Sikorsky SH-60B Seahawk
1:72, Hasegawa
No.DT144 (1999)
Pintér György - Múzeumi krimik
Az SH-60 Seahawk a nagy sikerű Blachawk helikopternek az US NAVY igényei szerint átalakított változata. Erősebb hajtómű, átalakított futómű, hátrahajtható rotor lapátok és farokrotor, lokátor, szonár, vizfelszíni és vízalatti fegyverzet jellemzi. Az 1984-ben szolgálatba állított típus elsősorban tengeralattjáró (ASW) vagy vízfelszíni (ASST) elhárításra született, de gyakran alkalmazzák mentési (SAR) ill. egyszerű szállítási feladatokra is.
A makett eredetije a Japánban (Atsugi) állomásozó HSL-51 Warlords század díszfestésű gépe
1997-ből.
A makett
Már régóta szerettem volna építeni egy ilyen - a Seaking után mindenképpen – kecses, tengerészeti szitakötőt. Az Italeri készlete a szekrényben pihent egy jó ideje és türelmesen várta, hogy sorra kerüljön, de az egyszínű szürke festés, vagy a japán kanárisárga/fehér kombináció nem igazán mozgatta meg a fantáziámat. Mindez azonnal megváltozott amint megláttam a Hasegawa dobozát és rajta a gyönyörű grafikát (fotó). Szigorú szemek meredtek rám a svancról és ellentmondást nem tűrően utasítottak a makett megvételére. Az Italeri kit pedig megnyugodva húzta meg magát a polcon, még nem kellett kés alá feküdnie.
A két makett kidolgozottsága közel azonos, a japán kit talán egy leheletnyivel kellemesebb benyomást tett rám. Bontásuk hasonló, a legnagyobb különbség, hogy a távol-keletiek a fülke alatti nagy radart egybeöntötték a törzzsel (az olaszok külön alkatrészként adják), így nem kell bajlódni ennek későbbi pozicionálásával. Mindkét gyártó hanyagolta a gép jellegzetes szegecselését, ez elsősorban a törzs hátsó részén feltünő. A panelvonalak (már amennyi van) a japánoknak jobban sikerültek (negatívak) és a kit anyaga is némileg keményebb, ami nem hátrány, ha az ember mindenféle kikönnyítést eszközöl a felületen. A Hasegawa makett verhetetlen előnye mégiscsak a szenzációs matrica (Cartograf), no meg hogy az Eduard ehhez a kithez gyártott maratása. Ennek a rézlapnak a beszerzése pedig feltétlenül szükséges, mert tartalmaz számtalan olyan apróságot, ami igen látványosan hozzájárul Seahawk-unk feljavításához, kívül-belül. Ráadásul ez az egyik legjobban használható maratás, amivel eddig találkoztam. Az alkatrészek mintegy 90%-át felhasználtam az építésnél ( a maradék nagy része is az J változathoz készült), ami igen ritka a „rézműves” szakmában.
Az építés
Kezdésként természetesen a két törzsfelet vettem kezelésbe. Először is kimartam a szellőzőrácsok helyét, elvékonyítva a műanyagot, majd belülről óvatosan helyére ragasztottam a sokkal élethűbb maratott alkatrészeket. Ahol szükséges volt - némi távolságot tartva- belülről le is fedtem a lukakat, nehogy beljebb lássunk a gépbe a kelleténél. Ez a farokrotor hátsó áttételházánál a legfeltűnőbb, mivel itt egymással szemben van a két rács. Végül megfaragtam és beépítettem egy „áttételnek látszó hengeres testet”, amiből a festés után igazából semmi sem látszik, de jól takarja a rést.
A törzsfelekről levágtam minden -az építés további szakaszában csak akadályt jelentő- kiálló részt ( antennák, helyzetfények), beragasztottam, tömítettem és felpolíroztam az ablakokat, kívül-belül. (Nekem erre a feladatra a cseh Flash cég pillanatragasztói váltak be a legjobban. Három féle kapható, mindegyik más-más sűrűségű és kötési idejű. Megszáradva nagyjából ugyan olyan kemény, mint a műanyag és jól csiszolható, polírozható.)
Ezek után a hajtóművek be- és kiömlőinek kialakítása következett. A beömlőt szépen részletezhetjük némi rézmaratás felhasználásával. A kiömlő fészke sajnos meglehetősen sekély, így a ragasztás és a száradás után jócskán ki kell marni, ha még egy csővéget is el szeretnénk rejteni benne. (Nekem is beljebb kellett volna még mennem kb. 2 mm-t.)
Még a bal oldalon a vetőcsövek végeit kellett eltüntetni (alaphelyzetben egy lemezt csavaroznak ide, ami védi a szerkezetet a szennyeződéstől és az időjárás viszontagságaitól, no és gyakran ezen élhetik ki „művészi hajlamaikat” a századok graffiti-sei), majd következhetett a belső tér építése.
A gyártó a kabin kialakítását igen gyenge minőségben követte el (lényegében a padló kivételével semmit sem használtam fel), itt igazán jó szolgálatot tesz az Eduard maratása.
(Megjegyzem, hogy e téren az Italeri kit sokkal részletesebb).
Tehát a „küzdőteret” berendezhetjük az új padlóval, a radarkonzollal, a vetőcsövek dobozával, ülésekkel, hevederekkel, műszer dobozokkal , sínekkel. Kialakíthatjuk a mennyezetet és a típusra oly jellemző válaszfalakat. (A japánok mindezt elintézték két ülőalkalmatossággal és az ajtóba ültetett figurával!)
Természetesen a csehek is hagytak némi teret az önmegvalósításhoz, így pótolhatjuk a jobb oldali műszer rekesz előlapját (ha nagyon közelről benézünk az ellenkező oldali ablakon, talán látszik…), a hátfalat, valamint a radar konzol hátulját (azt meg a pilóta fülkéből lehet látni…talán…). Az ülések igazából hevederekkel a mennyezethez vannak rögzítve. Ezt sajna még nem tudtam megoldani, de már rajta vagyok a dolgon a készülgető UH-60-hoz.
Eggyel továbblépve a pilóták munkahelye következett. Itt is csak a simára csiszolt padló és a középső konzol váza adta az alapot a feljavításhoz, a dobozból semmi nem került felhasználásra.( Ha csak nem a ciklikus kormány tartó konzolja, de az is levágva, áthelyezve -mivel rossz helyen volt- és a két ülés, némiképp átalakítva.)
A padlólemez és a középső konzol beépítése után elgondolkodhattam a majdani műszerfal mögötti rész kialakításán, mivel ide semmilyen segítséget sem kapunk, sem a gyártótól, sem cseh barátainktól. Pedig a relatíve nagy (és szépen felpolírozott) oldalablakokon igen jól át lehet látni az egész orr részen. Végül a Squadron Signal ez irányú szakkönyve (UH-60 Walkaround) segített rekonstruálni ezt a részt (valamint a későbbiek során számos egyebet).
Következhettek az oldalkormány pedálok, majd a műszerfal kialakítása és belepróbálása majdani helyére. Itt már próbáltam az egész dobozszerű belső teret beleerőltetni a törzsbe, ami természetesen csak sokadjára sikerült, nem kevés farigcsálás árán.
Még elkészítettem a felső műszerfal panelt és meghajtogattam az ülések vázát valamint a botkormányokat. Miután kellően feldíszítettem az ajtók belsejét is (nyitó mechanizmus, szellőző, stb.)és kitakartam az átlátszó részeket, következhetett a festés.
Az egész alap szürke színt kapott (ua. mint a leendő külső szín), a később beépítendő alkatrészek pedig a saját domináns színüket, hogy ecsettel minél kevesebbet kelljen dolgozni. Jöhetett a zárazecsetelés, valamint az apró részletek kifestése és a panelvonalak befuttatása. A maratás zsenialitására jellemző, hogy még a jelző tablókat is egyenként ki lehetett festeni a műszerfalon (amiből az összerakás után már sajnos vajmi kevés látszik…), természetesen különböző színekkel.
A teljes belső tér elkészülte után következhetett a törzsfelek egyesítése, majd a ( belülről már lefestett) szélvédő beépítése. Itt megint csak pillanatragasztót használtam tömítésre, ami - minden igyekezetem ellenére – itt-ott kicsit bepárálta az üveg belsejét is. A nyomokat a jobb oldali nyitott ajtó nyílásán keresztül próbáltam eltüntetni, több-kevesebb sikerrel. A „mutatványnak” áldozatul esett a másodpilcsi ülése és kihullott az ajtón. (Nem is került vissza, csak a festés legvégén.) A kész belső tér összekoszolásának elkerülése érdekében ezután leragasztottam az összes fellelhető nyílást a törzsön, majd megcsiszoltam és felpolíroztam a szélvédőt.
A holtidőkben elkezdtem összeállítani a fő- és farok rotor főbb elemeit is. A főrotor agy összeállítása nem okozott gondot, bár az alsó felére ráöntött vezérlő rudakat kötelezően levágtam és kicseréltem. (Majd csak az összeállítás legvégén kerültek vissza a helyükre, így festésük is egyszerűbb volt.) A lapátok szépen kidolgozottak, kis hajlítgatás (a belógás miatt), egy- két apróbb réz kiegészítő felragasztása és a festés után már be is építhető a rotoragyba.
A összeállítás után még mindig kicsit csupasznak éreztem a szerkezetet, valami hiányzott róla. Így aztán -a rendelkezésre álló fotók alapos tanulmányozása után- elkészítettem a kábelezést a tetején, különböző átmérőjű rézdrótokból, majd lefestettem feketére, a rögzítési pontoknál sárgára csíkokkal. A lakkozás és a tengely krómozása után így már meg voltam elégedve az eredménnyel.
Következhetett a farokrotor, mely a maratott lapon található alkatrészekkel igen élethűre sikeredett, csak némi fogyókúrára volt szüksége a tollaknak és a festéssel kellett bíbelődni, a sok takarás miatt.
Miután a törzs fő részei összeálltak, következhetett az apróbb alkatrészek felragasztása. Először a műanyag kellékek kerültek a helyükre: a szenzorok dobozai az orrba, a futóművek, a daru konzolja, a fegyver konzolok, a szonár konzolja, egy-két apróbb saját gyártású érzékelő, stb. Némi tömítés és csiszolás után még kifurkáltam a később beépítendő helyzetfények, lámpák helyét és készen álltam a külső „rézmunkára”. A teljesség igénye nélkül: fényszóró keretek, alsó daru, visszapillantó tükrök, nyűgözési gyűrűk, rátétlemezek, antenna bekötések, hátsó futóvilla, megerősített törzskeret, zsanérok, statikus kisütők, stb. Saját gyártásból még pótoltam néhány részletet (hidraulika csövek, a vezérsík tolórúdjának bekötése, stb.), majd merészen felragasztottam a törzs alján ill. tetején lévő antennákat is. Nem tudom miben reménykedtem, mivel festés és matricázás közben természetesen majdnem mindegyik letört (némelyik többször is).
A megóvandó részek kitakarása ( az ablakokra az Eduart maszkoló fóliáját használtam), a makett megfelelő rögzítése és egy alapos zsírtalanítás után (ilyenkor érdemes újra ellenőrizni a felépített aprócska alkatrészek meglétét) következhetett a festés. Először a középszürke (Gunze H308) alapszín került fel a teljes felületre, majd a felső sötétebb (Gunze H307) és az alsó világosabb (Gunze H338) szürke következett. Az árnyalatok közti különbség megfelelőnek tűnt, sajnos a későbbi lakkozások némileg összemosták őket. (Igaz, hogy a valódi gépeken sem különülnek el látványosan a kontúrok.) A következő szín a svancra ill. a vezérsíkra kerülő piros (Gunze H3) réteg volt. Először a matrica alapján készítettem egy sablont, amivel letakarhattam a festeni nem kívánt részt (mivel akkor még nem tudhattam, hogy a matrica fehér része mennyire fogja takarni az alá festett pirosat), majd felvittem a színt a felületre. Mivel a szürke elég világos árnyalatú volt, így nem éreztem szükségét egy fehér alapozásnak, aminek végül az lett a következménye, hogy valamivel sötétebb lett a felület a matrica színénél, még többszöri átfujás után is. Szerencsére a lakkozás itt is segített valamicskét, így csak közelről látható a különbség. Még lefújtam feketére az alsó darut és a hajtómű kiömlőjét valamint a kiömlő mögötti részt (a kit adja matricában, de nem nagyon használható), felkerült egy réteg fényes lakk (Aeromaster akril), majd jöhetett a matricázás.
Próbaképpen először feltettem a szamuráj fejeket a farokra és mindjárt kiderült, hogy ez nem lesz sétagalopp. A színek jól fedtek, de (éppen azért, mert fehérrel alá volt alapozva) a matricák kicsit merevre sikeredtek, így elég nehezen lágyultak (Gunze Mark softener) és nem igazán akarták felvenni a megfelelő formát.
Ráadásul egyből ráugrottam egy kiugró bordákkal merevített, hullámos rész befedésére (na ezért nem csinálok JU-52-t…), így azonnal tisztában voltam a következő órák nehézségeivel. Tapasztalatokkal felvértezve, kicsit remegő kézzel néztem farkaszsemet a két nagyméretű matricával, amiket a svancra oldalára kellett rágyógyítani. Igazából az első darab (bal oldal) volt a problémásabb, mivel ekkor még viszonyítási alap sem állt rendelkezésre a pontos elhelyezéshez, ráadásul a felület egy több töréspontú kúp, amelyet kiemelkedések tarkítanak. Végül alig másfél óra alatt a helyére került (a matrica becsületére legyen mondva, kibírta), bár a gerincnél, ahol 90 fokban vissza kellett hajtani, abban a pillanatban végigrepedt, amint ezt megpróbáltam. (Később némi festékkel sikerült eltüntetni a baleset nyomait.) A problémát az okozta, hogy a matrica jó ideig nem igazán reagált a lágyításra, majd egyik pillanatról a másikra annyira lágy lett, hogy már attól elszakadt, ha szúrósabban ránéztem. A panelvonalakba egy kihegyezett fogpiszkálóval egyengettem bele, nagyon óvatosan nyújtva az anyagot. Takarni viszont gyönyörűen takart, még a piros sem ütött át a fehér matricán! Miután félre sepertem a kihullott ősz hajszálakat, -kis pihenő és rekreáció után- nekiláttam a másik oldalnak. Ez már szinte gyerekjátéknak tűnt az előzőek után, mivel pontosan illeszteni lehetett a másik feléhez (azért 1 mm-t le kellett vágni előbb belőle, ennyit nyúlt a művelet alatt)) és tudtam, hogyan kerüljem el a korábban tapasztalt buktatókat. (Fogyott is a softener rendesen.) Röpke egy óra alatt fel is simogattam a felületre (némi antenna tördelés árán), majd aznapra befejeztem az önkínzást. Másnap már vidáman folytattam a műveletet a kisebb jelzésekkel és feliratokkal. Egészen a vízszintes vezérsíkra kerülő szemekig (rutinosan utoljára hagytam őket), melyekkel sehogyan sem boldogultam. Sokadszorra sem akartak ráfeszülni a hullámos felületre. Már-már ott tartottam, hogy leszedem az egészet és valahogyan felfestem újra.
Végül adtam nekik még egy esélyt, tűvel kiszurkáltam a levegős részeket, még egyszer meglocsoltam lágyítóval, hagytam megszáradni, majd feketével átfestettem a problémás helyeken. Következett egy réteg lakk, ami egységes fénytörést adott a felületnek és kicsit kisimította a szintkülönbségeket. Nem lett tökéletes, de valószínűleg jobb mintha én festettem volna újra az egészet.
Miután erősen higított sötétebb szürkével (H305) átködöltem, majd feketével befuttattam a panelvonalakat, fel- (illetve vissza-) ragasztottam az antennákat és a huzalantennát, a gép megkapta az utolsó réteg félfényes lakkot. A festés végeztével levettem a takarásokat, felkerültek a lámpák (CMK, ill. saját), a kerekek, a farokcsúszó, a vezérsík ( valamint ezek tolórúdjai, injekciós tűből), az ablaktörlők, a Pitot-csövek (szintén –kicsit felizzított- tűből) és a nyitott ajtók.
Hátra volt még a két torpedó és a szonár elkészítése. A fegyverekkel nem volt különösebb probléma, csupán a kormányfelületeket gyártottam újra, majd festés, panelezés és már készen is voltak. A szonár már több gondot okozott. Először is egybe volt öntve a konzollal, így pedig lefesthetetlennek bizonyult. Leválasztottam hát a konzolt és legyártottam a szonár törzsét. A hátsó harangot maratásból készíthetjük el, a konzolon lévő tartó kapcsokkal együtt.
A külön-külön így már festhető alkatrészek az összeállítás után igen látványosan mutatnak a maketten. Koptatni nagyon nem akartam (mint ahogy a makettet koszolni sem),egy bemutató, díszfestésű gépről lévén szó.
Végül felkerült a fő- és farokrotor, a kész helikopter pedig végre landolhatott a polcomon.
Azt kell mondanom, hogy a japán makett és a cseh maratás összeházasításával igen szemrevaló helikopter építhető, mindenkinek csak ajánlani tudom, akit ez a téma érdekel . A „rézkorszak hajnalán járók” is bátran belevághatnak, mivel a maratott alkatrészek is pontosak és könnyen beépíthetők (talán csak a belső tér behelyezésével lehet kisebb, orvosolható probléma).
A makett eredetije a Japánban (Atsugi) állomásozó HSL-51 Warlords század díszfestésű gépe
1997-ből.
A makett
Már régóta szerettem volna építeni egy ilyen - a Seaking után mindenképpen – kecses, tengerészeti szitakötőt. Az Italeri készlete a szekrényben pihent egy jó ideje és türelmesen várta, hogy sorra kerüljön, de az egyszínű szürke festés, vagy a japán kanárisárga/fehér kombináció nem igazán mozgatta meg a fantáziámat. Mindez azonnal megváltozott amint megláttam a Hasegawa dobozát és rajta a gyönyörű grafikát (fotó). Szigorú szemek meredtek rám a svancról és ellentmondást nem tűrően utasítottak a makett megvételére. Az Italeri kit pedig megnyugodva húzta meg magát a polcon, még nem kellett kés alá feküdnie.
A két makett kidolgozottsága közel azonos, a japán kit talán egy leheletnyivel kellemesebb benyomást tett rám. Bontásuk hasonló, a legnagyobb különbség, hogy a távol-keletiek a fülke alatti nagy radart egybeöntötték a törzzsel (az olaszok külön alkatrészként adják), így nem kell bajlódni ennek későbbi pozicionálásával. Mindkét gyártó hanyagolta a gép jellegzetes szegecselését, ez elsősorban a törzs hátsó részén feltünő. A panelvonalak (már amennyi van) a japánoknak jobban sikerültek (negatívak) és a kit anyaga is némileg keményebb, ami nem hátrány, ha az ember mindenféle kikönnyítést eszközöl a felületen. A Hasegawa makett verhetetlen előnye mégiscsak a szenzációs matrica (Cartograf), no meg hogy az Eduard ehhez a kithez gyártott maratása. Ennek a rézlapnak a beszerzése pedig feltétlenül szükséges, mert tartalmaz számtalan olyan apróságot, ami igen látványosan hozzájárul Seahawk-unk feljavításához, kívül-belül. Ráadásul ez az egyik legjobban használható maratás, amivel eddig találkoztam. Az alkatrészek mintegy 90%-át felhasználtam az építésnél ( a maradék nagy része is az J változathoz készült), ami igen ritka a „rézműves” szakmában.
Az építés
Kezdésként természetesen a két törzsfelet vettem kezelésbe. Először is kimartam a szellőzőrácsok helyét, elvékonyítva a műanyagot, majd belülről óvatosan helyére ragasztottam a sokkal élethűbb maratott alkatrészeket. Ahol szükséges volt - némi távolságot tartva- belülről le is fedtem a lukakat, nehogy beljebb lássunk a gépbe a kelleténél. Ez a farokrotor hátsó áttételházánál a legfeltűnőbb, mivel itt egymással szemben van a két rács. Végül megfaragtam és beépítettem egy „áttételnek látszó hengeres testet”, amiből a festés után igazából semmi sem látszik, de jól takarja a rést.
A törzsfelekről levágtam minden -az építés további szakaszában csak akadályt jelentő- kiálló részt ( antennák, helyzetfények), beragasztottam, tömítettem és felpolíroztam az ablakokat, kívül-belül. (Nekem erre a feladatra a cseh Flash cég pillanatragasztói váltak be a legjobban. Három féle kapható, mindegyik más-más sűrűségű és kötési idejű. Megszáradva nagyjából ugyan olyan kemény, mint a műanyag és jól csiszolható, polírozható.)
Ezek után a hajtóművek be- és kiömlőinek kialakítása következett. A beömlőt szépen részletezhetjük némi rézmaratás felhasználásával. A kiömlő fészke sajnos meglehetősen sekély, így a ragasztás és a száradás után jócskán ki kell marni, ha még egy csővéget is el szeretnénk rejteni benne. (Nekem is beljebb kellett volna még mennem kb. 2 mm-t.)
Még a bal oldalon a vetőcsövek végeit kellett eltüntetni (alaphelyzetben egy lemezt csavaroznak ide, ami védi a szerkezetet a szennyeződéstől és az időjárás viszontagságaitól, no és gyakran ezen élhetik ki „művészi hajlamaikat” a századok graffiti-sei), majd következhetett a belső tér építése.
A gyártó a kabin kialakítását igen gyenge minőségben követte el (lényegében a padló kivételével semmit sem használtam fel), itt igazán jó szolgálatot tesz az Eduard maratása.
(Megjegyzem, hogy e téren az Italeri kit sokkal részletesebb).
Tehát a „küzdőteret” berendezhetjük az új padlóval, a radarkonzollal, a vetőcsövek dobozával, ülésekkel, hevederekkel, műszer dobozokkal , sínekkel. Kialakíthatjuk a mennyezetet és a típusra oly jellemző válaszfalakat. (A japánok mindezt elintézték két ülőalkalmatossággal és az ajtóba ültetett figurával!)
Természetesen a csehek is hagytak némi teret az önmegvalósításhoz, így pótolhatjuk a jobb oldali műszer rekesz előlapját (ha nagyon közelről benézünk az ellenkező oldali ablakon, talán látszik…), a hátfalat, valamint a radar konzol hátulját (azt meg a pilóta fülkéből lehet látni…talán…). Az ülések igazából hevederekkel a mennyezethez vannak rögzítve. Ezt sajna még nem tudtam megoldani, de már rajta vagyok a dolgon a készülgető UH-60-hoz.
Eggyel továbblépve a pilóták munkahelye következett. Itt is csak a simára csiszolt padló és a középső konzol váza adta az alapot a feljavításhoz, a dobozból semmi nem került felhasználásra.( Ha csak nem a ciklikus kormány tartó konzolja, de az is levágva, áthelyezve -mivel rossz helyen volt- és a két ülés, némiképp átalakítva.)
A padlólemez és a középső konzol beépítése után elgondolkodhattam a majdani műszerfal mögötti rész kialakításán, mivel ide semmilyen segítséget sem kapunk, sem a gyártótól, sem cseh barátainktól. Pedig a relatíve nagy (és szépen felpolírozott) oldalablakokon igen jól át lehet látni az egész orr részen. Végül a Squadron Signal ez irányú szakkönyve (UH-60 Walkaround) segített rekonstruálni ezt a részt (valamint a későbbiek során számos egyebet).
Következhettek az oldalkormány pedálok, majd a műszerfal kialakítása és belepróbálása majdani helyére. Itt már próbáltam az egész dobozszerű belső teret beleerőltetni a törzsbe, ami természetesen csak sokadjára sikerült, nem kevés farigcsálás árán.
Még elkészítettem a felső műszerfal panelt és meghajtogattam az ülések vázát valamint a botkormányokat. Miután kellően feldíszítettem az ajtók belsejét is (nyitó mechanizmus, szellőző, stb.)és kitakartam az átlátszó részeket, következhetett a festés.
Az egész alap szürke színt kapott (ua. mint a leendő külső szín), a később beépítendő alkatrészek pedig a saját domináns színüket, hogy ecsettel minél kevesebbet kelljen dolgozni. Jöhetett a zárazecsetelés, valamint az apró részletek kifestése és a panelvonalak befuttatása. A maratás zsenialitására jellemző, hogy még a jelző tablókat is egyenként ki lehetett festeni a műszerfalon (amiből az összerakás után már sajnos vajmi kevés látszik…), természetesen különböző színekkel.
A teljes belső tér elkészülte után következhetett a törzsfelek egyesítése, majd a ( belülről már lefestett) szélvédő beépítése. Itt megint csak pillanatragasztót használtam tömítésre, ami - minden igyekezetem ellenére – itt-ott kicsit bepárálta az üveg belsejét is. A nyomokat a jobb oldali nyitott ajtó nyílásán keresztül próbáltam eltüntetni, több-kevesebb sikerrel. A „mutatványnak” áldozatul esett a másodpilcsi ülése és kihullott az ajtón. (Nem is került vissza, csak a festés legvégén.) A kész belső tér összekoszolásának elkerülése érdekében ezután leragasztottam az összes fellelhető nyílást a törzsön, majd megcsiszoltam és felpolíroztam a szélvédőt.
A holtidőkben elkezdtem összeállítani a fő- és farok rotor főbb elemeit is. A főrotor agy összeállítása nem okozott gondot, bár az alsó felére ráöntött vezérlő rudakat kötelezően levágtam és kicseréltem. (Majd csak az összeállítás legvégén kerültek vissza a helyükre, így festésük is egyszerűbb volt.) A lapátok szépen kidolgozottak, kis hajlítgatás (a belógás miatt), egy- két apróbb réz kiegészítő felragasztása és a festés után már be is építhető a rotoragyba.
A összeállítás után még mindig kicsit csupasznak éreztem a szerkezetet, valami hiányzott róla. Így aztán -a rendelkezésre álló fotók alapos tanulmányozása után- elkészítettem a kábelezést a tetején, különböző átmérőjű rézdrótokból, majd lefestettem feketére, a rögzítési pontoknál sárgára csíkokkal. A lakkozás és a tengely krómozása után így már meg voltam elégedve az eredménnyel.
Következhetett a farokrotor, mely a maratott lapon található alkatrészekkel igen élethűre sikeredett, csak némi fogyókúrára volt szüksége a tollaknak és a festéssel kellett bíbelődni, a sok takarás miatt.
Miután a törzs fő részei összeálltak, következhetett az apróbb alkatrészek felragasztása. Először a műanyag kellékek kerültek a helyükre: a szenzorok dobozai az orrba, a futóművek, a daru konzolja, a fegyver konzolok, a szonár konzolja, egy-két apróbb saját gyártású érzékelő, stb. Némi tömítés és csiszolás után még kifurkáltam a később beépítendő helyzetfények, lámpák helyét és készen álltam a külső „rézmunkára”. A teljesség igénye nélkül: fényszóró keretek, alsó daru, visszapillantó tükrök, nyűgözési gyűrűk, rátétlemezek, antenna bekötések, hátsó futóvilla, megerősített törzskeret, zsanérok, statikus kisütők, stb. Saját gyártásból még pótoltam néhány részletet (hidraulika csövek, a vezérsík tolórúdjának bekötése, stb.), majd merészen felragasztottam a törzs alján ill. tetején lévő antennákat is. Nem tudom miben reménykedtem, mivel festés és matricázás közben természetesen majdnem mindegyik letört (némelyik többször is).
A megóvandó részek kitakarása ( az ablakokra az Eduart maszkoló fóliáját használtam), a makett megfelelő rögzítése és egy alapos zsírtalanítás után (ilyenkor érdemes újra ellenőrizni a felépített aprócska alkatrészek meglétét) következhetett a festés. Először a középszürke (Gunze H308) alapszín került fel a teljes felületre, majd a felső sötétebb (Gunze H307) és az alsó világosabb (Gunze H338) szürke következett. Az árnyalatok közti különbség megfelelőnek tűnt, sajnos a későbbi lakkozások némileg összemosták őket. (Igaz, hogy a valódi gépeken sem különülnek el látványosan a kontúrok.) A következő szín a svancra ill. a vezérsíkra kerülő piros (Gunze H3) réteg volt. Először a matrica alapján készítettem egy sablont, amivel letakarhattam a festeni nem kívánt részt (mivel akkor még nem tudhattam, hogy a matrica fehér része mennyire fogja takarni az alá festett pirosat), majd felvittem a színt a felületre. Mivel a szürke elég világos árnyalatú volt, így nem éreztem szükségét egy fehér alapozásnak, aminek végül az lett a következménye, hogy valamivel sötétebb lett a felület a matrica színénél, még többszöri átfujás után is. Szerencsére a lakkozás itt is segített valamicskét, így csak közelről látható a különbség. Még lefújtam feketére az alsó darut és a hajtómű kiömlőjét valamint a kiömlő mögötti részt (a kit adja matricában, de nem nagyon használható), felkerült egy réteg fényes lakk (Aeromaster akril), majd jöhetett a matricázás.
Próbaképpen először feltettem a szamuráj fejeket a farokra és mindjárt kiderült, hogy ez nem lesz sétagalopp. A színek jól fedtek, de (éppen azért, mert fehérrel alá volt alapozva) a matricák kicsit merevre sikeredtek, így elég nehezen lágyultak (Gunze Mark softener) és nem igazán akarták felvenni a megfelelő formát.
Ráadásul egyből ráugrottam egy kiugró bordákkal merevített, hullámos rész befedésére (na ezért nem csinálok JU-52-t…), így azonnal tisztában voltam a következő órák nehézségeivel. Tapasztalatokkal felvértezve, kicsit remegő kézzel néztem farkaszsemet a két nagyméretű matricával, amiket a svancra oldalára kellett rágyógyítani. Igazából az első darab (bal oldal) volt a problémásabb, mivel ekkor még viszonyítási alap sem állt rendelkezésre a pontos elhelyezéshez, ráadásul a felület egy több töréspontú kúp, amelyet kiemelkedések tarkítanak. Végül alig másfél óra alatt a helyére került (a matrica becsületére legyen mondva, kibírta), bár a gerincnél, ahol 90 fokban vissza kellett hajtani, abban a pillanatban végigrepedt, amint ezt megpróbáltam. (Később némi festékkel sikerült eltüntetni a baleset nyomait.) A problémát az okozta, hogy a matrica jó ideig nem igazán reagált a lágyításra, majd egyik pillanatról a másikra annyira lágy lett, hogy már attól elszakadt, ha szúrósabban ránéztem. A panelvonalakba egy kihegyezett fogpiszkálóval egyengettem bele, nagyon óvatosan nyújtva az anyagot. Takarni viszont gyönyörűen takart, még a piros sem ütött át a fehér matricán! Miután félre sepertem a kihullott ősz hajszálakat, -kis pihenő és rekreáció után- nekiláttam a másik oldalnak. Ez már szinte gyerekjátéknak tűnt az előzőek után, mivel pontosan illeszteni lehetett a másik feléhez (azért 1 mm-t le kellett vágni előbb belőle, ennyit nyúlt a művelet alatt)) és tudtam, hogyan kerüljem el a korábban tapasztalt buktatókat. (Fogyott is a softener rendesen.) Röpke egy óra alatt fel is simogattam a felületre (némi antenna tördelés árán), majd aznapra befejeztem az önkínzást. Másnap már vidáman folytattam a műveletet a kisebb jelzésekkel és feliratokkal. Egészen a vízszintes vezérsíkra kerülő szemekig (rutinosan utoljára hagytam őket), melyekkel sehogyan sem boldogultam. Sokadszorra sem akartak ráfeszülni a hullámos felületre. Már-már ott tartottam, hogy leszedem az egészet és valahogyan felfestem újra.
Végül adtam nekik még egy esélyt, tűvel kiszurkáltam a levegős részeket, még egyszer meglocsoltam lágyítóval, hagytam megszáradni, majd feketével átfestettem a problémás helyeken. Következett egy réteg lakk, ami egységes fénytörést adott a felületnek és kicsit kisimította a szintkülönbségeket. Nem lett tökéletes, de valószínűleg jobb mintha én festettem volna újra az egészet.
Miután erősen higított sötétebb szürkével (H305) átködöltem, majd feketével befuttattam a panelvonalakat, fel- (illetve vissza-) ragasztottam az antennákat és a huzalantennát, a gép megkapta az utolsó réteg félfényes lakkot. A festés végeztével levettem a takarásokat, felkerültek a lámpák (CMK, ill. saját), a kerekek, a farokcsúszó, a vezérsík ( valamint ezek tolórúdjai, injekciós tűből), az ablaktörlők, a Pitot-csövek (szintén –kicsit felizzított- tűből) és a nyitott ajtók.
Hátra volt még a két torpedó és a szonár elkészítése. A fegyverekkel nem volt különösebb probléma, csupán a kormányfelületeket gyártottam újra, majd festés, panelezés és már készen is voltak. A szonár már több gondot okozott. Először is egybe volt öntve a konzollal, így pedig lefesthetetlennek bizonyult. Leválasztottam hát a konzolt és legyártottam a szonár törzsét. A hátsó harangot maratásból készíthetjük el, a konzolon lévő tartó kapcsokkal együtt.
A külön-külön így már festhető alkatrészek az összeállítás után igen látványosan mutatnak a maketten. Koptatni nagyon nem akartam (mint ahogy a makettet koszolni sem),egy bemutató, díszfestésű gépről lévén szó.
Végül felkerült a fő- és farokrotor, a kész helikopter pedig végre landolhatott a polcomon.
Azt kell mondanom, hogy a japán makett és a cseh maratás összeházasításával igen szemrevaló helikopter építhető, mindenkinek csak ajánlani tudom, akit ez a téma érdekel . A „rézkorszak hajnalán járók” is bátran belevághatnak, mivel a maratott alkatrészek is pontosak és könnyen beépíthetők (talán csak a belső tér behelyezésével lehet kisebb, orvosolható probléma).
|
|
A doboz és a makett
|
|
|
A kabin hátfala és a darukezelő ülése (többekközt)
|
|
|
Jól láthatóak a vetőcsövek gyujtókábelei...
|
|
|
A már könnyebben "felmasszírozott" jobb oldali grafika...
|
|
|
A szonár és a szálantenna
|
|
|
Az ominózus szemek
|
|
|
A sokat szenvedett bal oldali matrica
|
|
|
Hát nem kecses...?
|
|
|
Ugrásra készen
|
|
|
A szélvédő
|
|
|
A főrotor
|
|
|
A lecserért szellőzőrácsok
|
|
|
A farokrotor
|
|
|
Balról is szigorú
|
|
|
A "teletűzdelt" orr rész
|
|
|
A nyitott ajtók
|
|
|
A kabin
|
|
|
A középső konzol
|
|
|
Még egy pillantás belülre
|
|
|
A kábelezés
|
2008.06.30.
Utolsó módosítás: 2008.07.10.
Utolsó módosítás: 2008.07.10.