McDonnell Douglas F-4B Phantom II
1:48, Tamiya
No.61121 (2021)
Pintér György - Múzeumi krimik
Nagy elvárásokkal kezdtem bele ennek a makettnek az építésébe. Az előzetes hírek, tesztek, építési videók és beszámolók mind-mind dicshimnuszokat zengtek róla. Építhetőség, pontosság szempontjából állítólag egyike a valaha készült legjobbaknak, és még a részletezettség terén sem hagy túl sok kívánnivalót maga után. Ezekhez a nem csekély várakozásokhoz végül felért a makett, sőt. Szívből ajánlom mindenkinek a megépítését, mert az új szerszámos, mai Tamiya készletek olyan építési élményt nyújtanak, amit más gyártók makettjei nem. Bár ezúttal egy hiba miatt nem volt maradéktalan az örömöm, de ez egyedi probléma volt, és nem von le semmit a makett érdemeiből.
Hajlamos vagyok a dobozban kapható festési útmutatók helyett valami mást, egyedibbet választani, ezúttal azonban ez a lehetőség fel sem merült bennem, annyira vonzó lehetőségeket kínál a makett. Három festési lehetőséghez nyújt matricát a Tamiya a dobozban, ebből kettő a vietnámi háború végéről, a USS Coral Sea 1971-72-es útjáról származik. A repülőgép-hordozó két Phantom-századot vitt magával, a VF-51 "Screaming Eagles"-t és a VF-111 "Sundowners"-t, ennek a két századnak a CAG gépeit kínálja megépítésre a Tamiya. Mindkét század frissen, még abban az évben váltott F-8 Crusaderről F-4 Phantomra (egyben csalódottan vették tudomásul, hogy az újabb F-4J Phantomok helyett a tengerészgyalogság leharcolt, három éve hangárban porosodó F-4B gépeit kapták meg). Mindkét század rendkívül színes festéssel repült. A Sundowners gépei cápaszájas orrukkal és az egész függőleges vezérsíkot beborító, napot imitáló festésükkel nagyon jellegzetesek voltak, de hasonlóan ütős a Screaming Eagles fél géptörzset beborító sasmintás festése is.
Én a kettő közül az utóbbihoz húztam jobban. A század CAG Phantomja annyiból volt különlegesebb a többinél, hogy (a CAG gépek hagyományának megfelelően) társainál még színesebb festést viselt, a sas faroktollai a szivárvány színeiben pompáztak. Tetszett az anekdota is, miszerint a hagyományos századok közti élcelődés során rájuk húzták a "szuperszonikus konzervnyitó" becenevet (valóban, a sas alakja pont olyan), és azzal ugratták őket, hogy annyira giccses a festésük, hogy már csak a tipikus mosómedvefarok-dísz hiányzik az antennáikról…
Miután kíválasztottam a gépet, nekiláttam anyagot gyűjteni hozzá. Először is találtam egy könyvet, egy visszaemlékezést (Kenneth L. Volker: A Reluctant Warrior), ami pont a USS Coral Sea 1971-72-es útjáról íródott, ráadásul pont a VF-51 egyik pilótájának tollából. Ebből nagyon sok hasznos dolgot sikerült megtudnom a század és a hordozó működéséről, a harceljárásokról, használt fegyverzetről, stb. Másrészt sikerült száznál több fotót felhajtanom ennek a konkrét 1971-72-es hajóútnak a Phantomjairól, ebből tizenhárom fotón az általam választott VF-51 CAG Bird is látható. A gép festése nem volt végig teljesen egységes, idővel kicsit változott. Először is megváltoztak a gépre felírt nevek, miután a hordozó repülőszázadainak parancsnoka, a Commander, Air Group (CAG) személye is változott. A kitelepülés kezdetén még Thomas E. Dunlop volt a parancsnok (amúgy A-7 Corsair II pilóta), aki 1972. április 6-án egy bevetés közben eltűnt (mint bő harminc évvel később kiderült, meghalt). Ezt követően Roger E. Sheets lett a parancsnok, így később már az ő neve jelent meg a CAG gépeken. További apró változás, hogy a VF-51 gépeinek függőleges vezérsíkján a kitelepülés vége felé "becenevek" jelentek meg, a VF-51 CAG Bird esetében ez a "Straw Dog" lett (a kor sikerfilmje, a Szalmakutyák után). Ennél látványosabb változás, hogy az út legvégén a CAG Bird levegőbeömlője elé mindkét oldalra felfestettek négy-négy vietnámi zászlócskát, a század által aratott négy légi győzelmet jelképezve.
Mindezeket a változásokat figyelembe véve úgy döntöttem, hogy a gépet korai állapotában építem meg: még T. E. Dunlop nevével, a Straw Dog felirat és a légi győzelmek szimbólumai nélkül.
El kellett azt is dönteni, milyen fegyverzettel és póttankokkal jelenítsem meg a gépet. A Tamiya ad a készletben négy AIM-9G/H Sidewinder és négy AIM-7E Sparrow légiharc rakétát, egy törzs alatti és két külső szárnypilonra való póttartályt. Ezek egy részét a képek, illetve Kenneth L. Volker visszaemlékezése alapján rögtön ki tudtam zárni, mint szükségtelent. A Sparrow rakéták például ilyenek voltak. A pilótáknak kiadott ROE (rules of engagement), a szolgálati szabályzat légiharc esetén előírta a vizuális azonosítást, így a közepes hatótávolságú, radarvezérlésű Sparrow rakétáknak nem volt semmi értelme. Mivel a hordozókról indított gépek esetén különösen fontos volt a súly, ezért ezeket a rakétákat fel sem tették. Kivételek persze előfordultak, van egy kép a szóban forgó 1971-72-es kitelepülésről, ahol lehet Sparrow-t is látni, de a bevetések nagy többségén nélküle repültek. Ugyanígy nem használták a külső póttartályokat sem (egyébként erre a Tamiya építési útmutatója is felhívja a figyelmet), de még a külső pilonokat sem tették fel.
Nagyon gyakori volt viszont a vegyes fegyverzet, amikor a négy Sidewinder rakéta mellett négy vagy hat Mk. 82 bombát is vittek a Phantomok. Úgy döntöttem, ezt a verziót fogom elkészíteni.
A két törzsféllel kezdődik az összeállítás, és itt adódott rögtön egy probléma, ami a későbbiekben többször megkeserítette számomra a Tamiya-élményt. A bal törzsfél egy darabból áll ugyanis, a jobb viszont kettőből. A jobb törzsfélnek az orr-része az én példányomban erősen meg volt vetemedve. Próbáltam óvatosan kiegyengetni, azt gondoltam, sikerült is, ám mint utólag kiderült, nem lett tökéletes, és emiatt később a pilótafülke beépítésénél nem illeszkedtek pontosan az alkatrészek. Ez a hiba a legutolsó lépésekig sajnos újra és újra gondot okozott, sokat kellett utólag korrigálnom miatta. Mások videóit, beszámolóit elnézve egyedi problémáról lehet szó. Az ilyen hiba megesik néha, és ezúttal sajnos pont hozzám került a tökéletlen példány.
A makett nagyon sok darabból áll, de az összeállítási útmutató is méltó a Tamiya névhez. Érdemes nagyon pontosan követni az itt leírtakat, mivel alaposan végiggondolt az építési sorrend. Én legalábbis utólag mindig megbántam, amikor valamiért eltértem a leírtaktól.
Az építés során több helyen is adódik választási lehetőség. A szárnyvégeket meg lehet jeleníteni normál és felhajtott állapotban, a fékszárnyakat és a féklapokat is be lehet mutatni a szárny síkjában vagy kitérített állapotban. Én ezúttal mindent normál pozícióban kívántam megépíteni. Tudom, ez főleg a szárnyvégek esetében problémás, hiszen a hordozón szinte mindig felhajtott állapotban vannak. Számomra azonban esztétikai kérdés, hogy látszódjon a teljes szárny, szinte soha nem választom a felhajtott verziót, és ezúttal sem tettem.
Sokan mondják, hogy a Tamiya makettek összeállításához nincs szükség tömítőpasztára. Ez majdnem igaz is, mert a darabok illeszkedése olyan pontos, hogy szinte semmi tömítésre nincs szükség. Az alkatrészek bontását is a lehetőségekhez mérten igyekeznek a panelvonalakhoz igazítani. Azonban ez nem minden esetben sikerül. Érdemes a ragasztási vonalakat fotókkal vagy rajzokkal összevetni, így az ember láthatja, mely vonalakat kell megőrizni, és melyikeket eltüntetni.
Az építés kényesebb pontjainak megoldásai igazán Tamiya-szintűek. A szárnyak végének töréseit úgy alakították ki, hogy egyszerűen nem lehet rossz szögben beállítani őket. Hasonlóan működnek a vízszintes vezérsíkok/magassági kormányok is, ott a kettőt egy alkatrészként adják, a hiba lehetősége itt is ki van zárva. Ráadásul ez utóbbi még mozgatható is marad, be lehet állítani különböző kitérési szögekben. Az orrba nem kell súly, azonban én (mivel plusz felfüggesztményeket terveztem rápakolni) biztos, ami biztos alapon mégis tettem oda némi sörétólmot.
Kiegészítőket is használtam az építés során. Először is megvettem az Eduard fémmaratás készletét, de ezt utólag nagyrészt meg is bántam. Egyrészt sok alkatrészt fel sem használtam belőle, mert utólag úgy döntöttem, mégis jobban néz ki a műanyag, mint a lapos fém. Másrészt amit felhasználtam, azzal sem mindig voltam elégedett. Ott van mondjuk az előre festett alkatrészek problémája a műszerfalaknál. Mivel ezt még véletlenül sem abban az árnyalatban készítik el, amit a makettgyártó ajánl, elég sok problémát okoz hasonló árnyalatot kikeverni a kabinbelső színéhez (gombhoz a kabátot, ugye). Egyébként alapból is szép és részletes a kabinbelső, nem igényelné a fémmaratást, főleg, mert a kialakítása miatt utólag már alig lehet belelátni.
A kabinbelsőhöz elkészítettem az ülések mögötti kábelezést is, ez viszonylag látványos elem, kicsit megdobja a részletezettség érzetét. Egész szép műanyag pilótafigurák is járnak a készlethez, úgy döntöttem, ezúttal felhasználom őket. A Tamiya matricaként még a különböző századok sisakfestését is adja, úgyhogy igazán szépen el lehet őket készíteni. Egyedül a ráöntött szíjakkal nem voltam elégedett, ezt inkább a fémmaratás alkatrészekkel pótoltam, ha már úgyis volt ilyenem.
A következő pont, ahol kiegészítő alkatrészt használtam, a hajtóműkiömlőknél volt. Ezt eredetileg nem terveztem lecserélni, nagyon szép és érdekes megoldást ad a Tamiya alapból is. Elkészítettem, lefestettem, és elégedett is voltam vele. Történt viszont egy kis baleset, az AK Xtreme Metal festékeinek hígítója valahogy rácsöppent az egyik hajtóműkiömlőre. Nagyon agresszív szer, mire észrevettem, már csúnyán megmarta a műanyagot, és mivel nagyon komplikált felületről van szó, javítani sem lehetne tökéletesen. Ezért aztán úgy döntöttem, veszek helyette másikat. A Detail & Wonder Studio 3D nyomtatású kiömlőjét választottam, és (az árát leszámítva) végül nem is bántam meg a cserét, mert ez még szebb, még részletesebb, mint az eredeti volt.
A fő- és az orrfutók is kiegészítőből származnak (Eduard, műgyanta). A fegyverzethez a Tamiya készletből származó Sidewindereket használtam, szépek, nem éreztem szükségét a cserének. A bombákhoz a TER-t az Eduardtól vettem, és első körben az Mk. 82 bombákat is. Azonban ezek a bombák nem a legjobbak. Először is két részből kell összerakni őket. Hagyományos műgyanta kiegészítő, le kell fűrészelni az öntőcsonkról a bomba elejét és hátulját (mindkettő az illesztési pontnál csatlakozik az öntőcsonkhoz), majd összeállítani őket. Azonban ha ember lefűrészeléskor csak egy kicsit is pontatlan, már nem tudja pontosan összeilleszteni őket. Valószínűleg az én hibám, és ügyesebbeknek nem okozna gondot, de nekem nem sikerültek szépen, bumfordi, kicsit csálé bombákat kaptam. Ezért aztán amikor egyébként is pót-kiömlőt kellett rendelnem, gondoltam egyet, és vettem másik bombákat is, ezúttal a Flying Leathernecks-től. Ezek 3D nyomtatottak, egy darabban érkeznek (csak a gyújtófejeket kell betenni az orrba), és ettől függetlenül is szebbek, élethűbbek, mint a műgyanta verzió.
A belső terekhez elsősorban Tamiya, a külső felülethez AK Real Colors festékeket használtam. A két fő szín, a sirályszürke és a tört fehér találkozásának vonalát 0,25-ös tűvel szabad kézzel fújtam meg, így tudtam a legjobban imitálni az enyhe átszóródásos, szabálytalan vonalat, amit a fotókon is látni. A fém felületeket AK Xtreme Metal festékkel fújtam. Ez utóbbival azonban nem voltam teljesen elégedett. Egyrészt nagyon szép és élethű fém felületet lehet vele elérni, ugyanakkor viszont sok esetben még napok alatt vagy még hosszabb idő után sem akar teljesen megszáradni, és az őrületbe kergeti az embert azzal, hogy sérülékeny marad. Sajnálom, már csak azért is, mert jókora palettát bespájzoltam belőlük.
A matricázás megint egy érdekes kör volt. Először is, amikor megvettem a makettet és hozzá az elsődleges kiegészítőket, még azt gondoltam, hogy a Tamiya matricák eleve használhatatlanok. Vastagok, nem jól terülnek, stb. Ezért bár maradni akartam a Tamiya által kínált festési verziónál, de cserematricát kerestem hozzá, és meg is találtam a Furball Aero-Design "Bravo, MiG Killers, Part One" matricalapjában. A stencilek helyett meg beszereztem az Eduard F-4B stencil lapját. Mielőtt azonban nekiálltam volna az építésnek, rájöttem, hogy a Tamiya matricái sem feltétlen kukába valók, sőt. Forró vízzel nedvesítve és a saját márkás "Super Strong" lágyítóval kezelve gyakorlatilag tökéletesen fel lehet őket vinni a felületre.
Szóval a matricázás előtt volt két készletem is. Először úgy döntöttem, az igazán nagy felületekhez mégis a vékony Furball matricát használom, egyéb helyeken meg a Tamiyát fogom. A Furball verzióból végül csak a sasok kerültek fel, meg itt-ott egy-két apróság, minden más esetben a Tamiyát használtam. De utólag meg is bántam, hogy nem maradtam teljesen a Tamiyánál, mert aprólékosan összehasonlítva a matricákat az eredeti fotókkal a kettő közül a Tamiya volt a pontosabb. A járófelületek matricáit először feltettem, de ezt nem lehet tökéletesen pontosan a helyére igazítani, ezért aztán le is vettem, és inkább kimaszkoltam és felfújtam őket.
A Tamiyának egyébként abból a szempontból is óriási piros pont jár, hogy bár a matricázási útmutatójukban (ami egy gyönyörű, színes A3-as kép, akár poszternek is csodás lenne) egy szóval sem említik, de a matricalapjukon ott van az összes lehetséges matrica, mindkét CAG nevével, a Straw Dog felirattal, győzelmi jelzésekkel együtt, így az ember nyugodtan eldöntheti, hogy a gépnek a korai vagy a késői verzióját akarja-e megépíteni.
A stencilek esetében is maradtam végül a Tamiyánál, bár hozzá kell tennem, hogy ezek az apró matricák nem viselkednek olyan tökéletesen, mint nagyobb társaik. A Tamiya matricái között ezek még mindig kihívást jelentenek. Hogy ennek ellenére mégis inkább ennél maradtam, annak az az oka, hogy az Eduard stenciljei olyan nagy és vastag betűkkel készültek, hogy az én szememnek szinte leugranak a felületről.
A weatheringnél a USS Coral Sea Phantomjainak a fotókon látható állapotából indultam ki. A CAG gépeket is ugyanúgy használták, jártak velük bevetésekre, koszolódtak, de azért ugyanakkor nagyon mocskosak sem voltak. Ezt a köztes szintet szerettem volna belőni. Abteilung 502 olajakat használtam, és Ammo, valamint ugyancsak Abteilung 502 pigmenteket. Ez utóbbi módszer különösen megtetszett. Egyszerűen behintettem pigmenttel a felületet, majd ecsettel lesöpörtem. Nem csináltam semmi rögzítést, elég volt annyi, amennyi alapból ott maradt a felületen. Például teljes egészében így készült a hajtóműkiömlők és a mögötte lévő fémfelületek kormozása is. Ha valahol még jobban vissza szerettem volna menni az alap felületig, hát sörtehegyű ecsettel vagy fogpiszkálóval teljesen el tudtam tüntetni a szükségtelen pigmenteket. A hajtómű mögött egyébként megfestettem a hőhatásra megjelenő bordamintázatot is, majd pigment-korommal azt is nagyrészt elfedtem. A fotók tanúsága szerint ez a rész igencsak kormos volt.
Végül több réteg halvány lakkal beállítottam a gép selyemfényét. Ez a képeken esetenként kicsit erősebbnek hat a valóságosnál, mert a fotózáshoz a jó megvilágítás érdekében több közvetlen fényforrást is használtam.
A VF-51 "Screaming Eagles" CAG Phantomja, tipikus fegyverzettel: négy AIM-9G/H Sidewinder rakéta, és négy Mk. 82 bomba
A VF-51 "Screaming Eagles" CAG Phantomja
Hajlamos vagyok a dobozban kapható festési útmutatók helyett valami mást, egyedibbet választani, ezúttal azonban ez a lehetőség fel sem merült bennem, annyira vonzó lehetőségeket kínál a makett. Három festési lehetőséghez nyújt matricát a Tamiya a dobozban, ebből kettő a vietnámi háború végéről, a USS Coral Sea 1971-72-es útjáról származik. A repülőgép-hordozó két Phantom-századot vitt magával, a VF-51 "Screaming Eagles"-t és a VF-111 "Sundowners"-t, ennek a két századnak a CAG gépeit kínálja megépítésre a Tamiya. Mindkét század frissen, még abban az évben váltott F-8 Crusaderről F-4 Phantomra (egyben csalódottan vették tudomásul, hogy az újabb F-4J Phantomok helyett a tengerészgyalogság leharcolt, három éve hangárban porosodó F-4B gépeit kapták meg). Mindkét század rendkívül színes festéssel repült. A Sundowners gépei cápaszájas orrukkal és az egész függőleges vezérsíkot beborító, napot imitáló festésükkel nagyon jellegzetesek voltak, de hasonlóan ütős a Screaming Eagles fél géptörzset beborító sasmintás festése is.
Én a kettő közül az utóbbihoz húztam jobban. A század CAG Phantomja annyiból volt különlegesebb a többinél, hogy (a CAG gépek hagyományának megfelelően) társainál még színesebb festést viselt, a sas faroktollai a szivárvány színeiben pompáztak. Tetszett az anekdota is, miszerint a hagyományos századok közti élcelődés során rájuk húzták a "szuperszonikus konzervnyitó" becenevet (valóban, a sas alakja pont olyan), és azzal ugratták őket, hogy annyira giccses a festésük, hogy már csak a tipikus mosómedvefarok-dísz hiányzik az antennáikról…
A század CAG gépe a hagyományoknak megfelelően színes, látványos festést viselt
Miután kíválasztottam a gépet, nekiláttam anyagot gyűjteni hozzá. Először is találtam egy könyvet, egy visszaemlékezést (Kenneth L. Volker: A Reluctant Warrior), ami pont a USS Coral Sea 1971-72-es útjáról íródott, ráadásul pont a VF-51 egyik pilótájának tollából. Ebből nagyon sok hasznos dolgot sikerült megtudnom a század és a hordozó működéséről, a harceljárásokról, használt fegyverzetről, stb. Másrészt sikerült száznál több fotót felhajtanom ennek a konkrét 1971-72-es hajóútnak a Phantomjairól, ebből tizenhárom fotón az általam választott VF-51 CAG Bird is látható. A gép festése nem volt végig teljesen egységes, idővel kicsit változott. Először is megváltoztak a gépre felírt nevek, miután a hordozó repülőszázadainak parancsnoka, a Commander, Air Group (CAG) személye is változott. A kitelepülés kezdetén még Thomas E. Dunlop volt a parancsnok (amúgy A-7 Corsair II pilóta), aki 1972. április 6-án egy bevetés közben eltűnt (mint bő harminc évvel később kiderült, meghalt). Ezt követően Roger E. Sheets lett a parancsnok, így később már az ő neve jelent meg a CAG gépeken. További apró változás, hogy a VF-51 gépeinek függőleges vezérsíkján a kitelepülés vége felé "becenevek" jelentek meg, a VF-51 CAG Bird esetében ez a "Straw Dog" lett (a kor sikerfilmje, a Szalmakutyák után). Ennél látványosabb változás, hogy az út legvégén a CAG Bird levegőbeömlője elé mindkét oldalra felfestettek négy-négy vietnámi zászlócskát, a század által aratott négy légi győzelmet jelképezve.
Mindezeket a változásokat figyelembe véve úgy döntöttem, hogy a gépet korai állapotában építem meg: még T. E. Dunlop nevével, a Straw Dog felirat és a légi győzelmek szimbólumai nélkül.
El kellett azt is dönteni, milyen fegyverzettel és póttankokkal jelenítsem meg a gépet. A Tamiya ad a készletben négy AIM-9G/H Sidewinder és négy AIM-7E Sparrow légiharc rakétát, egy törzs alatti és két külső szárnypilonra való póttartályt. Ezek egy részét a képek, illetve Kenneth L. Volker visszaemlékezése alapján rögtön ki tudtam zárni, mint szükségtelent. A Sparrow rakéták például ilyenek voltak. A pilótáknak kiadott ROE (rules of engagement), a szolgálati szabályzat légiharc esetén előírta a vizuális azonosítást, így a közepes hatótávolságú, radarvezérlésű Sparrow rakétáknak nem volt semmi értelme. Mivel a hordozókról indított gépek esetén különösen fontos volt a súly, ezért ezeket a rakétákat fel sem tették. Kivételek persze előfordultak, van egy kép a szóban forgó 1971-72-es kitelepülésről, ahol lehet Sparrow-t is látni, de a bevetések nagy többségén nélküle repültek. Ugyanígy nem használták a külső póttartályokat sem (egyébként erre a Tamiya építési útmutatója is felhívja a figyelmet), de még a külső pilonokat sem tették fel.
Nagyon gyakori volt viszont a vegyes fegyverzet, amikor a négy Sidewinder rakéta mellett négy vagy hat Mk. 82 bombát is vittek a Phantomok. Úgy döntöttem, ezt a verziót fogom elkészíteni.
A kabintetők tükrei az Eduard fémmaratás készletéből származnak
Építés
A két törzsféllel kezdődik az összeállítás, és itt adódott rögtön egy probléma, ami a későbbiekben többször megkeserítette számomra a Tamiya-élményt. A bal törzsfél egy darabból áll ugyanis, a jobb viszont kettőből. A jobb törzsfélnek az orr-része az én példányomban erősen meg volt vetemedve. Próbáltam óvatosan kiegyengetni, azt gondoltam, sikerült is, ám mint utólag kiderült, nem lett tökéletes, és emiatt később a pilótafülke beépítésénél nem illeszkedtek pontosan az alkatrészek. Ez a hiba a legutolsó lépésekig sajnos újra és újra gondot okozott, sokat kellett utólag korrigálnom miatta. Mások videóit, beszámolóit elnézve egyedi problémáról lehet szó. Az ilyen hiba megesik néha, és ezúttal sajnos pont hozzám került a tökéletlen példány.
A makett nagyon sok darabból áll, de az összeállítási útmutató is méltó a Tamiya névhez. Érdemes nagyon pontosan követni az itt leírtakat, mivel alaposan végiggondolt az építési sorrend. Én legalábbis utólag mindig megbántam, amikor valamiért eltértem a leírtaktól.
Az építés során több helyen is adódik választási lehetőség. A szárnyvégeket meg lehet jeleníteni normál és felhajtott állapotban, a fékszárnyakat és a féklapokat is be lehet mutatni a szárny síkjában vagy kitérített állapotban. Én ezúttal mindent normál pozícióban kívántam megépíteni. Tudom, ez főleg a szárnyvégek esetében problémás, hiszen a hordozón szinte mindig felhajtott állapotban vannak. Számomra azonban esztétikai kérdés, hogy látszódjon a teljes szárny, szinte soha nem választom a felhajtott verziót, és ezúttal sem tettem.
A Tamiya lehetőséget biztosít a szárnyvégek felhajtott, illetve a féklapok és fékszárnyak kitérített állapotban történő megépítésére is, ám ezúttal egyik lehetőséggel sem éltem
Sokan mondják, hogy a Tamiya makettek összeállításához nincs szükség tömítőpasztára. Ez majdnem igaz is, mert a darabok illeszkedése olyan pontos, hogy szinte semmi tömítésre nincs szükség. Az alkatrészek bontását is a lehetőségekhez mérten igyekeznek a panelvonalakhoz igazítani. Azonban ez nem minden esetben sikerül. Érdemes a ragasztási vonalakat fotókkal vagy rajzokkal összevetni, így az ember láthatja, mely vonalakat kell megőrizni, és melyikeket eltüntetni.
Az építés kényesebb pontjainak megoldásai igazán Tamiya-szintűek. A szárnyak végének töréseit úgy alakították ki, hogy egyszerűen nem lehet rossz szögben beállítani őket. Hasonlóan működnek a vízszintes vezérsíkok/magassági kormányok is, ott a kettőt egy alkatrészként adják, a hiba lehetősége itt is ki van zárva. Ráadásul ez utóbbi még mozgatható is marad, be lehet állítani különböző kitérési szögekben. Az orrba nem kell súly, azonban én (mivel plusz felfüggesztményeket terveztem rápakolni) biztos, ami biztos alapon mégis tettem oda némi sörétólmot.
Kiegészítőket is használtam az építés során. Először is megvettem az Eduard fémmaratás készletét, de ezt utólag nagyrészt meg is bántam. Egyrészt sok alkatrészt fel sem használtam belőle, mert utólag úgy döntöttem, mégis jobban néz ki a műanyag, mint a lapos fém. Másrészt amit felhasználtam, azzal sem mindig voltam elégedett. Ott van mondjuk az előre festett alkatrészek problémája a műszerfalaknál. Mivel ezt még véletlenül sem abban az árnyalatban készítik el, amit a makettgyártó ajánl, elég sok problémát okoz hasonló árnyalatot kikeverni a kabinbelső színéhez (gombhoz a kabátot, ugye). Egyébként alapból is szép és részletes a kabinbelső, nem igényelné a fémmaratást, főleg, mert a kialakítása miatt utólag már alig lehet belelátni.
A kabinbelsőhöz elkészítettem az ülések mögötti kábelezést is, ez viszonylag látványos elem, kicsit megdobja a részletezettség érzetét. Egész szép műanyag pilótafigurák is járnak a készlethez, úgy döntöttem, ezúttal felhasználom őket. A Tamiya matricaként még a különböző századok sisakfestését is adja, úgyhogy igazán szépen el lehet őket készíteni. Egyedül a ráöntött szíjakkal nem voltam elégedett, ezt inkább a fémmaratás alkatrészekkel pótoltam, ha már úgyis volt ilyenem.
A hajtóműkiömlő a Detail & Wonder Studio gyártmánya
A következő pont, ahol kiegészítő alkatrészt használtam, a hajtóműkiömlőknél volt. Ezt eredetileg nem terveztem lecserélni, nagyon szép és érdekes megoldást ad a Tamiya alapból is. Elkészítettem, lefestettem, és elégedett is voltam vele. Történt viszont egy kis baleset, az AK Xtreme Metal festékeinek hígítója valahogy rácsöppent az egyik hajtóműkiömlőre. Nagyon agresszív szer, mire észrevettem, már csúnyán megmarta a műanyagot, és mivel nagyon komplikált felületről van szó, javítani sem lehetne tökéletesen. Ezért aztán úgy döntöttem, veszek helyette másikat. A Detail & Wonder Studio 3D nyomtatású kiömlőjét választottam, és (az árát leszámítva) végül nem is bántam meg a cserét, mert ez még szebb, még részletesebb, mint az eredeti volt.
A fő- és az orrfutók is kiegészítőből származnak (Eduard, műgyanta). A fegyverzethez a Tamiya készletből származó Sidewindereket használtam, szépek, nem éreztem szükségét a cserének. A bombákhoz a TER-t az Eduardtól vettem, és első körben az Mk. 82 bombákat is. Azonban ezek a bombák nem a legjobbak. Először is két részből kell összerakni őket. Hagyományos műgyanta kiegészítő, le kell fűrészelni az öntőcsonkról a bomba elejét és hátulját (mindkettő az illesztési pontnál csatlakozik az öntőcsonkhoz), majd összeállítani őket. Azonban ha ember lefűrészeléskor csak egy kicsit is pontatlan, már nem tudja pontosan összeilleszteni őket. Valószínűleg az én hibám, és ügyesebbeknek nem okozna gondot, de nekem nem sikerültek szépen, bumfordi, kicsit csálé bombákat kaptam. Ezért aztán amikor egyébként is pót-kiömlőt kellett rendelnem, gondoltam egyet, és vettem másik bombákat is, ezúttal a Flying Leathernecks-től. Ezek 3D nyomtatottak, egy darabban érkeznek (csak a gyújtófejeket kell betenni az orrba), és ettől függetlenül is szebbek, élethűbbek, mint a műgyanta verzió.
Szép pilóta figurák is járnak a maketthez
Festés, matricázás, weathering
A belső terekhez elsősorban Tamiya, a külső felülethez AK Real Colors festékeket használtam. A két fő szín, a sirályszürke és a tört fehér találkozásának vonalát 0,25-ös tűvel szabad kézzel fújtam meg, így tudtam a legjobban imitálni az enyhe átszóródásos, szabálytalan vonalat, amit a fotókon is látni. A fém felületeket AK Xtreme Metal festékkel fújtam. Ez utóbbival azonban nem voltam teljesen elégedett. Egyrészt nagyon szép és élethű fém felületet lehet vele elérni, ugyanakkor viszont sok esetben még napok alatt vagy még hosszabb idő után sem akar teljesen megszáradni, és az őrületbe kergeti az embert azzal, hogy sérülékeny marad. Sajnálom, már csak azért is, mert jókora palettát bespájzoltam belőlük.
A matricázás megint egy érdekes kör volt. Először is, amikor megvettem a makettet és hozzá az elsődleges kiegészítőket, még azt gondoltam, hogy a Tamiya matricák eleve használhatatlanok. Vastagok, nem jól terülnek, stb. Ezért bár maradni akartam a Tamiya által kínált festési verziónál, de cserematricát kerestem hozzá, és meg is találtam a Furball Aero-Design "Bravo, MiG Killers, Part One" matricalapjában. A stencilek helyett meg beszereztem az Eduard F-4B stencil lapját. Mielőtt azonban nekiálltam volna az építésnek, rájöttem, hogy a Tamiya matricái sem feltétlen kukába valók, sőt. Forró vízzel nedvesítve és a saját márkás "Super Strong" lágyítóval kezelve gyakorlatilag tökéletesen fel lehet őket vinni a felületre.
Szóval a matricázás előtt volt két készletem is. Először úgy döntöttem, az igazán nagy felületekhez mégis a vékony Furball matricát használom, egyéb helyeken meg a Tamiyát fogom. A Furball verzióból végül csak a sasok kerültek fel, meg itt-ott egy-két apróság, minden más esetben a Tamiyát használtam. De utólag meg is bántam, hogy nem maradtam teljesen a Tamiyánál, mert aprólékosan összehasonlítva a matricákat az eredeti fotókkal a kettő közül a Tamiya volt a pontosabb. A járófelületek matricáit először feltettem, de ezt nem lehet tökéletesen pontosan a helyére igazítani, ezért aztán le is vettem, és inkább kimaszkoltam és felfújtam őket.
A fém felületek AK Xtreme Metal festékkel készültek
Szép eredményt ad, de nehéz vele dolgozni.
A Tamiyának egyébként abból a szempontból is óriási piros pont jár, hogy bár a matricázási útmutatójukban (ami egy gyönyörű, színes A3-as kép, akár poszternek is csodás lenne) egy szóval sem említik, de a matricalapjukon ott van az összes lehetséges matrica, mindkét CAG nevével, a Straw Dog felirattal, győzelmi jelzésekkel együtt, így az ember nyugodtan eldöntheti, hogy a gépnek a korai vagy a késői verzióját akarja-e megépíteni.
A stencilek esetében is maradtam végül a Tamiyánál, bár hozzá kell tennem, hogy ezek az apró matricák nem viselkednek olyan tökéletesen, mint nagyobb társaik. A Tamiya matricái között ezek még mindig kihívást jelentenek. Hogy ennek ellenére mégis inkább ennél maradtam, annak az az oka, hogy az Eduard stenciljei olyan nagy és vastag betűkkel készültek, hogy az én szememnek szinte leugranak a felületről.
A weatheringnél a USS Coral Sea Phantomjainak a fotókon látható állapotából indultam ki. A CAG gépeket is ugyanúgy használták, jártak velük bevetésekre, koszolódtak, de azért ugyanakkor nagyon mocskosak sem voltak. Ezt a köztes szintet szerettem volna belőni. Abteilung 502 olajakat használtam, és Ammo, valamint ugyancsak Abteilung 502 pigmenteket. Ez utóbbi módszer különösen megtetszett. Egyszerűen behintettem pigmenttel a felületet, majd ecsettel lesöpörtem. Nem csináltam semmi rögzítést, elég volt annyi, amennyi alapból ott maradt a felületen. Például teljes egészében így készült a hajtóműkiömlők és a mögötte lévő fémfelületek kormozása is. Ha valahol még jobban vissza szerettem volna menni az alap felületig, hát sörtehegyű ecsettel vagy fogpiszkálóval teljesen el tudtam tüntetni a szükségtelen pigmenteket. A hajtómű mögött egyébként megfestettem a hőhatásra megjelenő bordamintázatot is, majd pigment-korommal azt is nagyrészt elfedtem. A fotók tanúsága szerint ez a rész igencsak kormos volt.
Végül több réteg halvány lakkal beállítottam a gép selyemfényét. Ez a képeken esetenként kicsit erősebbnek hat a valóságosnál, mert a fotózáshoz a jó megvilágítás érdekében több közvetlen fényforrást is használtam.
A hajtóműkiömlők hátulnézetben
|
|
A VF-51 "Screaming Eagles" CAG Phantomja, tipikus fegyverzettel: négy AIM-9G/H Sidewinder rakéta, és négy Mk. 82 bomba
|
|
|
A század CAG gépe a hagyományoknak megfelelően színes, látványos festést viselt
|
|
|
A kabintetők tükrei az Eduard fémmaratás készletéből származnak
|
|
|
A hajtóműkiömlő a Detail & Wonder Studio gyártmánya
|
|
|
Szép pilóta figurák is járnak a maketthez
|
|
|
A fém felületek AK Xtreme Metal festékkel készültek
|
|
|
A Tamiya lehetőséget biztosít a szárnyvégek felhajtott, illetve a féklapok és fékszárnyak kitérített állapotban történő megépítésére is, ám ezúttal egyik lehetőséggel sem éltem
|
|
|
A hajtóműkiömlők hátulnézetben
|
|
|
A hajtóműkiömlő és környéke
|
|
|
A Tamiya nagy számú stencilfeliratot ad a maketthez, de egy külön forgalmazott matricalapjukon továbbiakat is lehet vásárolni tőlük, ha valaki mégis kevésnek érezné
|
2025.10.26.
Utolsó módosítás: 2025.10.29.
Utolsó módosítás: 2025.10.29.