Curtiss SB2C-4 Helldiver (Special Edition)
1:72, Academy
Pintér György - Múzeumi krimik
A típus történetéről túl sokat nem akarok írni. Az amerikai haditengerészet SBD Dauntless zuhanóbombázójának felváltására fejlesztette ki a Curtiss cég. Eléggé balszerencsésen indult a karrierje, balesetekkel tarkítva. Főleg az első szériáknál volt sok probléma a nem megfelelő anyagok felhasználása, vagy tervezési hibák miatt. A későbbi szériáknál ezek nagy részét kiküszöbölték, ám ennek ellenére sem lett népszerű a könnyebb Dauntless- hez szokott pilóták körében. Ami nem különösebben meglepő, hiszen például csak az SB2C-5 változatnál jelent meg a pilótafülkében az oldalkonzol, a korábbi típusoknál oda építették a különböző kapcsolókat, kezelőszerveket, ahol éppen helyet találtak nekik.
Sokak szerint az, hogy a típus mégis viszonylag komoly szerepet kapott a háború második felében, egyedül a Curtiss vezetőinek kiterjedt politikai kapcsolatainak köszönhető.
Akár így, akár úgy, a szövetségesek gépei közül ez a típus süllyesztette el a legtöbb hajót a csendes- óceáni hadszíntéren, annak ellenére is, hogy csak 1943 novemberében került először bevetésre.
A nem hivatalos becenév (the Beast) egy kezdő pilótától származik, aki egy izzasztó leszállás után csak ennyit tudott kibökni: Istenem, micsoda fenevad.
A makett
Egy angol internetes áruházból jutottam hozzá a készlethez, postával együtt 20 fontért. A dobozban két szürke és egy átlátszó öntőkeretet találtam, összesen kb. 90 alkatrésszel, keretenként külön csomagolva. Az alkatrészeket átnézve beszívódással sehol, sorjával elvétve, kilökő tüskenyommal annál többször találkoztam. Utóbbiból valóban jutott mindenhova: a légcsavarra, főfutó kerékre (kerekenként három!), a fülkébe, főfutó aknába, bombatérbe. Ezek eltüntetésével kezdtem a munkát, ami nem is volt olyan egyszerű, különösen az egyébként gyönyörűen részletezett bombatérből, és a bordázott futóaknákból.
Az építési útmutató nem a megszokott vonalas rajzokkal van ékesítve, hanem térhatású rajzokkal.
Hogy mitől lett ez ’Special Edition’? A „mezei” kiadáson felül kapunk egy külön fóliázott csomagot, a Cartograf által gyártott szépséges matricaívvel, az Eduard öntapadó maszkjával, és ami a legfontosabb, a fotómaratott féklapokkal. Ez a maratás híven utánozza az eredeti perforált féklapot a fogazott kilépőéllel. Ráadásul elkészíthető teljesen nyitott zuhanófékkel, és úgy is, hogy csak az alsó féklap van nyitva. Az extra anyagokhoz kapunk még egy útmutatót, a festési variációk háromnézeti rajzaival és a stencilek elhelyezési vázlatával.
A matricaíven kapott festési változatok:
1. VB- 83 egység a USS Essex fedélzetéről, 1945. Némi gondolkodás után ezt a lehetőséget választottam, mivel egyedül ez volt a korábbi, háromszínű tengerészeti kamuflázzsal ellátva. A VB- 83 ’45 márciusától a japán kapitulációig vett részt a harcokban. A szóban forgó, 207- es lajstromszámú gépről egy fotót találtam, ez április elsején készült.
2. VB- 84 USS Bunker Hill, 1945. Ez a gép a Tokió elleni februári támadások idején használt sárga orrgyűrűt viseli, egyébként egyszínű (sea blue).
3. A parti őrség gépe, 1945 decemberéből. Szintén egyszínű kamuflázzsal, sárga Rescue jelzésekkel.
Beszereztem még az Eduard Zoom maratott készletét, ami főleg -az egyébként gyárilag is részletes- fülke feljavításához tartalmaz alkatrészeket.
Az építés
Első lépésként szikével kivágtam a szárnyakból a féklapot, ide kerültek később a maratott alkatrészek.
Alapvetően az útmutatóban megadott sorrendben haladtam, miután a fülke megkapta a nekem tetszően előállított zöld színt (interior green), illetve a műszerek fotómaratott előlapja is a helyére került. A bombatér gyárilag csak nyitott helyzetben készíthető el, amihez két 500 fontos bombát készleteztek. A motort kiegészítettem gyújtáskábelekkel, ez a végeredményen alig látszik. Ezen kívül még a fegyverek csöveit cseréltem ki injekciós tűből vágott darabokra.
A két törzsfél összeragasztása előtt kell beépíteni a fékezőhorgot, ami természetesen a későbbi munkák közben letört, így legalább nem kellett tovább kerülgetni. A bombateret üresen hagytam festés előtt, erről később még lesz szó. Az illeszkedéssel komoly gond nem volt, minimális tömítést igényelt csak a törzs alsó részén. A törzsfelek összeragasztása után került helyére a motorburkolat, amin a hűtőzsalukat szikével kissé elválasztottam egymástól. A szárnyak illeszkedésénél sem volt hézag, a vízszintes vezérsíkok viszont kissé lazábban mentek a helyükre, ott tömítettem egy keveset. Nagy dilemma volt, hogy mikor ragasszam be helyükre a féklapokat. Végül úgy döntöttem, hogy még festés előtt. Mivel a zuhanóféket zárt, a féklapot nyitott helyzetben akartam megvalósítani, körültekintően, többszöri próbálgatással, csiszolgatással kellett beilleszteni.
A festés
A világosszürke alapozás után a panelvonalak mentén sötétebb szürke illetve fekete színnel előárnyékoltam, majd először a fehér, majd a középkék (intermediate blue), végül a sötétkék (sea blue) színt fújtam, blue tac- os maszkolással. Model Master és Humbrol enameleket használtam.
Ugyan a USS Essex hordozó jelzéseit matricákkal is feltehettem volna, inkább a festést választottam. Még a tavaszi, mosonmagyaróvári kiállításon láttam ezt a makettet, ugyanezzel a festéssel, gyorsan le is fényképeztem. Mivel a jelzések a perforált lapok felületét is érintik, kíváncsi voltam, hogy matricázott- e a kolléga. A képeket látva kiderült, egyszerűen úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a jelzéseket kb. 2 cm-rel elcsúsztatta a szárnyvégek felé.
A jelzések fújásához a maszkolás elkészítése a szárny felső felületén és a farokrészen nem volt nagy művészet, viszont a szárny alsó részén a rakétaindító csonkok miatt már nem volt olyan egyszerű. A matricán ezeknek a helye egyébként ki van vágva. A jelzések elkészítése után következett még egy komolyabb maszkolási munka, hiszen a nyitott féklapok belső felülete piros volt, én meg már a helyükre ragasztottam ezeket. A matricák helyett festéssel készültek a szárnytövekben lévő csúszásgátlós „járdák” is.
Miután minden szín a helyén volt, kapott a gép két vékony réteg Future-t, előkészítve a felületet a matricázáshoz. Nem tudom, mit rontottam el a matricák felhelyezésénél, de az egyébként tökéletes Cartograf matricák alatt milliónyi kis fénylő buborék maradt. A következő két napot azzal töltöttem, hogy ezektől a buborékoktól próbáltam megszabadulni egy tű és a Gunze matricalágyítója segítségével, több- kevesebb sikerrel. Mikor meguntam a matricák kínzását, a fehér stencileket átfújtam egy kis sötétkékkel, hogy ne legyenek annyira rikítóak. Ezután újabb réteg Future, majd a panelvonalak befolyatása következett. Végül egy kis Tamiya Flat Base- t kevertem a Future- höz és azzal fújtam le az egész felületet, beállítva a festés fényét.
Ahogy az lenni szokott, ilyenkor kezdett gyanús lenni az egyik matrica helye. A főfutó ajtókra felfestett lajstromszámokat inkább a felső borítólemezre kellett volna tennem, nem a gyári útmutató által javasolt alsóra. Legalábbis a képeken csak ott láttam őket. Mindegy, ez már így marad.
A gépet nem nagyon akartam koszolni, koptatni, mivel a Helldiverekről készült fotókon meglepő módon nem nagyon látható szennyeződés vagy erős festékkopás (a később, a franciák által Indokínában használt példányokat kivéve). A maketten az alsó felületek tűnnek egyedül viseltesebbnek. Valahol azt olvastam, a tengerészeti gépeken itt jelentkezik először a festés öregedése. Hogy ebben mennyi az igazság, azt nem tudom.
A végszerelés
A festés után kerültek helyére a különböző antennák, Pitot csövek, futóművek, kipufogó csonkok, légcsavar valamint a bombák és bombatérajtók. Probléma csak utóbbiaknál volt, a bombatér ugyanis kissé szűkösnek bizonyult. A két darab 500 fontos bomba még csak- csak kiférne a nyíláson, viszont a kivetővilla már tutira nem. Ekkor esett le, miért is ad az Eduard a nagyobb (és drágább) maratáskészletéhez bombatérajtókat.
Az illesztésekről csak annyit, hogy a légcsavar, a kipufogó csonkok, valamint a főfutószárak és a kerekek is ragasztás nélkül kerültek a helyükre. Az orrsegédszárnyat nyitott állapotban, a parkolóhelyzetnek megfelelően rögzítettem. Az antennahuzalok a barátnőm hajszálából készültek, így festeni sem kellett őket.
Összegzésként ajánlom mindenkinek a makettet, aki nem riad vissza egy kis sebészkedéstől (féklapok helyének kivágása), illetve a papíron kissé bonyolultnak tűnő fotómaratott féklap hajtogatásától. Akit érdekel a típus, és hozzá tud jutni, mindenképpen szerezze be a makettet, megéri az árát. Egy nálam ügyesebb/türelmesebb/tapasztaltabb makettező igazán mutatós kis gépet dobhat össze a készletből.
Ajánlott olvasmányok:
Squadron Signal No.54 SB2C Helldiver in action
In detail & scale 52. SB2C Helldiver
Crowood Aviation Series SB2C Helldiver
Osprey Combat Aircraft 3- Helldiver units of world war 2
Sokak szerint az, hogy a típus mégis viszonylag komoly szerepet kapott a háború második felében, egyedül a Curtiss vezetőinek kiterjedt politikai kapcsolatainak köszönhető.
Akár így, akár úgy, a szövetségesek gépei közül ez a típus süllyesztette el a legtöbb hajót a csendes- óceáni hadszíntéren, annak ellenére is, hogy csak 1943 novemberében került először bevetésre.
A nem hivatalos becenév (the Beast) egy kezdő pilótától származik, aki egy izzasztó leszállás után csak ennyit tudott kibökni: Istenem, micsoda fenevad.
A makett
Egy angol internetes áruházból jutottam hozzá a készlethez, postával együtt 20 fontért. A dobozban két szürke és egy átlátszó öntőkeretet találtam, összesen kb. 90 alkatrésszel, keretenként külön csomagolva. Az alkatrészeket átnézve beszívódással sehol, sorjával elvétve, kilökő tüskenyommal annál többször találkoztam. Utóbbiból valóban jutott mindenhova: a légcsavarra, főfutó kerékre (kerekenként három!), a fülkébe, főfutó aknába, bombatérbe. Ezek eltüntetésével kezdtem a munkát, ami nem is volt olyan egyszerű, különösen az egyébként gyönyörűen részletezett bombatérből, és a bordázott futóaknákból.
Az építési útmutató nem a megszokott vonalas rajzokkal van ékesítve, hanem térhatású rajzokkal.
Hogy mitől lett ez ’Special Edition’? A „mezei” kiadáson felül kapunk egy külön fóliázott csomagot, a Cartograf által gyártott szépséges matricaívvel, az Eduard öntapadó maszkjával, és ami a legfontosabb, a fotómaratott féklapokkal. Ez a maratás híven utánozza az eredeti perforált féklapot a fogazott kilépőéllel. Ráadásul elkészíthető teljesen nyitott zuhanófékkel, és úgy is, hogy csak az alsó féklap van nyitva. Az extra anyagokhoz kapunk még egy útmutatót, a festési variációk háromnézeti rajzaival és a stencilek elhelyezési vázlatával.
A matricaíven kapott festési változatok:
1. VB- 83 egység a USS Essex fedélzetéről, 1945. Némi gondolkodás után ezt a lehetőséget választottam, mivel egyedül ez volt a korábbi, háromszínű tengerészeti kamuflázzsal ellátva. A VB- 83 ’45 márciusától a japán kapitulációig vett részt a harcokban. A szóban forgó, 207- es lajstromszámú gépről egy fotót találtam, ez április elsején készült.
2. VB- 84 USS Bunker Hill, 1945. Ez a gép a Tokió elleni februári támadások idején használt sárga orrgyűrűt viseli, egyébként egyszínű (sea blue).
3. A parti őrség gépe, 1945 decemberéből. Szintén egyszínű kamuflázzsal, sárga Rescue jelzésekkel.
Beszereztem még az Eduard Zoom maratott készletét, ami főleg -az egyébként gyárilag is részletes- fülke feljavításához tartalmaz alkatrészeket.
Az építés
Első lépésként szikével kivágtam a szárnyakból a féklapot, ide kerültek később a maratott alkatrészek.
Alapvetően az útmutatóban megadott sorrendben haladtam, miután a fülke megkapta a nekem tetszően előállított zöld színt (interior green), illetve a műszerek fotómaratott előlapja is a helyére került. A bombatér gyárilag csak nyitott helyzetben készíthető el, amihez két 500 fontos bombát készleteztek. A motort kiegészítettem gyújtáskábelekkel, ez a végeredményen alig látszik. Ezen kívül még a fegyverek csöveit cseréltem ki injekciós tűből vágott darabokra.
A két törzsfél összeragasztása előtt kell beépíteni a fékezőhorgot, ami természetesen a későbbi munkák közben letört, így legalább nem kellett tovább kerülgetni. A bombateret üresen hagytam festés előtt, erről később még lesz szó. Az illeszkedéssel komoly gond nem volt, minimális tömítést igényelt csak a törzs alsó részén. A törzsfelek összeragasztása után került helyére a motorburkolat, amin a hűtőzsalukat szikével kissé elválasztottam egymástól. A szárnyak illeszkedésénél sem volt hézag, a vízszintes vezérsíkok viszont kissé lazábban mentek a helyükre, ott tömítettem egy keveset. Nagy dilemma volt, hogy mikor ragasszam be helyükre a féklapokat. Végül úgy döntöttem, hogy még festés előtt. Mivel a zuhanóféket zárt, a féklapot nyitott helyzetben akartam megvalósítani, körültekintően, többszöri próbálgatással, csiszolgatással kellett beilleszteni.
A festés
A világosszürke alapozás után a panelvonalak mentén sötétebb szürke illetve fekete színnel előárnyékoltam, majd először a fehér, majd a középkék (intermediate blue), végül a sötétkék (sea blue) színt fújtam, blue tac- os maszkolással. Model Master és Humbrol enameleket használtam.
Ugyan a USS Essex hordozó jelzéseit matricákkal is feltehettem volna, inkább a festést választottam. Még a tavaszi, mosonmagyaróvári kiállításon láttam ezt a makettet, ugyanezzel a festéssel, gyorsan le is fényképeztem. Mivel a jelzések a perforált lapok felületét is érintik, kíváncsi voltam, hogy matricázott- e a kolléga. A képeket látva kiderült, egyszerűen úgy oldotta meg a helyzetet, hogy a jelzéseket kb. 2 cm-rel elcsúsztatta a szárnyvégek felé.
A jelzések fújásához a maszkolás elkészítése a szárny felső felületén és a farokrészen nem volt nagy művészet, viszont a szárny alsó részén a rakétaindító csonkok miatt már nem volt olyan egyszerű. A matricán ezeknek a helye egyébként ki van vágva. A jelzések elkészítése után következett még egy komolyabb maszkolási munka, hiszen a nyitott féklapok belső felülete piros volt, én meg már a helyükre ragasztottam ezeket. A matricák helyett festéssel készültek a szárnytövekben lévő csúszásgátlós „járdák” is.
Miután minden szín a helyén volt, kapott a gép két vékony réteg Future-t, előkészítve a felületet a matricázáshoz. Nem tudom, mit rontottam el a matricák felhelyezésénél, de az egyébként tökéletes Cartograf matricák alatt milliónyi kis fénylő buborék maradt. A következő két napot azzal töltöttem, hogy ezektől a buborékoktól próbáltam megszabadulni egy tű és a Gunze matricalágyítója segítségével, több- kevesebb sikerrel. Mikor meguntam a matricák kínzását, a fehér stencileket átfújtam egy kis sötétkékkel, hogy ne legyenek annyira rikítóak. Ezután újabb réteg Future, majd a panelvonalak befolyatása következett. Végül egy kis Tamiya Flat Base- t kevertem a Future- höz és azzal fújtam le az egész felületet, beállítva a festés fényét.
Ahogy az lenni szokott, ilyenkor kezdett gyanús lenni az egyik matrica helye. A főfutó ajtókra felfestett lajstromszámokat inkább a felső borítólemezre kellett volna tennem, nem a gyári útmutató által javasolt alsóra. Legalábbis a képeken csak ott láttam őket. Mindegy, ez már így marad.
A gépet nem nagyon akartam koszolni, koptatni, mivel a Helldiverekről készült fotókon meglepő módon nem nagyon látható szennyeződés vagy erős festékkopás (a később, a franciák által Indokínában használt példányokat kivéve). A maketten az alsó felületek tűnnek egyedül viseltesebbnek. Valahol azt olvastam, a tengerészeti gépeken itt jelentkezik először a festés öregedése. Hogy ebben mennyi az igazság, azt nem tudom.
A végszerelés
A festés után kerültek helyére a különböző antennák, Pitot csövek, futóművek, kipufogó csonkok, légcsavar valamint a bombák és bombatérajtók. Probléma csak utóbbiaknál volt, a bombatér ugyanis kissé szűkösnek bizonyult. A két darab 500 fontos bomba még csak- csak kiférne a nyíláson, viszont a kivetővilla már tutira nem. Ekkor esett le, miért is ad az Eduard a nagyobb (és drágább) maratáskészletéhez bombatérajtókat.
Az illesztésekről csak annyit, hogy a légcsavar, a kipufogó csonkok, valamint a főfutószárak és a kerekek is ragasztás nélkül kerültek a helyükre. Az orrsegédszárnyat nyitott állapotban, a parkolóhelyzetnek megfelelően rögzítettem. Az antennahuzalok a barátnőm hajszálából készültek, így festeni sem kellett őket.
Összegzésként ajánlom mindenkinek a makettet, aki nem riad vissza egy kis sebészkedéstől (féklapok helyének kivágása), illetve a papíron kissé bonyolultnak tűnő fotómaratott féklap hajtogatásától. Akit érdekel a típus, és hozzá tud jutni, mindenképpen szerezze be a makettet, megéri az árát. Egy nálam ügyesebb/türelmesebb/tapasztaltabb makettező igazán mutatós kis gépet dobhat össze a készletből.
Ajánlott olvasmányok:
Squadron Signal No.54 SB2C Helldiver in action
In detail & scale 52. SB2C Helldiver
Crowood Aviation Series SB2C Helldiver
Osprey Combat Aircraft 3- Helldiver units of world war 2
|
|
A doboz
|
|
|
P1010184
|
|
|
P1010177
|
|
|
P1010179
|
|
|
P1010185
|
|
|
P1010186
|
|
|
P1010188
|
|
|
P1010202
|
|
|
P1010207
|
|
|
P1010209
|
|
|
P1010210
|
|
|
P1010211
|
|
|
P1010234
|
|
|
P1010237
|
|
|
P1010238
|
|
|
P1010240
|
|
|
P1010245
|
|
|
P1010246
|
|
|
P1010247
|
|
|
P1010250
|
2009.11.14.
Utolsó módosítás: 2009.11.22.
Utolsó módosítás: 2009.11.22.