Történelem:
1941. December 6-án reggel több, mint 300 Japán repülőgép meglepetésszerű támadást hajtott végre az Egyesült Államok Pearl Harbor-ban állomásozó hajói ellen. A Japánok pechére az anyahajók nem voltak a kikötőben, épp gyakorlatoztak a Hawaii szigetektől északra. Egyes történészek tudni vélik, hogy ez nem véletlen, mert szerintük az Államok vezetése tudott a Pearl ellen készülő támadásról, de csak az anyahajókat vonta ki a helyszínről, hiszen ezek elvesztése végzetes csapást jelentett volna, míg a többi hajó másodrendűnek bizonyult. Nos ezen felvetések jogosságát, illetve valóság alapját ne vitassuk. Mindenesetre érdekes, hogy a hordozók pont akkor nem voltak a kikötőben. A Douglas repülőgépgyár Dauntless (rettenthetetlen) elnevezésű zuhanóbombázó/felderítő gépe már Pearl idején is elavult volt, mégis jobb híján alaposan kivette a részét az 1942 tavaszán vívott Korall-tengeri csatából, és azt követően a sorsdöntőt (az évszázad mázlijának is tartott) Midway-i csatából is. Sőt még 1943-ban is aktív szolgálatban állt többek között a híres Guadalcanal szigetén állomásozó tengerészgyalogosoknál.

A Gép:
Az SBD-3-as típusjelzésű gép már szolgálatba állt, mikor a US NAVY erős flottaegysége megvívott a nem kevésbé ütőképes Japán hajókkal a Korall-tengeren. A gép köztiszteletnek örvendett, a pilóták szerették repülni, mert robosztus felépítésének köszönhetően kiváló sérülésállósága volt. Ebben az időszakban főleg a zuhanóbombázók aratták le a babérokat a NAVY-nél, nem utolsósorban a csapnivaló légi indítású torpedóknak köszönhetően. Gyakran használták felderítőként, illetve mikor az anyahajó repülőgépei egy ellenséges célpontra mértek csapást, mindig maradt pár Dauntless is a Wildcatek mellet a hajó védelmére. Logikátlannak tűnhet, de a zuhanóbombázók az orrba szerelt két darab 7,62-es géppuskával hatásosan szembeszállhattak a mélyrepülésben közelítő Kate torpedóvetőkkel. A Dauntlesek következő nagyobb szabású bevetésére Midway-nél került sor. Ekkorra már eltávolították róluk a korai amerikai festésre jellemző piros-fehér sávokat, és a piros pöttyöt a felségjelzésből. Nem hiába, hiszem a légvédelem mindenre vadul tüzelt, amin akár egy tenyérnyi piros foltot is megláttak.

A makett:
A típust 1:72-ben csak a Hasegawa adta ki, illetve csak ezt sikerült beszereznem. A makett nem rossz, a panelvonalak finoman vésettek, az illeszkedés hibátlan. A kabin viszont feljavításra szorul. Ha zárt kabintetővel készítjük el makettünket, akkor elég csupán néhány dolgot pótolni, de ha kinyitjuk (ahogy én is tettem), akkor bizony komolyabb tuningra lesz szükségünk. Hál' Istennek az Eduard gyárt a típushoz egy szép fotómaratott kiegészítőt, amit gyártótól sikerült beszereznem. Senkinek nem ajánlom, hogy az Eduard honlapjáról rendeljen, mert akármit veszünk 10$ a postaköltség, így én az amúgy sem olcsó 3000Ft-os kiegészítőhöz több mint 7000Ft-ért jutottam hozzá. Kicsit sok tanulópénznek. Az építést a kabinnal kezdtem, itt gyakorlatilag mindent kicserélhetünk fotómaratott alkatrészekre. Nos azért nem minden arany, ami fénylik, itt sem ment minden simán. Sajna az Eduard által elképzelt pedálrendszer egyszerűen nem fér be a helyére, így azt egy kicsit meg kellet kurtítani, néhány alkatrészt kihagyni. Nem nagy tragédia, úgysem látszik belőle szinte semmi. A másik dolog, hogy a kétoldali bordázat annyira lecsökkenti a kabin keresztmetszetét, hogy a pilóta hátfalát mintázó alkatrész nem fér be, ezért itt ki kellett vágnom a bordázatot, ebből megintcsak nem látszik semmi, de elég kellemetlen volt a már felragasztott alkatrészeket úgy levagdosni, hogy lehetőleg semmi mást ne sértsek meg. Az ülés szép, sajnos a vállakat rögzítő hevedereket lehagyták, ezt a maratás keretéből pótoltam, a végére pedig egy F-16-os maradék maratásból kölcsönöztem csatokat. A motor szép, csak a szelepemelőket és pár csövet pótoltam rajta, múzeumi fotók alapján. Bár a makett az SBD-5-ös típust mintázza/ná, a motor teljesen megegyezik az általam elkészített SBD-4es változatéval. Emellett mellékelik az SBD-4-es régebbi stílusú farokfutóját, és a régi, távcsőszerű célzókészüléket is. Ezeknek köszönhetően megépíthető a készletből a 4-es variáns is. A futóakna hibátlan, semmit nem változtattam rajta. A törzs összeillesztése és a szárnyak felragasztása gond nélkül ment, illeszkedése majdnem tökéletes, csak elenyésző mennyiségű tömítésre volt szükség. A kabintető szétdarabolása nem jelentette megoldhatatlan feladatot, viszont a részegységek egymásra csúsztatása nem ment egyszerűen. Az alsó két részt igencsak el kellett vékonyítani, aztán felpolírozni, és még így is örültem, hogy a legfelső alkatrész ráfért. Aki teheti, próbáljon meg új tetőt húzni, jelentős munkától kíméli meg magát. A típusra jellemző perforált féklapokat szintén mellékeli az Eduard, így azokat kitérítve építettem meg, sajnos máshogy nem is lehet, mivel a felső alkatrész nem elég hosszú, ami becsukott állapotában feltűnő lenne. Belső részük piros színű, erősen megkopva. A bombák stabilizátorait szintén a maratásból készítettem el. Színük olive drab, feketével árnyékolva, enyhén szárazecsetelve. A külső felületen ezen kívül már csak egyetlen beavatkozást végeztem, a pitotcsövet újragyártottam az eredeti alkatrész, rézdrót és vékony rézlap felhasználásával.

Festés:
Midway-nél még a kétszínű sémát használtak, alul szürke, felül középkék. Én a Modell Master festékeit használtam. A szárnytöveknél (mellőzve a matricát) Revell gumiszínnel festettem meg a közlekedésre használt felületeket. A festés nem ígér túl sok izgalmat, ezért megpróbáltam kicsit feldobni, egy kis életet lehelni bele. Mivel ecsettel dolgozom, nem követhettem a másoknál már jól bevált negatív panelezés gyakorlatát, de megpróbálkoztam egy számomra teljesen új technikával. Az eredményt előbb egy régi Messerschmitten ellenőriztem. A panelvonalakat először fekete pasztellkrétával emeltem ki, a port fültisztító pálcikával hordtam fel a felületre. Ezután kihúztam grafitceruzával is, majd megelőzvén ennek fémes hatását egy réteg Revell matt lakk került a gépre. A Hasegawa Francia haditengerészeti jelzéseket mellékel, így én beszereztem (szintén Lengyelországból) a Techmod 72-es "amerikai felségjelzések 41-43-ig "című matricalapját. Minősége kifogástalan, a matt felületre is hibátlanul tapad, a Gunze matricalágyító/feszítő segítségével, pedig megközelíti a festett felségjelzések minőségét. A 17-es oldalszám egy régi Italeri SR-71-es készletből való. Ezután még pótoltam a panelvonalak kiemelését a matricák felületén is, majd szintén matt lakkal fixáltam őket. A végére elhelyeztem pár kopást a Humbrol polírozható alumínium színével. A fotószárakon pótoltam a fékcsöveket, majd lefestettem az alsó felülettel megegyező színűre. Ilyen szürkét kapott a futóakna is. Végül elkészült a huzalantenna is, húzott szálból. A gépet egyelőre egy tükörlapra helyeztem, de lehet, hogy később beszerzek, vagy készítek neki egy anyahajó fedélzet részletet is. Remélem, teszik ez a kis kék bogár, szerintem az egyik "legjópofább" gép.

További kellemes makettezést kívánok mindenkinek!

Tábor Áron
2006.09.12.

Szeretnék köszönetet mondani Szekér Géza barátomnak a gép elkészítéséhez nyújtott nélkülözhetetlen segítségéért.