Pintér György - Múzeumi krimik
Ezt mondta egy Indiát megjárt ismerősöm, amikor szóba került Wagah-Attari határátkelőnél naponta bemutatott katonás(?) koreográfia, ami alapvetően a saját nemzeti érzés (túl)hangsúlyozásáról és a másik fél sértegetéséből, fenyegetéséből álló produkció komoly nézősereg szeme láttára.
No igen! De a történet sokkal korábban kezdődött. A szipojlázadás (1857) után a brit állam vette át Brit-India vezetését az addigi Kelet-Indiai Társaságtól és nyilvánította a hatalmas területű és lakosságú gyarmatot a "korona ékkövének". Ez az ékkő olcsó munkaerővel és nyersanyagokkal látta el a gyarmattartó Nagy Britanniát. Az első világháború idején egymillió brit-indiai katona harcolt hűségesen a birodalom oldalán és ez a helyzet a második világháború alatt is fennállt. Eddig kerek a történet. És most jön a "de".
A szubkontinens határai nem egyeznek meg India mai határaival. Annál jóval nagyobb területet fogtak körbe. A mai India mellett Pakisztán, Banglades és Mianmar (Burma) területe is odatartozott. Ezzel pedig az amúgy is sokféle nép, törzs által lakott terület a mainál is sokkal színesebb volt. Ráadásul két nagy vallás, a hinduizmus és az iszlám többszázmilliós követői éltek ott, színezve az viszonylag "kis" (három Magyarországnyi), alig 28-30 milliós, de annál harciasabb szikh vallás követőivel.
A második világháború után a háborús károkba, kiadásokba megrokkant Nagy-Britannia szabadulni igyekezett nagy gyarmatától. A brit befolyás csökkenésével véres összecsapások kezdődtek a muszlim és a hindu, a muszlim és a szikh és hindu és a szikh népesség csoportjai között. 1946 augusztusában Kalkuttában hatezer embert mészároltak le. Az erőszak Ravalpindiben folytatódott egy fél évvel később. Olaj volt a tűzre, hogy a szikh lakosság központját Pandzsábot, az 1947-es – íróasztalnál meghúzott határvonal ketté szakította. Az egyik fele a hindu többségű Indiához, a másik a frissen függetlenné vált, az iszlám hitet egy igaz hitként gyakorló Pakisztánhoz került. (Ráadásul Pakisztánhoz tartozó lett a Gangesz folyam torkolatában fekvő Kelet-Pakisztán, ami bengáli lakosságú, iszlám többségű terület volt.) Az iszonyatos vérengzések után több mint 15 millió ember menekült át a határon innen is onnan is. Ezzel szinte párhuzamosan kirobbant a két ország közötti első háború Kasmír birtoklásáért. Itt a Pakisztán támogatta törzsek fegyveresei lerohanták az addig többé-kevésbé önálló Kasmírt. Az uralkodó, Hari Szigh Indiától kért katonai segítséget. Ezt megkapta annak fejében, hogy Kasmír Indiához csatlakozik. Hogy miért fontos ez a többnyire 5000 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő hegyvidék? Mert itt húzódik az egyetlen útvonal, ami Kelet-Ázsiát Európával köt össze. A harcok a muszlim milíciák betörésével kezdődtek. Lendületes támadásuk elakadt, mert a harcosok leálltak fosztogatni és erőszakoskodni, gyilkolni. Így volt idő, hogy az indiai hadsereg lépjen. Lépett. A végeredmény: Kasmír harmada pakisztáni a többi indiai terület lett. 1965-ben újabb háború zajlott a két ország között, aminek eredményeképp gyakorlatilag nem változott semmi.
A következő menet a Pakisztán által mostohán kezelt Kelet-Pakisztánban kezdődött. Itt, gyakorlatilag az országrész létrejötte óta gondok voltak. A látszólagos kulturális ellentétek, az, hogy a helyi lakosok által beszélt bengáli nyelv nem volt hivatalos, helyette a számukra idegen urdut erőltették a pakisztáni vezetők. A hatvanas évek végére kialakult az a hozzáállás, hogy a Kelet-Pakisztánban élők elsősorban bengáliak és csak másodsorban iszlám hívők. Ráadásul 1971 márciusában a terület nagyobb önállóságát célul tűző Avami Liga nyerte a választásokat (avami = nép). A megszerezhető 169 képviselői helyből 167, a tartományi közgyűlés 300 helyéből 288-at. Világos, hogy a keleti tartományban – ami több mint ezer kilométerre volt az ország többi részétől – bekövetkezett változás nem dobta fel a központ kormány hangulatát. Sőt! Ha nem megy ésszel, akkor majd megy erővel. Miután a pakisztáni elnök gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a választások eredményét, erőszakos cselekményekre került sor. Ez pedig ürügyet/okot adott egy nyugat-pakisztáni fegyveres beavatkozásra, úgymond: rendteremtésre.
1971. március 25-én a pakisztáni hadsereg elfoglalta Dakkát, a tartomány fővárosát. Egy nappal később az Avami Liga szabad lábon lévő vezetője, amúgy a pakisztáni hadsereg bengáli nemeztiségű őrnagya kikiáltotta Banglades (Bengáli Haza) függetlenségét és elkezdődött a harmadik indiai-pakisztáni háború. A pakisztáni hadsereg több népirtó csapást hajtott végre. Ennek következtében tízmilliós nagységrendű menekülő lépte át India határát. A másik következmény, hogy a pakisztáni hadsereg bengáli feltöltésű alakulatai átálltak a függetlenségpárti erőkhöz.
Egy hónap kellett, amíg az indiai kormány megpróbált a nemzetközi szervezeteknél megoldást találni a beözönlő menekültek miatti problémákra. Nem talált. Így az "olcsóbb egy háború Pakisztán ellen" gondolata fogalmazódott meg. Első lépésként a menekültekből szervezett fegyveres csoportokat fegyverezték szinte hadsereg jellegűre alapozva a bengáli feltöltésű, átállt katonákra. A széleskörű indiai katonai lépésre azonban várni kellett őszig, hiszen az esős évszakban a folyam torkolat deltájában fekvő terület nehéz járművek számára járhatatlan lett volna. Októberben és novemberben az indiai csapatok, támogatva a bengáli gerillákat át-átcsaptak a határon. November 21-től már maradtak is a keleti tartomány területén. December 3-án a pakisztáni légierő megelőzőnek szánt csapást indított indiai repülőterek ellen. A forgatókönyv hasonló volt az izraeliek négy évvel korábbi arab országok elleni elsöprő erejű légicsapásához azzal a különbséggel, hogy ez valójában sikertelen volt. Az abból is látszik, hogy még aznap este az indiaiak válaszcsapása jóval keményebb volt. India elindította a hadseregét. Egyfajta villámháború zajlott, ahol érdekesség: mindkét oldal használt PT-76-os úszó harckocsikat, ami érthető a terepadottságok ismeretében. A pakisztáni erők alapvetően amerikai és némi kínai fegyverzettel voltak ellátva. Az indiaiak brit és szovjet forrásból fegyverkeztek. A harcok a tengeren is folytak. Itt Karacsi kikötője kapta a legtöbb indiai támadás, míg a Bengáli-öböl lezárásával sikerült elvágni a pakisztáni utánpótlást is.
A nem egészen két hétig tartó harcok december 16-án értek véget, a dakkai pakisztáni erők kapitulációjával. A nyugati fronton is az indiaiak győzedelmeskedtek.
December 17-én befejeződött a háború... vagy csak abbamaradt?
Időközben mindkét állam atomhatalommá vált. Hogy ez kinek megnyugtató?
oneindia.com
ujkor.hu
hu.wikipedia.org
britannica.com
https://timesofindia.indiatimes.com/city/chandigarh/1971-war-blitzkrieg-forced-pakistan-to-retreat-sans-fight/articleshow/87456203.cms
https://www.facebook.com/groups/sikhmilitaryhistoryforum/posts/26283606881226993/
No igen! De a történet sokkal korábban kezdődött. A szipojlázadás (1857) után a brit állam vette át Brit-India vezetését az addigi Kelet-Indiai Társaságtól és nyilvánította a hatalmas területű és lakosságú gyarmatot a "korona ékkövének". Ez az ékkő olcsó munkaerővel és nyersanyagokkal látta el a gyarmattartó Nagy Britanniát. Az első világháború idején egymillió brit-indiai katona harcolt hűségesen a birodalom oldalán és ez a helyzet a második világháború alatt is fennállt. Eddig kerek a történet. És most jön a "de".
Az 1971-es harcok helyszínei
A szubkontinens határai nem egyeznek meg India mai határaival. Annál jóval nagyobb területet fogtak körbe. A mai India mellett Pakisztán, Banglades és Mianmar (Burma) területe is odatartozott. Ezzel pedig az amúgy is sokféle nép, törzs által lakott terület a mainál is sokkal színesebb volt. Ráadásul két nagy vallás, a hinduizmus és az iszlám többszázmilliós követői éltek ott, színezve az viszonylag "kis" (három Magyarországnyi), alig 28-30 milliós, de annál harciasabb szikh vallás követőivel.
A második világháború után a háborús károkba, kiadásokba megrokkant Nagy-Britannia szabadulni igyekezett nagy gyarmatától. A brit befolyás csökkenésével véres összecsapások kezdődtek a muszlim és a hindu, a muszlim és a szikh és hindu és a szikh népesség csoportjai között. 1946 augusztusában Kalkuttában hatezer embert mészároltak le. Az erőszak Ravalpindiben folytatódott egy fél évvel később. Olaj volt a tűzre, hogy a szikh lakosság központját Pandzsábot, az 1947-es – íróasztalnál meghúzott határvonal ketté szakította. Az egyik fele a hindu többségű Indiához, a másik a frissen függetlenné vált, az iszlám hitet egy igaz hitként gyakorló Pakisztánhoz került. (Ráadásul Pakisztánhoz tartozó lett a Gangesz folyam torkolatában fekvő Kelet-Pakisztán, ami bengáli lakosságú, iszlám többségű terület volt.) Az iszonyatos vérengzések után több mint 15 millió ember menekült át a határon innen is onnan is. Ezzel szinte párhuzamosan kirobbant a két ország közötti első háború Kasmír birtoklásáért. Itt a Pakisztán támogatta törzsek fegyveresei lerohanták az addig többé-kevésbé önálló Kasmírt. Az uralkodó, Hari Szigh Indiától kért katonai segítséget. Ezt megkapta annak fejében, hogy Kasmír Indiához csatlakozik. Hogy miért fontos ez a többnyire 5000 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő hegyvidék? Mert itt húzódik az egyetlen útvonal, ami Kelet-Ázsiát Európával köt össze. A harcok a muszlim milíciák betörésével kezdődtek. Lendületes támadásuk elakadt, mert a harcosok leálltak fosztogatni és erőszakoskodni, gyilkolni. Így volt idő, hogy az indiai hadsereg lépjen. Lépett. A végeredmény: Kasmír harmada pakisztáni a többi indiai terület lett. 1965-ben újabb háború zajlott a két ország között, aminek eredményeképp gyakorlatilag nem változott semmi.
A következő menet a Pakisztán által mostohán kezelt Kelet-Pakisztánban kezdődött. Itt, gyakorlatilag az országrész létrejötte óta gondok voltak. A látszólagos kulturális ellentétek, az, hogy a helyi lakosok által beszélt bengáli nyelv nem volt hivatalos, helyette a számukra idegen urdut erőltették a pakisztáni vezetők. A hatvanas évek végére kialakult az a hozzáállás, hogy a Kelet-Pakisztánban élők elsősorban bengáliak és csak másodsorban iszlám hívők. Ráadásul 1971 márciusában a terület nagyobb önállóságát célul tűző Avami Liga nyerte a választásokat (avami = nép). A megszerezhető 169 képviselői helyből 167, a tartományi közgyűlés 300 helyéből 288-at. Világos, hogy a keleti tartományban – ami több mint ezer kilométerre volt az ország többi részétől – bekövetkezett változás nem dobta fel a központ kormány hangulatát. Sőt! Ha nem megy ésszel, akkor majd megy erővel. Miután a pakisztáni elnök gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta a választások eredményét, erőszakos cselekményekre került sor. Ez pedig ürügyet/okot adott egy nyugat-pakisztáni fegyveres beavatkozásra, úgymond: rendteremtésre.
Indiai PT-76 Dakka felé
1971. március 25-én a pakisztáni hadsereg elfoglalta Dakkát, a tartomány fővárosát. Egy nappal később az Avami Liga szabad lábon lévő vezetője, amúgy a pakisztáni hadsereg bengáli nemeztiségű őrnagya kikiáltotta Banglades (Bengáli Haza) függetlenségét és elkezdődött a harmadik indiai-pakisztáni háború. A pakisztáni hadsereg több népirtó csapást hajtott végre. Ennek következtében tízmilliós nagységrendű menekülő lépte át India határát. A másik következmény, hogy a pakisztáni hadsereg bengáli feltöltésű alakulatai átálltak a függetlenségpárti erőkhöz.
Egy hónap kellett, amíg az indiai kormány megpróbált a nemzetközi szervezeteknél megoldást találni a beözönlő menekültek miatti problémákra. Nem talált. Így az "olcsóbb egy háború Pakisztán ellen" gondolata fogalmazódott meg. Első lépésként a menekültekből szervezett fegyveres csoportokat fegyverezték szinte hadsereg jellegűre alapozva a bengáli feltöltésű, átállt katonákra. A széleskörű indiai katonai lépésre azonban várni kellett őszig, hiszen az esős évszakban a folyam torkolat deltájában fekvő terület nehéz járművek számára járhatatlan lett volna. Októberben és novemberben az indiai csapatok, támogatva a bengáli gerillákat át-átcsaptak a határon. November 21-től már maradtak is a keleti tartomány területén. December 3-án a pakisztáni légierő megelőzőnek szánt csapást indított indiai repülőterek ellen. A forgatókönyv hasonló volt az izraeliek négy évvel korábbi arab országok elleni elsöprő erejű légicsapásához azzal a különbséggel, hogy ez valójában sikertelen volt. Az abból is látszik, hogy még aznap este az indiaiak válaszcsapása jóval keményebb volt. India elindította a hadseregét. Egyfajta villámháború zajlott, ahol érdekesség: mindkét oldal használt PT-76-os úszó harckocsikat, ami érthető a terepadottságok ismeretében. A pakisztáni erők alapvetően amerikai és némi kínai fegyverzettel voltak ellátva. Az indiaiak brit és szovjet forrásból fegyverkeztek. A harcok a tengeren is folytak. Itt Karacsi kikötője kapta a legtöbb indiai támadás, míg a Bengáli-öböl lezárásával sikerült elvágni a pakisztáni utánpótlást is.
A nem egészen két hétig tartó harcok december 16-án értek véget, a dakkai pakisztáni erők kapitulációjával. A nyugati fronton is az indiaiak győzedelmeskedtek.
December 17-én befejeződött a háború... vagy csak abbamaradt?
Időközben mindkét állam atomhatalommá vált. Hogy ez kinek megnyugtató?
Kilőtt pakisztáni harckocsik
Források
oneindia.com
ujkor.hu
hu.wikipedia.org
britannica.com
https://timesofindia.indiatimes.com/city/chandigarh/1971-war-blitzkrieg-forced-pakistan-to-retreat-sans-fight/articleshow/87456203.cms
https://www.facebook.com/groups/sikhmilitaryhistoryforum/posts/26283606881226993/
|
|
A gyarmati India területein létrejött négy új független állam
|
|
|
Az indiai erők hadmozdulatai Kelet-Pakisztánban 1971-ben
|
|
|
Indiai MiG-ek
|
|
|
Indiai katona egy HSN-löveggel
|
|
|
Indiai katonák egy PT-76-os mellett
|
|
|
Indiai PT-76 Dakka felé
|
|
|
Indiai tűzérség egy brit löveggel
|
|
|
Kilőtt pakisztáni harckocsik
|
|
|
Az 1971-es harcok helyszínei
|
|
|
Menetben a PT-k
|
2026.01.06.