Bevezetésnek nézzük meg, mivel is van dolgunk.
Törökország 1974-től repüli az F-4E Phantomokat. Több lépcsőben, a felderítő változatúakkal együtt két évtized alatt majdnem kétszáz darabot szereztek be.
Az általam megépített példány a U.S. Air National Guardnál kezdte a pályafutását, így használtan érkezett Törökországba 1991-ben, hogy aztán a 2000-es évek végén modernizáción, nagyjavításon, üzemidő hosszabbításon, no meg a felesége széjjel hagyott klumpáján essen át, a típusjelzése pedig F-4ETM legyen. Ez volt a Simsek program, a gépek otthona pedig a Eskişehir határában található légibázis lett.
Egy 2015-ös építés képeit vettem elő nektek.
Ez esetben (is) a gombhoz vettem kabátot, de talán ez normálisnak is mondható a makettezés világában. Történt ugyanis, hogy megláttam a HDL török Phantom matricaívét, meg is vettem, így már csak egy makett kellett hozzá, amire felrakhatom.
A Revell készletére esett a választásom, mert már ismertem pár évvel korábbról. Jobb, mint az Italeri, és be is szerezhető. Igaz, a német F változat van a dobozban, de jó ez így.
Az építés úgy kezdődött, hogy lefejtettem az alkatrészekről a felesleget, illetve tömítettem a rossz helyen lévő kilökőtüskenyomokat, no meg a fegyverzet átalakításához láttam hozzá. Igen kevés kivételtől eltekintve az F-4 hosszabbik lándzsája az AIM-7 Sparrow család volt. A Revell dobozában pedig az igen kevés kivételt képező AIM-120 AMRAAM van. A cserét megoldottam azzal, hogy a rakétatesteken vezérsíkokat cseréltem. Már nem igazán emlékszem, de mintha méricskéltem is volna, nem csak szemre csináltam.
Az orrból egy darabot kivágtam összeragasztás előtt, készülve egy kis extrára. Az egyesítés egyébként könnyen ment, a sok sorja ellenére még szépen illeszkedtek az alkatrészek. Csak a legszükségesebbeket raktam most a helyére a kabinban, ugyanis nyitott fülkével terveztem el, és úgy találtam, hogy a maszkolásnál sokkal könnyebb dolgom lesz így.
Az orr után jöhetett a hátsó szakasz készítése, ahol is a szárnyakra fel kellett ragasszam ideje korán a 3-3 kis áramvonalas házikót, amik az orrsegédszárnyak mozgató mechanizmusát rejthetik. Persze, ha tévedek, nyugodtan javítson ki valaki. A pilonok illesztőcsapjainak furatait is ilyenkor, még a szárnyfelek összeragasztása előtt érdemes kifúrni.
Az építés önmagában szerencsére egészen könnyen ment, az alkatrészek jól illeszkednek, egyedül a gerincen lévő illesztési vonal van béna helyen. Minimális tömítés kellett az egyik beömlőnél, illetve a saját bontás miatt kellett kicsit szobrászkodni, ezen kívül szépen összeállt minden.
Hogy emeljem a színvonalat, a fúvókákat kicsit feldobtam alumínium csíkokkal, a belső zsaluzatot imitálandó. Egyszerűnek egyszerű volt, csak a sok lapocska miatt kissé hosszadalmas. Miután sikerült mindkét fúvókán végigmennem, sok más aprósággal együtt alapoztam, aztán jöttek a fémszínek.
A még különálló részegységeken kívül maga a sárkány is eljutott oda, hogy alapozni lehessen. Ezt a királykék műanyagot élmény volt alapozni. Mivel nagy darabról van szó, külön fogás nincs rajta, így az alapozás több napba telt, nem lehetett az egészet egyszerre, hiszen nem lett volna hol megfogni.
Festés során törekszem arra, hogy egyszerre a lehető legtöbb dolgot fessem. Lehet, hogy ez-az éppen heteket vár, viszont kevesebbszer kell megbontani a festékszórót, kevesebb előkészület és takarítás kell, festéket is kevesebbszer kell bekeverni, a fennmaradót meg ugye visszaönteni már nem illdomos. Így, emlékeim szerint a fúvókákat, a stabilizátorokat és a gép farkát is. Sajnos minden színere már nem emlékszem, talán Model Master enamel volt a sötétebb. Egyedül a Humbrol polírozható alujára emlékszem biztosan.
Volt még egy partizánakcióm, a külső félszárnyakon lévő fényszórókat a Revell, csak mint vésett panelvonal adja. Átlátszó öntőkeretből szépen kifaragtam őket. Mondanám, hogy igazán adhatták volna ezeket gyárilag így, de amilyen pocsék a kabintetők öntése, nem lett volna sok köszönet benne. Viszont sokkal jobban néz ki, mintha csak lefestettem volna ezüstre és bevakoltam volna fényes lakkal.
Tehát az alapozás, előárnyékolás és a fémszínek felfestése után jöttek az álcaszínek. Nem tudom, érdemes-e megjegyezni, hogy minden új szín előtt gondos maszkolás történt. Egyébként a fémes felületek voltak a legbonyolultabbak, illetve inkább csak aprólékosságot igényeltek. Az utána következő világosszürkéhez nem kellett sok előképzettség, sőt az egész gép maszkolását egy könnyed bevezetőnek mondanám. Egyedül az orrnál kellett egy hangyányi ügyesség.
A színeket tekintve a Gunze akriljaival dolgoztam, etanollal meg egy-egy csepp retarderrel felütve, mert a gyári hígítóra nem (sem) volt diákkedvezmény. A világosabb az FS26270, a sötétebbik az FS36118 megfelelője, a szélvédő pedig H94-et kapott. Az utolsó szín, mint általában, itt is a fekete volt.
Fényes lakkal készítettem elő a felületet a matricázáshoz. A Hi-Decal Line stencileket is biztosít szép számban, ami külön szerencse, mert a Revell ehhez a készlethez nem ad. Egyedül a kötelékrepülést segítő foszforeszkáló - vagy mit csináló - csíkokat nem biztosítja a HDL valamilyen okból, ez viszont pont volt a Revell matricalapján.
A Hi-Decal Line matricái egyébként egészen kellemesre sikerültek, gondtalan volt velük a munka, egyedül a "sharkmouth"-nak, azaz cápaszájnak titulált fogsornál kell odafigyelni. Meg a felnőtté válás folyamán legalább néha, hogy feltűnjön: a cápáknak nincsenek batár szemfogaik!
Ha tippelni kellene, akkor ez farkas inkább. A Szürke Farkasok legalábbis egy ismert fogalom Törökországban. És ha már a matricáknál és a szimbolikáknál tartunk, a bal hajtómű beömlőjén ott szerepel Kemal Atatürk neve is.
A matricák lakkal történő lezárása után még egy sötétszürkés befolyatást ejtettem meg. A török légierő gépeiről általánosan elmondható, hogy tisztán tartják őket, de hajtják is. A végső fényt egy leheletnyi, tényleg minimális matt lakkal állítottam be, éppen csak átködölve, ha emlékeim nem csalnak.
A végszereléshez szükségem volt még pár alkatrészre, amiket nekem kellett előállítanom. Visszapillantók a pilótafülkébe, pitotcső és a beépített beszállólétra. Utóbbit nem tudom, hogy milyen sűrűn használták, de én megjelenítettem, hogy egy kicsit tovább növeljem az egyediséget. Egyébként ez volt az egész építés legbonyolultabb része, és ezek voltak az utolsó apróságok.
Ez volt hát az út, ami az első török felségjelzésű makettemhez vezetett, és terveim szerint nem ez volt az utolsó Phantomom.
