Volt egy háború, amit kevesebbet emlegetünk egy másik ugyanazon a földön vívott háborúval szemben. Ha valakinek azt mondják, Vietnám, nagy eséllyel az amerikai filmeposzok, „A szakasz”, az „Apokalipszis most” (bár az Kambodzsa), „Rambo 2”, „Katonák voltunk”, „Jó reggelt, Vietnám!” és még egy csomó filmcím ugrik be. De volt ezt megelőzően egy, „első indokínai háború”-nak nevezett harc. Itt a hazai pályán a vörös sarokban a Việt Minh, (nem Vietkong! az akkor még nem volt!) teljes nevén Việt Nam Ðộc Lập Ðồng Minh Hội (Liga Vietnám Függetlenségéért), a másik, a kék sarokban a Francia Unió fegyveres erői, a francia idegenlégió csapatai, törzsi harcosok. Őket nevezzük egyszerűen franciáknak, de csak a könnyebbség kedvéért. Francia-Indokína három ma létező ország területét jelenti. Vietnám mellett Laosz és Kambodzsa területét és azok soknyelvű, sokhagyományú, kultúrájú népeit foglalta magában. No, ezt a területet hódította meg Franciaország még a XIX. század második felében. A francia uralmat degradálta kisegítő szerepre a japán támadás 1941-ben. A gyarmati tisztviselők kiszolgálták a megszállókat, lévén, a Petain-féle, kollaboráns kormány oldalán álltak. A vietnámiaknak mindegy volt, hiszen egyik is másik is idegen hatalom volt, így testvériesen megosztották a pofonokat ide is, oda is. Némi fegyver jutott Kínából és a későbbi nagy ellenségtől, az amerikaiaktól is. No, de mindennek vége szakad egyszer. 1945. szeptember 2-án egy Nguyễn Tất Thành nevű, ekkor 55 éves ritkás szakállú emberke, Hanoiban kikiáltotta a Vietnámi Demokratikus Köztársaságot. Ja, hogy nem így tudjuk? Pedig ez az igazság! Felvett nevét ismerte meg a világ. Ő volt Hồ Chí Min. (Neveztek el róla később tanárképző főiskolát, várost, de még ösvényt is.) Ez a kijelentés a független Vietnámról mogorvává tette a franciákat, akiknek eszébe sem volt odahagyni gyarmataikat. Délen, a Mekong deltájánál meg brit csapatok jelentek meg rendet tenni. Ez is jól kezdődik! Kirobbant egy háború. Persze eltartott egy ideig, amíg a helyi erők megszerveződtek, de 1946. decemberében fellángoltak a harcok. Gerillaháború kezdődött, ami úgy tűnt nem vezet sehová, amikor beleszólt a dolgokba a világtörténelem. Az ország északi szomszédjában egy Mao nevű vezető Vörös Hadserege nyerte a házibajnokságot Csang Kai-sek nemzeti válogatottja ellen. Ettől kezdve elkezdett ömleni a korszerű könnyű- és nehézfegyverzet a Viet Minh táboraiba. Persze így sem ment sem gyorsan, sem könnyen a dolog. Miután a Viet Minh kommunista vezetésű szervezet volt, az amerikaiak, akik sikítófrászt kaptak a vörös színtől, anyagilag, fegyverrel és logisztikával kezdték támogatni a franciákat. Másféle segítségre éppen nem értek rá, mert éppen el voltak foglalva egy másik háromnevű ember Kim Ir szen Koreája elleni háborúval. Így a háború elhúzódott. Végül a nagy francia stratégák elhatározták, hogy csapdába csalják a Vietnámi Néphadsereget. 1952-ben még komoly vereséget szenvedtek a jobban felszerelt francia csapatoktól a Na San-i csatában, de Giap, a vietnámi csapatok főparancsnoka ebből is tanult. Elkezdődött a franciák „Castor”-hadművelete, ami nagyban hasonlított a két évvel korábban sikert hozó lépésekhez. Becsalni az ellenséget egy olyan területre, ahol teljes tűzuralmat kialakítva pusztíthatják el a néphadsereg csapatait. A stratégiai fontosságú, fél Észak-Vietnámot és Laoszt ellátó repülőtér volt a csali. Ezt öt domb vette körül. Ezeket francia ejtőernyősök szállták meg. Mivel a megvédendő terület túl nagy volt, így a franciák egymást is fedező erődítményeket építettek, feltételezve (rosszul), hogy a terepviszonyok miatt a vietnámiak nem tudnak tüzérséget telepíteni a környező hegyekbe. Az erődöket szépen hangzó francia női nevekkel jelölték Anne-Marie, Béatrice, Claudine, Dominique, Eliane, Françoise, Huguette, Isabelle. A másik elgondolása a franciáknak az volt, hogy Giap nem tudja sem élelmezni, sem lőszerrel ellátni csapatait, lévén, hogy az ő bázisai messze voltak. Bár a kommunista Kína 600 teherautó adott a Viet Minh-nek, az utánpótlás keskeny dzsungelösvényeken, kenyérgőzzel működött. Az itt összegyűlt csaknem 50 ezres sereget 15 ezer ellátó táplálta, látta el lőszerrel, üzemanyaggal, húzta fel a hegyek járhatatlan oldalán a lövegeket a megfelelő állásaikba. A harc azzal kezdődött, hogy a japánok által hátrahagyott repülőtér környékére 9000 ejtőernyős érkezett és megszállta tehát a repülőtér környékét és Nam Youm folyócska mindkét partját. Kiépítették az erődöket és az összekötő vonalakat. 1954 elején újabb hullámban 4000 fő erősítés érkezett. Ezeket a munkákat akkor még kis létszámú Viet Minh alakulatok meg sem próbálták akadályozni. Persze nem tétlenkedtek ők sem. A 800 kilométerre fekvő kínai határtól kiépült egy utánpótlási hálózat, ahol 20 ezer főnyi hordártömeg cipelte kézben, tolta kerékpáron, vitte a hátán az úton elfogyasztva 4 kiló rizst, hogy 1 kiló eljusson a harcolókhoz. Ugyanők 200 nagykaliberű ágyút helyeztek tüzelőállásba. Ezzel a Viet Minh tüzérsége nagyjából a háromszorosa lett a francia védők rendelkezésére álló lövegmennyiségnek. Végül március 13-én beindult ez a tűzözön. 9000 lövedéket lőttek ki a vietnámi tüzérek, majd egy lendülettel lerohanták Gabrielle és Beatrice erődöket. Ide ejtőernyősöket vezényeltek a franciák. Ekkor derült ki, hogy a Viet Minh légvédelmi lövegekkel és géppuskákkal is rendelkezik. A vietnámiak az emberhullám taktikát alkalmazták kezdetben, ami komoly véráldozattal járt. Váltani kellett. Így a vietnámi tüzérség folyamatosan tűz alatt tartotta a kifutópályákat, valamint őrületes mennyiségű futóárkot ástak a francia tűzfészkeket megközelítendő. Időközben beérkeztek a vietnámi BM-13 sorozatvetők is. Ezzel eldőlt az utolsó erőd sorsa és a csata kimenetele is. A végső roham felszámolta a francia ellenállás utolsó állásait is. A foglyul esett franciákat egyfajta „halálmenetben” vitték el. Összességében halottakban csaknem 3000, sebesültekben 5500 hadifoglyokban csaknem 11000 fő volt a francia veszteség. (A fogságból körülbelül a foglyok harmada került ki élve.) A vietnámiak veszteségeit halottakban, sebesültekben 23 ezer főre teszik. A francia vereség után megszületett a genfi szerződés. Eszerint a 17. foknál (DMZ) ideiglenesen kettéosztják az országot. Az északi országrész vezetője a győztes Viet Minh lesz. A két ország rész, a Bao Dai uralta dél és az északi országrész egyesítéséről minden fontos dologról egy népszavazás dönt. Mivel a délen urakodó körök tartottak – nem ok nélkül - a Viet Minh győzelmétől, azt a szavazást nem rendezték meg, azaz lazán felrúgták a megállapodást. Így kialakult az amerikai támogatású Dél és a kommunista vezetésű Észak. Pont tíz évvel később, augusztusban lezajlott a tonkini incidens, amiben az amerikaiak állítása szerint álnok észak-vietnámi naszádok támadtak rá a Maddox rombolóra, ami dél-vietnámi kommadósok északra történő betörését támogatta. Aztán ez két nappal később ismétlődött. Ezt pedig egy magára valamit adó világhatalom nem tűrhette! Két nappal később – állítólag – újabb támadás érte az amerikai hajó. No ez a támadás az élénk fantázia terméke volt, ahogy ezt az amerikai szenátus vizsgálóbizottsága megállapította. Ez utóbbi támadás adott okot az amerikaiak vietnámi háborújára. A csatáról a franciák 1992-ben filmet forgattak az eredeti helyszínek felhasználásával. https://tiboru.substack.com/p/a-tonkin-incidens https://www.vietnam.vn/hu/69-nam-chien-thang-dien-bien-phu-su-kien-mang-gia-tri-va-tam-voc-thoi-dai

Vietnám zászlaja

Légvédelmi géppuskák

Roham március 13-án

Győzelmi zászló a Him Lam erődön

Győzelmi zászló

Francia hadifoglyok Dien Bien Phu-nál 1954-ben

Díszszemle a győzelem évfordulóján

Győzelmi emlékmű Hanoiban

A Maddox amerikai romboló

2026.01.30.
Utolsó módosítás: 2026.02.17.

Értékeld a cikket! ?

A cikket csak bejelentkezett felhasználók értékelhetik. Bejelentkezés, regisztráció

Szólj hozzá! ?

Megjegyzést csak bejelentkezett felhasználók írhatnak. Bejelentkezés, regisztráció