mutat némi hasonlóságot az eredetivel, csak a közepén lévő négyszög dudorokat reszeltem le, az osztásokat pedig szikével vágtam bele. A fülke vászonimitációja nekem egyáltalán nem tetszett, ezért rézdrótból megcsináltam a keretét, majd vízüveggel átitatott papírzsebkendővel alakítottam ki az új ponyvát (most több réteg papírt használtam, mert egy vékony réteg nagyon merev, és törékeny lesz száradás után).

A platónál nem kellet túl sok átalakítást csinálni: a faerezetet vékony sztirollappal takartam le (nem láttam olyan képet, ahol ez a rész fából lett volna), majd felragasztottam az oldalakat, lecsiszoltam a ponyva lekötöző füleit, és újakat ragasztottam vékony drótból hajlítva.

Következett a festés, amelyet már szórópisztollyal végeztem. Maszkolás után első lépésként rozsdaszínnel alapoztam a plató belső részét, valamint a sárvédőket. Miután ez megszáradt, egy új technikát próbáltam ki, amit egy külföldi mesternél láttam először: besóztam azt a területet, ahol rozsdát szerettem volna megjeleníteni. Fújáskor a só semmiképpen nem maradt volna a helyén, ezért először vizes ecsettel alaposan benedvesítettem a felületet, majd erre szórtam a sót. Miután ez megszáradt, tökéletesen lehetett rá fújni. Képek alapján a maketthez mellékelt folttérkép teljesen téves, és a színek sem helytállóak, ezért a fotókat vettem alapul. Először világoszöld színnel lealapoztam az egész járművet, beleértve az alvázat is, majd következett a rozsdaszín, aminek a határvonalait puha grafitceruzával jelöltem meg. Miután ez megszáradt, következett az antracit (ezt a feketéhez kevert pár csepp fehér színnel értem el). Ez után eltávolítottam a maszkolásokat, én erre etikettpapírt használtam, ebből egy lap is meglepően kiadós és az egyenes felületeken jól tapad, valamint nem tépi fel a festéket, az íves részeken pedig Humbrol Maskol segítségével rögzítettem. Egyetlen hátránya, hogy hosszabb idő után ott marad a ragasztó réteg, de ezt szappanos vízzel könnyű eltávolítani.

Most jött a nagy meglepetés: el kezdtem lekaparni a sót, és láss csodát, gyönyörű lett a végeredmény, szinte tökéletesen imitálta a használat közben lepattogzott festék nyomát, amit még egy világosabb rozsdaszínnel át is ecseteltem, imitálva a frissen keletkezett oxid réteget. Következett a koszolás, amit nem akartam túlzásba vinni, ugyanis egy javítóműhely udvarán álló járművet akartam ábrázolni. Az antracit színűre fújt kerekeknek a felnijét is átködöltem ezzel a színnel, de csak annyira, hogy ne tűnjön el teljesen az alap zöld, majd a port fújtam először sötét, majd világos szürkével. Az alváz motor és kabin környéki részét átfújtam matt feketével, majd a ráfröccsent sarat fújtam világosabb szürkével. Itt kihasználtam a pisztoly azon adottságát, hogy ha festés közben először a levegőt zárjuk el, a következő levegőnél "kiköp" egy kis festéket. Először levegő nélkül "pumpáltam" egy kicsit a tűvel a festéket, majd nagyobb nyomáson a felületre köpettem. Nálam nagyon szép és teljesen véletlenszerű foltok keletkeztek. Következtek a matricák, amikből nem sokat használtam fel, feszítő folyadék nélkül nehezen tapad, és száradás után becsillog. A lökhárító sérült részéről lekapartam a festéket, majd acélszínnel lefestettem, majd alaposan összerozsdáztam, végül rozsdafolyásokat imitáltam a felső félétől kiindulva, valamint a plató lenyíló részén. Lefestettem a motorháztető belső részén található hangszigetelő szivacsot matt feketével, végül egy vékony réteg matt lakk következett, leponyváztam a nem túl bizalomgerjesztő géppuskát (használaton kívül egyébként is ez a szokás), és több hónap munka után újabb darabbal bővült a "szállító flottám".

Ajánlom a hölgynek...

Répáczki András