Disznó-öbölbeli disznóság, avagy szia CIA!

Pintér György - Múzeumi krimik BÚÉK 1959! Itt kezdődött a mai történet. Újév napján egy öt és fél éve kezdődött, valójában egy hónap híján két esztenedeig tartó gerillaháború végén Fidel Castro szakállasai bevonultak Havannába. Batista, az addigi, az amerikaiakat teljes mértékben kiszolgáló államfő összepakolt és a számára akkor baráti Spanyolországba ment kollégájához, Francohoz.

A forradalmárok átvették a hatalmat. Elkezdődtek a tisztogatások az államgépezetben, a rendőrség és a hadsereg tisztikarában. Miután Kuba mezőgazdasági területeinek háromnegyede külföldi magánszemélyek és cégek kezében volt, azokat államosították és földreformot hajtottak végre. A vezér Fidel családja birtokai is állami kézbe kerültek. Ugyanígy államosították a katolikus egyház vagyonát és bezáratták a magániskolákat. Előtérbe került az állami oktatás és egy széleskörű program az analfabétizmus felszámolására.
A kb. 25 milliárd akkori dollárnyi, állampolgárai cégei útján veszteséget elszenvedő USA persze bemogorvult és négy hónappal a győzelem után megszakította a kapcsolatokat Kubával.

A szigetországban hamar megszervezték a Forradalmi Védelmi Bizottságokat és a népi milíciát. Nem volt ez az intézkedés ok nélkül való. Még 1960-ban több, korábban Batista ellen harcoló fegyveres csoport nem akart beállni a sorba, Castro mellé. Sőt lezajlott néhány elszigetelt lázadás is, amik aztán rövid úton a benne résztvevők kivégzéséhez vezettek.
Sokan már az után a bizonyos újév után elmenekültek az országból, létrehozva a Miami környékén letelepedett kubai Castro-ellenes emigráció magját.

Ha azt mondom, hogy az Egyesült Államok nem örült a partjai közelében hatalomra került, USA-ellenes politikát folytató hatalomnak, akkor még keveset mondtam. A Központi Hírszerző Ügynökség (ismertebb nevén a CIA) szervezni kezdte az eléggé elkeseredett emigránsokat, fellebbentve előttük a nagy visszatérés lehetőségét. Arra számítottak, hogy a partraszállás hatására nagy, mindent elsöprő Castro-ellenes felkelés robban ki.
Párezer, magát arra alkalmasnak gondoló emigráns katonai kiképzése is elkezdődött Guatemalában és Nicaraguában. A hírszerző ügynökség vásárolt öt kisebb teherhajót, kubai emigáns cégektől.

A légi és tengeri hadműveletek

Forrás: https://www.usni.org/magazines/naval-history-magazine/2021/april/debacle-bahia-de-cochinos

Végül a fegyveres erők egyesített tanácsa is rábólintott a dologra. A támadás dátumául 1961. április 17-ét jelölték ki. Ezt megelőzően kubai felségjelekkel feldíszített B-26-os bombázók, melyek valami sajátos ok miatt a floridai Opaloka repülőtérről szálltak fel, végiggépuskázták, -bombázták a kubai légierő repülőtereit. Ezt az amerikai sajtó a Castro ellen fellázadt kubai pilótáknak tulajdonította. Érthető, hiszen a közép- és dél-amerikai országok jórészt az USA második világháborús repülőit használták, így volt ilyen típus a kubai légierőnek is. (Ilyen majd lesz Vietnámban is, ahol az addig amerikai szövetséges kormány egyik pilótája búcsúzik ily módon eddigi gazdáitól, némileg megbombázva a Tân Sơn Nhất repülőterét.) Volt még a kubai F.A.R. (Felkelő Légierő) hadrendjében néhány angol Hawker Sea Fury és T-33-as gép is. A szárazföldi erők ekkor már javarészt szintén második világháborús szovjet technikával rendelkeztek a T-34-től az ISZ-3-ig, a SZU-100-tól a kézifegyverekig.
Nos, visszatérve a légitámadásra, a csapás nem volt túl sikeres. Ez azonban akkor még nem volt nyilvánvaló.

Április 16-án elindult a hadművelet. Hajók startoltak a nicaraguai Porto Cabenzas kikötőből és indultak felszabadítani Kubát. A hajók, jó kalóz szokás szerint idegen, ezúttal libériai zászló alatt haladtak, fedélzetükön hét zászlóaljba szervezett 1400 fegyveressel.

17-én, egy elterelő hadművelet után elkezdődött a partraszállás a Disznó-öbölben. A támadók pechje, hogy már az első partraszállók belefutottak a helyi milícia egyik járőrébe, amelyiknek megsemmisülése előtt még volt ideje rádión jelenteni a támadás tényét. Ez elég is volt arra, hogy a kubaiak elinduljanak. Az állítólag teljesen megsemmisített légierejük T-33-asai és B-26-osai bombázni kezdték a partaszállókat és az őket szállító hajókat. Találatokat kapott a Houston, amely az egész akció kommunikációs központja és utánpótlási bázisa lett volna. Így a partraszállók rádiókapcsolatok és egészségügyi támogatás nélkül maradtak. A kizáró csoport szerepét betöltő 177 ejtőernyős nem tudta megállítani a közeledő kubai erősítéseket. Bázisuk egy cukorgyár lett volna, de a társaság negyede és a ledobott felszerelés egy közeli mocsárban landolt.

Milicisták lövik a támadó B-26-ot

9 óra körülre beérkeztek az első kubai csapatok. Hogy még vidámabb legyen a dolog, hoztak magukkal T-35/85 harckocsikat is. Az öt inváziós hajóból ekkorra kettő maradt. Ezek, magukra hagyva a partraszállókat, igyekeztek a nemzetközi vizeket elérni. A partarszállók hoztak magukkal M-41-es tankokat, amik egy kadétzászlóaljat kaptak ellenfélként. A zászlóalj elvérzett a küzdelemben. Az M-41-eseknek volt még egy dobásuk, de ez nem sikerült annyira, mint az előző, a T-34-esekkel akaszkodtak össze. Közben megérkezett a kubai tüzérség is. A kubai erők valamivel több, mint 10%-a tartozott a hadsereghez, nagy volt a milicisták aránya és a harcokban részt vettek a rendőrség alakulatai is.

A második nap reggelére a három partraszállási partszakasz egyikét már visszavették a kubaiak. Innen aztán 122-es lövegek és a harckocsiágyú tüzével tovább pusztították a lőszerből - megfelelő utánpótlás híján - egyre inkább kiköltekező ellenforradalmi erőket. Délután Hruscsov szovjet pártfőtitkár jelezte az amerikai elnöknek, hogy nem hagyják Kubát. Délután CIA-üzemeltette B-26-osok bombával és napalmmal támadtak egy buszkonvojt. Két B-26-ost lelőttek.

A harmadik napon tankcsata alakult ki a kubai T-34-ek és a partraszállók M-41-jei között. Ennek eredményeképp a negyedére zsugorodott az addig elfoglalt terület és elkezdődött volna a partraszállók kimentése. Ez nem ment zökkenőmentesen, mert a partról a közeledő hajókat ágyútűz fogadta. Ezzel be is fejeződött a Disznó-öblöt híressé/hírhedtté tevő partraszállás, melynek legnagyobb haszonélvezője az elüldözni kívánt Castro volt.

A belügyi erők egyes források szerint 20, mások szerint 100 ezer embert tartóztattak le a banditákkal való együttműködés vádjával. A partraszállók közül 1202 fő esett fogságba. Az elfogottakra, miután nem vonatkozott rájuk a genfi egyezmény, halál várt. Végül a brazil elnök közbenjárására nem végezték ki őket. Mindenki 30 év börtönt kapott. 1962 karácsonyán megszületett a megegyezés. Eszerint 1113 fogolyért 53 millió dollár értékű élelmiszer- és gyógyszersegélyt kapott Kuba. Így kaphatták a pórul járt partraszállók a "kompótbanditák" egyáltalán nem megtisztelő elnevezést.

A "kompótbanditák" tárgyalása

Hruscsov annyira komolyan vette a kubai kormány megvédését, hogy azt követően, hogy az amerikaiak Törökországban rakétákat kezdtek telepíteni a szovjet határhoz közel, Il-28-as bombázókat és néhány jólfésült középhatósugarú rakétát telepített Kubába.