KV 2
1:35, Tamiya
No.35063
Pintér György - Múzeumi krimik
A keskeny földsávot, amely a Finn-öböl és a Ladoga-tó között fekszik, Leningrádtól, az Orosz Birodalom egykori fővárosától északnyugatra, Karéliának nevezik. A terület eredetileg Finnországhoz tartozott. 1940 februárjában azonban rendkívül heves harcok törték meg az addigi nyugalmat a hó és jég borította területen.
Lengyelország 1939-es német lerohanásával az időzített bomba felrobbant, és megkezdődött a második világháború. Négy héttel később Lengyelország eltűnt Európa térképéről, a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében az ország nyugati része a németek által, a keleti pedig a Szovjetunió által lett bekebelezve. A Szovjetunió ezt követően elfoglalta a három balti országot, és jelezte területi igényét Karélia iránt. Miután a finnek elutasították a szovjet igényeket, 1939 novemberében kitört a háború a két ország között.
A szovjetek hiába voltak óriási számbeli fölényben, nem tudták kihasználni az előnyt a nagy hó, fagy és az ismeretlen területek miatt. A Szovjet hadsereg nem tudta áttörni a finn Mannerheim-vonalat, és óriási emberveszteségeket szenvedett el. A finn hadsereg titka a kiváló helyismeret, az elszántság, valamint a nagyszerű taktikai húzások voltak. Miután a szovjetek ráébredtek arra, hogy a Finn hadsereg nem fogja egykönnyen megadni magát, újabb, ezúttal szervezettebb erősítést kaptak. A Tyimosenko marsall vezette 13. és 7. hadsereg, több mint 20 hadosztállyal jelentős erőt képviselt. A Mannerheim-vonal összeomlása ezáltal csak idő kérdésévé vált.
1940. február 12. hajnal. Az idő még mindig ködös volt, noha a tegnapi tomboló hóvihar már elvonult. Az orosz táborban a bevetésre kész harckocsik motorjainak zaja töri meg a csendet. A tankokra váró orosz katonáknak csak a körvonalait látni a sűrű ködben. Hamarosan könnyű harckocsik érkeznek, egymás után sorban. Először csak a lövegtorony és lövegcső körvonalait lehet kivenni a távolból, majd röviddel ezután az egész tank láthatóvá válik. Tíz könnyű harckocsi vonul el a katonák előtt, akik mindezt csendben figyelik. Következnek a nehéz harckocsik, s mikor kibontakozik alakjuk a ködből, a katonák egyszerűen nem hisznek a szemüknek. A majdnem négy méter magas tank felülmúlta minden elképzelésüket. A katonák felmásztak a tankra, és olyan csodálattal tekintettek rá, mintha egy szuperhős érkezett volna az emberek közé.
Ez az érdekes jelenet a KV II-es nehéz harckocsi első bevetésén játszódott le. Sajnálatos módon, a harckocsit későbbiek során már nem köszöntötték hasonlóan kitörő lelkesedéssel és csodálattal. A későbbi, Németország ellen megvívott harcok során az önjáró löveg e hatalmas lövegtoronnyal nem eredeti rendeltetési céljára lett használva, azaz a gyalogság támogatására, hanem sokkal inkább ellentámadásokban vett részt, ahol megmutatkozott a tank lomhasága. A német páncélvadászhoz, az Elefánthoz hasonlóan a KV II-es sem tudta igazi erejét megmutatni, a hibás taktika következtében.
Az orosz ötlet, hogy egy tarackkal felszerelt támogató harckocsit gyártsanak, nagyjából egyidős a KV-1-es nehéz harckocsi fejlesztésének kezdetével. A lövegtorony fejlesztése a 152mm-es tarack számára 1939 februárjában kezdődött el. A toronyba M-10 típusú tarackot építettek, mely kumulatív lövedékeinek köszönhetően harckocsik ellen is bevethetővé vált. Miután a tarack osztott lőszert tüzelt, azaz külön kellett a lövedéket és a kivető töltetet betölteni, a harckocsi legénységének legalább négyfősnek kellett lennie, beleszámítva a parancsnokot. A lövedékek és kivető töltetek tárolása nagyobb helyet igényelt a szokásosnál, ez pedig természetesen nagyobb lövegtornyot is igényelt. Noha a korábbi szovjet harckocsik esetében a lövegtorony átmérője 1.8 méterben lett maximalizálva, a KV 2-es esetében azonban lehetetlen lett volna a négyfős legénységet és a lőszert egy ekkora helyre bezsúfolni. Így az eredeti tornyot kénytelenek voltak lecserélni, egy, már-már hegy nagyságú és magasságú új toronyra. Az új lövegtorony védelmét még vastagabb páncélzattal akarták biztosítani, ezáltal a homlokpáncélzat 110mm, míg az oldalpáncélzat 75mm vastag lett. Ennek eredményeképpen azonban a harckocsi súlya elérte az 52 tonnát.
A harckocsi prototípusa 1939 novemberében gördült le a gyártósorról, ekkorra egyébként már a KV 1-es is megjelent. Az első tesztek a tank számos hibájára mutattak rá, aminek fő okozója a rendkívül nehéz lövegtorony volt. A torony például nem forgott problémamentesen, amikor a harckocsi lejtőn közlekedett vagy akár állt. A hibák orvoslására azonban nem nyílott lehetőség, mivel a finn – szovjet téli háború pont a harckocsi megjelenésének hónapjában robbant ki, a szovjet katonai vezetés pedig úgy döntött, hogy a KV 2-est is bevetik a harcokban.
Az események végül a katonai vezetés igazát bizonyították, ugyanis a KV 2-esnek rendkívül nagy szerepe volt a Mannerheim-vonal áttörésében. Az egyik szovjet tábornok a következőképpen számolt be a KV 2-esek szerepéről a harcokban:
„A KV 2-esek megjelenése a harctéren döntő fordulópontnak bizonyult, különösen a megerősített vonalak áttörése terén. Az ellenséges lőfegyverek semlegesítése által lehetőség nyílt további ellenséges pozíciók és akadályok felszámolására, a tüzérség pedig nagyobb erőket tudott az ellenséges vonalak bombázására fordítani, ezáltal a finn ellentámadások kezelése is könnyebbé vált.”
A KV 2-es a Nagy Honvédő Háború kezdete alatt is harcolt, itt azonban a hibás felhasználása miatt nem aratott sikereket. Az orosz elképzelés egy hatékony támogató harckocsiról azonban továbbra is élt, pár évvel később megalkotva a SU-152-es rohamlöveget.
E igen hosszúra nyúlt bevezetőt az összeállítási útmutató első oldaláról fordítottam. Jöjjenek tehát a saját szavak, és nézzük milyen tapasztalatokat szereztem az acélmonstrum összeállítása közben!
Egy internetes aukciós oldalon igen jutányos áron sikerült hozzájutnom a teljes KV családhoz (1, 1B, 2), én pedig elsőként a szerintem legegyedibb, azaz a 2-es megépítése mellett döntöttem.
A doboz kibontása során hasonlóan jártam, mint a bevezetőben szereplő orosz katonák, ugyanis ami nagy, az bizony lekicsinyítve is nagy! Az öntőkeretekre tekintve egyébként a megszokott Tamiya minőség fogadott, sorját és egyéb kellemetlenségeket sehol sem találni, az építés során pedig az alkatrészek illeszkedésének pontosságáról is megbizonyosodhattam. Az építést külön nem nagyon részletezném, technikai akadályokba nem ütköztem, a második világháborús orosz tankok korántsem a bonyolult felépítésükről voltak híresek, no erre a példányra pedig ez az állítás többszörösen igaz. Egyedül a vontatókötél meghajlításával gyűlt meg a bajom, mindössze sokadszori nekifutásra sikerült az ideális ívben meggörbíteni.
A festésnél sem állt fenn túl sok választási lehetőség, egy fehérre meszelt téli változat, valamint az alap sötétzöld szín. Én az utóbbi mellett döntöttem, a Tamiya sötétzöld (XF-61) festékével fújtam le tetőtől talpig a makettet, itt ugyanis még a görgők gumifelületét sem kellett feketére lefesteni. A készlethez gumilánctalpat adnak, amit én fekete (XF-1) és acélszürke (XF-56) szín keverékével fújtam le. A hatást ennek ellenére túlságosan is világosnak érzem.
A festés után következett a matricázás. Mivel a háború kezdeti szakaszában az orosz harckocsikra nem festették fel jelzéseket, főként a legénység festett különböző hazafias szlogeneket a lövegtoronyra. A lövegtorony egyik oldalára a „Sztálinért” a másik oldalára pedig „Az orosz anyaföldért” felirat került.
Összességében elégedett vagyok a végeredménnyel, azonban ezzel a makettel már eljutottam arra a szintre, hogy érzem, valami hiányzik. Túlságosan is tiszta lett, kosz és kopások nélkül. Ez a tank már marad így, azonban a jövőben mindenképpen megpróbálkozom különböző egyszerű technikákkal, amik sokkal élet hűbbé varázsolhatják makettjeimet.
Várom a további észrevételeket!
Lengyelország 1939-es német lerohanásával az időzített bomba felrobbant, és megkezdődött a második világháború. Négy héttel később Lengyelország eltűnt Európa térképéről, a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében az ország nyugati része a németek által, a keleti pedig a Szovjetunió által lett bekebelezve. A Szovjetunió ezt követően elfoglalta a három balti országot, és jelezte területi igényét Karélia iránt. Miután a finnek elutasították a szovjet igényeket, 1939 novemberében kitört a háború a két ország között.
A szovjetek hiába voltak óriási számbeli fölényben, nem tudták kihasználni az előnyt a nagy hó, fagy és az ismeretlen területek miatt. A Szovjet hadsereg nem tudta áttörni a finn Mannerheim-vonalat, és óriási emberveszteségeket szenvedett el. A finn hadsereg titka a kiváló helyismeret, az elszántság, valamint a nagyszerű taktikai húzások voltak. Miután a szovjetek ráébredtek arra, hogy a Finn hadsereg nem fogja egykönnyen megadni magát, újabb, ezúttal szervezettebb erősítést kaptak. A Tyimosenko marsall vezette 13. és 7. hadsereg, több mint 20 hadosztállyal jelentős erőt képviselt. A Mannerheim-vonal összeomlása ezáltal csak idő kérdésévé vált.
1940. február 12. hajnal. Az idő még mindig ködös volt, noha a tegnapi tomboló hóvihar már elvonult. Az orosz táborban a bevetésre kész harckocsik motorjainak zaja töri meg a csendet. A tankokra váró orosz katonáknak csak a körvonalait látni a sűrű ködben. Hamarosan könnyű harckocsik érkeznek, egymás után sorban. Először csak a lövegtorony és lövegcső körvonalait lehet kivenni a távolból, majd röviddel ezután az egész tank láthatóvá válik. Tíz könnyű harckocsi vonul el a katonák előtt, akik mindezt csendben figyelik. Következnek a nehéz harckocsik, s mikor kibontakozik alakjuk a ködből, a katonák egyszerűen nem hisznek a szemüknek. A majdnem négy méter magas tank felülmúlta minden elképzelésüket. A katonák felmásztak a tankra, és olyan csodálattal tekintettek rá, mintha egy szuperhős érkezett volna az emberek közé.
Ez az érdekes jelenet a KV II-es nehéz harckocsi első bevetésén játszódott le. Sajnálatos módon, a harckocsit későbbiek során már nem köszöntötték hasonlóan kitörő lelkesedéssel és csodálattal. A későbbi, Németország ellen megvívott harcok során az önjáró löveg e hatalmas lövegtoronnyal nem eredeti rendeltetési céljára lett használva, azaz a gyalogság támogatására, hanem sokkal inkább ellentámadásokban vett részt, ahol megmutatkozott a tank lomhasága. A német páncélvadászhoz, az Elefánthoz hasonlóan a KV II-es sem tudta igazi erejét megmutatni, a hibás taktika következtében.
Az orosz ötlet, hogy egy tarackkal felszerelt támogató harckocsit gyártsanak, nagyjából egyidős a KV-1-es nehéz harckocsi fejlesztésének kezdetével. A lövegtorony fejlesztése a 152mm-es tarack számára 1939 februárjában kezdődött el. A toronyba M-10 típusú tarackot építettek, mely kumulatív lövedékeinek köszönhetően harckocsik ellen is bevethetővé vált. Miután a tarack osztott lőszert tüzelt, azaz külön kellett a lövedéket és a kivető töltetet betölteni, a harckocsi legénységének legalább négyfősnek kellett lennie, beleszámítva a parancsnokot. A lövedékek és kivető töltetek tárolása nagyobb helyet igényelt a szokásosnál, ez pedig természetesen nagyobb lövegtornyot is igényelt. Noha a korábbi szovjet harckocsik esetében a lövegtorony átmérője 1.8 méterben lett maximalizálva, a KV 2-es esetében azonban lehetetlen lett volna a négyfős legénységet és a lőszert egy ekkora helyre bezsúfolni. Így az eredeti tornyot kénytelenek voltak lecserélni, egy, már-már hegy nagyságú és magasságú új toronyra. Az új lövegtorony védelmét még vastagabb páncélzattal akarták biztosítani, ezáltal a homlokpáncélzat 110mm, míg az oldalpáncélzat 75mm vastag lett. Ennek eredményeképpen azonban a harckocsi súlya elérte az 52 tonnát.
A harckocsi prototípusa 1939 novemberében gördült le a gyártósorról, ekkorra egyébként már a KV 1-es is megjelent. Az első tesztek a tank számos hibájára mutattak rá, aminek fő okozója a rendkívül nehéz lövegtorony volt. A torony például nem forgott problémamentesen, amikor a harckocsi lejtőn közlekedett vagy akár állt. A hibák orvoslására azonban nem nyílott lehetőség, mivel a finn – szovjet téli háború pont a harckocsi megjelenésének hónapjában robbant ki, a szovjet katonai vezetés pedig úgy döntött, hogy a KV 2-est is bevetik a harcokban.
Az események végül a katonai vezetés igazát bizonyították, ugyanis a KV 2-esnek rendkívül nagy szerepe volt a Mannerheim-vonal áttörésében. Az egyik szovjet tábornok a következőképpen számolt be a KV 2-esek szerepéről a harcokban:
„A KV 2-esek megjelenése a harctéren döntő fordulópontnak bizonyult, különösen a megerősített vonalak áttörése terén. Az ellenséges lőfegyverek semlegesítése által lehetőség nyílt további ellenséges pozíciók és akadályok felszámolására, a tüzérség pedig nagyobb erőket tudott az ellenséges vonalak bombázására fordítani, ezáltal a finn ellentámadások kezelése is könnyebbé vált.”
A KV 2-es a Nagy Honvédő Háború kezdete alatt is harcolt, itt azonban a hibás felhasználása miatt nem aratott sikereket. Az orosz elképzelés egy hatékony támogató harckocsiról azonban továbbra is élt, pár évvel később megalkotva a SU-152-es rohamlöveget.
E igen hosszúra nyúlt bevezetőt az összeállítási útmutató első oldaláról fordítottam. Jöjjenek tehát a saját szavak, és nézzük milyen tapasztalatokat szereztem az acélmonstrum összeállítása közben!
Egy internetes aukciós oldalon igen jutányos áron sikerült hozzájutnom a teljes KV családhoz (1, 1B, 2), én pedig elsőként a szerintem legegyedibb, azaz a 2-es megépítése mellett döntöttem.
A doboz kibontása során hasonlóan jártam, mint a bevezetőben szereplő orosz katonák, ugyanis ami nagy, az bizony lekicsinyítve is nagy! Az öntőkeretekre tekintve egyébként a megszokott Tamiya minőség fogadott, sorját és egyéb kellemetlenségeket sehol sem találni, az építés során pedig az alkatrészek illeszkedésének pontosságáról is megbizonyosodhattam. Az építést külön nem nagyon részletezném, technikai akadályokba nem ütköztem, a második világháborús orosz tankok korántsem a bonyolult felépítésükről voltak híresek, no erre a példányra pedig ez az állítás többszörösen igaz. Egyedül a vontatókötél meghajlításával gyűlt meg a bajom, mindössze sokadszori nekifutásra sikerült az ideális ívben meggörbíteni.
A festésnél sem állt fenn túl sok választási lehetőség, egy fehérre meszelt téli változat, valamint az alap sötétzöld szín. Én az utóbbi mellett döntöttem, a Tamiya sötétzöld (XF-61) festékével fújtam le tetőtől talpig a makettet, itt ugyanis még a görgők gumifelületét sem kellett feketére lefesteni. A készlethez gumilánctalpat adnak, amit én fekete (XF-1) és acélszürke (XF-56) szín keverékével fújtam le. A hatást ennek ellenére túlságosan is világosnak érzem.
A festés után következett a matricázás. Mivel a háború kezdeti szakaszában az orosz harckocsikra nem festették fel jelzéseket, főként a legénység festett különböző hazafias szlogeneket a lövegtoronyra. A lövegtorony egyik oldalára a „Sztálinért” a másik oldalára pedig „Az orosz anyaföldért” felirat került.
Összességében elégedett vagyok a végeredménnyel, azonban ezzel a makettel már eljutottam arra a szintre, hogy érzem, valami hiányzik. Túlságosan is tiszta lett, kosz és kopások nélkül. Ez a tank már marad így, azonban a jövőben mindenképpen megpróbálkozom különböző egyszerű technikákkal, amik sokkal élet hűbbé varázsolhatják makettjeimet.
Várom a további észrevételeket!
|
|
KV II 1.
|
|
|
KV II 2.
|
|
|
KV II 3.
|
|
|
KV II 4.
|
2011.01.05.
Utolsó módosítás: 2011.01.07.
Utolsó módosítás: 2011.01.07.