Pintér György - Múzeumi krimik
Az Operazione Locusta volt a fedőneve az Olasz Légierő (Aeronautica Militare) öbölháborús műveleteinek, amelyeket az Irak elleni koalíció részeként hajtottak végre az 1991-es Öbölháború során. Ez volt az olasz légierő első tényleges harci bevetése a második világháború óta.
A műveletet 1990. szeptember 25-én indították el Irak Kuvait elleni invázióját követően, az Egyesült Nemzetek Szervezetének határozataival összhangban. Kezdetben védelmi feladatokat láttak el az olasz haditengerészeti egységek biztosítására a Perzsa-öbölben, majd a támadó, csapásmérő műveletekben vettek részt a Desert Storm hadművelet keretében, miután Irak nem tett eleget az ENSZ Biztonsági Tanácsának 678. számú határozatában (1990. november 29-én elfogadva) megszabott, 1991. január 15-i kivonulási határidőnek. Ez a határozat felhatalmazta a koalíciót, hogy "minden szükséges eszközt" alkalmazzon, bevessen a határozat betartatására és Kuvait felszabadítására.
A repülőerők kontingense Panavia Tornado IDS csapásmérő repülőgépekből állt össze a 6., 36. és 50. Stormo (repülőezred) állományából, továbbá F-104 felderítő repülőgépekből, melyeket Incirlikben, Törökországban állomásoztatott az Olasz Légierő, valamint szállítórepülő századok vettek részt az olasz csapatok logisztikai támogatásában. A Tornado gépek a műveleteket az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisról hajtották végre, miután az egységek az olaszországi Gioia del Colle bázisról települtek át.
Az olasz Tornado repülőgépek összesen 225 harci bevetést hajtottak végre, 565 darab Mk 83 bombát (összesen 257 tonna robbanóeszközt) dobtak le iraki célpontokra – például Kuvaitváros közelében lévő lőszerraktárakra. A bevetések alacsony magasságú behatolásokat, légiutántöltést és felderítőrepüléseket foglaltak magukba, mintegy 500 repült óra összesített időtartamban.
1991. január 18-án történt egy meghatározó esemény – az első csapásmérő küldetés során – amikor egy Tornado IDS (MM7074) repülőgépet az iraki légvédelmi lelőtt egy lőszerraktár bombázása után. A pilóták, Gianmarco Bellini őrnagy és Maurizio Cocciolone százados fogságba estek és 47 napot töltöttek hadifogságban, mielőtt 1991. március 3-án szabadon engedték őket.
Egyetlen gépveszteség ellenére – szerencsére halálos áldozat nélkül – az Olasz Légierő szerepvállalása 1991 februárjának végére sikeresen lezárult, hozzájárulva Kuvait felszabadításához, valamint bizonyítva a Tornado repülőgép hatékonyságát a támadó műveletekben, ellenséges környezetben. Ugyanakkor rávilágított Olaszországnak a NATO és a koalíció iránti elkötelezettségére, a katonai szerepvállalást övező otthoni viták közepette. A különítmény 1991. március 15-én tért vissza Olaszországba.
Irak 1990. augusztus 2-i kuvaiti invázióját követően az Giulio Andreotti miniszterelnök vezette olasz kormány az Egyesült Nemzetek által deklarált határozatok és Kuvait szuverenitásának visszaállítását támogatta. Ennek keretében nagy hangsúlyt fektetett az ENSZ Biztonsági Tanácsának azon határozatainak diplomáciai támogatására, amelyek elítélték az agressziót, gazdasági szankciókat rendeltek el, valamint lehetőséget biztosítottak katonai kényszerítő eszközök alkalmazására. Stratégiai szempontból Olaszország részvételét elengedhetetlennek tekintette a nemzetközi jog fenntartása, az öböl térségében fennálló energetikai érdekeinek védelme (tekintettel a jelentős importált kőolaj-függőségre), valamint a NATO és az Európai Közösséggel szembeni kötelezettségek teljesítése érdekében, miközben a (leginkább belpolitikai) kockázatok csökkentése céljából igyekezett elkerülni a szárazföldi csapatok bevetését. A kezdeti, nem harci jellegű hozzájárulások közé tartozott a haditengerészeti egységeknek az öböl térségbe vezénylése az embargó érvényesítésére, valamint az olasz támaszpontok használatának engedélyezése a koalíciós műveletek számára, így az Egyesült Államok vezette Desert Shield hadművelethez is, amelyet Andreotti 1990. augusztus 8-án hagyott jóvá George H. W. Bush amerikai elnökkel folytatott konzultációkat követően.
A válság eszkalálódásával a belpolitikai viták is felerősödtek, középpontjukban az olasz alkotmány 11. cikkének értelmezésével, amely elutasítja a háborút, mint eszközt, ugyanakkor lehetővé teszi a szuverenitás korlátozását a nemzetközi békét és igazságosságot szolgáló kezdeményezések érdekében. Az Andreotti-kormányban többségben lévő Kereszténydemokrata Párt (DC) azzal érvelt, hogy a koalícióban való részvétel nem agresszív háború, hanem az ENSZ égisze alatt végrehajtott "nemzetközi rendfenntartó akció", amely összhangban áll az alkotmány pacifista szellemével és lehetővé teszi Olaszország első harci légi műveleteit a második világháború óta. 1991. január 16-án – néhány órával az iraki hadsereg kivonulására szabott ENSZ-határidő lejárta után – Andreotti hivatalosan parlamenti felhatalmazást kért a mintegy 1500 főnyi állomány harci bevetésének engedélyezésére, beleértve a Tornado IDS bombázókat és a már a térségben tartózkodó haditengerészeti fregattokat. Ez éjszakába nyúló vitákat váltott ki a képviselőházban és a szenátusban. A koalíciós partnerek, például a republikánusok és a szociáldemokraták a hozzájárulás mértékét, elégtelenségét bírálták, ugyanakkor hangsúlyozták a többoldalú fellépés fontosságát.
A közvéleménykutatások bizonytalanságot mutattak: 1991 januárjának elején a lakosság 61,9%-a ellenezte a katonai részvételt, bár ez az arány a győzelem után megváltozott.
A parlament 1991. január 17-én jóváhagyta a határozatot, ezzel legitimálva a részvételt – immár a támadó műveletekben is – és precedenst teremtve a későbbi "fegyveres békemissziók" számára annak ellenére, hogy a bevetést megelőző ellenőrzés korlátozott volt és ellenzéki oldalról kivonulást sürgető szónoklatok, felszólalások is elhangzottak.
Az Olasz Légierő hozzájárulása az Operazione Locusta művelethez többek között egy speciális, önálló repülőkötelékre összpontosult, amelyet Panavia Tornado IDS többfeladatú csapásmérő repülőgépekkel szereltek fel. Ezek a gépek a 6., 36. és 50. Stormo állományából álltak össze, köztük a 36. Stormo 102° Gruppo Volo egységéből, amelynek bázisa Gioia del Colle volt. 1990. szeptember 25-én összesen 12 légiutántöltő csonkkal felszerelt Tornado IDS települt át az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisra, reprezentálva Olaszország hozzájárulását a koalíció légi műveleteihez. A kitelepített kontingens ideiglenesen megalakította a "Reparto Volo Autonomo Golfo Persico"-t azaz a "Önálló Perzsa-öböl repülőszázadot".
Az Operazione Locusta keretében az olasz logisztikai előkészületek középpontjában a légi eszközök és a támogató infrastruktúra gyors telepítése állt annak érdekében, hogy a Perzsa-öböl hadszínterén tartós műveleti jelenlétet lehessen biztosítani. A 1990. szeptember 20-án megadott parlamenti felhatalmazást követően az Olasz Légierő megkezdte a Tornado IDS repülőgépek és mintegy 300 főnyi állomány – köztük pilóták, műszakiak és logisztikai szakemberek – átcsoportosítását az Egyesült Arab Emírségekben, Abu-Dhabi közelében található Al Dhafra légibázisra. A telepítés 1990. szeptember 25-én indult meg. A repülőgépek légi útvonalakon érkeztek, amelyeket KC-130 Hercules légi utántöltő repülőgépek támogattak, míg a földi felszerelést és készleteket tengeri úton, illetve légiszállítással juttatták a térségbe a zavartalan átcsoportosítás érdekében. Az Al Dhafra bázis kiválasztását korszerű létesítményei, a koalíciós erőkkel való jó együttműködési lehetőségek, valamint stratégiai elhelyezkedése indokolta: mintegy 1200 kilométerre feküdt az iraki célpontoktól, ami csökkentette a bevetési időt és az üzemanyag-igényt. Az előkészületek magukban foglalták a fogadó országgal, az Egyesült Arab Emírségekkel kötött logisztikai-támogatási megállapodásokról a tárgyalásokat, kölcsönös kötelezettségvállalásokat a repülőtér bővítéséről, az üzemanyag-tárolásról és a lőszerek kezeléséről, valamint ideiglenes karbantartó hangárok és az extrém sivatagi körülményekhez alkalmazkodó műhelyek felállításáról. Az olyan egységek, mint az 1° Reparto Manutenzione Velivoli, speciális műszaki támogatást biztosítottak, lehetővé téve a repülőgépek gyors fordulóidejét (turnaround time) a helyszíni hibajavítások és az előre telepített olasz alkatrészkészletek révén.
Az ellátási lánc kialakításánál – amennyire lehetséges – az önellátás volt a fő szempont. A repülőgép-kenőanyag, a fegyverzet és a pótalkatrészek első szállítmányait olasz kikötőkből kereskedelmi és katonai hajókkal jutottak el az Egyesült Arab Emírségek kikötőibe, majd közúton szállították tovább a légibázisra. Az Egyesült Államok vezette koalíció logisztikai központjaival való együttműködés segített áthidalni egyes speciális eszközök hiányát, ugyanakkor az olasz erők önálló utánpótlási eljárásokat tartottak fenn műveleti autonómiájuk megőrzése érdekében. Ezek az intézkedések lehetővé tették, hogy a kötelék (beleértve a szállítógépeket is) néhány héten belül teljes műveleti készenlétet érjen el, és 1991 márciusáig több, mint 1000 bevetést (harci-, felderítő- és szállítórepüléseket egyaránt) hajtson végre jelentősebb ellátási hiányosságok nélkül.
A telepített erők magját nyolc Panavia Tornado IDS csapásmérő/felderítő repülőgép alkotta a 6., 36. és 50. Stormo állományából, amelyeket két tartalék repülőgép, mintegy 200 fős személyi állomány, valamint földi támogató eszközök – köztük légi utántöltő eszközök és elektronikai hadviselési berendezések – egészítettek ki. Ezek az egységek 1990 szeptemberének végére érkeztek meg az Egyesült Arab Emírségekben, Abu-Dhabi közelében található Al Dhafra légibázisra, létrehozva egy előretolt műveleti bázist, mintegy 1200 kilométerre az iraki lehetséges célpontoktól.
A kezdeti légi műveletek elsősorban a tengeri ellenőrzés támogatására és a légvédelemre összpontosítottak. A Tornado repülőgépek járőrrepüléseket hajtottak végre az olasz haditengerészet (Marina Militare) egységei – a fregattok és rombolók – védelmében, amelyek a Perzsa-öbölben hajóellenőrzési műveleteket és konvojkíséretet láttak el az embargó megsértésének kiszűrése érdekében. 1990 szeptembere és decembere között a század több száz repült órát teljesített ezekben a feladatkörökben, olyan hírszerzési információkat szolgáltatva, amelyek hozzájárultak a koalíciós tengeri blokád hatékonyságához és segítettek elrettenteni az iraki haditengerészetet egy esetleges tengeri támadó művelettől, jóllehet ebben a felkészülési szakaszban közvetlen összecsapásokra nem került sor.
A kontingens logisztikai kihívásai közé tartozott a sivatagi körülményekhez való alkalmazkodás, különösen a hajtóművek homok és finom por elleni védelme, valamint a bázishasználat és a karbantartás összehangolása az amerikai és Egyesült Arab Emírségek-beli felekkel.
1991 januárjára már több mint 100 felderítő bevetést hajtottak végre, amelyek ellenőrizhető adatokat szolgáltattak az iraki erők elhelyezkedéséről. Ezek az információk későbbiekben támogatták a támadó műveletek tervezését, miközben Olaszország továbbra is betartotta azokat a korlátozásokat, amelyek tiltották a polgári, vagy nem katonai célpontok bombázását. Ez a szakasz jól tükrözte Olaszország elkötelezettségét a többoldalú szankcióérvényesítés irányába az egyoldalú agresszív azonnali katonai fellépéssel szemben, összhangban az ENSZ felhatalmazásával, amely a feltartóztatást és nem a megszállást célozta.
Az olasz Tornado-kötelék több szempontból is problémás volt a hadműveleti tervezőknek. Nevezetesen az olasz pilóták kezdetben híján voltak a tapasztalatnak, gyakorlatnak, ami a KC-135 gépekből történő sikeres éjszakai légiutántöltéshez kellett. Az olasz Tornadok nem voltak felszerelve lézeres célkeresővel, ami az angol és szaúdi Tornado-k fegyverrendszerének része volt. További hátrányuk volt hogy az olasz gépekből hiányoztak a célmegjelölők a precíziós irányított fegyverrendszerekhez és az olyan fegyverek, mint a CBU-k (kazettás bomba egységek), a JP233 (aknaszóró konténer), nem voltak részei az olasz fegyverzetnek. Így igencsak beszűkültek a hadműveleti tervezők lehetőségei és a Locusta Tornadokal csak hagyományos bombákkal végrehajtott bevetéseket terveztek végrehajtani a támadó műveletek során.
A Desert Storm hadművelet légihadműveleti szakasza 1991. január 16–17. éjszakáján vette kezdetét, amikor az Operazione Locusta keretében bevetett olasz Tornado IDS repülőgépek végrehajtották első harci küldetéseiket az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisról. Ezek a bevetések jelentették az olasz katonai repülőgépek első tényleges harci alkalmazását a második világháború óta és elsősorban alacsony magasságú csapásmérő támadásokra összpontosítottak iraki katonai célpontok ellen, a koalíció átfogó légi hadjáratának támogatására.
1991. január 17-ről 18-ra virradó éjszaka két, egyenként négy darab Tornado IDS repülőgépből álló kötelék hajtotta végre az első olasz harci bevetéseket. A támadások Dél-Irakban négy célpont ellen irányultak:
A repülőgépeket egyenként öt darab, késleltetett gyújtóval szerelt, 1000 fontos Mk 83 bombával, két BOZ-101 önvédelmi elektronikai konténerrel, két szárny alatti póttartállyal, valamint önvédelem céljából két AIM-9L Sidewinder légiharc-rakétával szerelték fel.
A "LEGION 15" jelzésű kötelék – köztük a MM7074 oldalszámú Tornado, amelyet Gianmarco Bellini őrnagy vezetett, fedélzeti navigátora pedig Maurizio Cocciolone százados volt – sikeresen ledobta bombáit az unyshi lőszerraktárra, ám körülbelül 40 másodperccel később egy iraki ZSU-23-4 "Shilka" önjáró légvédelmi gépágyú találta el a repülőgépet. Ennek következtében a repülőgép kritikus sérüléseket szenvedett és a személyzet katapultálásra kényszerült, Kuvaitvárostól mintegy 20 kilométerre északnyugatra.
A 42 napos légi hadjárat további szakaszaiban a bevetések elsősorban taktikai csapásmérő feladatokra összpontosítottak: iraki vezetési, irányítási, logisztikai és lőszerellátó létesítmények ellen. Ezek a küldetések gyakran légi utántöltést igényeltek, amelyet két KC-135 Stratotanker támogató repülőgép biztosított, sokszor kedvezőtlen időjárási körülmények – köztük többszőr erős légörvénylés – mellett. Később a különítmény saját Tornado gépei ún. "Buddy-buddy refuelling" technikával saját társaiknak biztosítottak légiutántöltést.
Az olasz különítmény – nyolc hadrafogható Tornado IDS és két tartalék repülőgép állományával – összesen 225 bevetést hajtott végre 589 repült órával, hozzájárulva az iraki katonai infrastruktúra fokozatos megbénításához.
Az 1991. január 18-i incidens után további gépveszteség nem érte az olasz erőket. Az olasz légierő részéről nem jelentettek újabb légi harcérintkezést, vagy föld–levegő rakétatalálatot, ami jól tükrözte a koalíció azon stratégiáját, amely az iraki légvédelem elnyomását, semlegesítését helyezte előtérbe.
Harcászatilag a küldetések főként alacsony, terepkövető repülési profilt alkalmaztak, akár 250 láb (76 méter) magasságig ereszkedve, kihasználva a Tornado terepkövető radarüzemmódját (TFR). Ez lehetővé tette az iraki radarfelderítés és föld-levegő rakétaütegek (SAM-ek) elkerülését, így pontosan lehetett célba juttatni a késleltetett gyújtású bombákat, miközben az ellenséges kitettség idejét minimalizálni tudták a célpontok felett.
A bevetések jellemzően négy gépből álló kötelékekben történtek. A gépek egymást támogatták és segítették a célpontok elleni támadások koordinálásában, illetve a kötelék tagja egymás bombázásainak eredményeit is meg tudták figyelni, az esetleges földi légvédelmi fenyegetésekre figyelmeztetni tudnák az éppen támadásban lévő köteléktagokat. A küldetéseket többnyire éjszaka indították a hadjárat kezdetén, hogy kihasználják a csökkentett látási viszonyokat és az iraki légvédelem sebezhetőségét.
"1991. január 17-18-án, az Operazione Locusta keretében végrehajtotta az olasz légierő az első harci küldetését, melynek során egy olasz Panavia Tornado IDS gépekből álló kötelék szállt fel az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisról. A LEGION 15 rádióhívójelű kötelék feladata volt alacsony magasságú csapást mérni az iraki megszállás alatt álló Kuvaitban, többek között egy lőszerraktár ellen Unysh-nál. Minden repülőgép öt darab Mk 83 típusú, késleltetett (retarded) 1000 fontos bombát, BOZ-101 zavarókonténereket, szárny alatti póttartályokat, valamint AIM-9L Sidewinder önvédelmi rakétákat hordozott.
A tervezett négygépes kötelékből egy gép sikeresen végrehajtotta a légiutántöltést a Perzsa-öböl felett egy amerikai KC-135 Stratotankerről, súlyos turbulencia és rossz időjárási körülmények közepette. Érdekesség , hogy a rossz légköri viszonyok miatt több szövetséges küldetést is törölni kellett. A többi gépnek többszöri próbálkozásra sem sikerült a kapcsolódás a tankerrel, így a Gianmarco Bellini őrnagynak és Maurizio Cocciolone századosnak döntést kellett hozni: folytatják a küldetést egyedül, vagy a kötelék többi tagjával visszafordulnak a bázisukra és már az első éjszaka sikertelen küldetést jelentenek.
A kötelék vezérgépe (a Tornado MM7074 Gianmarco Bellini őrnagy pilótával, Maurizio Cocciolone százados navigátorral) azt a döntést hozta, hogy egyedül folytatja útját a célpont felé. A többi gépet a sikertelen légiutántöltési kísérletek után utasították, hogy a küldetést megszakítva térjenek vissza a bázisra.
A terepkövető radar segítségével az immár köteléktagok nélkül maradt személyzet körülbelül 250 láb (76 méter) magasságra ereszkedett, azonosította a célpontot és helyi idő szerint körülbelül 4:30-kor mind az öt bombát sikeresen ledobta a raktárra, amit a küldetés utáni kiértékelés is igazolt.
Körülbelül 40 másodperccel a bombák ledobása után a repülőgépet egy iraki ZSU-23-4 Shilka önjáró légvédelmi ágyúból leadott sorozat érte, amely súlyos károkat okozott és a személyzetet arra kényszerítette, hogy a Tornado MB Mk-10 üléseit használva mentsék az életüket Kuvaitvárosától mintegy 20 kilométerre északnyugatra katapultálva az irányíthatatlanná vált repülőgépből. Ez minden harci pilóta rémálma, ellenséges terület felett katapultálni az éjszaka sötétjében, bele az ismeretlenbe, egy olyan területen, amelyet pár másodperce még bombáztak. Bellini és Cocciolone egyaránt túlélte a katapultálást, ám azonnal elfogták őket az iraki Köztársasági Gárda erői. Állapotuk ismeretlen maradt január 20-ig, amikor Cocciolone megjelent egy iraki propagandaműsorban. Az, hogy Bellini túlélte-e, ekkor még nem volt megerősítve, ami kezdetben félelmet váltott ki a családja, katonatársai és a politikusok körében. A kétfős személyzet, akik az egyetlen olasz hadifoglyok voltak a konfliktusban, 47 napig külön helyszínen voltak fogságban, majd a tűzszünetet követően, 1991. március 3-án szabadultak. Ez az incidens jelentette az Operazione Locusta során az olasz erők egyetlen harci gépveszteségét és annak ellenére, hogy nem történt halálos áldozat, jelentős pszichológiai és hadműveleti hatása volt a kontingensre és a későbbi olasz repülőműveletekre."
Az olasz Tornado IDS gép végzetes találata után az iraki katonai erők által ellenőrzött kuvaiti területen a pilóták, Bellini őrnagy és Cocciolone százados ugyan biztonságosan katapultáltak, de azonnal elfogták őket az iraki csapatok, mielőtt bármilyen koalíciós harci kutató-mentő (CSAR) akciót végrehajthattak volna. A koalíciós erők észlelték ugyan a katapultálás után a mentőrádiók vészjelzéseit (emergency beacon), ami azt jelezte, hogy a személyzet mindkettő tagja sikeresen elhagyta a repülőgépet annak becsapódása előtt, azonban az iraki erők gyors helyszínre érkezése — a baleset után perceken belül — megakadályozta, hogy a körzetben lévő erők, köztük az Egyesült Államok CSAR erői és helikopterei beavatkozhassanak, kimenekítést hajtsanak végre. Nem indult külön olasz mentőakció sem, mivel az eset a Desert Storm kezdeti óráiban történt, és a koalíciós parancsnokság alá tartozó olasz gépek nem hajthattak végre önálló mentési műveleteket az ellenséges légtérben, elkerülve a téves célazonosítást és "baráti tüzet". Sajnos a hadjárat alatt történt ilyen eset is, amikor amerikai repülők nyitottak tüzet amerikaiakra hibás célpontazonosítás miatt.
Bellini és Cocciolone, akik az Öbölháború egyetlen olasz hadifoglyai voltak, 47 napot töltöttek fogságban az iraki hadsereg és később az elhárítás "vendégszeretetében" (ezt a vendégszeretetet remekül leírja A. McNab Bravo20 könyvében, mikor iraki fogságba esnek és kihallgatják őket). Cocciolone katapultálás közben repeszsérüléseket szenvedett a lábán, és fogvatartói csak korlátozott orvosi ellátást biztosítottak neki, miközben mindkettőjüket kihallgatásoknak vetették alá, amelyek a küldetés részleteire és a koalíciós taktikákra irányultak. Az iraki hatóságok propagandában mutatták be őket az állami televízióban, azt állítva, hogy fejlett légvédelmi rendszerek lőtték le őket. A személyzet szabadon engedése 1991. március 3-án történt meg, a február 28-i fegyverszünetet követően, részeként egy szélesebb körű iraki hadifogoly-visszaszolgáltatási akciónak, amely több, mint 30 koalíciós hadifogoly kiengedését foglalta magában, a Nemzetközi Vöröskereszt Egészségügyi Bizottságának közvetítésével. Hazatérésüket követően mindkettőjüket katonai létesítményekben hallgatták ki és orvosi vizsgálatoknak vetették alá. Cocciolone felépült a sérüléseiből hosszú távú egészségkárosodás nélkül, míg Bellini később részletesen beszámolt a fogság alatti elszigeteltség és bizonytalanság pszichés megterheléséről. Az eset jelentette az olaszok egyetlen harci veszteségét az Operazione Locusta során, ami belső vizsgálatokat indított a Tornado elektronikus ellentevékenységének és a küldetések útvonalának felülvizsgálatára, ugyanakkor megerősítette a gép általános ellenállóképességét, mivel a későbbi bevetéseken nem volt további veszteség.
Az Operazione Locusta hadművelet végén a gépek 1991 március 15-én hazafelé vették az irányt.
Antonio Urbano repülő tábornok - aki a kötelék parancsnoka volt - könyvében így emlékezik vissza a hazatérésére: "1991. március 15-én reggel végre megkezdődött a hazautazás. Urbano, parancsnoki időszakának és a műveletek vezetésének utolsó aktusaként összeállította a személyzetek listáját, majd elindította vezetőgépét, hogy a Locusta művelet tíz Tornado-ja közül teljesítse az utolsó küldetést. A 210 perces repülés alatt kevés kedve volt megosztani gondolatait navigátorával, csak élvezni akarta a szolgálati karrierje utolsó repülését. Gioia del Colle-ben elképesztő volt az üdvözlés. Urbano megdöbbent a színek élénk kavalkádjától, mert már megszokta Abu Dhabi sárgás-sivatagi táját és a helyiek ruházatának fehér, vagy fekete árnyalatait. Az ebédnél, ahol a hadsereg vezetőivel ült az asztalnál, folyamatosan megfogott egy tárgyat a repülőruhája baloldali zsebében: Marco Bellini jegygyűrűjét. Nem volt még alkalma visszaadni neki, de azt meg fogja tenni otthon. Ez a tárgy sokat jelentett számára, mert a siker szimbóluma volt: elkötelezett munkája révén mindenkinek hazajutást ígért a balszerencsés éjszaka után, beleértve azt a két kollégát is, akiknek sorsa egész idő alatt bizonytalan maradt. Később jött rá, hogy ez az élmény örökre megváltoztatta az életét, amikor az éjszaka sötétjében, otthona erkélyéről távoli tűzijátékokat látott, amelyek hangja tisztán hallatszott. Az első gondolata ez volt: Loris, lőnek rád."
Az Operazione Locusta legfontosabb tanulságai az expedíciós jellegű műveletek és a fenyegetettségi környezet által megkövetelt operatív alkalmazkodások köré összpontosultak. A Tornado harcigépek bevetés előtti módosításai — mint például a magas hőmérséklethez igazított, megnövelt hajtóműteljesítmény, kiegészítő erőforrások, valamint fejlettebb elektronikus védelmi rendszerek, például az RWR-90 besugárzásjelző, elengedhetetlennek bizonyultak a sivatagi körülmények között a jó üzemképességi mutatók fenntartásához és fontos tapasztalatokkal szolgáltak az olasz erők jövőbeni, Olaszországon kívüli műveleteihez. Az 1991. január 18-i eset rámutatott arra, hogy a 60–90 méteres magasságban történő behatolás milyen veszélyekkel jár az erősen védett területeken. Ezért a későbbi küldetéseken újratervezett megközelítési eljárásokat alkalmaztak és nagyobb mértékben támaszkodtak a koalíciós erők ellenséges légvédelmének elnyomására (SEAD). A hadművelet rávilágított az Olasz Légierő korlátozott tapasztalatára az éles harci műveletekben, ugyanakkor értékes betekintést nyújtott a multinacionális parancsnoki struktúrák működésébe, a harcászati végrehajtás és stratégiai eredmények közötti ok-okozati összefüggésekbe. Az eredményes légicsapások jelentősen gyengítették az iraki logisztikát, ugyanakkor kiemelték a túlnyomó légi fölény nélküli hadműveletek kockázatait. Olaszország számára az Operazione Locusta felgyorsította a doktrinális elmozdulást az expedíciós képességek javításának irányába, ideértve a felderítés, megfigyelés és hírszerzés koalíciós partnerektől beérkező adataival való jobb gazdálkodást, eközben politikailag megerősítette a parlamenti felügyeleti mechanizmusokat a külföldi erők telepítésére vonatkozóan. Ezek a tapasztalatok jelentősen befolyásolták a későbbi olasz részvételt a balkáni és afganisztáni műveletekben, ahol már előtérbe kerültek a fejlettebb elektronikai hadviselési rendszerek és a távolról bevethető precíziós fegyverek, hogy csökkentsék a repülőgépeknek és személyzeteknek az ellenséges légvédelemmel szembeni fenyegetettségét, kitettségét.
Hogyan alakult a két hadifogságba esett olasz pilóta sorsa a hazatérésük után? Mondhatni nagyon különbözően. Itt egy interjú egyikőjükkel, Maurizio Cocciolone-val, melyet egy olasz lapból idézek:
"- Az Olaszországba való visszatérését számos vita kísérte. A házassága miatt, egy megtagadott kitüntetés miatt. Évek távlatából milyen véleménye van erről?
- Nézze, ezt mindig is így gondoltam, és most is meg akarom ismételni: nem vagyok, és soha nem is éreztem magam hősnek. Mindig és kizárólag a kötelességemet teljesítettem, a lehetőségeimhez mérten a legjobban, teljes hűséggel az intézményekhez, a fegyveres erők iránti szeretettel, és mindenekelőtt a lelkiismeretem parancsát követve.
De nem kaptam nagy támogatást, sem iránymutatást, sem pedig azt az orvosi és pszichológiai segítséget, amely más országokban – és úgy gondolom, ma már nálunk is – biztosított a katonák számára. Gyakran éreztem úgy, hogy kihasználtak, természetesen médiacélokra, különböző területeken. A valóságban az intézmények magamra hagytak. Az egyetlen közintézmény, amely – bár nem lett volna kötelessége – mellettem állt, a l'aquilai S. Maria di Collemaggio Gyermek-neuropszichiátriai Központ volt.
- Ott kezelték Önt?
- Igen, ott kezeltek és állítottak talpra, diszkréten és szeretetteljes gondoskodással, csodálatra méltó odaadással és szakértelemmel. Olyannyira, hogy zavarban voltam amiatt, hogy úgy éreztem: talán értékes időt veszek el olyanoktól, akiknek nálam nagyobb szükségük lett volna rá."
És Gianmarco Bellini? Egy, az Il Mattino napilapban megjelent cikkben ezt olvasom:
"[…] Bellini – különböző olaszországi, angliai és amerikai beosztások után – jelenleg a nápolyi JFC-nél, a NATO bagnoli parancsnokságán szolgál.
Az évfolyamtársai, akik között második helyen végzett, 2007 óta tábornokok. Ő viszont, 53 évesen, az egyik legjobb olasz pilóta, Bellini mindmáig ezredes maradt. Mindenekelőtt azért, mert a szolgálati lapján nincs nyoma sem háborúnak, sem fogságnak, sem harci sérülésnek. Abban az időszakban hivatalosan csupán »a hadtestparancsnok rendelkezésére állóként« szerepelt.
- Akár a Maldív-szigeteken is lehettem volna, ugyanaz lett volna – jegyzi meg ironikusan. A probléma természetesen nem a fegyveres erőket érinti, amelyek mindig mellette álltak, és rangos beosztásokat is rábíztak, például a Ghedi vadászrepülő-ezred parancsnokságát, hanem jogszabályi jellegű. Olaszország akkor hivatalosan nem állt háborúban Irakkal, ezért egyszerűen nem léteznek olasz hadifoglyok, vagy harcban megsebesültek. Nem tudok mit mondani, csak egy keserű: »éljen Olaszország!«-ot."
A repülőgépek tipikus függesztése a támadó bevetéseken 4 darab Mk 83 bomba volt a törzs alatti tandempilonokon, vagy még egy ötödik a középső, törzs alatti fegyverzetfüggesztőn. A szárnyak alatt 2 póttartály, 2 AIM-9L Sidewinder rakéta és a külső, szárny alatti tartókon 1-1 Philips BOZ-102 zavarótöltetkivető konténer.
A katasztrofális légiutántöltési képesség, vagyis inkább a gyakorlat hiánya lépésre kényszerítette az olaszokat. Az AMI alternatív megoldásként a hadszíntérre küldött néhány Sergeant Fletcher 28-300 típusú buddy-buddy légiutántöltő konténert, mert a talján pilótáknak ezzel a rendszerrel sokkal nagyobb tapasztaluk volt, mint az óriási amerikai és brit tankerekkel. Így a légi hadműveletek későbbi szakaszában gyakran repültek 8 gépes kötelékben, melyben a gépek megoszlása a következő volt: 4 csapásmérő gép, őket kísérte 4 (a törzs alatt) légiutántöltő konténerrel felszerelt gép.
Érdekes adalék, hogy az olasz katonai vezetés úgy érezte, növelni kell a gépek bevethetőségének rugalmasságát, mivel az Mk 82 és Mk 83 "buta" bombák igencsak lekorlátozták a gépek alkalmazhatóságát a hadszíntéren. Szükséges lett volna kazettás bomba az iraki élőerő, gépjárműpark és páncélozott járművek elleni műveletekhez, de ilyen eszközökkel az olaszok nem rendelkeztek. Ad hoc megoldásként az amerikai Mk 20 mod.3 Rockeye beszerzése mellett döntöttek, melyből az amerikai erők hatalmas készlettel rendelkeztek a hadszíntéren. Ezekből a kazettás bombákból több száz darabot szereztek be a háború második felében, de bevetésre más nem kerültek.
Az olasz Tornado-k festése az európai hadszíntérhez igazodott, de a szürke-zöld kamo nem igazán biztosított megfelelő álcázást a sivatagi környezetben alacsonyan repülő gépeknek. Az olasz légierő festékkatalógusa, az AER-MM-P100 tartalmazta a #29 Giallo sabbia színt (Sand Yellow FS 33448), mely megfelelt az alkalmazási környezetnek. Más források szerint a gépek némileg sötétített Giallo Sabbia színnel voltak festve, ami leginkább FS33594-nek felel meg. A gépek felső felülete ezzel a festékkel volt átfújva, az alsó felületek megmaradtak alumínium színűek. Az olasz kokárda méretét 300 mm-re csökkentették és vékony rétegben átködölték a homoksárga fedőszínnel. A legtöbb stencilt és üzemeltetési feliratot átfestették, eltüntették. Kivételt csak a veszélyt jelző, mentést segítő feliratok (RESCUE-SALVATAGGIO), illetve a gépek egyéni kódjai képeztek. A kétjegyű egyéni azonosítószámokat a gépek függőleges vezérsíkjának felső harmadába festették fel feketével, majd vékonyan átködölték homoksárgával. A szívócsatornák belépőélére felfestett piros sáv szélességét jelentősen csökkentették. A belépőélek egy részére, illetve az antennákra fekete védőfestékréteget hordtak fel, hogy csökkentsék a nagyon magas szálló por és homok erodáló hatását. Ennek ellenére a gépek, mire hazatértek, eléggé viharverten néztek ki és a homoksárga festés rózsaszínes árnyalatot vett fel. Az öböl térségben állomásozó Tornado-k a "Gialloni" becenevet kapták az olasz légierőben, utalva színűkre és méretükre.
A műveletben résztvevő gépek: MM7019, MM7035, MM7050, MM7061, MM7067, MM7070, MM7073, MM7074, MM7075, MM7076, MM7086 és MM7088.
Szerencsére a Tornado támadó változata nem olyan mostohagyermek, mint a vadászváltozat. Ez talán köszönhető annak is, Anglián kívűl Németország és Olaszország is hadrendbe állította, illetve több példányát exortálták Szaúd-Arábiába. A három európai nemzet mindegyikében működik makettgyártó cég és valószínűleg mindegyik látott pénzügyi potenciált a saját légerejükben rendszeresített gép műanyag replikájának piacra dobásában.
Az olasz Italeri cég kiadta a Tonka több változatát is, hasonló színvonalon, mint a vadászváltozatot. Ugyanazokat lehet róla elmondani: elnagyolt, széles panelvonalak, sokszor rossz helyen, gyenge kabin, futóműgondolák és futóműszárak. A fegyverzet pont nem jó az öbölháborús olasz gépekhez. Ha valaki ebből szeretne felfegyverzett olasz gépet építeni, akkor bizony máshonnan kell beszerezni az Mk 83-at. Számomra a legfurcsább dolog, hogy az olasz cég egyetlenegy készletéhez sem mellékelt az olasz Operazione Locusta műveletben részt vett gépekhez matricát. Pedig a RAF sivatagi gépeit dobozolták az évfordulóra... Ha máshova nem, ide igazán belefért volna.
A Hasegawánál sem lehet mást mondani, mint a japán kiadású F3-nál. Annyi a különbség, hogy más az orr, máshol a hiba. Történetesen minden angol makettező az orrkúp alakját kifogásolja a törzs hátsó részének szögletességén kívül, ami úgy látszik, alap hiba. Hisz egy tőről fakadt a két verzió makettváltozata. Valamikor itt is adtak olasz matricát, de sajnos az nem a sivatagi gépekhez van, hanem még hidegháborús színes olasz gépekhez. A japánok öbölháborús készleteibe sem fért bele, csak angol gép...
Végül, de nem utolsósorban a Revell 1998-tól ontja ránk az új tervezésű szép vonalú, pontos (bár már ezt a készletet is sokan fanyalogva nézik) Tornado-it. Egy kiadást leszámítva csak német festéssel, ECR és IDS változatokat felváltva, néha megbolondítva egy kis felderítőkonténeres Tiger Meet Tonkával. Talán a legjobb alap egy olasz IDS-hez és gyanta kiegészítők dömpingje van hozzá a piacon.
Sajnos a matricát külön kell beszereznünk, bármelyik készletetre esik is a választásunk.
Sajnos egyik sem az érintett periódusban készült gépek fotóit tartalmazza, de hasznosak lehetnek.
http://www.arcair.com/awa01/701-800/awa789-Tornado-Galimberti/00.shtm
Figyelem, német IDS változatról készült képek! http://fanakit.free.fr/tornado_ids/tornado_ids.htm
Német és angol Tornado-k: http://www.primeportal.net/the_airstrip.htm
Aerospace Publishing: Gulf Air War Debrief
https://theaviationist.com/2021/01/18/legion-15-the-story-of-the-italian-air-force-tornado-ids-shot-down-during-operation-desert-storm/
https://www.upi.com/Archives/1991/01/16/Parliament-asked-to-approve-use-of-Italian-forces-in-eventual-Gulf-war/5253664002000/
https://www.key.aero/article/italian-tornados-combat-operations
A műveletet 1990. szeptember 25-én indították el Irak Kuvait elleni invázióját követően, az Egyesült Nemzetek Szervezetének határozataival összhangban. Kezdetben védelmi feladatokat láttak el az olasz haditengerészeti egységek biztosítására a Perzsa-öbölben, majd a támadó, csapásmérő műveletekben vettek részt a Desert Storm hadművelet keretében, miután Irak nem tett eleget az ENSZ Biztonsági Tanácsának 678. számú határozatában (1990. november 29-én elfogadva) megszabott, 1991. január 15-i kivonulási határidőnek. Ez a határozat felhatalmazta a koalíciót, hogy "minden szükséges eszközt" alkalmazzon, bevessen a határozat betartatására és Kuvait felszabadítására.
A repülőerők kontingense Panavia Tornado IDS csapásmérő repülőgépekből állt össze a 6., 36. és 50. Stormo (repülőezred) állományából, továbbá F-104 felderítő repülőgépekből, melyeket Incirlikben, Törökországban állomásoztatott az Olasz Légierő, valamint szállítórepülő századok vettek részt az olasz csapatok logisztikai támogatásában. A Tornado gépek a műveleteket az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisról hajtották végre, miután az egységek az olaszországi Gioia del Colle bázisról települtek át.
Indulásra készen
Az olasz Tornado repülőgépek összesen 225 harci bevetést hajtottak végre, 565 darab Mk 83 bombát (összesen 257 tonna robbanóeszközt) dobtak le iraki célpontokra – például Kuvaitváros közelében lévő lőszerraktárakra. A bevetések alacsony magasságú behatolásokat, légiutántöltést és felderítőrepüléseket foglaltak magukba, mintegy 500 repült óra összesített időtartamban.
1991. január 18-án történt egy meghatározó esemény – az első csapásmérő küldetés során – amikor egy Tornado IDS (MM7074) repülőgépet az iraki légvédelmi lelőtt egy lőszerraktár bombázása után. A pilóták, Gianmarco Bellini őrnagy és Maurizio Cocciolone százados fogságba estek és 47 napot töltöttek hadifogságban, mielőtt 1991. március 3-án szabadon engedték őket.
Egyetlen gépveszteség ellenére – szerencsére halálos áldozat nélkül – az Olasz Légierő szerepvállalása 1991 februárjának végére sikeresen lezárult, hozzájárulva Kuvait felszabadításához, valamint bizonyítva a Tornado repülőgép hatékonyságát a támadó műveletekben, ellenséges környezetben. Ugyanakkor rávilágított Olaszországnak a NATO és a koalíció iránti elkötelezettségére, a katonai szerepvállalást övező otthoni viták közepette. A különítmény 1991. március 15-én tért vissza Olaszországba.
Irak 1990. augusztus 2-i kuvaiti invázióját követően az Giulio Andreotti miniszterelnök vezette olasz kormány az Egyesült Nemzetek által deklarált határozatok és Kuvait szuverenitásának visszaállítását támogatta. Ennek keretében nagy hangsúlyt fektetett az ENSZ Biztonsági Tanácsának azon határozatainak diplomáciai támogatására, amelyek elítélték az agressziót, gazdasági szankciókat rendeltek el, valamint lehetőséget biztosítottak katonai kényszerítő eszközök alkalmazására. Stratégiai szempontból Olaszország részvételét elengedhetetlennek tekintette a nemzetközi jog fenntartása, az öböl térségében fennálló energetikai érdekeinek védelme (tekintettel a jelentős importált kőolaj-függőségre), valamint a NATO és az Európai Közösséggel szembeni kötelezettségek teljesítése érdekében, miközben a (leginkább belpolitikai) kockázatok csökkentése céljából igyekezett elkerülni a szárazföldi csapatok bevetését. A kezdeti, nem harci jellegű hozzájárulások közé tartozott a haditengerészeti egységeknek az öböl térségbe vezénylése az embargó érvényesítésére, valamint az olasz támaszpontok használatának engedélyezése a koalíciós műveletek számára, így az Egyesült Államok vezette Desert Shield hadművelethez is, amelyet Andreotti 1990. augusztus 8-án hagyott jóvá George H. W. Bush amerikai elnökkel folytatott konzultációkat követően.
Felhők felett
A válság eszkalálódásával a belpolitikai viták is felerősödtek, középpontjukban az olasz alkotmány 11. cikkének értelmezésével, amely elutasítja a háborút, mint eszközt, ugyanakkor lehetővé teszi a szuverenitás korlátozását a nemzetközi békét és igazságosságot szolgáló kezdeményezések érdekében. Az Andreotti-kormányban többségben lévő Kereszténydemokrata Párt (DC) azzal érvelt, hogy a koalícióban való részvétel nem agresszív háború, hanem az ENSZ égisze alatt végrehajtott "nemzetközi rendfenntartó akció", amely összhangban áll az alkotmány pacifista szellemével és lehetővé teszi Olaszország első harci légi műveleteit a második világháború óta. 1991. január 16-án – néhány órával az iraki hadsereg kivonulására szabott ENSZ-határidő lejárta után – Andreotti hivatalosan parlamenti felhatalmazást kért a mintegy 1500 főnyi állomány harci bevetésének engedélyezésére, beleértve a Tornado IDS bombázókat és a már a térségben tartózkodó haditengerészeti fregattokat. Ez éjszakába nyúló vitákat váltott ki a képviselőházban és a szenátusban. A koalíciós partnerek, például a republikánusok és a szociáldemokraták a hozzájárulás mértékét, elégtelenségét bírálták, ugyanakkor hangsúlyozták a többoldalú fellépés fontosságát.
A közvéleménykutatások bizonytalanságot mutattak: 1991 januárjának elején a lakosság 61,9%-a ellenezte a katonai részvételt, bár ez az arány a győzelem után megváltozott.
Egy felvarró a műveletek idejéből
A parlament 1991. január 17-én jóváhagyta a határozatot, ezzel legitimálva a részvételt – immár a támadó műveletekben is – és precedenst teremtve a későbbi "fegyveres békemissziók" számára annak ellenére, hogy a bevetést megelőző ellenőrzés korlátozott volt és ellenzéki oldalról kivonulást sürgető szónoklatok, felszólalások is elhangzottak.
Az Olasz Légierő hozzájárulása az Operazione Locusta művelethez többek között egy speciális, önálló repülőkötelékre összpontosult, amelyet Panavia Tornado IDS többfeladatú csapásmérő repülőgépekkel szereltek fel. Ezek a gépek a 6., 36. és 50. Stormo állományából álltak össze, köztük a 36. Stormo 102° Gruppo Volo egységéből, amelynek bázisa Gioia del Colle volt. 1990. szeptember 25-én összesen 12 légiutántöltő csonkkal felszerelt Tornado IDS települt át az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisra, reprezentálva Olaszország hozzájárulását a koalíció légi műveleteihez. A kitelepített kontingens ideiglenesen megalakította a "Reparto Volo Autonomo Golfo Persico"-t azaz a "Önálló Perzsa-öböl repülőszázadot".
Az Operazione Locusta keretében az olasz logisztikai előkészületek középpontjában a légi eszközök és a támogató infrastruktúra gyors telepítése állt annak érdekében, hogy a Perzsa-öböl hadszínterén tartós műveleti jelenlétet lehessen biztosítani. A 1990. szeptember 20-án megadott parlamenti felhatalmazást követően az Olasz Légierő megkezdte a Tornado IDS repülőgépek és mintegy 300 főnyi állomány – köztük pilóták, műszakiak és logisztikai szakemberek – átcsoportosítását az Egyesült Arab Emírségekben, Abu-Dhabi közelében található Al Dhafra légibázisra. A telepítés 1990. szeptember 25-én indult meg. A repülőgépek légi útvonalakon érkeztek, amelyeket KC-130 Hercules légi utántöltő repülőgépek támogattak, míg a földi felszerelést és készleteket tengeri úton, illetve légiszállítással juttatták a térségbe a zavartalan átcsoportosítás érdekében. Az Al Dhafra bázis kiválasztását korszerű létesítményei, a koalíciós erőkkel való jó együttműködési lehetőségek, valamint stratégiai elhelyezkedése indokolta: mintegy 1200 kilométerre feküdt az iraki célpontoktól, ami csökkentette a bevetési időt és az üzemanyag-igényt. Az előkészületek magukban foglalták a fogadó országgal, az Egyesült Arab Emírségekkel kötött logisztikai-támogatási megállapodásokról a tárgyalásokat, kölcsönös kötelezettségvállalásokat a repülőtér bővítéséről, az üzemanyag-tárolásról és a lőszerek kezeléséről, valamint ideiglenes karbantartó hangárok és az extrém sivatagi körülményekhez alkalmazkodó műhelyek felállításáról. Az olyan egységek, mint az 1° Reparto Manutenzione Velivoli, speciális műszaki támogatást biztosítottak, lehetővé téve a repülőgépek gyors fordulóidejét (turnaround time) a helyszíni hibajavítások és az előre telepített olasz alkatrészkészletek révén.
Goiia del Colle repteréről felszálló Tornado IDS útban Al Dhafrába
Az ellátási lánc kialakításánál – amennyire lehetséges – az önellátás volt a fő szempont. A repülőgép-kenőanyag, a fegyverzet és a pótalkatrészek első szállítmányait olasz kikötőkből kereskedelmi és katonai hajókkal jutottak el az Egyesült Arab Emírségek kikötőibe, majd közúton szállították tovább a légibázisra. Az Egyesült Államok vezette koalíció logisztikai központjaival való együttműködés segített áthidalni egyes speciális eszközök hiányát, ugyanakkor az olasz erők önálló utánpótlási eljárásokat tartottak fenn műveleti autonómiájuk megőrzése érdekében. Ezek az intézkedések lehetővé tették, hogy a kötelék (beleértve a szállítógépeket is) néhány héten belül teljes műveleti készenlétet érjen el, és 1991 márciusáig több, mint 1000 bevetést (harci-, felderítő- és szállítórepüléseket egyaránt) hajtson végre jelentősebb ellátási hiányosságok nélkül.
Elég gyenge minőségű fotón két olasz gép a kötelékben
Desert Shield
A telepített erők magját nyolc Panavia Tornado IDS csapásmérő/felderítő repülőgép alkotta a 6., 36. és 50. Stormo állományából, amelyeket két tartalék repülőgép, mintegy 200 fős személyi állomány, valamint földi támogató eszközök – köztük légi utántöltő eszközök és elektronikai hadviselési berendezések – egészítettek ki. Ezek az egységek 1990 szeptemberének végére érkeztek meg az Egyesült Arab Emírségekben, Abu-Dhabi közelében található Al Dhafra légibázisra, létrehozva egy előretolt műveleti bázist, mintegy 1200 kilométerre az iraki lehetséges célpontoktól.
A kezdeti légi műveletek elsősorban a tengeri ellenőrzés támogatására és a légvédelemre összpontosítottak. A Tornado repülőgépek járőrrepüléseket hajtottak végre az olasz haditengerészet (Marina Militare) egységei – a fregattok és rombolók – védelmében, amelyek a Perzsa-öbölben hajóellenőrzési műveleteket és konvojkíséretet láttak el az embargó megsértésének kiszűrése érdekében. 1990 szeptembere és decembere között a század több száz repült órát teljesített ezekben a feladatkörökben, olyan hírszerzési információkat szolgáltatva, amelyek hozzájárultak a koalíciós tengeri blokád hatékonyságához és segítettek elrettenteni az iraki haditengerészetet egy esetleges tengeri támadó művelettől, jóllehet ebben a felkészülési szakaszban közvetlen összecsapásokra nem került sor.
A kontingens logisztikai kihívásai közé tartozott a sivatagi körülményekhez való alkalmazkodás, különösen a hajtóművek homok és finom por elleni védelme, valamint a bázishasználat és a karbantartás összehangolása az amerikai és Egyesült Arab Emírségek-beli felekkel.
1991 januárjára már több mint 100 felderítő bevetést hajtottak végre, amelyek ellenőrizhető adatokat szolgáltattak az iraki erők elhelyezkedéséről. Ezek az információk későbbiekben támogatták a támadó műveletek tervezését, miközben Olaszország továbbra is betartotta azokat a korlátozásokat, amelyek tiltották a polgári, vagy nem katonai célpontok bombázását. Ez a szakasz jól tükrözte Olaszország elkötelezettségét a többoldalú szankcióérvényesítés irányába az egyoldalú agresszív azonnali katonai fellépéssel szemben, összhangban az ENSZ felhatalmazásával, amely a feltartóztatást és nem a megszállást célozta.
Mk83 bombák függesztése egy olasz Tornadora
Desert Storm: harci bevetések és összecsapások (1991)
Az olasz Tornado-kötelék több szempontból is problémás volt a hadműveleti tervezőknek. Nevezetesen az olasz pilóták kezdetben híján voltak a tapasztalatnak, gyakorlatnak, ami a KC-135 gépekből történő sikeres éjszakai légiutántöltéshez kellett. Az olasz Tornadok nem voltak felszerelve lézeres célkeresővel, ami az angol és szaúdi Tornado-k fegyverrendszerének része volt. További hátrányuk volt hogy az olasz gépekből hiányoztak a célmegjelölők a precíziós irányított fegyverrendszerekhez és az olyan fegyverek, mint a CBU-k (kazettás bomba egységek), a JP233 (aknaszóró konténer), nem voltak részei az olasz fegyverzetnek. Így igencsak beszűkültek a hadműveleti tervezők lehetőségei és a Locusta Tornadokal csak hagyományos bombákkal végrehajtott bevetéseket terveztek végrehajtani a támadó műveletek során.
MM7073 bombákkal megpakolva
A Desert Storm hadművelet légihadműveleti szakasza 1991. január 16–17. éjszakáján vette kezdetét, amikor az Operazione Locusta keretében bevetett olasz Tornado IDS repülőgépek végrehajtották első harci küldetéseiket az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisról. Ezek a bevetések jelentették az olasz katonai repülőgépek első tényleges harci alkalmazását a második világháború óta és elsősorban alacsony magasságú csapásmérő támadásokra összpontosítottak iraki katonai célpontok ellen, a koalíció átfogó légi hadjáratának támogatására.
Légiutántöltés egy USAF KC-135-ből
1991. január 17-ről 18-ra virradó éjszaka két, egyenként négy darab Tornado IDS repülőgépből álló kötelék hajtotta végre az első olasz harci bevetéseket. A támadások Dél-Irakban négy célpont ellen irányultak:
- az Al Matla Umm Al Aish katonai tábor antennái (29° 36′ É, 47°45′ K)
- egy lőszerraktár Unyshnál (29° 42′ É, 47° 40′ K)
- egy hadsereg-hadtest logisztikai raktár (29° 44′ É, 47° 41′ K)
- valamint egy hadsereg-hadtest tárolóterület (29° 46′ É, 47° 38′ K)
A repülőgépeket egyenként öt darab, késleltetett gyújtóval szerelt, 1000 fontos Mk 83 bombával, két BOZ-101 önvédelmi elektronikai konténerrel, két szárny alatti póttartállyal, valamint önvédelem céljából két AIM-9L Sidewinder légiharc-rakétával szerelték fel.
A "LEGION 15" jelzésű kötelék – köztük a MM7074 oldalszámú Tornado, amelyet Gianmarco Bellini őrnagy vezetett, fedélzeti navigátora pedig Maurizio Cocciolone százados volt – sikeresen ledobta bombáit az unyshi lőszerraktárra, ám körülbelül 40 másodperccel később egy iraki ZSU-23-4 "Shilka" önjáró légvédelmi gépágyú találta el a repülőgépet. Ennek következtében a repülőgép kritikus sérüléseket szenvedett és a személyzet katapultálásra kényszerült, Kuvaitvárostól mintegy 20 kilométerre északnyugatra.
A 42 napos légi hadjárat további szakaszaiban a bevetések elsősorban taktikai csapásmérő feladatokra összpontosítottak: iraki vezetési, irányítási, logisztikai és lőszerellátó létesítmények ellen. Ezek a küldetések gyakran légi utántöltést igényeltek, amelyet két KC-135 Stratotanker támogató repülőgép biztosított, sokszor kedvezőtlen időjárási körülmények – köztük többszőr erős légörvénylés – mellett. Később a különítmény saját Tornado gépei ún. "Buddy-buddy refuelling" technikával saját társaiknak biztosítottak légiutántöltést.
Az olasz különítmény – nyolc hadrafogható Tornado IDS és két tartalék repülőgép állományával – összesen 225 bevetést hajtott végre 589 repült órával, hozzájárulva az iraki katonai infrastruktúra fokozatos megbénításához.
Az 1991. január 18-i incidens után további gépveszteség nem érte az olasz erőket. Az olasz légierő részéről nem jelentettek újabb légi harcérintkezést, vagy föld–levegő rakétatalálatot, ami jól tükrözte a koalíció azon stratégiáját, amely az iraki légvédelem elnyomását, semlegesítését helyezte előtérbe.
Harcászatilag a küldetések főként alacsony, terepkövető repülési profilt alkalmaztak, akár 250 láb (76 méter) magasságig ereszkedve, kihasználva a Tornado terepkövető radarüzemmódját (TFR). Ez lehetővé tette az iraki radarfelderítés és föld-levegő rakétaütegek (SAM-ek) elkerülését, így pontosan lehetett célba juttatni a késleltetett gyújtású bombákat, miközben az ellenséges kitettség idejét minimalizálni tudták a célpontok felett.
Olasz műszakiak készítik elő a gépet bevetésre
A bevetések jellemzően négy gépből álló kötelékekben történtek. A gépek egymást támogatták és segítették a célpontok elleni támadások koordinálásában, illetve a kötelék tagja egymás bombázásainak eredményeit is meg tudták figyelni, az esetleges földi légvédelmi fenyegetésekre figyelmeztetni tudnák az éppen támadásban lévő köteléktagokat. A küldetéseket többnyire éjszaka indították a hadjárat kezdetén, hogy kihasználják a csökkentett látási viszonyokat és az iraki légvédelem sebezhetőségét.
olasz kötelék
Az 1991 január 18-ai incidens (The Avionist cikke alapján)
"1991. január 17-18-án, az Operazione Locusta keretében végrehajtotta az olasz légierő az első harci küldetését, melynek során egy olasz Panavia Tornado IDS gépekből álló kötelék szállt fel az Egyesült Arab Emírségekben található Al Dhafra légibázisról. A LEGION 15 rádióhívójelű kötelék feladata volt alacsony magasságú csapást mérni az iraki megszállás alatt álló Kuvaitban, többek között egy lőszerraktár ellen Unysh-nál. Minden repülőgép öt darab Mk 83 típusú, késleltetett (retarded) 1000 fontos bombát, BOZ-101 zavarókonténereket, szárny alatti póttartályokat, valamint AIM-9L Sidewinder önvédelmi rakétákat hordozott.
A tervezett négygépes kötelékből egy gép sikeresen végrehajtotta a légiutántöltést a Perzsa-öböl felett egy amerikai KC-135 Stratotankerről, súlyos turbulencia és rossz időjárási körülmények közepette. Érdekesség , hogy a rossz légköri viszonyok miatt több szövetséges küldetést is törölni kellett. A többi gépnek többszöri próbálkozásra sem sikerült a kapcsolódás a tankerrel, így a Gianmarco Bellini őrnagynak és Maurizio Cocciolone századosnak döntést kellett hozni: folytatják a küldetést egyedül, vagy a kötelék többi tagjával visszafordulnak a bázisukra és már az első éjszaka sikertelen küldetést jelentenek.
A kötelék vezérgépe (a Tornado MM7074 Gianmarco Bellini őrnagy pilótával, Maurizio Cocciolone százados navigátorral) azt a döntést hozta, hogy egyedül folytatja útját a célpont felé. A többi gépet a sikertelen légiutántöltési kísérletek után utasították, hogy a küldetést megszakítva térjenek vissza a bázisra.
A terepkövető radar segítségével az immár köteléktagok nélkül maradt személyzet körülbelül 250 láb (76 méter) magasságra ereszkedett, azonosította a célpontot és helyi idő szerint körülbelül 4:30-kor mind az öt bombát sikeresen ledobta a raktárra, amit a küldetés utáni kiértékelés is igazolt.
Körülbelül 40 másodperccel a bombák ledobása után a repülőgépet egy iraki ZSU-23-4 Shilka önjáró légvédelmi ágyúból leadott sorozat érte, amely súlyos károkat okozott és a személyzetet arra kényszerítette, hogy a Tornado MB Mk-10 üléseit használva mentsék az életüket Kuvaitvárosától mintegy 20 kilométerre északnyugatra katapultálva az irányíthatatlanná vált repülőgépből. Ez minden harci pilóta rémálma, ellenséges terület felett katapultálni az éjszaka sötétjében, bele az ismeretlenbe, egy olyan területen, amelyet pár másodperce még bombáztak. Bellini és Cocciolone egyaránt túlélte a katapultálást, ám azonnal elfogták őket az iraki Köztársasági Gárda erői. Állapotuk ismeretlen maradt január 20-ig, amikor Cocciolone megjelent egy iraki propagandaműsorban. Az, hogy Bellini túlélte-e, ekkor még nem volt megerősítve, ami kezdetben félelmet váltott ki a családja, katonatársai és a politikusok körében. A kétfős személyzet, akik az egyetlen olasz hadifoglyok voltak a konfliktusban, 47 napig külön helyszínen voltak fogságban, majd a tűzszünetet követően, 1991. március 3-án szabadultak. Ez az incidens jelentette az Operazione Locusta során az olasz erők egyetlen harci gépveszteségét és annak ellenére, hogy nem történt halálos áldozat, jelentős pszichológiai és hadműveleti hatása volt a kontingensre és a későbbi olasz repülőműveletekre."
Az olasz Tornado IDS gép végzetes találata után az iraki katonai erők által ellenőrzött kuvaiti területen a pilóták, Bellini őrnagy és Cocciolone százados ugyan biztonságosan katapultáltak, de azonnal elfogták őket az iraki csapatok, mielőtt bármilyen koalíciós harci kutató-mentő (CSAR) akciót végrehajthattak volna. A koalíciós erők észlelték ugyan a katapultálás után a mentőrádiók vészjelzéseit (emergency beacon), ami azt jelezte, hogy a személyzet mindkettő tagja sikeresen elhagyta a repülőgépet annak becsapódása előtt, azonban az iraki erők gyors helyszínre érkezése — a baleset után perceken belül — megakadályozta, hogy a körzetben lévő erők, köztük az Egyesült Államok CSAR erői és helikopterei beavatkozhassanak, kimenekítést hajtsanak végre. Nem indult külön olasz mentőakció sem, mivel az eset a Desert Storm kezdeti óráiban történt, és a koalíciós parancsnokság alá tartozó olasz gépek nem hajthattak végre önálló mentési műveleteket az ellenséges légtérben, elkerülve a téves célazonosítást és "baráti tüzet". Sajnos a hadjárat alatt történt ilyen eset is, amikor amerikai repülők nyitottak tüzet amerikaiakra hibás célpontazonosítás miatt.
Maj. Bellini and Capt. Cocciolone 1991-ben a Repubblica újságban megjelent fényképen
Bellini és Cocciolone, akik az Öbölháború egyetlen olasz hadifoglyai voltak, 47 napot töltöttek fogságban az iraki hadsereg és később az elhárítás "vendégszeretetében" (ezt a vendégszeretetet remekül leírja A. McNab Bravo20 könyvében, mikor iraki fogságba esnek és kihallgatják őket). Cocciolone katapultálás közben repeszsérüléseket szenvedett a lábán, és fogvatartói csak korlátozott orvosi ellátást biztosítottak neki, miközben mindkettőjüket kihallgatásoknak vetették alá, amelyek a küldetés részleteire és a koalíciós taktikákra irányultak. Az iraki hatóságok propagandában mutatták be őket az állami televízióban, azt állítva, hogy fejlett légvédelmi rendszerek lőtték le őket. A személyzet szabadon engedése 1991. március 3-án történt meg, a február 28-i fegyverszünetet követően, részeként egy szélesebb körű iraki hadifogoly-visszaszolgáltatási akciónak, amely több, mint 30 koalíciós hadifogoly kiengedését foglalta magában, a Nemzetközi Vöröskereszt Egészségügyi Bizottságának közvetítésével. Hazatérésüket követően mindkettőjüket katonai létesítményekben hallgatták ki és orvosi vizsgálatoknak vetették alá. Cocciolone felépült a sérüléseiből hosszú távú egészségkárosodás nélkül, míg Bellini később részletesen beszámolt a fogság alatti elszigeteltség és bizonytalanság pszichés megterheléséről. Az eset jelentette az olaszok egyetlen harci veszteségét az Operazione Locusta során, ami belső vizsgálatokat indított a Tornado elektronikus ellentevékenységének és a küldetések útvonalának felülvizsgálatára, ugyanakkor megerősítette a gép általános ellenállóképességét, mivel a későbbi bevetéseken nem volt további veszteség.
Az Operazione Locusta hadművelet végén a gépek 1991 március 15-én hazafelé vették az irányt.
Két Operzione Locusta Tornado kötelékben egy USAF KC-135-el
Antonio Urbano repülő tábornok - aki a kötelék parancsnoka volt - könyvében így emlékezik vissza a hazatérésére: "1991. március 15-én reggel végre megkezdődött a hazautazás. Urbano, parancsnoki időszakának és a műveletek vezetésének utolsó aktusaként összeállította a személyzetek listáját, majd elindította vezetőgépét, hogy a Locusta művelet tíz Tornado-ja közül teljesítse az utolsó küldetést. A 210 perces repülés alatt kevés kedve volt megosztani gondolatait navigátorával, csak élvezni akarta a szolgálati karrierje utolsó repülését. Gioia del Colle-ben elképesztő volt az üdvözlés. Urbano megdöbbent a színek élénk kavalkádjától, mert már megszokta Abu Dhabi sárgás-sivatagi táját és a helyiek ruházatának fehér, vagy fekete árnyalatait. Az ebédnél, ahol a hadsereg vezetőivel ült az asztalnál, folyamatosan megfogott egy tárgyat a repülőruhája baloldali zsebében: Marco Bellini jegygyűrűjét. Nem volt még alkalma visszaadni neki, de azt meg fogja tenni otthon. Ez a tárgy sokat jelentett számára, mert a siker szimbóluma volt: elkötelezett munkája révén mindenkinek hazajutást ígért a balszerencsés éjszaka után, beleértve azt a két kollégát is, akiknek sorsa egész idő alatt bizonytalan maradt. Később jött rá, hogy ez az élmény örökre megváltoztatta az életét, amikor az éjszaka sötétjében, otthona erkélyéről távoli tűzijátékokat látott, amelyek hangja tisztán hallatszott. Az első gondolata ez volt: Loris, lőnek rád."
Az Operazione Locusta legfontosabb tanulságai az expedíciós jellegű műveletek és a fenyegetettségi környezet által megkövetelt operatív alkalmazkodások köré összpontosultak. A Tornado harcigépek bevetés előtti módosításai — mint például a magas hőmérséklethez igazított, megnövelt hajtóműteljesítmény, kiegészítő erőforrások, valamint fejlettebb elektronikus védelmi rendszerek, például az RWR-90 besugárzásjelző, elengedhetetlennek bizonyultak a sivatagi körülmények között a jó üzemképességi mutatók fenntartásához és fontos tapasztalatokkal szolgáltak az olasz erők jövőbeni, Olaszországon kívüli műveleteihez. Az 1991. január 18-i eset rámutatott arra, hogy a 60–90 méteres magasságban történő behatolás milyen veszélyekkel jár az erősen védett területeken. Ezért a későbbi küldetéseken újratervezett megközelítési eljárásokat alkalmaztak és nagyobb mértékben támaszkodtak a koalíciós erők ellenséges légvédelmének elnyomására (SEAD). A hadművelet rávilágított az Olasz Légierő korlátozott tapasztalatára az éles harci műveletekben, ugyanakkor értékes betekintést nyújtott a multinacionális parancsnoki struktúrák működésébe, a harcászati végrehajtás és stratégiai eredmények közötti ok-okozati összefüggésekbe. Az eredményes légicsapások jelentősen gyengítették az iraki logisztikát, ugyanakkor kiemelték a túlnyomó légi fölény nélküli hadműveletek kockázatait. Olaszország számára az Operazione Locusta felgyorsította a doktrinális elmozdulást az expedíciós képességek javításának irányába, ideértve a felderítés, megfigyelés és hírszerzés koalíciós partnerektől beérkező adataival való jobb gazdálkodást, eközben politikailag megerősítette a parlamenti felügyeleti mechanizmusokat a külföldi erők telepítésére vonatkozóan. Ezek a tapasztalatok jelentősen befolyásolták a későbbi olasz részvételt a balkáni és afganisztáni műveletekben, ahol már előtérbe kerültek a fejlettebb elektronikai hadviselési rendszerek és a távolról bevethető precíziós fegyverek, hogy csökkentsék a repülőgépeknek és személyzeteknek az ellenséges légvédelemmel szembeni fenyegetettségét, kitettségét.
Hogyan alakult a két hadifogságba esett olasz pilóta sorsa a hazatérésük után? Mondhatni nagyon különbözően. Itt egy interjú egyikőjükkel, Maurizio Cocciolone-val, melyet egy olasz lapból idézek:
"- Az Olaszországba való visszatérését számos vita kísérte. A házassága miatt, egy megtagadott kitüntetés miatt. Évek távlatából milyen véleménye van erről?
- Nézze, ezt mindig is így gondoltam, és most is meg akarom ismételni: nem vagyok, és soha nem is éreztem magam hősnek. Mindig és kizárólag a kötelességemet teljesítettem, a lehetőségeimhez mérten a legjobban, teljes hűséggel az intézményekhez, a fegyveres erők iránti szeretettel, és mindenekelőtt a lelkiismeretem parancsát követve.
De nem kaptam nagy támogatást, sem iránymutatást, sem pedig azt az orvosi és pszichológiai segítséget, amely más országokban – és úgy gondolom, ma már nálunk is – biztosított a katonák számára. Gyakran éreztem úgy, hogy kihasználtak, természetesen médiacélokra, különböző területeken. A valóságban az intézmények magamra hagytak. Az egyetlen közintézmény, amely – bár nem lett volna kötelessége – mellettem állt, a l'aquilai S. Maria di Collemaggio Gyermek-neuropszichiátriai Központ volt.
- Ott kezelték Önt?
- Igen, ott kezeltek és állítottak talpra, diszkréten és szeretetteljes gondoskodással, csodálatra méltó odaadással és szakértelemmel. Olyannyira, hogy zavarban voltam amiatt, hogy úgy éreztem: talán értékes időt veszek el olyanoktól, akiknek nálam nagyobb szükségük lett volna rá."
És Gianmarco Bellini? Egy, az Il Mattino napilapban megjelent cikkben ezt olvasom:
"[…] Bellini – különböző olaszországi, angliai és amerikai beosztások után – jelenleg a nápolyi JFC-nél, a NATO bagnoli parancsnokságán szolgál.
Az évfolyamtársai, akik között második helyen végzett, 2007 óta tábornokok. Ő viszont, 53 évesen, az egyik legjobb olasz pilóta, Bellini mindmáig ezredes maradt. Mindenekelőtt azért, mert a szolgálati lapján nincs nyoma sem háborúnak, sem fogságnak, sem harci sérülésnek. Abban az időszakban hivatalosan csupán »a hadtestparancsnok rendelkezésére állóként« szerepelt.
- Akár a Maldív-szigeteken is lehettem volna, ugyanaz lett volna – jegyzi meg ironikusan. A probléma természetesen nem a fegyveres erőket érinti, amelyek mindig mellette álltak, és rangos beosztásokat is rábíztak, például a Ghedi vadászrepülő-ezred parancsnokságát, hanem jogszabályi jellegű. Olaszország akkor hivatalosan nem állt háborúban Irakkal, ezért egyszerűen nem léteznek olasz hadifoglyok, vagy harcban megsebesültek. Nem tudok mit mondani, csak egy keserű: »éljen Olaszország!«-ot."
Bellini, Cocciolone és Lilli Gruber újságíró 1991-ben
Függesztmények a bevetések alatt
A repülőgépek tipikus függesztése a támadó bevetéseken 4 darab Mk 83 bomba volt a törzs alatti tandempilonokon, vagy még egy ötödik a középső, törzs alatti fegyverzetfüggesztőn. A szárnyak alatt 2 póttartály, 2 AIM-9L Sidewinder rakéta és a külső, szárny alatti tartókon 1-1 Philips BOZ-102 zavarótöltetkivető konténer.
A katasztrofális légiutántöltési képesség, vagyis inkább a gyakorlat hiánya lépésre kényszerítette az olaszokat. Az AMI alternatív megoldásként a hadszíntérre küldött néhány Sergeant Fletcher 28-300 típusú buddy-buddy légiutántöltő konténert, mert a talján pilótáknak ezzel a rendszerrel sokkal nagyobb tapasztaluk volt, mint az óriási amerikai és brit tankerekkel. Így a légi hadműveletek későbbi szakaszában gyakran repültek 8 gépes kötelékben, melyben a gépek megoszlása a következő volt: 4 csapásmérő gép, őket kísérte 4 (a törzs alatt) légiutántöltő konténerrel felszerelt gép.
Érdekes adalék, hogy az olasz katonai vezetés úgy érezte, növelni kell a gépek bevethetőségének rugalmasságát, mivel az Mk 82 és Mk 83 "buta" bombák igencsak lekorlátozták a gépek alkalmazhatóságát a hadszíntéren. Szükséges lett volna kazettás bomba az iraki élőerő, gépjárműpark és páncélozott járművek elleni műveletekhez, de ilyen eszközökkel az olaszok nem rendelkeztek. Ad hoc megoldásként az amerikai Mk 20 mod.3 Rockeye beszerzése mellett döntöttek, melyből az amerikai erők hatalmas készlettel rendelkeztek a hadszíntéren. Ezekből a kazettás bombákból több száz darabot szereztek be a háború második felében, de bevetésre más nem kerültek.
Fegyverzet bemutató
Olasz humor
A gépek festése
Az olasz Tornado-k festése az európai hadszíntérhez igazodott, de a szürke-zöld kamo nem igazán biztosított megfelelő álcázást a sivatagi környezetben alacsonyan repülő gépeknek. Az olasz légierő festékkatalógusa, az AER-MM-P100 tartalmazta a #29 Giallo sabbia színt (Sand Yellow FS 33448), mely megfelelt az alkalmazási környezetnek. Más források szerint a gépek némileg sötétített Giallo Sabbia színnel voltak festve, ami leginkább FS33594-nek felel meg. A gépek felső felülete ezzel a festékkel volt átfújva, az alsó felületek megmaradtak alumínium színűek. Az olasz kokárda méretét 300 mm-re csökkentették és vékony rétegben átködölték a homoksárga fedőszínnel. A legtöbb stencilt és üzemeltetési feliratot átfestették, eltüntették. Kivételt csak a veszélyt jelző, mentést segítő feliratok (RESCUE-SALVATAGGIO), illetve a gépek egyéni kódjai képeztek. A kétjegyű egyéni azonosítószámokat a gépek függőleges vezérsíkjának felső harmadába festették fel feketével, majd vékonyan átködölték homoksárgával. A szívócsatornák belépőélére felfestett piros sáv szélességét jelentősen csökkentették. A belépőélek egy részére, illetve az antennákra fekete védőfestékréteget hordtak fel, hogy csökkentsék a nagyon magas szálló por és homok erodáló hatását. Ennek ellenére a gépek, mire hazatértek, eléggé viharverten néztek ki és a homoksárga festés rózsaszínes árnyalatot vett fel. Az öböl térségben állomásozó Tornado-k a "Gialloni" becenevet kapták az olasz légierőben, utalva színűkre és méretükre.
A műveletben résztvevő gépek: MM7019, MM7035, MM7050, MM7061, MM7067, MM7070, MM7073, MM7074, MM7075, MM7076, MM7086 és MM7088.
a gépek festése
MM7086 szintén megtartotta homoksárga színét a háború utáni években, megfigyelhető a kisméretű 2x2 számjegyú azonosító kód a gép orr részén
1/72 makettváltozatok
Szerencsére a Tornado támadó változata nem olyan mostohagyermek, mint a vadászváltozat. Ez talán köszönhető annak is, Anglián kívűl Németország és Olaszország is hadrendbe állította, illetve több példányát exortálták Szaúd-Arábiába. A három európai nemzet mindegyikében működik makettgyártó cég és valószínűleg mindegyik látott pénzügyi potenciált a saját légerejükben rendszeresített gép műanyag replikájának piacra dobásában.
Az olasz Italeri cég kiadta a Tonka több változatát is, hasonló színvonalon, mint a vadászváltozatot. Ugyanazokat lehet róla elmondani: elnagyolt, széles panelvonalak, sokszor rossz helyen, gyenge kabin, futóműgondolák és futóműszárak. A fegyverzet pont nem jó az öbölháborús olasz gépekhez. Ha valaki ebből szeretne felfegyverzett olasz gépet építeni, akkor bizony máshonnan kell beszerezni az Mk 83-at. Számomra a legfurcsább dolog, hogy az olasz cég egyetlenegy készletéhez sem mellékelt az olasz Operazione Locusta műveletben részt vett gépekhez matricát. Pedig a RAF sivatagi gépeit dobozolták az évfordulóra... Ha máshova nem, ide igazán belefért volna.
Az Italeri olasz Tonkája 1990-ből
A Hasegawánál sem lehet mást mondani, mint a japán kiadású F3-nál. Annyi a különbség, hogy más az orr, máshol a hiba. Történetesen minden angol makettező az orrkúp alakját kifogásolja a törzs hátsó részének szögletességén kívül, ami úgy látszik, alap hiba. Hisz egy tőről fakadt a két verzió makettváltozata. Valamikor itt is adtak olasz matricát, de sajnos az nem a sivatagi gépekhez van, hanem még hidegháborús színes olasz gépekhez. A japánok öbölháborús készleteibe sem fért bele, csak angol gép...
Hasegawa olasz Tonkája 1990-ből
Végül, de nem utolsósorban a Revell 1998-tól ontja ránk az új tervezésű szép vonalú, pontos (bár már ezt a készletet is sokan fanyalogva nézik) Tornado-it. Egy kiadást leszámítva csak német festéssel, ECR és IDS változatokat felváltva, néha megbolondítva egy kis felderítőkonténeres Tiger Meet Tonkával. Talán a legjobb alap egy olasz IDS-hez és gyanta kiegészítők dömpingje van hozzá a piacon.
Revell IDS 1998-ban ezzel a dobozzal kezdte meg a végeláthatatlan német Tonkák sorát
Sajnos a matricát külön kell beszereznünk, bármelyik készletetre esik is a választásunk.
Néhány Walkaround fotóoldal
Sajnos egyik sem az érintett periódusban készült gépek fotóit tartalmazza, de hasznosak lehetnek.
http://www.arcair.com/awa01/701-800/awa789-Tornado-Galimberti/00.shtm
Figyelem, német IDS változatról készült képek! http://fanakit.free.fr/tornado_ids/tornado_ids.htm
Német és angol Tornado-k: http://www.primeportal.net/the_airstrip.htm
Felhasznált irodalom
Aerospace Publishing: Gulf Air War Debrief
https://theaviationist.com/2021/01/18/legion-15-the-story-of-the-italian-air-force-tornado-ids-shot-down-during-operation-desert-storm/
https://www.upi.com/Archives/1991/01/16/Parliament-asked-to-approve-use-of-Italian-forces-in-eventual-Gulf-war/5253664002000/
https://www.key.aero/article/italian-tornados-combat-operations
|
|
Indulásra készen
|
|
|
Goiia del Colle repteréről felszálló Tornado IDS útban Al Dhafrába
|
|
|
Indulásra készen
|
|
|
Egy felvarró a műveletek idejéből
|
|
|
Elég gyenge minőségű fotón két olasz gép a kötelékben
|
|
|
Felhők felett
|
|
|
Felszállás teljes utánégetéssel Al Dafra
|
|
|
Földi kiszolgáló személyzet irányítja a felfegyverzett gép mozgását
|
|
|
Itáliai Tornado a sivatag felett, a törzs alatt látható a Buddy-Buddy légiutántöltő konténer egy részlete
|
|
|
Két Operzione Locusta Tornado kötelékben egy USAF KC-135-el
|
|
|
Légiutántöltés egy USAF KC-135-ből
|
|
|
Légiutántöltő bevetésre induló olasz Tornado, hasa alatt a buddy-buddy konténerrel, szárnyak alatt éles AIM-9L rakétákkal önvédelmi célból
|
|
|
légiutántöltő bevetésről visszatérve
|
|
|
Mk83 bombák függesztése egy olasz Tornadora
|
|
|
MM7019 -19 felszálláshoz készül bombázó bevetésre
|
|
|
MM7019-19gép 4db póttartállyal. Jól látható hogy a has alatti tartályok nem kaptak sivatagi álcázó festést.
|
|
|
MM7050 -50 nagy távolságú átrepülésre felkészítve 4db póttartállyal függesztve
|
|
|
MM7061 -61 előkészítve az áttelepülésre
|
|
|
MM7073 bombákkal megpakolva
|
|
|
Olasz humor
|
|
|
olasz kötelék
|
|
|
Olasz műszakiak készítik elő a gépet bevetésre
|
|
|
Sivatag felett légiutántöltő konténerrel a törzs alatt
|
|
|
Tankolás mélyrepülés előtt. A gépre 5db Mk83 bomba van függesztve a törzs alatti tartókra 2-1-2 konfigurációban
|
|
|
US Mk20 Rockeye Mod3 kazettásbomba melyet a hadműveletek alatt szereztek be, hogy növeljék a gépek harci alkalmazhatóságát
|
|
|
Maj. Bellini and Capt. Cocciolone 1991-ben a Repubblica újságban megjelent fényképen
|
|
|
Fegyverzet bemutató
|
|
|
BOZ-102 zavarótöltetkivető konténer
|
|
|
BOZ-102 hátsó része
|
|
|
bevetésről haza érkezve, megfigyelhető a vékony piros csík a hmű szívócsatorna éleken
|
|
|
Bellini őrnagy szabadulásának pillanatai, háttérben a Vöröskereszt jelzésével ellátott gép mely a hadifoglyok hazaszállításában működött közre
|
|
|
a gépek festése
|
|
|
Egy felvarró a műveletek idejéből
|
|
|
Hasegawa olasz Tonkája 1990-ből
|
|
|
Revell IDS 1998-ban ezzel a dobozzal kezdte meg a végeláthatatlan német Tonkák sorát
|
|
|
Az Italeri olasz Tonkája 1990-ből
|
|
|
Bellini, Cocciolone és Lilli Gruber újságíró 1991-ben
|
|
|
MM7086 szintén megtartotta homoksárga színét a háború utáni években, megfigyelhető a kisméretű 2x2 számjegyú azonosító kód a gép orr részén
|
|
|
MM7038 Öböl háborús veterán még a sivatagi színekben 1992-ben
|
|
|
MM7086 szintén megtartotta homoksárga színét a háború utáni években, megfigyelhető a kisméretű 2x2 számjegyú azonosító kód a gép orr részén
|
2026.01.13.
Utolsó módosítás: 2026.01.31.
Utolsó módosítás: 2026.01.31.