A Karintiát délről határoló Karavankák Európa leghosszabb hegyvonulata. A kelet-nyugati irányban 120 kilométeres képződmény az olasz-osztrák-szlovén hármashatártól indul keletnek. Északról a Dráva szegélyezi és azzal együtt kanyarodik délkeletnek, amikor átlépi a szlovén határt, majd a Maribor-Ljubljana autópályát elérve enyészik el dombságként.
Átkelési lehetőségek Karintia déli határán
Középen a "W" jelöli a Wurzenpass-t.
forrás: https://phaidra.univie.ac.at/detail/o:1339741
A nagy háború közvetlen harcai éppen elkerülték. Az Isonzó frontvonala a hármashatártól kb. 30 km-re délre kezdődött és onnan tartott délnek. A háború után az olaszok és a délszlávok próbáltak területet kihasítani Karintiából, emiatt komoly önvédelmi harcok folytak 1918 és '20 között (
https://en.wikipedia.org/wiki/Austro-Slovene_conflict_in_Carinthia). A szerb-horvát-szlovén csapatok egészen a Dráváig nyomultak előre, a Wurzenpasstól délre eső területek ekkor kerültek el Ausztriától. Az ezt megerősítő St. Germain-i békére utalnak a környező határkövek feliratai is ("St. Germain 10. Sept. 1919"). Karintia többi vitatott része maradt osztrák fennhatóság alatt, erről az 1920. október 10-én tartott népszavazás döntött. Ennek napja ma is ünnepnap a tartományban.
A második világháborúban a Balkán felé akadályozta az összeköttetést, ezért a németek könnyíteni akarták a forgalmat Klagenfurt és Bled között. Az útvonal a Loibl-hágón keresztezte a vonulatot, lejjebb akartak ásni egy rövidítést. A mauthauseni koncentrációs táborból hoztak ide kényszermunkásokat, akik kegyetlen körülmények között építették meg a 2x3 méter szelvényű alagutat. Ezt végül az 50-es években adták át a közforgalomnak.
A Loibl-alagút építésén dolgozó rabok emlékműve
A Karavankák a második világháborúban is hadszíntérré vált, amikor vagy a partizánokat, vagy a Balkánról visszavonuló SS-alakulatokat üldözték. A háború végén Tito partizánjai még Klagenfurtot is elfoglalták. Néhol még most is találni repeszeket a törmeléklejtőkön.
Repeszdarabok a Karavankák északi törmeléklejtőjén
A hidegháborúban Karintia hegyeit rendkívüli mértékben megerődítették, mivel a Karavankák közvetlenül a Varsói Szerződéstől választották el Ausztriát. Keletről, Magyarország felől egy széles dombságot kell leküzdeni Grácig. Ezután a Lavanttali-Alpok szintén 2000-es hegyei állják útját annak, akinek frissen csapolt Villacher Märzenre támad kedve.
A déli határhegységet csak három hágó keresztezi, ezekre kellett koncentrálni a védelmet. Ezek közül a Wurzenpass van legnyugatabbra, itt található a ma már múzeumként szolgáló katonai bázis, ami a hágó felől érkező szerpentint tartotta szemmel. Kb. 1000 méter magasan vagyunk, de a terep nagyon meredek, tagolt. A látogatók is csak egy meglehetősen rossz úton, gyalog tudják megközelíteni. Csak párszáz méter, de békeidőben is kellemetlen.
Charioteer 83,4 mm-es löveggel, páncélozott fedezékben
Az egy hektáron elterülő "Wurzen/73 zárállás" 1963-97 között működött és 2005 óta látogatható. A bejáratnál a tulajdonos, dr. Scherer ezredes fogadja a vendégeket, aki egyben a létesítmény utolsó parancsnoka is. A kivonás után szerette volna megőrizni a védműveket az utókornak, a béke jegyében. Igen, doktor, ugyanis ő írta azt a remek disszertációt Karintia erődjeiről, ami nemrég a fórumban is felbukkant. Akit érdekel a téma, annak nagyon ajánlott, rendkívül érdekes olvasmány:
https://phaidra.univie.ac.at/detail/o:1339741.
Pár órát el lehet tölteni a földalatti bunkerek és az azokat összekötő fedett futóárkok felfedezésével. Egy részükben megőrizték a berendezést is, néhol felmászhatunk a forgatható lövegtornyokba, páncélkupolákba. A bázison keverednek az eredeti és az idehozott eszközök. Például vannak itt eredeti Centurion-tornyok, valamelyik még a hírhedt álcázó faházikó alatt. De jóval több a kiszuperálás után idehozott löveg, harckocsitorony, sőt páncéllemezekkel burkolt bunkereket is áthoztak. Még egy kis kacsaúsztatót is kialakítottak, ahol rohamcsónakokat, kishajókat helyeztek el. Láthatóan igyekeztek beszerezni minél több, az erődítéseknél használt eszközt és haditechnikát, néhol elég kreatívan. Például a Pandur prototípusa, amit robbantásos teszteknél használtak, "aknára futva" lett életnagyságú dioráma.
Láthatunk némi jugoszláv technikát is, de a szovjetek 1955-ös kivonulása után továbbszolgáló osztrák T-34-esekből is jutott ide. Valamelyiknek csak a tornya szolgál erődítésben, de egy kibelezett példányba be is mászhatunk a hasára vágott lyukon keresztül.
Nincs minden tip-top állapotban, néhol hiányos a technika, a futóárkok betonelemei nagyon elmozdultak, de látszik az igyekezet, hogy bemutassák az osztrák erődtechnikát. Amihez nem jutottak hozzá, azt megpróbálták imitálni, például az üvegszálból lemásolt T-72 tornyot, vagy a faházikóból kikandikáló 25-ös KG-csövet, mint ágyút. A bázis eredeti részei műemlékvédelem alatt állnak, így ha jól sejtem, paradox módon nem használhatnák a harcoló felek egy esetleges konfliktusban.
A 10 eurós belépő kifejezetten barátni. A pénztárnál remek ajándékbolt található, ahol válogathatunk a monarchiás és későbbi osztrák hadtörténelem könyveiből. 12 euróért 2 percet utazhatunk egy Saurer lövészpáncéloson, amit rendesen megtépnek a meredek úton. Ha megéheztünk, a látogatás végén remek Kanonengulascht ehetünk - bár kétlem, hogy Gulaschkanone-ban készült. A sorrend fontos! Előbb a tankozás, majd a bunkerek zárt terei és csak utána a Gulasch!
A sisakra szükség is lesz az út során
További információk:
https://bunkermuseum.at