Ha már szó volt az 1962-es, kissé idegborzolóra sikerült kubai rakétaválságról, akkor nézzünk egy másik hadakozást a Nagy-Antillák legnagyobb szigetén. A harcok kirobbanása előtt Hearst újságmogul azzal nyugatta meg Kubába küldött tudósítóját, aki szerint nem lesz itt háború: „Kérem, maradjon. Ön biztosítja a képeket, én pedig a háborút.” Idehaza alig-alig ismert háborúság, ami köré érdeme szerint, vagy érdemtelenül egész legenda-hálózat alakult az Egyesült Államokban. Egy háború, amit Lenin megfogalmazásával az „új rabló” viselt a „régi rabló” ellen. A „régi rabló” a gyarmatait lasacskán sorra elhullajtó Spanyolország volt. (Manapság néhány Marokkóba ékelődött enklávét – Cetuát és Mellilát birtokolja.) De azért a XIX. század végére még akadt bőven olyan terület, amin spanyol zászló lengett. Ilyen volt Kuba is. Igaz, hogy már Kolumbusz járt erre és 1512-ben a teljes szigetet meg is hódították a spanyolok, de voltak még jelentkezők a sziget birtoklására. Franciák gyújtogattak Havannában és Santiagóban, majd az angolok foga fájdult meg a karibi szigetre. Végül egy cserével a spanyolok visszaszerezték a szigetet, cserébe Floridáért. Kubának saját gyarmati kormánya alakult ugyan, de a fontos döntések, például: külkereskedelem a spanyolok engedélyétől függött. A szomszédos Haitiban zajló rabszolgalázadás eredményeképp, az onnan menekülő franciák kávécserjéket hoztak a szigetre. Lett mit édesíteni a helyben termesztett cukornádból nyert cukorral. Közben itt-ott lázadások robbantak ki, amiket a spanyolok rövid idő alatt levertek. 1868-ban forradalmi szervezkedés jutott el a megvalósításig, amikor az egyik vezető kedves felesége meggyónta a titkot egy atyának, aki – ki tudja milyen indokkal megsértve a gyónási titok szentségét – ezt a hírt továbbadta a hatóságoknak. A döntő csapás azonban nem érte el a célját. A titkos katonai akciót üzeneteit a hely posta távírószolgálatán küldték szét. Itt viszont a forradalmároknak volt embere - postatitok ó! – a lázadás vezérkarával közölte a dolgot. Egy tíz évig tartó harc vette kezdetét, aminek vége negyedmillió áldozat és rengeteg felégetett ültetvény után spanyol győzelem. Hogy mennyire nem lett békés a környék, azt jól mutatja, hogy 1895-ben újabb függetlenségi harc vette kezdetét. Itt Valeriano Weyler spanyol tábornok, táborokba gyűjtve a felkelőket szinte szinkronban az angolok búrok elleni hasonló tevékenységével létrehozta az első koncentrációs táborokat. Három évvel később, a havannai kikötőben álló amerikai Maine csatahajó felrobbant. Bár semmiféle bizonyíték nincs rá, a de az amerikai kormány a spanyolokat vádolta a robbanás előidézésével. Valamiféle békaembereket emlegettek – gondolom, ürgebőrbe csomagolva. :) Eközben már évek óta komolya sajtókampány zajlott a „sárga újságírás” (lásd botrány-média, buvár újságírás) a kubai spanyol kormányzat ellen. Ennek egyik fő bonyolítója egy Pulitzer József nevű, Makóról az Újvilágba származott illető volt. (Miért is adnak Pulitzer-díjat?) A másik az ellenlábas sajtócézár a Hearst lapok tulajdonosa. Ők egymást licitálták túl a hangzatos című, hamis hírek megjelentetésében. Így 1898. április 21-én az amerikaiak Kuba köré volt blokádjával és a három nappal későbbi hadüzenettel elkezdődött. A dolog szépsége, hogy az amerikai hadsereg nem volt felkészülve a háborúra. A polgárháború tapasztalatai már idejétmúltak, az indián háború nem adtak hozzá a taktikai képességekhez. Az eléggé szedett-vedett erőkhöz McKinley önkéntesek toborzását rendelte el Texasból, Új-Mexikóból, az Indián Territóriumból. Kiderült azonban, hogy a kubai éghajlat egy teljesen más történet. Ráadásul a hadra kelt sereget mindenféle járványok (malária, kolera) tizedelték. A logisztika nem volt erőssége az amerikai erőknek. Volt lovas egység, ami odahagyta az induláskor a ló- és öszvérállományának javarészét. A reguláris erőkhöz csatlakoztak a Roosevelt által szervezett „Rough Riders” (Vaslovasok) is. Ezek működése aztán szépen elhomályosította a többi amerikai egység tevékenységének hírét. Legenda lett belőlük. (Theo Rooseveltből meg elnök.) Ha pedig hozzáteszem, hogy az akkori gyarmati szemlélet, a „mi, civilzáltak” elvisszük a kultúrát a „vadak”-nak, bizony ez messze volt a kubai szabadság támogatásától. „(A kubai) nép nem törődik a vallással, többségük erkölcstelen és egyidejűleg nagyon szenvedélyes, érzéki. Mivel csak nagyon halvány elképzelésük van arról, mi a helyes és mi a rossz, hajlamosak arra, hogy ne a munkában, hanem az erőszakban keressék az örömet. Ennek az erkölcstelenségnek a logikus következménye az élet tiszteletének hiánya. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a zavaros elemeknek ilyen nagy számban történő azonnali integrálása a föderációnkba őrültség lenne, ezért előtte meg kell tisztítanunk az országot, még akkor is, ha ez olyan módszereket követel, amiket az isteni gondviselés Szodoma és Gomorra esetében alkalmazott. Mindent el kell pusztítanunk, ami ágyúink hatókörébe kerül. Szigorú blokádot kell alkalmaznunk, hogy az éhség, és állandó társa, a járvány aláaknázza a békés lakosságot és megtizedelje a kubai hadsereget. A szövetséges hadseregnek folyamatos felderítő és előörs akciókat kell végrehajtani annak érdekében, hogy a kubai hadsereg két front közé kerüljön is veszélyes, kétségbeesett műveletekre kényszerüljön... Összegzésképpen, politikánknak mindig a gyengébb fél támogatására kell irányulnia, amíg mindkettőt ki nem irtottuk, hogy annektálhassuk az Antillák Gyöngyét.” (J.C. Breckenridge, az Egyesült Államok helyettes hadügyi államtitkára 1897-ből) Tiszta beszéd, semmi félreérthető. Maga a háború három komolyabb ütközetben, illetve a spanyol flotta tehetetlenségében merült ki Kubában. Ezek közül kiemelkedik a San Juan-hegyi csata. Előzőleg a Santiagoba visszahúzódó spanyolokra rátámadtak az amerikaiak, akik alapos veszteséget okozva verték vissza az amerikaiakat. Az amerikai veszteségek lényegesen nagyobbak voltak (69:21). A San-Juan-hegyi csata volt a legvéresebb ütközet. Itt az valamivel több mint 500 főnyi spanyol egység állt szembe a csaknem nyolc és félezer főnyi amerikai erővel. Utóbbiak géppuskát – Gatling-féle tekerőset – is bevetettek. Nem volt kétséges az eredmény. Az amerikai oldalon 144 halott, 1024 sebesült és 72 eltűnt, a spanyol oldalon 58 halott, 366 sebesült és 41 fogságba esett szerepelt a veszteséglistákon. Santiago de Cuba ostromával gyakorlatilag befejeződött a háború. Blokád, tűzérségi tűz, minden, ami egy klasszikus várostromhoz szükséges, megvolt itt is. Szétrombolták a vízellátást, megakadályozták az élelmiszer-utánpótlás bejutását. Bár egy szállítmány és némi erősítés bejutott, valamit egy tűzszünet során 20 ezer főnyi lakosságot evakuáltak, a városnak nem volt esélye. Az ostromban alkalmaztak dinamit-ágyúkat is, amik robbanó lövedékeiket sűrített levegővel lőtték a célpontra. Az amerikaikat sürgette az idő, mert az ostromló seregben kitört a sárgalázjárvány. Végül július közepén megszületett a megállapodás, ami megszüntette a négyszáz esztendős spanyol jelenlétet Kubában. Ennek a háborúnak volt egy másik színtere is. Egy a Csendes-óceán medencéje volt. Itt a Fülöp-szigetek és Guam voltak a célpontok, amiket az USA szintén megszerzett magának.

Források

https://en.wikipedia.org/wiki/Siege_of_Santiago https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Las_Guasimas https://www.nationalgeographic.com/history/history-magazine/article/yellow-journalism-role-spanish-american-war https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_San_Juan_Hill

Az "USA birodalom"

A spanyol zászló 1785 és 1873, illetve 1875 és 1931 között

Az USA lobogója 1896 és 1908 között

Az elsüllyedt Maine hadihajó maradványai

A hadüzenet egy napilapban

Amerikai háborús karikatúra

A legenda

A legendateremtő lovasok, középen T. Roosevelt

Az USS Olympia a manilai kikötőben

2026.01.27.

Értékeld a cikket! ?

A cikket csak bejelentkezett felhasználók értékelhetik. Bejelentkezés, regisztráció

Szólj hozzá! ?

Megjegyzést csak bejelentkezett felhasználók írhatnak. Bejelentkezés, regisztráció