North American P-51D-20 Mustang
1:48, Eduard
No.11134 (2019)
Pintér György - Múzeumi krimik
A makett eredetileg az Eduard "Chattanooga Choo Choo" készletéből származik, ami a "D" Mustangok közül a korai P-51D-5 verziót tartalmazza. Nem kis bosszúságomra azonban megcsonkított matricalappal kaptam meg, a szvasztikát is tartalmazó győzelmi jelzéseket levágták róla (és amikor ez a makett megjelent, az Eduard még nem biztosította az ilyen problémás jelzéseket két részből összeállítható formában, ahogy újabban szokásuk, csak egy szvasztika nélküli, "üres" verziót adtak hozzá pluszban). Mivel csonkított matricával semmiképp sem akartam megépíteni, ezért úgy döntöttem, inkább az Eduard egy másik készletében, a "Tales of Iwojima"-ban szereplő sok matrica egyikével készítem el ezt a makettet. Igaz, ez utóbbi kit már a későbbi D-20, D-25 szériás Mustangokról szól, de semmi gond, mert egyrészt az eredeti készlet tartalmazza a kései "D" Mustangok jellegzetes függőleges vezérsík előtti "betoldását", másrészt az Eduard-nak megvan az a jó szokása, hogy fölös számban ad a készleteihez nem szükséges alkatrészeket, így simán meg lehet építeni az eredeti makettből ezt a későbbi Mustangot is.
A makettépítést mindig alapos háttérmunkával és utánaolvasással kezdem. Egyébként is nagyon lassan dolgozom, nálam egy-egy makett elkészítése alsó hangon is több hónapot vesz igénybe, ezért aztán szeretek az aktuális témámmal minél közelebbi kapcsolatba kerülni, a lehető legtöbb dolgot megtudni róla. Felhajtani az adott gépről készült fotókat, visszaemlékezéseket olvasni, stb. A kötelező irodalmat ezúttal Carl Molesworth Very Long Range P-51 Mustang Units of the Pacific War című könyve jelentette, illetve építés közben nagy segítségemre volt még Robert Peczkowski North American Aviation P-51D/K Mustang Rediscovered című könyve is, ami a típust szinte tökéletesen kivesézi, háromnézeti rajzokkal, részletfotók tömegével, leírásokkal.
A VLR (Very Long Range, azaz nagyon hosszú távú) Mustang alakulatok eredeti célja az volt, hogy vadászfedezetet tudjanak nyújtani a Japánt támadó B-29 Superfortress bombázóknak. Ezért is volt életbevágó az amerikaiak számára Iwo Jima elfoglalása, mert a sziget repülőtereiről már egymotoros vadászokkal is el lehetett érni Japánt (a jóval nagyobb hatótávolságú B-29-eseknek ez már korábban sikerült). Igaz, a vadászoknak még így sem volt egyszerű dolguk. Egy-egy bevetés oda-vissza összesen kb. 2400 km távolságot, átlag 7-8 óra repülési időt jelentett, a Japán feletti szakaszt leszámítva végig a nyílt óceán felett. Ezekre az extrém hosszú bevetésekre speciálisan fel kellett készíteni a Mustangokat. Ez részben azt jelentette, hogy a szabványos póttankoknál jóval nagyobbakat kaptak: bombázókat kísérve egy-egy 110 gallonos póttankot a szárnyak alá. Ha a Mustang hasznos terhet (földi célpontok elleni HVAR rakétákat) is vitt magával, akkor még ez is kevésnek bizonyult, ilyenkor a jóval nagyobb P-38 Lightning-okra és P-61 Black Widow-kra tervezett 165 gallonos póttankok kerültek a szárnyak alá.
A nyílt óceán felett tájékozódni sem volt egyszerű. Ennek megkönnyítésére építették be az úgynevezett "Uncle Dog" rádiórendszert, amelynek fából készült ikerantennái nagyon jellegzetesek, első pillantásra felismerhetővé teszik a VLR Mustangokat. Irányjelző szerepet betöltő B-29-esek is repültek minden vadászbevetésen, amik az oda- és visszaúton egyaránt folyamatos rádióadással jelezték a helyes irányt a Mustangoknak.
De még így is óriási kihívás volt minden egyes küldetés a pilóták számára, hiszen harci érintkezés nélkül is nagy veszélyt jelentett egymotoros géppel kilométerek ezreit repülni a nyílt óceán felett (ezeken a küldetéseken a legtöbb gépet nem harcban, hanem az úton viharfelhőkbe belerepülve, vagy egyéb balesetekben vesztették). Jellemzően nem is engedtek 15 VLR küldetésnél többet egy-egy pilótának. Akik pedig legalább egy ilyen küldetést teljesítettek, azok magukat már az elit "Tokyo Club" tagjai közé számíthatták – ahogy az extrém hosszú küldetéseket megjárt pilóták saját magukat nevezték.
A festési lehetőségek közül nehéz volt választani, kicsit szenvedtem a bőség zavarától, annyi csodás, színes lehetőséget kínál az Eduard az Iwo Jima-s készletéhez. Én mindenképp a Lightning-póttankokkal és -rakétákkal felszerelt verziót szerettem volna megépíteni. Az aránytalanul hatalmas póttankok miatt itt látszik a legjobban, milyen extrém hosszú bevetésekre küldték őket. A teljes 12-ből 4 festési lehetőség vonatkozik a rakétás-nagy tartályos gépekre, ezek közül végül James B. Tapp századparancsnoki gépe, a MARGARET IV mellett döntöttem. Tetszett a látványos fekete-sárga csíkozás, nemkülönben a 78. vadászszázad kígyófejes századjelvénye. Magáról a konkrét gépről is sikerült több fotót felhajtanom. (Persze jellemző, hogy a leghasznosabbakat már csak akkor találtam meg, miután végeztem a makettel. Annyira azért nem bosszankodtam miatta, minimális pontosítást tett volna csak lehetővé, ha előbb látom őket.)
Elöljáróban: nem vagyok az a fényképezgetős típusú makettező, építés közben csak elvétve szoktam képeket készíteni. Úgyhogy sajnos csak a végeredményt tudom bemutatni nektek, elnézést érte.
Az Eduard ProfiPack szériája dobozból építve is gyönyörű eredményt ad, így csak minimális változtatásokat eszközöltem építés közben. Természetesen végig az Iwo Jima-s összeállítási útmutatót követtem, nem az eredeti "Chattanooga Choo Choo"-verziót. A pilótafülkében a célzókészülékről levágtam a vastag átlátszó lapot és egy vékonyabbal helyettesítettem. A források és a gépről készült fotók szerint a megépítendő D-20 változaton már nem használták a "ring and bead" célzókészüléket, ezért – az útmutató utasításával ellentétben – nem is tettem azt fel.
A futóakna szárnyhoz való rögzítése az építés egyetlen trükkös része, itt egy kicsit csiszolni kell a futóakna aljából, különben a felső szárnyelemek nem illeszkednek pontosan. Egyúttal figyelni kell(ene) a szárnygéppuskák takaróelemére is, hogy a reszelgetés után is pontosan illeszkedjen a szárny profiljához – én figyelmetlen voltam, és sajnos ezt elmulasztottam, kellett is utána jócskán tömítgetni és csiszolni, hogy szintbe kerüljenek a dolgok.
Mustangok építése esetén állandó kérdés, hogy mi legyen a szárnyak szegecssoraival, illetve panelvonalaival? A valóságban ugyanis ezeket (a jobb légáramlás miatt) nagyrészt tömítették, csak a szárnyak kilépőél felőli oldalán maradtak meg. Az Eduard úgy döntött, a szárnyak szegecseit nem, a panelvonalakat viszont megjeleníti, mondván, ha valakinek nem tetszik így, nem túl nehéz dolog tömíteni őket. Én is így döntöttem, mert be szerettem volna mutatni a makettemen ezt a Mustang-jellegzetességet, így egyben érdekes kontraszt alakul ki a törzsek szegecseltsége/panelozottsága és a szárnyak simasága között.
A fából készült "Uncle Dog" ikerantennák a normál antenna helyét foglalták el a pilótafülke mögött, a gerincen (emiatt a normál antenna átkerült alulra, a futóműakna elé). Az átalakítások miatt további szervízpanelek bekarcolása válik szükségessé, ehhez az információt és a sablont biztosítja is az Eduard. Azonban az Uncle Dog antennáknál elfeledkeztek a nagy felső szervízpanel alatti, bal oldalon található kisebbről, ezt pótoltam. Ha már antennák, szintén pótoltam a jobb főfutó előtti AN-95 rádióantennát és a farokfutó mögötti antisztatikus antennát is.
A nagyon szép makett kicsit gyengébb részét a HVAR rakéták jelentik. Érezhető, hogy ez nem új fejlesztés, hanem egy régebbi készletből vették át, ráadásul a rögzítésük nem is azonos a Margaret IV fotóin megfigyelhetővel – a később használatos, a rakéta testén körbefutó rögzítést adják, pedig a fotón jól láthatóan a korai, felülről rögzülő megoldást használták. A rakéták vezetőszárnyai pedig csúnyán vastagok. Ezért a szárnyakat és a felfüggesztéseket levágtam, a rakétatesteket simára esztergáltam, majd vékony műanyag lapból újragyártottam a szárnyakat, rézlemezből pedig a rögzítőfüleket. A rakétáknál felhasználtam az Iwo Jima-s készlet nagyon szép műgyanta indítósínjeit – a következő Iwo Jima-s Mustangomat már úgysem rakétásra tervezem.
A VLR Mustangok szabványnál nagyobb méretű póttankjai az erős vibráció miatt repülés közben problémát okoztak, ezért a kiegyensúlyozásukra az egységeknél barkácsmegoldásként támasztólapokat szereltek a tank két oldalára. Ezeket az alkatrészeket is az Iwo Jima-s készletből vettem át, szerencsére adják mind a nagyobb, mind a kisebb póttankhoz való támasztólapokat. Ehhez a maketthez most felhasználtam a nagyot, ha majd az Iwo Jima-s készletet építem, ott meg a kisebb póttartályokat fogom választani. A források alapján ezek a lapok eleinte farostlemezből készültek, így (az összeállítási útmutatóban megadott fémszín helyett) ilyenre is festettem őket. Elkészítettem még a futóakna és a futószárak kábelezését, és a póttartályok üzemanyag-csöveit is.
A makett leggyengébb pontja a kabintető. Egyrészt, amit az eredeti Chattanooga Choo Choo készlethez mellékeltek, az a kabintető egyszerűen túl széles volt – szélesebb, mint alatta a gép törzse, így lehetetlen volt felhasználni (de persze erre csak akkor döbbentem rá, miután már maszkoltam és készre festettem…) Szerintem valami egyedi hiba lehetett, legalábbis nem hallottam még senkitől hasonló panaszt. Szerencsére van még pár Eduard Mustang készletem a szekrényben és az Eduard jó szokásához híven mindegyikhez ad egy rakat plusz alkatrészt. Így van ez a kabintetőkkel is, mindegyik maketthez adnak háromfélét, amik közül csak egyre van szükség. Így könnyen tudtam keresni egy típusra és méretre is megfelelő példányt. Azonban itt jött a probléma másik fele: a kabintetőnél az Eduard tervezési hibát vétett, nem lehet teljesen pontosan feltenni, ha az ember nyitott állapotban akarja elkészíteni. Nyitott állapotban ugyanis a hátracsúsztatott kabintető végének a törzs gerincén kell(ene) nyugodnia, az Eduard makettnél azonban a levegőben lóg a vége… Illetve, ha az ember úgy dönt, mégis leülteti, akkor meg az elején a kabintető aljának síkja és a csúsztatósín zár be egymással fura, természetellenes szöget, mintha kiugrott volna a sínből, így tehát két rossz közül kell választani. Megnéztem mások munkáit is a neten, mindenki a két lehetőség közül választotta valamelyiket. Nekem a kabintető levegőben lebegő vége kevésbé szúrta a szemem (főleg, hogy élőben nem is olyan feltűnő), így végül ezt választottam. Lehet, hogy egy köztes megoldás még jobb lett volna: kicsit lebeg a vége, és kicsit kisiklik a sínből az eleje, de szerintem így sem olyan rossz.
A szép műgyanta, lapított abroncsú kerekeket is "loptam" az Iwo Jima-s készletből. Gondoltam, ha valahol, hát itt igazán indokolt a súly megjelenítése a gumikon. A kerekeket szokásom PVA ragasztóval rögzíteni pillanatragasztó helyett, mert az sokáig állítható és akár utólag is elég könnyen levehető, ha szükséges. Főleg lapított gumiknál veszi ki magát rosszul, ha az ember nem pontosan vízszintesen állítja be a gumik alját. A képeken a farokfutó még nálam is csálén áll, ezt utólag vettem csak észre, már a fotózás után. Azóta levettem, és beigazítottam.
A festéshez AK festékeket használtam, a gép fő felületein az AK Xtreme Metal szériát. Nagyon szeretem ezeket a festékeket, gyönyörű fémszínt lehet elérni velük. A nagy felületekhez elsősorban a White Aluminium-ot és a Polished Aluminium-ot használtam, de igyekeztem minél többféle fémszínt bevetni, hogy ne legyen unalmas és döglött a végeredmény. Így több ponton is világosítottam, vagy sötétítettem kicsit más fémszínekkel, hogy megtörjem a monotonitást. Vannak persze olyan részek is, ahol egyértelműen más fémszíneket kell használni, például az Uncle Dog antennák szervízpaneljeinek jól láthatóan sötétebb a fémszíne, de egyes fotókon a géppuskák takarólemeze is elüt a szárny színétől, így a kontrasztosabb végeredmény érdekében így csináltam én is. A végén a sötétebb színű panelek felett még egyszer végigmentem halványan az alapszínnel, hogy kicsit egybemossam őket, ne legyen durva a kontraszt. Egyedül a kipufogók körüli Gun Metal részek kontrasztját nem csökkentettem, az a valóságban is igen erős. A nem-fémszínekhez az AK Real Colors szériát használtam, az apróbb ecsetelős pontokon (például a pilótafülkében itt-ott) a Revell Aqua színeit.
Az Eduard matricákat a hagyományos módon használtam fel. Sokszor kísérleteztem már a lehúzható filmréteggel, de vegyesek a tapasztalataim, nem mindig sikerül egyformán az eltávolítás, van, amikor csúnyábban jön le, ezt inkább nem akartam kockáztatni. Főleg, hogy elég szép hatást lehet elérni velük hagyományos úton is.
A weathering elsősorban az Abteilung 502 olajfestékeivel történt, illetve az AK weathering pencil-jeit és Vallejo pigmentet használtam pár helyen. Szeretem koszolni, koptatni a makettjeimet, ugyanakkor mindig igyekszem ezt a hatást a megépíteni kívánt konkrét géphez igazítani. Ezúttal nem akartam túlzásba vinni a dolgot, mert a gépről ismert fotók alapján nagyon szépen rendben tartotta azt a személyzete (mégiscsak egy századparancsnoki gépről van szó!), úgyhogy még a hasa alatt is, ahol pedig a Mustangok nagyon hajlamosak folyatni, viszonylag kevés mocskot, olajfolyást ábrázoltam, a felső felületeken pedig még kevesebbet. A fémfelületek fényét olajfestékkel nagyon halványan koszolva csökkentettem egy kicsit több helyen, hogy ne legyen annyira csillogóan fényes, új hatása a gépnek.
VLR Mustangok
A makettépítést mindig alapos háttérmunkával és utánaolvasással kezdem. Egyébként is nagyon lassan dolgozom, nálam egy-egy makett elkészítése alsó hangon is több hónapot vesz igénybe, ezért aztán szeretek az aktuális témámmal minél közelebbi kapcsolatba kerülni, a lehető legtöbb dolgot megtudni róla. Felhajtani az adott gépről készült fotókat, visszaemlékezéseket olvasni, stb. A kötelező irodalmat ezúttal Carl Molesworth Very Long Range P-51 Mustang Units of the Pacific War című könyve jelentette, illetve építés közben nagy segítségemre volt még Robert Peczkowski North American Aviation P-51D/K Mustang Rediscovered című könyve is, ami a típust szinte tökéletesen kivesézi, háromnézeti rajzokkal, részletfotók tömegével, leírásokkal.
A VLR (Very Long Range, azaz nagyon hosszú távú) Mustang alakulatok eredeti célja az volt, hogy vadászfedezetet tudjanak nyújtani a Japánt támadó B-29 Superfortress bombázóknak. Ezért is volt életbevágó az amerikaiak számára Iwo Jima elfoglalása, mert a sziget repülőtereiről már egymotoros vadászokkal is el lehetett érni Japánt (a jóval nagyobb hatótávolságú B-29-eseknek ez már korábban sikerült). Igaz, a vadászoknak még így sem volt egyszerű dolguk. Egy-egy bevetés oda-vissza összesen kb. 2400 km távolságot, átlag 7-8 óra repülési időt jelentett, a Japán feletti szakaszt leszámítva végig a nyílt óceán felett. Ezekre az extrém hosszú bevetésekre speciálisan fel kellett készíteni a Mustangokat. Ez részben azt jelentette, hogy a szabványos póttankoknál jóval nagyobbakat kaptak: bombázókat kísérve egy-egy 110 gallonos póttankot a szárnyak alá. Ha a Mustang hasznos terhet (földi célpontok elleni HVAR rakétákat) is vitt magával, akkor még ez is kevésnek bizonyult, ilyenkor a jóval nagyobb P-38 Lightning-okra és P-61 Black Widow-kra tervezett 165 gallonos póttankok kerültek a szárnyak alá.
A nyílt óceán felett tájékozódni sem volt egyszerű. Ennek megkönnyítésére építették be az úgynevezett "Uncle Dog" rádiórendszert, amelynek fából készült ikerantennái nagyon jellegzetesek, első pillantásra felismerhetővé teszik a VLR Mustangokat. Irányjelző szerepet betöltő B-29-esek is repültek minden vadászbevetésen, amik az oda- és visszaúton egyaránt folyamatos rádióadással jelezték a helyes irányt a Mustangoknak.
De még így is óriási kihívás volt minden egyes küldetés a pilóták számára, hiszen harci érintkezés nélkül is nagy veszélyt jelentett egymotoros géppel kilométerek ezreit repülni a nyílt óceán felett (ezeken a küldetéseken a legtöbb gépet nem harcban, hanem az úton viharfelhőkbe belerepülve, vagy egyéb balesetekben vesztették). Jellemzően nem is engedtek 15 VLR küldetésnél többet egy-egy pilótának. Akik pedig legalább egy ilyen küldetést teljesítettek, azok magukat már az elit "Tokyo Club" tagjai közé számíthatták – ahogy az extrém hosszú küldetéseket megjárt pilóták saját magukat nevezték.
A megépítendő gép kiválasztása
A festési lehetőségek közül nehéz volt választani, kicsit szenvedtem a bőség zavarától, annyi csodás, színes lehetőséget kínál az Eduard az Iwo Jima-s készletéhez. Én mindenképp a Lightning-póttankokkal és -rakétákkal felszerelt verziót szerettem volna megépíteni. Az aránytalanul hatalmas póttankok miatt itt látszik a legjobban, milyen extrém hosszú bevetésekre küldték őket. A teljes 12-ből 4 festési lehetőség vonatkozik a rakétás-nagy tartályos gépekre, ezek közül végül James B. Tapp századparancsnoki gépe, a MARGARET IV mellett döntöttem. Tetszett a látványos fekete-sárga csíkozás, nemkülönben a 78. vadászszázad kígyófejes századjelvénye. Magáról a konkrét gépről is sikerült több fotót felhajtanom. (Persze jellemző, hogy a leghasznosabbakat már csak akkor találtam meg, miután végeztem a makettel. Annyira azért nem bosszankodtam miatta, minimális pontosítást tett volna csak lehetővé, ha előbb látom őket.)
Építés
Elöljáróban: nem vagyok az a fényképezgetős típusú makettező, építés közben csak elvétve szoktam képeket készíteni. Úgyhogy sajnos csak a végeredményt tudom bemutatni nektek, elnézést érte.
Az Eduard ProfiPack szériája dobozból építve is gyönyörű eredményt ad, így csak minimális változtatásokat eszközöltem építés közben. Természetesen végig az Iwo Jima-s összeállítási útmutatót követtem, nem az eredeti "Chattanooga Choo Choo"-verziót. A pilótafülkében a célzókészülékről levágtam a vastag átlátszó lapot és egy vékonyabbal helyettesítettem. A források és a gépről készült fotók szerint a megépítendő D-20 változaton már nem használták a "ring and bead" célzókészüléket, ezért – az útmutató utasításával ellentétben – nem is tettem azt fel.
A futóakna szárnyhoz való rögzítése az építés egyetlen trükkös része, itt egy kicsit csiszolni kell a futóakna aljából, különben a felső szárnyelemek nem illeszkednek pontosan. Egyúttal figyelni kell(ene) a szárnygéppuskák takaróelemére is, hogy a reszelgetés után is pontosan illeszkedjen a szárny profiljához – én figyelmetlen voltam, és sajnos ezt elmulasztottam, kellett is utána jócskán tömítgetni és csiszolni, hogy szintbe kerüljenek a dolgok.
Mustangok építése esetén állandó kérdés, hogy mi legyen a szárnyak szegecssoraival, illetve panelvonalaival? A valóságban ugyanis ezeket (a jobb légáramlás miatt) nagyrészt tömítették, csak a szárnyak kilépőél felőli oldalán maradtak meg. Az Eduard úgy döntött, a szárnyak szegecseit nem, a panelvonalakat viszont megjeleníti, mondván, ha valakinek nem tetszik így, nem túl nehéz dolog tömíteni őket. Én is így döntöttem, mert be szerettem volna mutatni a makettemen ezt a Mustang-jellegzetességet, így egyben érdekes kontraszt alakul ki a törzsek szegecseltsége/panelozottsága és a szárnyak simasága között.
A fából készült "Uncle Dog" ikerantennák a normál antenna helyét foglalták el a pilótafülke mögött, a gerincen (emiatt a normál antenna átkerült alulra, a futóműakna elé). Az átalakítások miatt további szervízpanelek bekarcolása válik szükségessé, ehhez az információt és a sablont biztosítja is az Eduard. Azonban az Uncle Dog antennáknál elfeledkeztek a nagy felső szervízpanel alatti, bal oldalon található kisebbről, ezt pótoltam. Ha már antennák, szintén pótoltam a jobb főfutó előtti AN-95 rádióantennát és a farokfutó mögötti antisztatikus antennát is.
A nagyon szép makett kicsit gyengébb részét a HVAR rakéták jelentik. Érezhető, hogy ez nem új fejlesztés, hanem egy régebbi készletből vették át, ráadásul a rögzítésük nem is azonos a Margaret IV fotóin megfigyelhetővel – a később használatos, a rakéta testén körbefutó rögzítést adják, pedig a fotón jól láthatóan a korai, felülről rögzülő megoldást használták. A rakéták vezetőszárnyai pedig csúnyán vastagok. Ezért a szárnyakat és a felfüggesztéseket levágtam, a rakétatesteket simára esztergáltam, majd vékony műanyag lapból újragyártottam a szárnyakat, rézlemezből pedig a rögzítőfüleket. A rakétáknál felhasználtam az Iwo Jima-s készlet nagyon szép műgyanta indítósínjeit – a következő Iwo Jima-s Mustangomat már úgysem rakétásra tervezem.
A VLR Mustangok szabványnál nagyobb méretű póttankjai az erős vibráció miatt repülés közben problémát okoztak, ezért a kiegyensúlyozásukra az egységeknél barkácsmegoldásként támasztólapokat szereltek a tank két oldalára. Ezeket az alkatrészeket is az Iwo Jima-s készletből vettem át, szerencsére adják mind a nagyobb, mind a kisebb póttankhoz való támasztólapokat. Ehhez a maketthez most felhasználtam a nagyot, ha majd az Iwo Jima-s készletet építem, ott meg a kisebb póttartályokat fogom választani. A források alapján ezek a lapok eleinte farostlemezből készültek, így (az összeállítási útmutatóban megadott fémszín helyett) ilyenre is festettem őket. Elkészítettem még a futóakna és a futószárak kábelezését, és a póttartályok üzemanyag-csöveit is.
A makett leggyengébb pontja a kabintető. Egyrészt, amit az eredeti Chattanooga Choo Choo készlethez mellékeltek, az a kabintető egyszerűen túl széles volt – szélesebb, mint alatta a gép törzse, így lehetetlen volt felhasználni (de persze erre csak akkor döbbentem rá, miután már maszkoltam és készre festettem…) Szerintem valami egyedi hiba lehetett, legalábbis nem hallottam még senkitől hasonló panaszt. Szerencsére van még pár Eduard Mustang készletem a szekrényben és az Eduard jó szokásához híven mindegyikhez ad egy rakat plusz alkatrészt. Így van ez a kabintetőkkel is, mindegyik maketthez adnak háromfélét, amik közül csak egyre van szükség. Így könnyen tudtam keresni egy típusra és méretre is megfelelő példányt. Azonban itt jött a probléma másik fele: a kabintetőnél az Eduard tervezési hibát vétett, nem lehet teljesen pontosan feltenni, ha az ember nyitott állapotban akarja elkészíteni. Nyitott állapotban ugyanis a hátracsúsztatott kabintető végének a törzs gerincén kell(ene) nyugodnia, az Eduard makettnél azonban a levegőben lóg a vége… Illetve, ha az ember úgy dönt, mégis leülteti, akkor meg az elején a kabintető aljának síkja és a csúsztatósín zár be egymással fura, természetellenes szöget, mintha kiugrott volna a sínből, így tehát két rossz közül kell választani. Megnéztem mások munkáit is a neten, mindenki a két lehetőség közül választotta valamelyiket. Nekem a kabintető levegőben lebegő vége kevésbé szúrta a szemem (főleg, hogy élőben nem is olyan feltűnő), így végül ezt választottam. Lehet, hogy egy köztes megoldás még jobb lett volna: kicsit lebeg a vége, és kicsit kisiklik a sínből az eleje, de szerintem így sem olyan rossz.
A szép műgyanta, lapított abroncsú kerekeket is "loptam" az Iwo Jima-s készletből. Gondoltam, ha valahol, hát itt igazán indokolt a súly megjelenítése a gumikon. A kerekeket szokásom PVA ragasztóval rögzíteni pillanatragasztó helyett, mert az sokáig állítható és akár utólag is elég könnyen levehető, ha szükséges. Főleg lapított gumiknál veszi ki magát rosszul, ha az ember nem pontosan vízszintesen állítja be a gumik alját. A képeken a farokfutó még nálam is csálén áll, ezt utólag vettem csak észre, már a fotózás után. Azóta levettem, és beigazítottam.
Festés, matricázás, weathering
A festéshez AK festékeket használtam, a gép fő felületein az AK Xtreme Metal szériát. Nagyon szeretem ezeket a festékeket, gyönyörű fémszínt lehet elérni velük. A nagy felületekhez elsősorban a White Aluminium-ot és a Polished Aluminium-ot használtam, de igyekeztem minél többféle fémszínt bevetni, hogy ne legyen unalmas és döglött a végeredmény. Így több ponton is világosítottam, vagy sötétítettem kicsit más fémszínekkel, hogy megtörjem a monotonitást. Vannak persze olyan részek is, ahol egyértelműen más fémszíneket kell használni, például az Uncle Dog antennák szervízpaneljeinek jól láthatóan sötétebb a fémszíne, de egyes fotókon a géppuskák takarólemeze is elüt a szárny színétől, így a kontrasztosabb végeredmény érdekében így csináltam én is. A végén a sötétebb színű panelek felett még egyszer végigmentem halványan az alapszínnel, hogy kicsit egybemossam őket, ne legyen durva a kontraszt. Egyedül a kipufogók körüli Gun Metal részek kontrasztját nem csökkentettem, az a valóságban is igen erős. A nem-fémszínekhez az AK Real Colors szériát használtam, az apróbb ecsetelős pontokon (például a pilótafülkében itt-ott) a Revell Aqua színeit.
Az Eduard matricákat a hagyományos módon használtam fel. Sokszor kísérleteztem már a lehúzható filmréteggel, de vegyesek a tapasztalataim, nem mindig sikerül egyformán az eltávolítás, van, amikor csúnyábban jön le, ezt inkább nem akartam kockáztatni. Főleg, hogy elég szép hatást lehet elérni velük hagyományos úton is.
A weathering elsősorban az Abteilung 502 olajfestékeivel történt, illetve az AK weathering pencil-jeit és Vallejo pigmentet használtam pár helyen. Szeretem koszolni, koptatni a makettjeimet, ugyanakkor mindig igyekszem ezt a hatást a megépíteni kívánt konkrét géphez igazítani. Ezúttal nem akartam túlzásba vinni a dolgot, mert a gépről ismert fotók alapján nagyon szépen rendben tartotta azt a személyzete (mégiscsak egy századparancsnoki gépről van szó!), úgyhogy még a hasa alatt is, ahol pedig a Mustangok nagyon hajlamosak folyatni, viszonylag kevés mocskot, olajfolyást ábrázoltam, a felső felületeken pedig még kevesebbet. A fémfelületek fényét olajfestékkel nagyon halványan koszolva csökkentettem egy kicsit több helyen, hogy ne legyen annyira csillogóan fényes, új hatása a gépnek.
|
|
Sajnos a kabintető nyitott pozíciójával az Eduard szarvashibát vétett
|
|
|
A gép eredetije James B. Tapp századparancsnokkal, a pilótával
|
|
|
Az Eduard a jobb oldali lajstromjelzést ennek a képnek megfelelően kissé kopott állapotban adja
|
|
|
A fémfelületek fényét olajfestékes koszolással csökkentettem
|
|
|
Meglepően nagy a Mustang profilja
|
|
|
A féklapra látványos mintát rajzolnak a szegecssorok
|
|
|
A leszállófényszóróhoz hasonló apróságok sokat dobnak az összképen
|
|
|
Az intercooler ajtaja teljesen nyitott állapotban került felragasztásra
|
|
|
A lapított, műgyanta kerekek az Iwo Jima-s készletből származnak
|
|
|
A kipufogókat övező panel gunmetal színt kapott, mögötte a kígyófejes századjelvény
|
|
|
A szárnyak szegecseit a lamináris áramlás érdekében tömítették
|
|
|
Elkészítettem a futóakna és a futószárak kábelezését is
|
|
|
Nem is lenne igazi a klub, ha nem járna hozzá egyedi mintás pilóta bőrdzseki is...
|
|
|
Az Uncle Dog navigációs renszer használatát tanulni kellett
|
2024.07.18.