Egy URAL-kodó története
Az 1970-es években megjelent T-72 - túlzás nélkül állíthatjuk - mára ugyanolyan legendává vált, mint a nagy előd, a második világháborús T-34.
A típus fejlesztése 1967-ben indult, hazai versenytársa a jóval bonyolultabb, ezért nehezebben és drágábban is gyártható T-64 volt. Az első példányok 1973-ban jelentek meg, az „Objekt172” fedőnév alapján T-72 típusjelzéssel és „Ural” néven. A 39,5 tonnás kocsit 780 LE-s motorja akár 65 km/h sebességgel is mozgathatta, ballisztikailag kedvező, csepp-profilú tornyába egy 125 mm-es, huzagolatlan löveg és egy géppuska került. A háromfős személyzet oltalmáról (szemből) 205-450 mm-es páncélzat gondoskodott - az ABV-védelem mellett (ezek az értékek a fejlesztések során még nőttek/javultak aztán). Bár az azóta eltelt évtizedek alatt rendszerint alulmaradt a vele egykorú, vagy nála kicsit fiatalabb nyugati haditechnikával szemben (még Chuck Norris is lőtt ki egyet…), a maga korában megfelelő támogatás mellett igenis ütőképes és korszerű típus volt, a NATO tervezői a legveszélyesebb szovjet fegyverrendszerek között tartották nyilván. Alacsony, lapos felépítése a terepen taktikai előnyt jelentett a nyugati típusokkal szemben, ám azoktól a tűzvezető rendszerek terén jelentősen elmaradt - főleg az éjszakai harctevékenységhez szükséges műszerek terén volt szembeszökő a hátránya. A Szovjetunió mellett gyártásba vették Csehszlovákiában és Lengyelországban is, de megihlette a román (TR-125), a jugoszláv (M-84) és az iráni (Zulfiqar) harckocsi-tervezőket és -építőket is. Tucatnyi országban rendszeresítették, gyártási darabszáma mára a 25.000-et(!) is túllépte, a folyamatos fejlesztéseknek hála pedig típusváltozatainak száma meg gyakorlatilag a végtelenhez konvergál már…
Magyar T-72 harckocsi
Ritka felvétel egy szomjas harckocsiról, ami épp egy patakból iszik...
A Magyar Néphadseregben 1978-ban jelent meg, de a hazai nagyközönség előtt csak az 1985-ös „felszabadulási” parádén mutatkozott be. A szovjet gyártású kocsik után jöttek még lengyelek és csehek is, így több változat is szolgált a magyar csapatok kötelékében. Több tételben összesen 238 darab érkezett belőle hazánkba, és az 1990-es évek második felétől a 2020-as évekig (az Ötvenöcsik kivonásától a Leók megérkezéséig) ők adták - az egyre fogyatkozó - magyar páncéloserők fegyverzetét. További sorsukról heves viták dúlnak a szakma, a politika és a laikusok köreiben is, de bármit is hozzon a jövő, a „hetvenkettes” mindenképpen mérföldkőként vonul be a magyar páncéloscsapatok történetének nagykönyvébe.
A makett
Annak ellenére, hogy milyen híres és elterjedt típus, az „egy igaz méretarányban” mégis igen kevés gyártó vállakozott a kicsinyített másának elkészítésére. Fröccsöntött kitként csak a Galaxy, az ACE, a Revell, a Modelcollect és a Zvezda adta ki (a Vespid csak az utód T-90-ben látott fantáziát) eddig.
Az egyik első próbálkozóként az ACE a 2000-es évek elején jelentette meg a típust, méghozzá több változatban is. A 72128 katalógusszámú dobozukban az úgynevezett „B” változat lapul (elvileg), ebből próbáltam meg magyar járgányt faragni - inkább kevesebb, mint több sikerrel…
Építés és festés
Be kell valljam: ez a makett egy még régebbi (kb. 3-4 évvel ezelőtti) munkám, így részletes leírásra ne számítson a nyájas olvasó. Hamarabb is előhozakodhattam volna már vele, de csak ennyi év elteltével tudom - a pszichológusomnak köszönhetően - felidézni a makett építésének emlékeit anélkül, hogy rángógörcsöt kapnék… Viccet félretéve: anno a beszerzés után évekig lapult a polcon, mire nekiálltam összerakni, aztán amikor készen lett, ment is egyenesen a vitrinbe. A történteket meg próbáltam elfelejteni, de ami megmaradt, az a rengeteg bosszankodás, félbehagyás-újrakezdés és vérre menő küzdelem, amit folytatnom kellett, hogy az ukránok műanyaghalmából valami értékelhető végeredményt kapjak.
Pedig maga a makett nem lenne rossz: a közel 280(!) darab fröccsöntött alkatrész megfelelő részletességet sejtet, és alaphangon sem a méretekkel/formákkal/arányokkal, sem a felületi kidolgozással nincsenek nagy gondok. A méretarányhoz képest szokatlanul magas darabszám persze annak is köszönhető, hogy a lánctalpat a szokásos fél-szemenkénti megoldásban kapjuk, és nagyot dob rajta az is, hogy a reaktív pótpáncélzat kazettáinak nagy részét szintén szemenként(!) adják… A maradékból sem kell mindent felhasználni, mivel a dobozban több változat jellemzői is össze vannak zsúfolva, ebből az útmutató alapján (vagy szándékainknak megfelelően a forrásaink alapján magunknak) kell kiválogatni a szükséges darabokat.
A „nagy DE” viszont itt érkezik el: hiába a lélegzetelállító részletesség és a variálhatóság, ha mindezt lerontja a fröccsöntés és a felhasznált műanyag silánysága… A kit „minősége” valahol a gyenge és a pocsék között ingadozik: rengeteg a sorja, sok alkatrész túl vaskos és bumfordi, és a gyártónak a megfelelő illeszkedések kialakítása is gondot okozott: munkánkat ugyanis a legritkábban segítik megfelelően kialakított illesztőtüskék, és -lyukak. (Úgy is mondhatnám: a minőség nem ÁSZ, inkább GYÁSZ…)
Mivel már az első kapavágás előtt elhatároztam, hogy a dobozból egy magyar kocsit kerekítek ki, az útmutató inkább csak szamárvezetőként (meg söralátétként) szolgált, a munka során inkább a fellelt források képeit bűvöltem. A test építésekor a kitben adott oldalkötény helyett sztirolcsíkokból házilag elkészítettem a magyar járgányokra inkább jellemző(?) „miniszoknyát”. A póttartályok tartókonzolait behajtott helyzetben ragasztottam fel (hordókat nem tartalmazott a készlet, de egyébként sem tettem volna fel). A vezető búvónyílását nem ragasztottam be, nyithatóra hagytam, ide egy figura is behelyezhető. A toronynál a képek alapján annyi feljavítást végeztem, hogy a bal oldalra málhafülecseket, a jobb oldalra pedig két géppuska-lőszerrakaszt készítettem. A parancsnoki kupolát szintén nem ragasztottam be, hogy forgatható maradjon. A kit legnagyobb (mármint az egyik! legnagyobb) gyengéje a lövegcső, ez sajnos teljesen használhatatlan volt, ezért megkapta az időközben beszerzett Modelcollect készlet csövét (ő meg kap majd egy fém RB-Model csövet, ha egyszer összerakom).
A festésről még ennyit sem tudok írni: az alap ZŐD talán Humbrol 80 (vagy Revell 360?) volt, ezt próbáltam szárazecseteléssel és pigmentekkel modulálni-fakítani. A kötényzet és a görgők „gumi”-része sötétszürke, a lánctalp, a géppuska és a vontatókábelek gun metal színt kaptak. A lövegcső-tő védőhuzatának zöldes-barnás keki színét több festékből kutyultam ki. A figyelőprizmák üvegeit fényes sötétkékkel próbáltam imitálni, a farönknél az alap valami homokszín volt, ezt eresztettem be AK wood wash-sal. A lepattogzódásokkal és sárral/porral ezúttal csínján bántam - kivételesen nem akartam egy túlzottan lelakott járgányt készíteni. A weatheringhez a szokásos Tamiya panelineres bemosást, pigmentes koszolást és az alapszínek világosított árnyalataival való szárazecsetelést vetettem be.
A matricák közül az ékek a szintén ACE-gyártmány BTR-80 makett lapjáról vannak, a toronyszám teljesen fiktív (akárcsak az egész kocsi - bár, ha létezett „675”-ös toronyszám, akkor lehetett „674” is), valamilyen alakulatjelzést akartam még rá tenni, de végül lemondtam róla.
A figurák
Itt megint az Esci/Italeri „Warsaw Pact Troops” készlete sietett a segítségemre, ebben ugyanis találhatóak harkocsizó figurák is, ezekből próbáltam hazai tankistákat faragni, hogy ne pangjanak üresen a nyitva elkészített búvónyílások. Festésüknél a zinternetről (és egy anno hazalopott bocskai sapekről) igyekeztem ellesni a korai 2000-es évek magyar páncélos katonái által is viselt „bocibocitarka” egyenruha színeit.
1/72 T-72 ACE
Utószó gyanánt
Bár az elkészült makett körülbelül egymillió+1 sebből vérzik, és a hozzáértők még ettől is több hibát találnak majd rajta, de mint említettem, a Modelcollect ezerszer jobb készlete már a polcon várja, hogy egyszer belevágjak - de addig még gyűjtögetem tovább a referenciákat (és a lelkierőt), hogy abból egy igazán autentikus magyar hetvenkettest tudjak majd fabrikálni.
