Pintér György - Múzeumi krimik
Nos, kedves Olvasó, azt hiszem érdekes témát fog megismerni ebben a cikkben. A második világháború mérete kétségtelenül a tengeri-vízi dimenzióban öltött totális méreteket. Ha megnézzük az atlaszokban a világtérképeket, mindenki beláthatja, hogy igaz az előbbi megállapítás. A Föld felszínének közel kétharmadát víz borítja. Ez hatalmas.
A cikk nem kimondottan a csaták részletes leírását tűzi ki célul, hanem ezek előtörténetét kutatja. Miért, hogyan zajlottak le a sorsdöntő ütközetek. Milyen okok húzódtak meg a háttérben. Hogyan alakultak ki a hatalmas hadi gépezetek a tengeren, amikkel aztán megvívták a sok esetben végső csatáikat.
Az első részben a kedves olvasó megismeri a tengeri hadviselés rövid áttekintését, a második világháborúig vezető hosszú, ám annál érdekesebb útját. A második részben sorra vesszük a jelentős csatákat, akciókat a második világháborúban.
Történelmi áttekintés (ókortól a 19. századig)
Az ember alapvetően egy mohó lény, ezért uralmát minél nagyobb területre szeretné kiterjeszteni. A történelem során számos tengeri hatalom igyekezett minél nagyobb területeket elhódítani a világtengerekből és ezzel új földterületeket meghódítani. Az ókori egyiptomi, görög, föníciai és római tengeri hatalom is ezen hódítási törekvéseknek a vele járója volt. A rómaiak, (az akkori ismeretük és dimenzió tekintetében tényleg a világtengereket uralhatta) szinte az egész Földközi-tenger medencéjét meghódították (mare nostrum - a mi tengerünk). A középkori viking portyák bebizonyították a bátor és vakmerő tengerészek kitartását, új területeket fedeztek fel Észak-Amerikában.
A középkor kései szakaszában újult erővel indult meg a felfedezések egész sora, kezdve Kolumbusztól, a konkvisztádorokon át egészen Cook kapitányig a 18. század végéig. Ezen majd 5 évszázadnyi időszakban a Föld víz felszínének legnagyobb részét feltérképezték, gyarmatokat hoztak létre és ezzel egy időben kialakultak a tengeri nagyhatalmak. Előbb Portugália, Spanyolország (15-16. század), majd Hollandia (17. század) és végül Franciaország, Anglia (18-19. század). A tengeri nagyhatalmak között állandó versengés volt. Ezek jórészt a világkereskedelemben betöltött vezető szerep megtartása, másrészt a tengeri útvonalak (kereskedelmi és hadi egyaránt) feletti ellenőrzés megszerzése volt a célja. Sok esetben összecsaptak a tengeri nagyhatalmak. 1588-ban a spanyol Armada szenvedett vereséget az angol flottától. Az 1660-as években Hollandia többszöri csaták során, fokozatosan meggyengülve roppant össze az angol hajóhad rendíthetetlensége alatt. Franciaország tengeri ereje 1805-ben a híres trafalgari ütközetben maradt alul Nelson admirális vezette angol haditengerészettel szemben. Mondhatjuk, hogy Anglia mindhárom esetben meg tudta védeni érdekeit, ezzel a 19. századra egyedüli tengeri nagyhatalommá vált.
A második világháború tengeri hatalmainak kialakulása a 19-20. században
Ez a kis kitérő jól mutatja, hogy alapvetően nem különböztek a tengeri háborúk az évszázadok során. Mindig vannak feltörekvő hatalmak, akik szeretnének részesedni a világtengerek feletti uralomból. Ez a második világháborúban sem volt másképpen. A változás abban állt, hogy a hadi események száma és összetétele megnövekedett, egyszerre, egy időben sok létfontosságú esemény zajlott. A másik eltérés, az a tengeri hadviselő felek számának ugrásszerű növekedésében kereshető.
Már a 19. század derekán új tengeri hatalmak kezdenek felemelkedni és veszélyeztetni Anglia egyeduralmát. Az Egyesült Államok, Oroszország a 19. század utolsó harmadára (1880-as évek) már tekintélyes hadi flottával bírtak.*(kiegészítés alul) Ez kiegészült a rohamos tempóban fejlődő Japánnal, aki brit (angol) fejlesztéssel alapozta meg haditengerészetét. Ezen három tengeri nagyhatalomnak a 19-20. század fordulóján már számos konfliktussal kellett szembenéznie a csendes-óceáni térségben (diplomáciai és fegyveres egyaránt). Jelentős siker volt a Császári japán haditengerészet sikere Csuzimánál az orosz flotta szétzúzásában (1905).
Európában a Német császárság szintén rohamos tempóban, 1890-től kezdve kiépítette a hadiflottáját. Az alapvetően szárazföldi, porosz vezetésű császárság nem rendelkezett tengerészeti tapasztalatokkal. II. Vilmos német császár viszont kijelentette: "Németország is helyet követel a Nap alatt" -Azaz kész érdekeit megvédeni a tengeren (jelentős német gyarmatok voltak a 19. század végén Kínában, Salamon-szigeteken, Bismark-szigeteken -és tengeren, ezeket később 1915-ben az antant oldalán harcoló Japán elfoglalta). Meg kell említeni az ebben az időben gyengélkedő francia és olasz haditengerészetet, amelyek igazából nem tudtak beleszólni a világtengerek sorsának alakulásába, legfeljebb helyi szinten (lásd olasz program a Földközi-tenger újbóli meghódítására) értek el eredményt.
Tehát a 19-20. század fordulóján a következő tengeri hatalmak voltak a világunkban: Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Oroszország, Japán, Német Császárság (Németország), Franciaország, Olaszország
Az első világháború
Jütland: szemtől-szemben
Furcsa módon a századfordulón szolgálatba álló új, hatalmas és minden eddiginél nagyobb tűzerejű hadihajók - csatahajók (dreadnought) éles helyzetben csak egyszer álltak szembe, hogy megmérkőzzenek.**(kiegészítés alul) 1916. május 31-én a dániai Jütlandnál csapott össze a brit és a német haditengerészet. Az öldöklő és kimerítő csata döntetlenül záródott. Egyik fél sem tudta a másikat úgy meg szorongatni, hogy megalázó vereséggel megfutamodjon. Mindkét oldalon számos értékes csatahajó, cirkáló veszett oda. A csata következménye alapvetően határozta meg a tengeri hadviselés további alakulását:
1. Soha többet nem állt fel egymással szemben a brit és a német haditengerészet.
2. A csillagászati összegekbe kerülő csatahajókat nagyon kockázatos nyílt ütközetben bevetni, pláne erőazonosság idején.
3. A tengeri csaták felettébb veszélyesek és kegyetlenebbek lettek. Ezért a hajókat a megfelelő helyen meg kell erősíteni pótpáncélzattal. Ha netán gyengén védett helyen csapódik be az ellenség lövege, az végzetes csapást jelent (lőszerraktár, gyúlékony robbanószerkezetek közelében, lásd a jütlandi csatában a brit csatacirkálók pusztulása).
Paradigmaváltás az első világháború végén
Tehát az első világháború megmutatta, hogy bár a hatalmas csatahajók igazán impozáns, erőt sugárzó teremtmények és a hatalmi érdekeket jól tudják képviselni, demonstrálni, mégis túl drágák és értékesek, hogy csak úgy harcba dobják őket.
Több alternatíva alakult ki a probléma megoldására:
1. gyorsabb, de kevésbé védett hajókat építettek. Ezek lettek a csatacirkálók, melyek szintén magukban hordozták a vesztüket: gyengébb páncélzat, előtérbe hozva a sebességet.***(kiegészítés alul) Ilyenek voltak a brit haditengerészet Repulse-Renown, Tiger osztály csatacirkálói, vagy a német oldalon a Lützow, Seydlitz, Von der Tann és társai.
2. A második megoldás lényegesebb volt, igaz, akkor még nem láttak komoly fantáziát benne. Nevezetesen a repülőgép hordozók megjelenéséről van itt szó. Első igazi, teljesen sík fedélzetű repülőgép hordozó a brit HMS Argus volt, amely 1918-ban állt szolgálatban. Ekkor még a repülőgépek kis hatótávolsága és gyengesége nem tette lehetővé a hatékony alkalmazását az új fegyvernemnek.
A két világháború közti időszak
Az 1920-as évek - látszólagos béke
1919-ben a versaillesi béketárgyalás a vesztes hatalmaktól megvont minden hadi kapacitást, amely esetleg veszélyeztette volna a későbbiekben a békét. Németországnak át kellett adnia Nagy-Britanniának a haditengerészetét. A hatalmas német csatahajók, cirkálók többsége azonban sosem érkezett meg a brit kikötőkbe. Scapa Flow (Skócia) közelében a németek saját hajóikat süllyesztették el, nehogy brit kézbe kerüljenek.
1920-21-ben a béketárgyalások folytatódtak Washingtonban, ahol már egyértelműen a tengerészeti területen hozták meg a fontos döntéseket. Alapvető cél a további fejlesztések megállítása és a háborús kiadások lecsökkentése, megállítása, egyszóval: leszerelés. A Charles Evans Hughes amerikai államtitkár által összehívott konferencia másik célja a Távol-Kelet rendezése volt, a fennálló erőviszonyoknak megfelelően. A négy, majd öt hatalom által meghatározott megállapodások egyértelműen a tengeri hadianyag csökkentését szolgálta. A résztvevő tengeri nagyhatalmak meghatároztak egy arányszám sort, amely egyszersmind kiinduló pontja lett a második világháború tengerészeti konfliktusainak.
Ez a bűvös arány számsor a következő volt: 5:5:3:1, 75:1, 75.
Magyarázata:
5 rész: Nagy-Britannia (500 000 tonna)
5 rész: Egyesült Államok (500 000 tonna)
3 rész: Japán (300 000 tonna)
1,75 rész: Franciaország (175 000 tonna)
1,75 rész: Olaszország (175 000 tonna)
A létező haditengerészeti kapacitást arányszámokban határozták meg. nyilvánvaló, hogy a a brit és amerikai egységek összesen többet mutattak mint az összes többi együttvéve. A tárgyalásokhoz később csatlakozott országok: Kína, Hollandia, Belgium és Portugália révén kilenchatalmi megállapodás rögzítette a status quót. igazából ezen később csatlakozott tengeri hatalmak nem tudtak beleszólni a lényeges döntésekbe. Az antant hatalmakkal tartó Japán fájlalta a megállapodást és mindent elkövetett, hogy növelje ezt a részesedést. Ajánlata a 10:10:7 arányban volt mérhető, de ezt az amerikai fél nem támogatta, hanem helyette a 10:10:5 arányt. Döntését a brit-amerikai fél azzal indokolta, hogy ők két óceánon is bírnak tengerészeti erőkkel, így arányában ennek is többnek kell lennie. (Valójában inkább gyarmati érdekek álltak a háttérben, mivel Szingapúr brit, Guam és a Fülöp-szigetek amerikai kézben tartása elengedhetetlen volt a vészesen közel eső Japánnal szemben).
Franciaország és Olaszország kevésbé volt megtörve az eredmények láttán, bár kétségtelen, hogy a földközi-tengeri hatalmuk biztosításához ennél több kellett.
Az említett tengeri hatalmak közül egyedül Japánnak voltak ambiciózus elképzelései a jövőt illetően. Az admiralitáson belül Yuzuru Hiraga vezetésével megalkották egy nagyszabású hajóépítési programot, a 8x8-as projektet. Ez tartalmazott 8 teljesen új fejlesztésű csatahajót és csatacirkálót, melyeket az 1920-as években kellett volna előállítani. A tervet a washingtoni konferencia nem engedélyezte kivitelezni, a már elkezdett hajókat le kellett bontani. Így került a süllyesztőbe számos kiváló konstrukció, mint pl. a Tosa csatahajó, vagy az Amagi osztályú csatacirkálók. Ezen osztály második hajóját, az Akagit repülőgép-hordozóvá építették át, mivel erre a fegyvernemre nem terjedt ki a konferencia. A Tosa testvérhajója, a Kaga, szintén hordozó lett. A korábban meglévő japán csatahajókat az 1920-as és 30-as években modernizálták. Új hajóosztály építésébe csak az 1930-as évek második felében kezdtek a japánok (Yamato osztály).
A többi tengeri nagyhatalom szerényebb méretekben ugyan, de fejlesztette a hajóállományát. Amerikai csatahajók sora épült az 1920-as években.
Ami mégis figyelemreméltó változás volt, az a repülőgép-hordozók alkalmazásának megjelenése és lehetősége.****(kiegészítés alul) A merőben más technika persze a korai időkben is fejtörésre adott okot a nagyhatalmak admiralitásain belül is. Talán felderítésre kéne használni? vagy hajókból álló konvojt kísérjenek, esetleg, mint önálló támadó egység kerüljenek bevetésre?
Az 1920-as évek végén három hatalom rendelkezett repülőgép-hordozókkal:
Nagy-Britannia:
HMS Argus, HMS Eagle, HMS Furious, HMS Glorious és HMS Courageous
Egyesült Államok:
USS Langley, USS Lexington, USS Saratoga
Japán:
IJN Hosho, IJN Akagi, IJN Kaga
Összességében elmondhatjuk, hogy az 1920-as években a nagy tengeri hatalmak vezető szerepe továbbra is megmaradt, a csökkentett mértékű fejlesztések mellett a hangsúly a repülőgép-hordozók építése jelentette az új irányvonalat. Mindezen fejlesztéseket arányaiban azonban az 1929-ben kitört gazdasági világválság alaposan megváltoztatta.
Az 1930-as évek: készülődés
Az 1930-as évek már a háborús előkészületek jegyében telt. A gazdasági világválság és az abból (közvetetten-közvetlen) keletkező erőszakos diktatúrák, mozgalmak, eszmék valamint a társadalmak mély stagnálása, reményvesztettsége együttesen jelezték a dolgok irányát a háború felé.
időszakunknak máris az elején, 1930-ban fontos esemény zajlott, a londoni tengerészeti konferencia. Az 1921-22-es washingtoni határozatot folyamatosan felülbírálták, az új hajók építésével az arányok eltorzultak. Egyik fél sem tudott megegyezni az 1927. évi genfi tengerészeti konferencián. A viták középpontjában a nehéz -és könnyű cirkálók álltak, amelyek mint új támadó fegyvernemek befolyásolták a megengedett össz-kapacitást. Az eredeti 5:5:3 arányt ezért kitolták 10:10:7-re.
Ennek fényében az új cirkáló osztályok a következőképpen alakultak:
- Egyesült Államok: 18 cirkáló
- Nagy-Britannia: 15 cirkáló
- Japán: 12 cirkáló
Jelentős fejlesztés volt ennek köszönhetően a brit Town-osztály (HMS Belfast, HMS Edingburgh), az amerikai Birmingham-osztály, valamint a japán Takao-, Mogami- és Tone-osztályok.
Szó esett újabb hajó-osztályok fejlesztéséről is, nevezetesen a partra szállító-kiegészítő hadműveleteket ellátó hajókról, a rombolókról, valamint a tengeralattjárókról. Ezeknek szintén a megállapított arányokon belül kellett maradniuk.
1935-ben ismét Londonban találkoztak a tengeri nagyhatalmak. A feszült légkörben Japán otthagyta a tárgyalásokat, ezzel egyértelműen elutasította a megállapodásokban leírtakat és önálló útra tért. A többi tengeri hatalom (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország) pedig 6 évre írta elő az új hajók építését. Ennek köszönhetően számos, a második világháborúban szerepet vállaló híres hadihajó látott napvilágot. Méreteik minden eddiginél hatalmasabbak lettek (20-40 000 tonna) Az amerikai North Carolina csatahajó-osztály, majd a South Dakota-osztály, a Wasp és a Yorktown repülőgép-hordozó-osztály (Yorktown, Enterprise, Hornet) a kiemelkedőbbek.
Brit részről kétségtelenül a King George V.-osztály csatahajói voltak a jelentősek. Ezek közül a Prince of Wales, talán a leghíresebb. Nem szabad megfeledkezni a HMS Hoodról sem, amely már ekkor bizony öregnek számított, valamint a Repulse-Renown csatacirkálókról és a Nelson-osztály csatahajóiról (HMS Nelson, HMS Rodney). A 30-as évek legvégén kerültek építésre az Ark Royal és az Illustrious-osztály repülőgép hordozói.
Franciaországnak is jelentős flottája volt. Fő központja Algír kikötője, a Földközi-tenger nyugati medencéjében jelezte a francia érdekeket a térségben. A hatalmas Richelieu, Strassbourg, Dunkerque csatahajók, a Béarn repülőgép-hordozó komoly fenyegető erőt képviselt.
Olaszországnak kiváltképp erős tengerészete volt. Az első világháborúban épített, majd folyamatosan modernizált csatahajó-osztályaival (Caio Duilio, Giulio Cezare, Conte di Cavour) és a 30-as évek végén épült Roma osztály (Littorio, Vittorio Veneto, Roma) szintén elrettentő erővel bírt. Ehhez csatlakozott az erős cirkáló állomány (Zara, Bolzano, Pola, stb) és a tengeralattjáró flotta (Forsa di Sommergibili).
Az 1930-as években egy plusz egy kakukktojás van a haditengerészet vonatkozásában. A már említett japán, aki egyértelműen felrúgta a tengerészeti megállapodásokban megfogalmazottakat, valamint Németország. Ezen két hatalom szövetségessé vált és mindkettő célja lesz majd a brit-amerikai érdekek felülbírálata, elhódítása.
A német Kriegsmarine szintén az 1930-as évek elejétől önállóan fejlesztette ki hajóit. A híres zsebcsatahajók (DKM Lützow-Deutschland, DKM Admiral Scheer és DKM Graf Spee) még a versailles-i béketárgyalások során meghatározott feltételek alapján épültek, 10 000 tonna alap tömeggel. A Scharnhorst-Gneisenau és Bismarck-Tirpitz csatahajók már az elrettentés eszközeként, hatalmas méretekben épültek. Ezen előbbiek 30 000 tonna, utóbbiak 45-50 000 tonnával igazán félelmetes méreteket öltöttek. Nem szabad megfeledkezni az újonnan létrejövő U-bootokról sem, igaz még 1939-ben nagyon kis számban voltak jelen a tengereken.
Japán a haditengerészetének köszönhetően félelmetesen megerősödött. Ezt a döbbenetes hajóhadat számláló erőt leginkább a repülőgép-hordozóinak köszönhette. A 30-as években a meglévő 3 hordozó mellett továbbiak épültek: 1933-ban bocsátották vízre az IJN Ryujo könnyű-hordozót, majd 1935-37-ben követte az IJN Soryu és IJN Hiryu. Ezzel 6-ra emelkedett a japán hordozók száma, amely 10-re nőtt 1941-re. IJN Zuikaku-IJN Shokaku nehéz-hordozók és az IJN Shoho-IJN Zuiho könnyű-hordozók.
Összegezve a két világháború közti eseményeket leszögezhetjük:
1. Egyre inkább a repülőgép-hordozók irányába billent a mérleg
2. A 20-as és 30-as években végzett számos gyakorlaton is a levegőből érkező támadásoktól tartva döntöttek egyre inkább a hordozók építése mellett.
3. Továbbra sem volt egységes a tengeri hatalmak vezetősége, miszerint csatahajókkal avagy repülőgép-hordozókkal kellene megvívni a jövő háborúit (erre egy konkrét, éles háborús akció adná meg a választ)
4. A folyamatos újra fegyverkezés egy bizonyos határon túl nem tartható
5. Az elkövetkező tengeri háború minden tekintetben más lesz, mint az eddigiek.
A második világháború
Ebben a részben röviden felvázolom a jelentős eseményeket és amiket fontosnak érzek, azokat újabb cikkek formájában részletesebben is bemutatom. Rengeteg akció volt, azonban csak kevésnek volt akkora jelentősége, hogy igazán emlékezetes legyen és meghatározó. Ezeket az ütközeteket gyakran, mint a háború egy-egy sors fordító eseményei között emlegetik.
A hadszíntér
A második világháború tengeri eseményei kiteljesedtek. Alapvetően három térben zajlottak a fő események:
- víz felszínén,
- víz alatt,
- levegőben.
Az első csoportba tartoznak a hagyományos tengeri ütközetek.***(kiegészítés alul) Tehát hadihajók - hadihajók egymás ellen, klasszikus tengeri hadviselés szabályaival. Ide tartoznak az Atlanti-óceán legendás német hajóinak portyázó útjai. A Scharnhorst-Gneisenau misszió a konvojok ellen, a La Plata mellett lezajlott ütközet Montevideónál (Graf Spee), valamint a második világháború egyik legnagyobb tengeri ütközete, a Fülöp-szigeteki Surigao-szorosnál 1944 októberében. Ide lehetne sorolni a híres Hood-Bismarck összecsapást is, kétségtelen, hogy a két hajó gigászi harcot vívott egymással és számtalan más, kisebb hajó is részt vett a német óriás üldözésében, ám a végső szót a repülőgépek mondták ki.
A második csoportba, a tengeralattjáró, mint önálló fegyvernem tartozik. Mindhárom óceánon voltak jelentős harci események, a legismertebb mégis az atlanti csata néven vonult be a történelembe. A félelmetes német tengeralattjáró flotta hosszú éveken át tizedelte a szövetségesek hadianyag-, áru- és élelmezési konvojait, ezzel bénítva meg kiváltképp Nagy-Britanniát. Az Indiai-óceánon kevésbé ismert volt a németek Monszun flottája, nagy teljesítményű és hatótávolságú tengeralattjáróikkal csekély eredményeket értek el. A Csendes-óceánon az amerikai tengeralattjáró flotta a németekéhez hasonlóan alkalmazta a farkasfalka taktikát. Rengeteg kárt okozva ezzel a japánoknak.
Érdekességként említem, hogy számos, hatalmas japán repülőgép hordozót amerikai tengeralattjárók süllyesztettek el, mint például a USS Cavalla a Shokakut, vagy az USS Archerfish a Shinanót. A japánok önálló felderítő-támadó egységként alkalmazták a tengeralattjáróikat. Ez alapvetően hibás taktika volt.
A harmadik csoportba a repülőgéphordozókkal végrehajtott akciók tartoznak, amelyek korszakváltást hoztak egyben. Ennek magja már 1918-ban megvolt, azonban a japánok voltak azok, akik először hoztak létre önálló, csak repülőgép hordozókból álló csapásmérő köteléket (Kido Butai). A legismertebb események a Midway-szigeteknél lezajlott csata, valamint a Pearl Harbour ellen indított támadás voltak. Ez utóbbi a japánok részleges győzelmét hozta az amerikaiakkal szemben, míg az előbbi a totális vereséget. Kisebb támadásokat hajtottak végre a britek a Földközi-tengeren, például Taranto kikötőjében 1940 decemberében, amikor a HMS Illustious hordozóról váratlanul kétfedelű Swordfish torpedóvetők csaptak le az éjszaka sötétjében az olasz hajóhadra. A HMS Ark Royal hordozóról szintén eme kétfedelűek szálltak fel, hogy végezzenek a Bismarckkal.
Végezetül, vonjuk le a konzekvenciánkat. A második világháború tengeri csatái nagyban hozzájárultak a háború eseményeinek alakulásában. Hogy mennyire a haditengerészettől függött egy-egy nagyhatalom sorsa, a legjobban Japán példázza. Ahogy sorra elveszítette a hadihajóit, egyre csökkent ereje. Amikor az utolsó hatalmas csatahajóját is elveszítette, 1945 áprilisának elején, a Yamatót, végleg leáldozott.
A következő cikkekben sok-sok érdekes témát fogok közölni. A mellékelt képek rengeteg információt tartalmaznak!
Kiegészítések, magyarázatok
Az időközben felmerült hiányosságok, pontosítások miatt szükségét érzem annak, hogy minél szakszerűbben egészítsem ki a cikk hiányosságokat.
*
Kiegészítés:
Az Egyesült Államok csatahajóinak története:
http://multied.com/navy/battle/index.html
**
Kiegészítés:
Dreadnought. Ez az 1906-ban vízre bocsátott csatahajó – szemben a korábban jellemzően két toronyba szerelt összesen négy ágyúval – már tíz darab nehéz hajóágyút hordozott, 5 toronyban kettesével felállítva. Ezenkívül 24 db könnyű löveggel és 5 torpedóvetővel is fel volt szerelve. Mérete is jóval meghaladta a korábbi típusokét, mindezek miatt ára is rendkívül megnőtt. Ahogy a legtöbb, a Dreadnought sem maradt sokáig a világ legerősebb hadihajója, ráadásul megépítése nyomán egycsapásra minden korábbi csatahajó elavult, így Anglia fölénye a tengereken egyetlen hajóra csökkent.
Nem kellett sokáig várni sem a következő angol dreadnoughtokra, sem az első, ugyanilyen típusú német hadihajókra. De nem csak e két nemzet kezdett újfajta csatahajók építésébe, hamarosan elkészült az első francia, olasz, osztrák–magyar, orosz, japán, argentin, brazil, chilei, amerikai, spanyol és török dreadnought is. Ennek az építési láznak köszönhetően épült meg Fiume kikötőjében a magyar hadiipar büszkesége, az 1915-ben hadrendbe állított SMS Szent István csatahajó. A sólyákon építés alatt álló új hajókat is átépítették dreadnought típusúra, ám azok technikailag elmaradtak a mögött, így ezeket az ún. Pre-Dreadnought osztályba sorolják. Ilyen az osztrák–magyar Radetzky és az amerikai South Carolina-osztály.
A két nagyhatalmi tömb formálódásának előrehaladtával napirendre kerültek a haditengerészeti kérdések is. Anglia megegyezett Franciaországgal, hogy a brit Királyi Flotta garantálja a franciák atlanti partjait, ha cserébe a francia haditengerészet minden erejét a Földközi-tengerre vezényli. A németek, az osztrákok és az olaszok is hasonlóan egyeztek meg: a német flotta az Északi-tengert biztosítja, míg az egyesült olasz–osztrák–magyar flotta a Mediterrániumban marad és küzd a franciák ellen. Ebből azonban nem lett semmi, ugyanis 1914-ben, a háború kitörésekor Olaszország megtagadta a hadba lépést, és egy évvel később az antant oldalán kapcsolódott be a harcokba.
***
Kiegészítés:
A csatacirkálók ötlete még 1907-ben merült fel Nagy-Britanniában.
Ez egészen új koncepció volt: a hajók mérete meghaladta a csatahajók méretét, fegyverzetük megegyezett a csatahajókéval, ám egy helyen hatalmas hátrányban voltak: a páncélzatban. Védettségük csak 200 mm-es gránátok ellen volt. A tervezők úgy gondolták, hogy a hajó bármely cirkálót képes megsemmisíteni, ha pedig csatahajóval kerül szembe, akkor sebessége révén bármikor könnyen elmenekülhet. Ezzel az volt a baj, hogy ha egy parancsnok számára ilyen hajóegységek állnak rendelkezésre egy csatahajókkal vívott küzdelemben, akkor biztos, hogy beállítja őket a flottája tűzvonalába, így ott nem érvényesül sebességi fölényük.
Az első körben 3 db Invincible-osztályú hajót építettek. Ezek modern 20 000 tonnás egységek voltak 8 db 30,5 cm-es ágyúval, 25 csomó tervezési és 25,3-26,5 csomó legnagyobb sebességel, ám csak 152 mm-es páncélzattal. Ekkor úgy tűnt, Fisher megtalálta a németek flottafejlesztésére a megfelelő választ.
Az Invincible-osztályra a németek válasza a Blücher nevű páncélos cirkáló volt. Ez ugyanolyan erős páncélzattal rendelkezett, fegyverzete pedig 6 db hexagonális elrendezésű kétcsövű toronyban elhelyezett 12 db 210 mm-es löveg. Gyengébb fegyverzete miatt nem nevezhető igazi csatacirkálónak, annak ellenére, hogy sebessége 25,8 csomó volt, így inkább a szokásosnál erősebb páncélos cirkáló volt. A britek ismerték a Blücher képességeit, és rendkívül lebecsülték azt, így nem nagyon tartottak a német csatacirkáló-programtól.
****
Kiegészítés:
A második világháború folyamán a repülőgép-hordozók a csatahajók helyére léptek, mint főhadihajó, ugyanis a repülőgépei több száz kilométeres körzetében bármilyen ellenséges hadihajót, még a csatahajót is el tudják süllyeszteni. A háború folyamán kialakult tengeri csaták, többnyire légi-tengeri csatává alakultak át, és a hordozókról felszálló bombázó-, zuhanóbombázó és torpedóvető repülőgépek döntötték el.
*****
Kiegészítés:
Az I. világháború kis lőtávolságú ágyúival szemben a II. világháborúban nagytávolságú tűzpárbajokat vívtak egymással a csatahajók. Az ágyúk lőtávolságát a csövek minél nagyobb emelési szögével érték el. Ez azt eredményezte, hogy a lövedékek nem vízszintes röppályán kis szögben csapódtak a hajótestbe, hanem nagy szögben érték a fedélzeteket. Így egyetlen öreg dreadnoughtnak sem volt esélye egy modern csatahajóval szemben. A háború előrehaladtával egyre nagyobb behemótok jelentek meg a tengereken, mint a Bismarck, a Richelieu, az Iowa vagy a mind közül a leghatalmasabb, a japán Yamato és Musashi. Addigra azonban a repülőgépek átvették az uralmat a csatahajóktól, így a legtöbb nemzet rövid idő alatt leszerelte nagy csatahajóit.
A cikk nem kimondottan a csaták részletes leírását tűzi ki célul, hanem ezek előtörténetét kutatja. Miért, hogyan zajlottak le a sorsdöntő ütközetek. Milyen okok húzódtak meg a háttérben. Hogyan alakultak ki a hatalmas hadi gépezetek a tengeren, amikkel aztán megvívták a sok esetben végső csatáikat.
Az első részben a kedves olvasó megismeri a tengeri hadviselés rövid áttekintését, a második világháborúig vezető hosszú, ám annál érdekesebb útját. A második részben sorra vesszük a jelentős csatákat, akciókat a második világháborúban.
Történelmi áttekintés (ókortól a 19. századig)
Az ember alapvetően egy mohó lény, ezért uralmát minél nagyobb területre szeretné kiterjeszteni. A történelem során számos tengeri hatalom igyekezett minél nagyobb területeket elhódítani a világtengerekből és ezzel új földterületeket meghódítani. Az ókori egyiptomi, görög, föníciai és római tengeri hatalom is ezen hódítási törekvéseknek a vele járója volt. A rómaiak, (az akkori ismeretük és dimenzió tekintetében tényleg a világtengereket uralhatta) szinte az egész Földközi-tenger medencéjét meghódították (mare nostrum - a mi tengerünk). A középkori viking portyák bebizonyították a bátor és vakmerő tengerészek kitartását, új területeket fedeztek fel Észak-Amerikában.
A középkor kései szakaszában újult erővel indult meg a felfedezések egész sora, kezdve Kolumbusztól, a konkvisztádorokon át egészen Cook kapitányig a 18. század végéig. Ezen majd 5 évszázadnyi időszakban a Föld víz felszínének legnagyobb részét feltérképezték, gyarmatokat hoztak létre és ezzel egy időben kialakultak a tengeri nagyhatalmak. Előbb Portugália, Spanyolország (15-16. század), majd Hollandia (17. század) és végül Franciaország, Anglia (18-19. század). A tengeri nagyhatalmak között állandó versengés volt. Ezek jórészt a világkereskedelemben betöltött vezető szerep megtartása, másrészt a tengeri útvonalak (kereskedelmi és hadi egyaránt) feletti ellenőrzés megszerzése volt a célja. Sok esetben összecsaptak a tengeri nagyhatalmak. 1588-ban a spanyol Armada szenvedett vereséget az angol flottától. Az 1660-as években Hollandia többszöri csaták során, fokozatosan meggyengülve roppant össze az angol hajóhad rendíthetetlensége alatt. Franciaország tengeri ereje 1805-ben a híres trafalgari ütközetben maradt alul Nelson admirális vezette angol haditengerészettel szemben. Mondhatjuk, hogy Anglia mindhárom esetben meg tudta védeni érdekeit, ezzel a 19. századra egyedüli tengeri nagyhatalommá vált.
A második világháború tengeri hatalmainak kialakulása a 19-20. században
Ez a kis kitérő jól mutatja, hogy alapvetően nem különböztek a tengeri háborúk az évszázadok során. Mindig vannak feltörekvő hatalmak, akik szeretnének részesedni a világtengerek feletti uralomból. Ez a második világháborúban sem volt másképpen. A változás abban állt, hogy a hadi események száma és összetétele megnövekedett, egyszerre, egy időben sok létfontosságú esemény zajlott. A másik eltérés, az a tengeri hadviselő felek számának ugrásszerű növekedésében kereshető.
Már a 19. század derekán új tengeri hatalmak kezdenek felemelkedni és veszélyeztetni Anglia egyeduralmát. Az Egyesült Államok, Oroszország a 19. század utolsó harmadára (1880-as évek) már tekintélyes hadi flottával bírtak.*(kiegészítés alul) Ez kiegészült a rohamos tempóban fejlődő Japánnal, aki brit (angol) fejlesztéssel alapozta meg haditengerészetét. Ezen három tengeri nagyhatalomnak a 19-20. század fordulóján már számos konfliktussal kellett szembenéznie a csendes-óceáni térségben (diplomáciai és fegyveres egyaránt). Jelentős siker volt a Császári japán haditengerészet sikere Csuzimánál az orosz flotta szétzúzásában (1905).
Európában a Német császárság szintén rohamos tempóban, 1890-től kezdve kiépítette a hadiflottáját. Az alapvetően szárazföldi, porosz vezetésű császárság nem rendelkezett tengerészeti tapasztalatokkal. II. Vilmos német császár viszont kijelentette: "Németország is helyet követel a Nap alatt" -Azaz kész érdekeit megvédeni a tengeren (jelentős német gyarmatok voltak a 19. század végén Kínában, Salamon-szigeteken, Bismark-szigeteken -és tengeren, ezeket később 1915-ben az antant oldalán harcoló Japán elfoglalta). Meg kell említeni az ebben az időben gyengélkedő francia és olasz haditengerészetet, amelyek igazából nem tudtak beleszólni a világtengerek sorsának alakulásába, legfeljebb helyi szinten (lásd olasz program a Földközi-tenger újbóli meghódítására) értek el eredményt.
Tehát a 19-20. század fordulóján a következő tengeri hatalmak voltak a világunkban: Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Oroszország, Japán, Német Császárság (Németország), Franciaország, Olaszország
Az első világháború
Jütland: szemtől-szemben
Furcsa módon a századfordulón szolgálatba álló új, hatalmas és minden eddiginél nagyobb tűzerejű hadihajók - csatahajók (dreadnought) éles helyzetben csak egyszer álltak szembe, hogy megmérkőzzenek.**(kiegészítés alul) 1916. május 31-én a dániai Jütlandnál csapott össze a brit és a német haditengerészet. Az öldöklő és kimerítő csata döntetlenül záródott. Egyik fél sem tudta a másikat úgy meg szorongatni, hogy megalázó vereséggel megfutamodjon. Mindkét oldalon számos értékes csatahajó, cirkáló veszett oda. A csata következménye alapvetően határozta meg a tengeri hadviselés további alakulását:
1. Soha többet nem állt fel egymással szemben a brit és a német haditengerészet.
2. A csillagászati összegekbe kerülő csatahajókat nagyon kockázatos nyílt ütközetben bevetni, pláne erőazonosság idején.
3. A tengeri csaták felettébb veszélyesek és kegyetlenebbek lettek. Ezért a hajókat a megfelelő helyen meg kell erősíteni pótpáncélzattal. Ha netán gyengén védett helyen csapódik be az ellenség lövege, az végzetes csapást jelent (lőszerraktár, gyúlékony robbanószerkezetek közelében, lásd a jütlandi csatában a brit csatacirkálók pusztulása).
Paradigmaváltás az első világháború végén
Tehát az első világháború megmutatta, hogy bár a hatalmas csatahajók igazán impozáns, erőt sugárzó teremtmények és a hatalmi érdekeket jól tudják képviselni, demonstrálni, mégis túl drágák és értékesek, hogy csak úgy harcba dobják őket.
Több alternatíva alakult ki a probléma megoldására:
1. gyorsabb, de kevésbé védett hajókat építettek. Ezek lettek a csatacirkálók, melyek szintén magukban hordozták a vesztüket: gyengébb páncélzat, előtérbe hozva a sebességet.***(kiegészítés alul) Ilyenek voltak a brit haditengerészet Repulse-Renown, Tiger osztály csatacirkálói, vagy a német oldalon a Lützow, Seydlitz, Von der Tann és társai.
2. A második megoldás lényegesebb volt, igaz, akkor még nem láttak komoly fantáziát benne. Nevezetesen a repülőgép hordozók megjelenéséről van itt szó. Első igazi, teljesen sík fedélzetű repülőgép hordozó a brit HMS Argus volt, amely 1918-ban állt szolgálatban. Ekkor még a repülőgépek kis hatótávolsága és gyengesége nem tette lehetővé a hatékony alkalmazását az új fegyvernemnek.
A két világháború közti időszak
Az 1920-as évek - látszólagos béke
1919-ben a versaillesi béketárgyalás a vesztes hatalmaktól megvont minden hadi kapacitást, amely esetleg veszélyeztette volna a későbbiekben a békét. Németországnak át kellett adnia Nagy-Britanniának a haditengerészetét. A hatalmas német csatahajók, cirkálók többsége azonban sosem érkezett meg a brit kikötőkbe. Scapa Flow (Skócia) közelében a németek saját hajóikat süllyesztették el, nehogy brit kézbe kerüljenek.
1920-21-ben a béketárgyalások folytatódtak Washingtonban, ahol már egyértelműen a tengerészeti területen hozták meg a fontos döntéseket. Alapvető cél a további fejlesztések megállítása és a háborús kiadások lecsökkentése, megállítása, egyszóval: leszerelés. A Charles Evans Hughes amerikai államtitkár által összehívott konferencia másik célja a Távol-Kelet rendezése volt, a fennálló erőviszonyoknak megfelelően. A négy, majd öt hatalom által meghatározott megállapodások egyértelműen a tengeri hadianyag csökkentését szolgálta. A résztvevő tengeri nagyhatalmak meghatároztak egy arányszám sort, amely egyszersmind kiinduló pontja lett a második világháború tengerészeti konfliktusainak.
Ez a bűvös arány számsor a következő volt: 5:5:3:1, 75:1, 75.
Magyarázata:
5 rész: Nagy-Britannia (500 000 tonna)
5 rész: Egyesült Államok (500 000 tonna)
3 rész: Japán (300 000 tonna)
1,75 rész: Franciaország (175 000 tonna)
1,75 rész: Olaszország (175 000 tonna)
A létező haditengerészeti kapacitást arányszámokban határozták meg. nyilvánvaló, hogy a a brit és amerikai egységek összesen többet mutattak mint az összes többi együttvéve. A tárgyalásokhoz később csatlakozott országok: Kína, Hollandia, Belgium és Portugália révén kilenchatalmi megállapodás rögzítette a status quót. igazából ezen később csatlakozott tengeri hatalmak nem tudtak beleszólni a lényeges döntésekbe. Az antant hatalmakkal tartó Japán fájlalta a megállapodást és mindent elkövetett, hogy növelje ezt a részesedést. Ajánlata a 10:10:7 arányban volt mérhető, de ezt az amerikai fél nem támogatta, hanem helyette a 10:10:5 arányt. Döntését a brit-amerikai fél azzal indokolta, hogy ők két óceánon is bírnak tengerészeti erőkkel, így arányában ennek is többnek kell lennie. (Valójában inkább gyarmati érdekek álltak a háttérben, mivel Szingapúr brit, Guam és a Fülöp-szigetek amerikai kézben tartása elengedhetetlen volt a vészesen közel eső Japánnal szemben).
Franciaország és Olaszország kevésbé volt megtörve az eredmények láttán, bár kétségtelen, hogy a földközi-tengeri hatalmuk biztosításához ennél több kellett.
Az említett tengeri hatalmak közül egyedül Japánnak voltak ambiciózus elképzelései a jövőt illetően. Az admiralitáson belül Yuzuru Hiraga vezetésével megalkották egy nagyszabású hajóépítési programot, a 8x8-as projektet. Ez tartalmazott 8 teljesen új fejlesztésű csatahajót és csatacirkálót, melyeket az 1920-as években kellett volna előállítani. A tervet a washingtoni konferencia nem engedélyezte kivitelezni, a már elkezdett hajókat le kellett bontani. Így került a süllyesztőbe számos kiváló konstrukció, mint pl. a Tosa csatahajó, vagy az Amagi osztályú csatacirkálók. Ezen osztály második hajóját, az Akagit repülőgép-hordozóvá építették át, mivel erre a fegyvernemre nem terjedt ki a konferencia. A Tosa testvérhajója, a Kaga, szintén hordozó lett. A korábban meglévő japán csatahajókat az 1920-as és 30-as években modernizálták. Új hajóosztály építésébe csak az 1930-as évek második felében kezdtek a japánok (Yamato osztály).
A többi tengeri nagyhatalom szerényebb méretekben ugyan, de fejlesztette a hajóállományát. Amerikai csatahajók sora épült az 1920-as években.
Ami mégis figyelemreméltó változás volt, az a repülőgép-hordozók alkalmazásának megjelenése és lehetősége.****(kiegészítés alul) A merőben más technika persze a korai időkben is fejtörésre adott okot a nagyhatalmak admiralitásain belül is. Talán felderítésre kéne használni? vagy hajókból álló konvojt kísérjenek, esetleg, mint önálló támadó egység kerüljenek bevetésre?
Az 1920-as évek végén három hatalom rendelkezett repülőgép-hordozókkal:
Nagy-Britannia:
HMS Argus, HMS Eagle, HMS Furious, HMS Glorious és HMS Courageous
Egyesült Államok:
USS Langley, USS Lexington, USS Saratoga
Japán:
IJN Hosho, IJN Akagi, IJN Kaga
Összességében elmondhatjuk, hogy az 1920-as években a nagy tengeri hatalmak vezető szerepe továbbra is megmaradt, a csökkentett mértékű fejlesztések mellett a hangsúly a repülőgép-hordozók építése jelentette az új irányvonalat. Mindezen fejlesztéseket arányaiban azonban az 1929-ben kitört gazdasági világválság alaposan megváltoztatta.
Az 1930-as évek: készülődés
Az 1930-as évek már a háborús előkészületek jegyében telt. A gazdasági világválság és az abból (közvetetten-közvetlen) keletkező erőszakos diktatúrák, mozgalmak, eszmék valamint a társadalmak mély stagnálása, reményvesztettsége együttesen jelezték a dolgok irányát a háború felé.
időszakunknak máris az elején, 1930-ban fontos esemény zajlott, a londoni tengerészeti konferencia. Az 1921-22-es washingtoni határozatot folyamatosan felülbírálták, az új hajók építésével az arányok eltorzultak. Egyik fél sem tudott megegyezni az 1927. évi genfi tengerészeti konferencián. A viták középpontjában a nehéz -és könnyű cirkálók álltak, amelyek mint új támadó fegyvernemek befolyásolták a megengedett össz-kapacitást. Az eredeti 5:5:3 arányt ezért kitolták 10:10:7-re.
Ennek fényében az új cirkáló osztályok a következőképpen alakultak:
- Egyesült Államok: 18 cirkáló
- Nagy-Britannia: 15 cirkáló
- Japán: 12 cirkáló
Jelentős fejlesztés volt ennek köszönhetően a brit Town-osztály (HMS Belfast, HMS Edingburgh), az amerikai Birmingham-osztály, valamint a japán Takao-, Mogami- és Tone-osztályok.
Szó esett újabb hajó-osztályok fejlesztéséről is, nevezetesen a partra szállító-kiegészítő hadműveleteket ellátó hajókról, a rombolókról, valamint a tengeralattjárókról. Ezeknek szintén a megállapított arányokon belül kellett maradniuk.
1935-ben ismét Londonban találkoztak a tengeri nagyhatalmak. A feszült légkörben Japán otthagyta a tárgyalásokat, ezzel egyértelműen elutasította a megállapodásokban leírtakat és önálló útra tért. A többi tengeri hatalom (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország) pedig 6 évre írta elő az új hajók építését. Ennek köszönhetően számos, a második világháborúban szerepet vállaló híres hadihajó látott napvilágot. Méreteik minden eddiginél hatalmasabbak lettek (20-40 000 tonna) Az amerikai North Carolina csatahajó-osztály, majd a South Dakota-osztály, a Wasp és a Yorktown repülőgép-hordozó-osztály (Yorktown, Enterprise, Hornet) a kiemelkedőbbek.
Brit részről kétségtelenül a King George V.-osztály csatahajói voltak a jelentősek. Ezek közül a Prince of Wales, talán a leghíresebb. Nem szabad megfeledkezni a HMS Hoodról sem, amely már ekkor bizony öregnek számított, valamint a Repulse-Renown csatacirkálókról és a Nelson-osztály csatahajóiról (HMS Nelson, HMS Rodney). A 30-as évek legvégén kerültek építésre az Ark Royal és az Illustrious-osztály repülőgép hordozói.
Franciaországnak is jelentős flottája volt. Fő központja Algír kikötője, a Földközi-tenger nyugati medencéjében jelezte a francia érdekeket a térségben. A hatalmas Richelieu, Strassbourg, Dunkerque csatahajók, a Béarn repülőgép-hordozó komoly fenyegető erőt képviselt.
Olaszországnak kiváltképp erős tengerészete volt. Az első világháborúban épített, majd folyamatosan modernizált csatahajó-osztályaival (Caio Duilio, Giulio Cezare, Conte di Cavour) és a 30-as évek végén épült Roma osztály (Littorio, Vittorio Veneto, Roma) szintén elrettentő erővel bírt. Ehhez csatlakozott az erős cirkáló állomány (Zara, Bolzano, Pola, stb) és a tengeralattjáró flotta (Forsa di Sommergibili).
Az 1930-as években egy plusz egy kakukktojás van a haditengerészet vonatkozásában. A már említett japán, aki egyértelműen felrúgta a tengerészeti megállapodásokban megfogalmazottakat, valamint Németország. Ezen két hatalom szövetségessé vált és mindkettő célja lesz majd a brit-amerikai érdekek felülbírálata, elhódítása.
A német Kriegsmarine szintén az 1930-as évek elejétől önállóan fejlesztette ki hajóit. A híres zsebcsatahajók (DKM Lützow-Deutschland, DKM Admiral Scheer és DKM Graf Spee) még a versailles-i béketárgyalások során meghatározott feltételek alapján épültek, 10 000 tonna alap tömeggel. A Scharnhorst-Gneisenau és Bismarck-Tirpitz csatahajók már az elrettentés eszközeként, hatalmas méretekben épültek. Ezen előbbiek 30 000 tonna, utóbbiak 45-50 000 tonnával igazán félelmetes méreteket öltöttek. Nem szabad megfeledkezni az újonnan létrejövő U-bootokról sem, igaz még 1939-ben nagyon kis számban voltak jelen a tengereken.
Japán a haditengerészetének köszönhetően félelmetesen megerősödött. Ezt a döbbenetes hajóhadat számláló erőt leginkább a repülőgép-hordozóinak köszönhette. A 30-as években a meglévő 3 hordozó mellett továbbiak épültek: 1933-ban bocsátották vízre az IJN Ryujo könnyű-hordozót, majd 1935-37-ben követte az IJN Soryu és IJN Hiryu. Ezzel 6-ra emelkedett a japán hordozók száma, amely 10-re nőtt 1941-re. IJN Zuikaku-IJN Shokaku nehéz-hordozók és az IJN Shoho-IJN Zuiho könnyű-hordozók.
Összegezve a két világháború közti eseményeket leszögezhetjük:
1. Egyre inkább a repülőgép-hordozók irányába billent a mérleg
2. A 20-as és 30-as években végzett számos gyakorlaton is a levegőből érkező támadásoktól tartva döntöttek egyre inkább a hordozók építése mellett.
3. Továbbra sem volt egységes a tengeri hatalmak vezetősége, miszerint csatahajókkal avagy repülőgép-hordozókkal kellene megvívni a jövő háborúit (erre egy konkrét, éles háborús akció adná meg a választ)
4. A folyamatos újra fegyverkezés egy bizonyos határon túl nem tartható
5. Az elkövetkező tengeri háború minden tekintetben más lesz, mint az eddigiek.
A második világháború
Ebben a részben röviden felvázolom a jelentős eseményeket és amiket fontosnak érzek, azokat újabb cikkek formájában részletesebben is bemutatom. Rengeteg akció volt, azonban csak kevésnek volt akkora jelentősége, hogy igazán emlékezetes legyen és meghatározó. Ezeket az ütközeteket gyakran, mint a háború egy-egy sors fordító eseményei között emlegetik.
A hadszíntér
A második világháború tengeri eseményei kiteljesedtek. Alapvetően három térben zajlottak a fő események:
- víz felszínén,
- víz alatt,
- levegőben.
Az első csoportba tartoznak a hagyományos tengeri ütközetek.***(kiegészítés alul) Tehát hadihajók - hadihajók egymás ellen, klasszikus tengeri hadviselés szabályaival. Ide tartoznak az Atlanti-óceán legendás német hajóinak portyázó útjai. A Scharnhorst-Gneisenau misszió a konvojok ellen, a La Plata mellett lezajlott ütközet Montevideónál (Graf Spee), valamint a második világháború egyik legnagyobb tengeri ütközete, a Fülöp-szigeteki Surigao-szorosnál 1944 októberében. Ide lehetne sorolni a híres Hood-Bismarck összecsapást is, kétségtelen, hogy a két hajó gigászi harcot vívott egymással és számtalan más, kisebb hajó is részt vett a német óriás üldözésében, ám a végső szót a repülőgépek mondták ki.
A második csoportba, a tengeralattjáró, mint önálló fegyvernem tartozik. Mindhárom óceánon voltak jelentős harci események, a legismertebb mégis az atlanti csata néven vonult be a történelembe. A félelmetes német tengeralattjáró flotta hosszú éveken át tizedelte a szövetségesek hadianyag-, áru- és élelmezési konvojait, ezzel bénítva meg kiváltképp Nagy-Britanniát. Az Indiai-óceánon kevésbé ismert volt a németek Monszun flottája, nagy teljesítményű és hatótávolságú tengeralattjáróikkal csekély eredményeket értek el. A Csendes-óceánon az amerikai tengeralattjáró flotta a németekéhez hasonlóan alkalmazta a farkasfalka taktikát. Rengeteg kárt okozva ezzel a japánoknak.
Érdekességként említem, hogy számos, hatalmas japán repülőgép hordozót amerikai tengeralattjárók süllyesztettek el, mint például a USS Cavalla a Shokakut, vagy az USS Archerfish a Shinanót. A japánok önálló felderítő-támadó egységként alkalmazták a tengeralattjáróikat. Ez alapvetően hibás taktika volt.
A harmadik csoportba a repülőgéphordozókkal végrehajtott akciók tartoznak, amelyek korszakváltást hoztak egyben. Ennek magja már 1918-ban megvolt, azonban a japánok voltak azok, akik először hoztak létre önálló, csak repülőgép hordozókból álló csapásmérő köteléket (Kido Butai). A legismertebb események a Midway-szigeteknél lezajlott csata, valamint a Pearl Harbour ellen indított támadás voltak. Ez utóbbi a japánok részleges győzelmét hozta az amerikaiakkal szemben, míg az előbbi a totális vereséget. Kisebb támadásokat hajtottak végre a britek a Földközi-tengeren, például Taranto kikötőjében 1940 decemberében, amikor a HMS Illustious hordozóról váratlanul kétfedelű Swordfish torpedóvetők csaptak le az éjszaka sötétjében az olasz hajóhadra. A HMS Ark Royal hordozóról szintén eme kétfedelűek szálltak fel, hogy végezzenek a Bismarckkal.
Végezetül, vonjuk le a konzekvenciánkat. A második világháború tengeri csatái nagyban hozzájárultak a háború eseményeinek alakulásában. Hogy mennyire a haditengerészettől függött egy-egy nagyhatalom sorsa, a legjobban Japán példázza. Ahogy sorra elveszítette a hadihajóit, egyre csökkent ereje. Amikor az utolsó hatalmas csatahajóját is elveszítette, 1945 áprilisának elején, a Yamatót, végleg leáldozott.
A következő cikkekben sok-sok érdekes témát fogok közölni. A mellékelt képek rengeteg információt tartalmaznak!
Kiegészítések, magyarázatok
Az időközben felmerült hiányosságok, pontosítások miatt szükségét érzem annak, hogy minél szakszerűbben egészítsem ki a cikk hiányosságokat.
*
Kiegészítés:
Az Egyesült Államok csatahajóinak története:
http://multied.com/navy/battle/index.html
**
Kiegészítés:
Dreadnought. Ez az 1906-ban vízre bocsátott csatahajó – szemben a korábban jellemzően két toronyba szerelt összesen négy ágyúval – már tíz darab nehéz hajóágyút hordozott, 5 toronyban kettesével felállítva. Ezenkívül 24 db könnyű löveggel és 5 torpedóvetővel is fel volt szerelve. Mérete is jóval meghaladta a korábbi típusokét, mindezek miatt ára is rendkívül megnőtt. Ahogy a legtöbb, a Dreadnought sem maradt sokáig a világ legerősebb hadihajója, ráadásul megépítése nyomán egycsapásra minden korábbi csatahajó elavult, így Anglia fölénye a tengereken egyetlen hajóra csökkent.
Nem kellett sokáig várni sem a következő angol dreadnoughtokra, sem az első, ugyanilyen típusú német hadihajókra. De nem csak e két nemzet kezdett újfajta csatahajók építésébe, hamarosan elkészült az első francia, olasz, osztrák–magyar, orosz, japán, argentin, brazil, chilei, amerikai, spanyol és török dreadnought is. Ennek az építési láznak köszönhetően épült meg Fiume kikötőjében a magyar hadiipar büszkesége, az 1915-ben hadrendbe állított SMS Szent István csatahajó. A sólyákon építés alatt álló új hajókat is átépítették dreadnought típusúra, ám azok technikailag elmaradtak a mögött, így ezeket az ún. Pre-Dreadnought osztályba sorolják. Ilyen az osztrák–magyar Radetzky és az amerikai South Carolina-osztály.
A két nagyhatalmi tömb formálódásának előrehaladtával napirendre kerültek a haditengerészeti kérdések is. Anglia megegyezett Franciaországgal, hogy a brit Királyi Flotta garantálja a franciák atlanti partjait, ha cserébe a francia haditengerészet minden erejét a Földközi-tengerre vezényli. A németek, az osztrákok és az olaszok is hasonlóan egyeztek meg: a német flotta az Északi-tengert biztosítja, míg az egyesült olasz–osztrák–magyar flotta a Mediterrániumban marad és küzd a franciák ellen. Ebből azonban nem lett semmi, ugyanis 1914-ben, a háború kitörésekor Olaszország megtagadta a hadba lépést, és egy évvel később az antant oldalán kapcsolódott be a harcokba.
***
Kiegészítés:
A csatacirkálók ötlete még 1907-ben merült fel Nagy-Britanniában.
Ez egészen új koncepció volt: a hajók mérete meghaladta a csatahajók méretét, fegyverzetük megegyezett a csatahajókéval, ám egy helyen hatalmas hátrányban voltak: a páncélzatban. Védettségük csak 200 mm-es gránátok ellen volt. A tervezők úgy gondolták, hogy a hajó bármely cirkálót képes megsemmisíteni, ha pedig csatahajóval kerül szembe, akkor sebessége révén bármikor könnyen elmenekülhet. Ezzel az volt a baj, hogy ha egy parancsnok számára ilyen hajóegységek állnak rendelkezésre egy csatahajókkal vívott küzdelemben, akkor biztos, hogy beállítja őket a flottája tűzvonalába, így ott nem érvényesül sebességi fölényük.
Az első körben 3 db Invincible-osztályú hajót építettek. Ezek modern 20 000 tonnás egységek voltak 8 db 30,5 cm-es ágyúval, 25 csomó tervezési és 25,3-26,5 csomó legnagyobb sebességel, ám csak 152 mm-es páncélzattal. Ekkor úgy tűnt, Fisher megtalálta a németek flottafejlesztésére a megfelelő választ.
Az Invincible-osztályra a németek válasza a Blücher nevű páncélos cirkáló volt. Ez ugyanolyan erős páncélzattal rendelkezett, fegyverzete pedig 6 db hexagonális elrendezésű kétcsövű toronyban elhelyezett 12 db 210 mm-es löveg. Gyengébb fegyverzete miatt nem nevezhető igazi csatacirkálónak, annak ellenére, hogy sebessége 25,8 csomó volt, így inkább a szokásosnál erősebb páncélos cirkáló volt. A britek ismerték a Blücher képességeit, és rendkívül lebecsülték azt, így nem nagyon tartottak a német csatacirkáló-programtól.
****
Kiegészítés:
A második világháború folyamán a repülőgép-hordozók a csatahajók helyére léptek, mint főhadihajó, ugyanis a repülőgépei több száz kilométeres körzetében bármilyen ellenséges hadihajót, még a csatahajót is el tudják süllyeszteni. A háború folyamán kialakult tengeri csaták, többnyire légi-tengeri csatává alakultak át, és a hordozókról felszálló bombázó-, zuhanóbombázó és torpedóvető repülőgépek döntötték el.
*****
Kiegészítés:
Az I. világháború kis lőtávolságú ágyúival szemben a II. világháborúban nagytávolságú tűzpárbajokat vívtak egymással a csatahajók. Az ágyúk lőtávolságát a csövek minél nagyobb emelési szögével érték el. Ez azt eredményezte, hogy a lövedékek nem vízszintes röppályán kis szögben csapódtak a hajótestbe, hanem nagy szögben érték a fedélzeteket. Így egyetlen öreg dreadnoughtnak sem volt esélye egy modern csatahajóval szemben. A háború előrehaladtával egyre nagyobb behemótok jelentek meg a tengereken, mint a Bismarck, a Richelieu, az Iowa vagy a mind közül a leghatalmasabb, a japán Yamato és Musashi. Addigra azonban a repülőgépek átvették az uralmat a csatahajóktól, így a legtöbb nemzet rövid idő alatt leszerelte nagy csatahajóit.
|
|
Világtérkép
|
|
|
HMS_Dreadnought_(1911)_profile_drawing
|
|
|
dreadnought
|
|
|
hms guns
|
|
|
hms iron duke
|
|
|
cv9-line
|
|
|
hms argus 1
|
|
|
HMS ARGUS
|
|
|
hms arkroyal
|
|
|
hms arkroyalbaumann01
|
|
|
hms arkroyalbaumann06
|
|
|
hms courageous
|
|
|
hms glorious
|
|
|
hms Hood_01
|
|
|
hms Hood04
|
|
|
hms hoodbeisheim05
|
|
|
hms hoodbeisheim05
|
|
|
hms RepulseDec41L
|
|
|
hms KingGeorgeV_01
|
|
|
hms PrinceDec41L
|
|
|
hms PrinceDec41R
|
|
|
HMS Prince_Of_Wales_in_Singapore
|
|
|
uss Arizona_01
|
|
|
uss arizonacarabott02
|
|
|
uss arizonacarabott03
|
|
|
uss arizonacarabott04
|
|
|
uss arizonacarabott06
|
|
|
uss arizonacarabott05
|
|
|
uss california bb44-02
|
|
|
uss CaliforniaLate02
|
|
|
uss Californias01
|
|
|
uss cv2 lex 020202
|
|
|
uss cv2 Lexington_01
|
|
|
uss cv2 lex-p-21
|
|
|
uss cv9 Essex_Class
|
|
|
uss cv-9a
|
|
|
USS Washington02
|
|
|
bofors aa
|
|
|
kirish01
|
|
|
kongo
|
|
|
mutsu 1920
|
|
|
nagato 1931
|
|
|
yamato 309034275_8919a25a75_o
|
|
|
yamato 5
|
|
|
yamplan1
|
|
|
yamato
|
|
|
yamato01
|
|
|
Yamato_bridge_01
|
|
|
yamato
|
|
|
yamato 1944
|
|
|
yamato00
|
|
|
yamash01
|
|
|
Yamashiro 944pagoda1
|
|
|
Yamashiro 945pagoda2
|
|
|
hosho 1922
|
|
|
akagi 008b
|
|
|
akagi 1l0070221t2
|
|
|
akagi
|
|
|
kaga
|
|
|
hiryu
|
|
|
soryu
|
|
|
taiho01
|
|
|
sentoku
|
|
|
Bismarck 01 1940
|
|
|
bismarck
|
|
|
scharn
|
|
|
Gneisenau1942
|
|
|
7 DasBoot(Rochelle).jpeg
|
|
|
7 planstypeVIIC
|
|
|
7 submarine_u-99_big
|
|
|
7 TipoVII-Big
|
|
|
bandiera
|
|
|
brin rys-brin
|
|
|
liuzzi ship-liuzzi
|
|
|
roma31
|
2008.11.22.
Utolsó módosítás: 2008.12.26.
Utolsó módosítás: 2008.12.26.