Elfelejtett háború Afrika szarván

Pintér György - Múzeumi krimik Biafra, Katanga, Darfur - a politika története és a történelem után nem érdeklődőknek esetleg ismeretlen cégek neve lehetne. Tök jó! Biafra testápoló, vagy Katanga bakancs, ha már lehet kapni Trianon étkészletet (ezen szeletelték fel Magyarországot?) Aki ismeri a fekete kontinens történetét, tudja, hogy ezek véres harcok, függetlenségi, másik oldalról polgárháborúk csataterei.

Ha valaki ránéz a térképre, látja, hogy Afrika területén a határok nagy részét íróasztal mellett állapították meg és vonalzóval húzták. Jó esetben a sorsdöntő ceruzát fogóknak volt fogalma az ottani lakosság összetételéről és ez befolyásolta is döntésüket. Vagy nem! Amikor ezek a határok kialakultak, Európa országai már túl voltak a nemzetállamok kialakításának első menetén. Afrikában ma is elválasztó, vagy éppen összekötő a törzsi, nemzetségi hovatartozás, függetlenül attól, hogy hol húzódik az említett határ. Itt kezdődik az ogadeni tragédia.

Afrika szarvát két kultúra, két vallás osztja el. A kopt keresztény Etiópia és az egyre radikálisabb iszlám által támogatott Szomália. Szomália keresztje - akarom mondani félholdja - az, hogy anno három hatalom is fente a fogát a stratégia fontosságú partszakaszra. Innen ellenőrizhető a Vörös-tenger déli bejárata és az Indiai-óceán nyugati forgalma. Az angolok - hogy is maradhatnának ki ebből - az északi, a franciák a középső pici, az olaszok pedig a maradék területet ragadták magukhoz. A szárazföld felé való terjeszkedés útját, a parti síkságot lezáró, Etióp-magasföld és az ott elterülő Etiópia állja el. Ez az ősi, függetlenségét sokáig megőrző ország mindössze hat esztendeig állt idegen megszállás alatt. Ekkor az olaszok gyarmatosították az akkor Abesszíniának nevezett országot. A "pacifikáláshoz" harckocsikat és harci gázokat is bevetettek. A II. világháború után Etiópia jelentős amerikai támogatást kapott. A korábbi császár, a "négus", Hailé Szelasszié 1974-ig volt uralmon.

Szomália egysége a második világháború után jött létre. A mai napig is francia támaszpontot fenntartó Dzsubuti nem került a szomáli törzseket összefogni óhajtó államba, mint ahogy a kenyai és az etióp területeken élők sem. 1964 januárjától három hónapon át már folyt háború ezen a vidéken a császári etióp hadsereg és a frissen szervezett szomáli erők között. A területen élő szomáli népesség továbbra sem mondott le az önállóságról, így várható volt, hogy ez a tűzfészek újra és újra háborús forrássá válik. És lőn, 1969-ben ifjú tisztek buktatták meg az addigi kormányt. Mohamed Sziad Barré vezette ettől kezdve az országot. Segítséget kaptak a hatalmi űrt kihasználó szovjetektől. A segítség egyik lényeges tétele fegyver volt: páncélosok, kézifegyverek, vadászgépek érkezek a Nagy Testvértől. Ekkor erősödött meg az a küldetéstudat, amely minden valamirevaló diktátor eszébe jutna, ha korszerű fegyvereket kaphat. Megalkotni Nagy Szomáliát. A következő években ez lesz a szent cél.

Időközben a szomszédban összekuszálódtak a viszonyok. 1974 szeptemberében katonai puccs távolította el a hatalomból az akkor a világban "üzemelő" két császár felét. Hailé Szelassziét, a négust, Júda Oroszlánját. (A másik a japán császár, a szentséges mikádó. Két esztendővel később, egy ideig, újra ketten voltak: Hirohito a japán uralkodó, Bokassa, a közép-afrikai császár.) Nos a puccs után szétesett a korábban masszív amerikai támogatást élvező etióp hadsereg. Ekkor gondolta elérkezettnek az időt Barré elnök a támadásra.

1975-től folyamatos nyomás alatt tartották az etióp-szomáli határvidéket. A Nyugat-Szomáli Felszabadítási Front komoly szomáliai támogatással rajtaütések sorával zaklatta az éppen saját belharcaival elfoglalt Etiópiát. Végül elérkezett 1977. július 13. A gyakorlatilag csak térképen létező, valós természetes határokat nélkülöző területet, Ogadent, lerohanta a szomáliai hadsereg.

A mindkét féllel közvetlen kapcsolatokat ápoló szovjet vezetésnek nagyon nem tetszett a potenciális szövetségesei marakodása, megpróbált tűzszünetet kicsikarni. Ezzel elérte, hogy a magát győztesnek gondoló Sziad Barré kiutasította a szovjet tanácsadókat Szomáliából. Nos, ők összecsomagoltak és elutaztak. Ezek nem mentek messze, csak a szomszédba, Etiópiába. A szomáliak komoly - egyes állítások szerint a teljes - haderőt (70 000 katonát, 40 repülőgépet, 250 harckocsit, 350 páncélozott szállítójárművet és 600 mindenféle tüzérségi egységet) bevetve elfoglalták Jijiga és Diredawa városát. Ez utóbbival megszakították a vasúti közlekedést a Vörös-tenger és az etióp főváros között. Bár az védekező etiópok helyzete nem volt túl rózsás, a támadó szomáliai harckocsik jó részét kilőtték. A város mindettől függetlenül a támadók kezére került. A nagy összecsapásra Harar környékén került sor. Itt két hónapnyi ostrom következett. Az etiópok összeszedték erőiket és bevetették. Még a frissen szervezett népi milíciákra is sor került, pedig ők szinte csak botokkal, második világháborús olasz és angol puskákkal rendelkeztek. Az etiópok egyetlen csapásmérő eszköze a légierő volt. F-5-ös gépekkel vették fel a harcot a szomáli repülőkkel. Az F-5-ösök üzemeltetéséhez az akkorra eltávozott USA szakértők helyett izraeliek adtak segítséget.
A gyengén szervezett szomáliai légierő elvesztette a légi uralmat, mielőtt igazán megszerezhette volna.

A szovjetek úgy döntöttek, hogy végét vetik az áldatlan harcnak. Felszólították Barrét, hogy vigye haza katonáit, mert ha nem, rosszul jár. A szomáliai diktátor nagyjából azt válaszolta, hogy "Azt szeretném én látni!"
Meglátta! A szovjetek Taskent és Derge Zeit között légihidat létesítettek. Antonovok hozták az eddig bevetetteknél legalább egy generációval korszerűbb fegyverzetet. Afrikában ez idő tájt jelentős kubai haderő is állomásozott, őket is mozgósította szovjet hadvezetés. Decemberben még csak pár száz, januárban háromezer, egy hónappal később egyes adatok szerint tizenöt-, mások szerint tizennyolcezer kubai volt az etióp oldalon Arnalo Ochoa tábornok vezetésével. Hozták magukkal az akkor legkorszerűbbnek számító fegyverzetet, így T-62-es harckocsikat, BTR-50-es pszh-kat és persze némi légvédelmet és légierőt is. Mellékesen dél-jemeni szárazföldi erők is részt vettek, de érkezett segítség Észak-Koreából is.

Nos, a szomáliaiak a Marda-hágónál gondolták feltartóztatni az etióp támadást. A szovjetek, mint egy rendes hadgyakorlaton, szabályosan átemelték a hegyek fölött a kubai harckocsik és tüzérség egy részét, így a védhetetlenné vált állást a szomáliak feladták. A továbbiakban nem tudtak komoly védelmet kialakítani a támadó etióp-kubai csapatokkal szemben.
Maga a légihíd megmutatta, hogy a Szovjetunió ekkor képes volt sok ezer kilométerre a saját területétől is komoly katonai erőket átdobni. Ez nem nagyon nyugtatta meg a NATO elemzőit, akik hasonló éles akciót csaknem tíz évvel korábban láttak, amikor a szovjet csapatok Európa kellős közepén játszották le ugyanezt, Prága és Csehszlovákia lerohanásával.
Innentől nem az volt a kérdés, hogy Szomália elveszti-e a maga kezdte háborút, hanem, hogy mikor. Jijiga visszafoglalása után (1978 március) összeomlott a szomáli haderő, amely összlétszámának harmadát vesztette el és nehéz fegyverzetének jelentős részét is.
A háború lezárult. Persze, ha valaki úgy gondolja, hogy ezzel vége, az téved. Nem kell négy év és a "házibuli folytatódik".

térkép forrása: https://www.accord.org.za/publication/remembering-the-ogaden-war-45-years-later/