Mindig is nagyon érdekeltek a műszaki mentők, ezen belül is az orosz technikák. Így esett a választásom a VT-34-esre. Ez az eszköz a harcok folyamán mindig a háttérbe szorult, pedig igen komoly szerepe volt a mentésben.
A járműről az adatszerzés nem igazán volt egyszerű feladat, hogy hány darab és hol szolgált hazánkban. Egy eredeti kép alapján:

Kevés információ ellenében indultam el. Az információt pedig Pánczél Mátyásnak köszönhetem: VT-34-est a Néphadsereg alkalmazta relatíve kis számban, a '40-es évek végétől egészen a '70-es évek végéig, amikor leváltotta a T-55 alvázra épített rokona. Először páncélosalakulatoknál, majd a lövész, illetve egyéb csapatoknál történt meg a váltás.

További képeket pedig az Internetről sikerült letöltenem, sajnos nem magyar példányokról.
tanxheaven.com/vt34/vt34.htm
www.mkzobor.host.sk/fotogaleria/technika/vt-34/vt-34.htm

A makett

A megépítéshez a Tamiya T-34/76 (35149) volt az alap. Erre építettem rá az Aires VT-34 Recovery vehicle (3001) készletét. A készlet 31 db műgyanta és 38 db fotomaratott részből állt. A lánctalp Friulmodel fémlánctalp készlete.

Az építés

Az építést a Tamiya kittel kezdtem, ami különösebb problémát nem okozott. Minden részlet passzol és igazán jó vele dolgozni. A görgök gumifelületéből szike segítségével kivágtam darabokat, így imitálva a letöredezett, kirepedt gumit. A hátsó és az első sárhányókat eltávolítottam. A teknő és a felsőtest összeragasztása egyszerű és problémamentes volt.
Ekkor következett a munka kritikus része, a torony helyére kellet felhelyeznem a műgyanta küzdőteret. Itt problémák adódtak, mert a műgyanta túl vastag volt és nem feküdt fel teljesen az alapra. Ezért gépi maróval elvékonyítottam a felületét és így már passzolt. A hegesztési varratokat tömítőpaszta segítségével imitáltam, így eltüntettem a műgyanta egyenetlenségét. Hagytam száradni a pasztát 24 órán át, majd nekiálltam a hátsó tolólapnak.
Itt is pontatlanságot találtam, ezt 800-as csiszolópapírral megoldottam. Nem voltak egyenletesek az élek és a felületek. A bal hátsó sárhányótartók saját készítésűek, sztirollapból vágtam ki őket. A bal elsőnél pedig tű (0,5 mm) segítségével fúrtam ki a lyukakat. A sárhányókon lévő szegecseket tömítőpaszta segítségével imitáltam.
A fadoboz és a fűrész az eredeti készletből származik.

Miután rögzítettem minden műgyanta elemet a VT-n következtek a fotomaratott részegységek. A motorteret védő rácsokat, a sárhányókat és a hordókon lévő szíjakat lecsiszoltam, és fotomaratásra cseréltem le. Az összes ajtó kilincsét fémre cseréltem. A hátul lévő kábelvezetőt két fémrúdból készítettem el. Az elöl látható lámpavédő rács is saját készítés, melyet (0,5 mm) fémdrótból hajlítottam. A duda vezetékezését pedig ólomhuzallal helyettesítetem, mert az ólom sokkal lágyabban hajlik, mint a réz. A jobb oldalon látható tárlórekesz is fémből van.
Ekkor jött szerintem a legegyszerűbb rész, a lánctalp összeállítása. Csak dicsérni tudom.

A festés

Szerintem itt dől el, hogy mennyire tudjuk valóságossá tenni az oly sokáig épített és finomított makettünket.
A színválasztás a Tamiya XF-61-esre esett, mely kellően visszaadja a sok apró részletet. Festés előtt megfürdettem a VT-t, hogy eltávolítsam a szennyeződést. A makettet szórópisztollyal átfújtam, majd 24 óra száradás után az alapszínt fehérrel fakóbbá tettem és kipaneleztem. 1 napig hagytam száradni.
Ekkor következtek a kopások, rozsdafolyások. A rozsdafoltokat híg Humbrollal imitáltam, az olajfolyást pedig feketével, majd fényes lakkal átkentem. A kopásokat Testors fémszínnel és grafittal értem el. Vigyázzunk, hogy ne essünk túlzásokba. A rozsdához még használtam pasztellkréta reszeléket.
A lánctalpat Tamiya XF-16 és X-1 80-20%-os arányából kevertem. Majd hagytam száradni, másnap pedig híg rozsdaszínnel befutattam az egész felületét.
Következett az utolsó stádium, a piszkolás. Ez pasztellkréta segítségével történt, majd lefújtam a kipufogónál lévő füstnyomokat.

És itt szeretnék köszönetet mondani Kiss Ferencnek, akinek a sok tanító kritikája előrevitt a makettezésben.

Baranyai Attila