T-34/76
1:72, UM, Revell
Pintér György - Múzeumi krimik
1942 nyarán, kis hazánkban mozgósítás zajlott. Júniusban kilószámra küldték ki s S.A.S.- behívókat. Ezek, a „Sürgős – azonnal - sürgős” jelzésű lapok kb. háromnegyedmillió ember életét változtatták meg. Tartalékosok vonultak egységeikhez, otthagyva csapot-papot, munkát, családot. A 2. magyar hadsereg állományát jórészt ők alkották. Aztán elindultak. Szólt a Himnusz, zászlók, szalagok, a Főméltóságú Úr büszke volt.
Táblák Ukrajnában: „Itt járt a Magyar Honvédség. Földet, keresztet, kenyeret visszaadott nektek.” Táblák a fejfákon, egyre több. Végül a Solohov által megénekelt „csendes” Don. Cérnavékony védelmi vonal, a Cramer-hadtest esetleges segítsége - amely sosem ért célba. Tél, az „orosz csodafegyver” amely már Napóleon hadait is… Aztán a nem várt, szovjet támadás. T-34-ek gördülnek a hófedezékek felé, kis, elszánt, vagy elkeseredett csoportok harcolnak, már talán nem is a túlélésért. Reménytelen visszavonulás a fagyban. Teherautókról, szánokról, hóba dobált sebesültek, a járműveken elmenekülő "szövetséges" katonák. Jány hadparancsa: „Ez a hadsereg elvesztette becsületét…” …és egy másik: „A falvak szervezzék meg az özvegyek és árvák ellátását, mert erre a kormány már nem képes.” Elesettek, fagyottak, eltűntek… mit mond a Vöröskereszt? „Édsepapa nem jön vissza.” Kihunyó remények…gyász.
Ilyesfajta érzések kavarogtak bennem, amikor elkezdtem a dioráma építését.
Műszakilag gondot a kétszintűség okozta. Egy lövészárkot, a benne küzdőket kellett elkészítenem. Az alapot adó bútorlap-darabra egy vékony kartondoboz került. Ennek a magassága adja a lövészárok első falát. Mivel alapvetően fehér volt a doboz anyaga, így nagy festésre nem volt szükség. Felragasztottam néhány műanyagdarabot, öntőkeretrészt, ezek lesznek az enyhe hó-hullámok, majd az egész felületet végigkentem Sulifix-szel. Egy leszélezett papírzsepit ragasztottam fel, okosan elsimítva. Lecsiszolt gyufaszálakból kialakítottam a szögesdrót akadály oszlopait. Majd újabb réteg ragasztó és szódabikarbóna. A félig megkötött felületen „megsétáltattam” a T-34-est. Illő, hogy nyomot hagyjon maga után a hómezőn!
A T-34 elkészítését nem írom le, erről egy másik cikkemben már beszámoltam. A lánctalpak közeit megkentem ragasztóval és szódabikarbónát szórtam rá. Így próbáltam kialakítani a hómezőn előretörő páncélosra tapadó havat.
A következő lépés, a magyar lövészárok kialakítása. Gyufaszálakat csiszoltam és vágtam hosszában ketté s ezekkel „dongáztam ki” a lövészárok falát. Sóból, lisztből tésztát készítettem – a gyerekek pogácsára gyanakodtak – és apró homokzsákokat szaggattam ki. Amikor kiszáradtak és megfestettem őket, részint a mellvédre, részint a lőállások padlózatára raktam le. Ahol a szovjet tank elérte a mellvédet, ott a mellvéd homokzsákjaiból az árok fenekére is juttattam. A szögesdrótot egy selejt kis villanymotor tekercseiről göngyöltem le.
A lövészárok hátsó fala és a dioráma címét hordozó sík zárja az egészet.
Már „csak” a terep benépesitése volt hátra. A gond, már a tervezés időszakában is az volt, hogy magyar gyalogságot ábrázoló figurakészlet. Így egy német első világháborús készlet néhány figuráját kellet átképeznem a doni, magyar lövészárokban való szereplésre. Az egyik fegyverét is átalakítottam golyószóróvá. Kezdésként mind köpenyt kaptak. Mégsem illő, hogy téli ruha nélkül álljanak a fagyban! Alufóliából szabtam a hosszító darabokat. Aztán pillanatragasztóval rögzítettem. Ezután lefestettem a honvédeink, barnás árnyalatú színére. A golyószórónál gondban voltam. Több kolléga sietett a segítségemre – akiknek köszönet ezért – s el tudtam készíteni a fegyvert.
A rohamozó, szovjet gyalogság előállítása már könnyebb volt, hisz a Revell „Szibériai lövészek” készletéből jutott elég. A két szuronyos alak mellett egy gránátot dobó és egy hasalva, PPS-éből tüzelő harcos került a lövészárok elé.
Végül, hogy, „pofásabb” legyen a dolog, préselt lemezből kivágott idomokkal zártam le a dioráma két oldalát és a végét.
Számítógépen elkészítettem a feliratot. „In memoriam Pintér Pál, néggyermekes, körmendi suszter” Ő az a nagyapám, akit csak képen láttam. Ottveszett a Donnál. Tőlem ennyi telt.
Táblák Ukrajnában: „Itt járt a Magyar Honvédség. Földet, keresztet, kenyeret visszaadott nektek.” Táblák a fejfákon, egyre több. Végül a Solohov által megénekelt „csendes” Don. Cérnavékony védelmi vonal, a Cramer-hadtest esetleges segítsége - amely sosem ért célba. Tél, az „orosz csodafegyver” amely már Napóleon hadait is… Aztán a nem várt, szovjet támadás. T-34-ek gördülnek a hófedezékek felé, kis, elszánt, vagy elkeseredett csoportok harcolnak, már talán nem is a túlélésért. Reménytelen visszavonulás a fagyban. Teherautókról, szánokról, hóba dobált sebesültek, a járműveken elmenekülő "szövetséges" katonák. Jány hadparancsa: „Ez a hadsereg elvesztette becsületét…” …és egy másik: „A falvak szervezzék meg az özvegyek és árvák ellátását, mert erre a kormány már nem képes.” Elesettek, fagyottak, eltűntek… mit mond a Vöröskereszt? „Édsepapa nem jön vissza.” Kihunyó remények…gyász.
Ilyesfajta érzések kavarogtak bennem, amikor elkezdtem a dioráma építését.
Műszakilag gondot a kétszintűség okozta. Egy lövészárkot, a benne küzdőket kellett elkészítenem. Az alapot adó bútorlap-darabra egy vékony kartondoboz került. Ennek a magassága adja a lövészárok első falát. Mivel alapvetően fehér volt a doboz anyaga, így nagy festésre nem volt szükség. Felragasztottam néhány műanyagdarabot, öntőkeretrészt, ezek lesznek az enyhe hó-hullámok, majd az egész felületet végigkentem Sulifix-szel. Egy leszélezett papírzsepit ragasztottam fel, okosan elsimítva. Lecsiszolt gyufaszálakból kialakítottam a szögesdrót akadály oszlopait. Majd újabb réteg ragasztó és szódabikarbóna. A félig megkötött felületen „megsétáltattam” a T-34-est. Illő, hogy nyomot hagyjon maga után a hómezőn!
A T-34 elkészítését nem írom le, erről egy másik cikkemben már beszámoltam. A lánctalpak közeit megkentem ragasztóval és szódabikarbónát szórtam rá. Így próbáltam kialakítani a hómezőn előretörő páncélosra tapadó havat.
A következő lépés, a magyar lövészárok kialakítása. Gyufaszálakat csiszoltam és vágtam hosszában ketté s ezekkel „dongáztam ki” a lövészárok falát. Sóból, lisztből tésztát készítettem – a gyerekek pogácsára gyanakodtak – és apró homokzsákokat szaggattam ki. Amikor kiszáradtak és megfestettem őket, részint a mellvédre, részint a lőállások padlózatára raktam le. Ahol a szovjet tank elérte a mellvédet, ott a mellvéd homokzsákjaiból az árok fenekére is juttattam. A szögesdrótot egy selejt kis villanymotor tekercseiről göngyöltem le.
A lövészárok hátsó fala és a dioráma címét hordozó sík zárja az egészet.
Már „csak” a terep benépesitése volt hátra. A gond, már a tervezés időszakában is az volt, hogy magyar gyalogságot ábrázoló figurakészlet. Így egy német első világháborús készlet néhány figuráját kellet átképeznem a doni, magyar lövészárokban való szereplésre. Az egyik fegyverét is átalakítottam golyószóróvá. Kezdésként mind köpenyt kaptak. Mégsem illő, hogy téli ruha nélkül álljanak a fagyban! Alufóliából szabtam a hosszító darabokat. Aztán pillanatragasztóval rögzítettem. Ezután lefestettem a honvédeink, barnás árnyalatú színére. A golyószórónál gondban voltam. Több kolléga sietett a segítségemre – akiknek köszönet ezért – s el tudtam készíteni a fegyvert.
A rohamozó, szovjet gyalogság előállítása már könnyebb volt, hisz a Revell „Szibériai lövészek” készletéből jutott elég. A két szuronyos alak mellett egy gránátot dobó és egy hasalva, PPS-éből tüzelő harcos került a lövészárok elé.
Végül, hogy, „pofásabb” legyen a dolog, préselt lemezből kivágott idomokkal zártam le a dioráma két oldalát és a végét.
Számítógépen elkészítettem a feliratot. „In memoriam Pintér Pál, néggyermekes, körmendi suszter” Ő az a nagyapám, akit csak képen láttam. Ottveszett a Donnál. Tőlem ennyi telt.
|
|
Lánctapak a mellvéden
|
|
|
Szovjet tankok.
|
2007.12.03.