Pintér György - Múzeumi krimik
A fenti cím a szovjet katonai doktrína pár szóba sűrített lényege volt, ami egészen az 1941-es német támadásig, a szovjet terminológia szerinti Nagy Honvédő Háborúig érvényben volt.
A világforradalom – Sztálin vezette erői – nem pazarolhattak saját területet és saját vért, pusztuljon a gyáva gaz a saját fészkében!
Nos, épülgetett a szocializmus a világ egyhatodán – ahogy akkor a szovjet hazát jelölték, amikor valakinek feltűnt, hogy a forradalom székvárosához, Leningrádhoz ágyúlövésnyi távolságra húzódik a finn nagyhatalom határa... már húsz éve. A szovjet hazában persze nem hirdettek háborús vészhelyzetet, sőt rendeleti kormányzást sem vezettek be (diktatúrákban helyből az van), hanem elkezdték emlegetni, hogy mi lesz, ha a finnek szemet vetnek Leningrádra. Hozzáteszem, hogy a Szovjetunió második legnagyobb városában – aminek szépsége vitathatatlan – annyian laktak már akkor is, mint a szomszédos Finnország összlakosságának a fele. Szóval alakulgatott egyfajta háborús hangulatkeltés.
Gyanús volt, hogy a finnek a harmincas években a Ladoga-tó és a Finn-öböl közötti Karél-földszorost egy erődítményvonallal zárták le. Ez ugyebár alapja lehet egy a Szovjetunió elleni támadásnak.
Persze megelőzésképpen a szovjetek rátették a kezüket előbb az éppen német támadás alatt álló Lengyelország keleti részére, úgymond: "Megvédve Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia dolgozó népét a náci megszállástól", majd 1939 szeptemberében és októberében segítségnyújtási megállapodás keretében megszállták a balti államok kikötőit és szárazföldi bázisokat létesítettek azok területén.
A Finn-öböl északi partján is hasonló ötletekkel álltak elő. Részben felajánlottak a finneknek egy jókora, ámde szinte teljesen lakatlan tajgát, cserébe a Leningrád és a finn főváros közötti földszoros (vasutakkal, finn viszonyokhoz képest finn népességgel sűrűn lakott) területéért. Ez sajátos módon magában foglalta a földszorost lezáró Mannerheim-vonal erődítményeit is, illetve a Kronstadt felé vezető vízi utakat ellenőrző Hanko-félsziget erődjeinek birtoklását, valamint az északon fekvő Petsamo jégmentes kikötőjének bérletét. A "hálátlan" finnek nem ragadták meg a vissza nem térő alkalmat és állítólag féktelen szovjetellenes propagandába kezdtek, így a tárgyalások megszakadtak.
Nem egészen két hét múlva a semmi közepén lévő Mainila környékét tüzérségi támadás érte. A szovjetek szerint finn provokáció történt. Azonnali vizsgálatot követeltek és a bűnösök megbüntetését. Ha nem... A szovjet ultimátum november 30-án járt le.
A finn hadsereg létszáma tokkal-vonóval olyan 200 ezer fő volt. (Na, jó, tartalékokkal és a "lották"-kal, a női kisegítő szolgálattal 370 is lehetett.) Élükön egy akkor 72 éves hadvezér, Mannerheim. Ezt a haderőt 119 repülőgép és 30 harckocsi erősítette. Vele szemben a Vörös Hadsereg két tábornoka, a polgárháborús legenda Vorosilov, majd Tyimosneko hozta a kezdetben 460 ezres, majd egymilliósra duzzasztott haderejét, amelynek a finnekhez képest kimeríthetetlen harckocsi- és repülőgépmennyiséggel rendelkezett.
"Na, ez kész!" – mondanánk, de ezt mondtuk 2022. február 24-én is és mekkorát tévedtünk. A finneknek ugyanis eszük ágában sem volt számolgatni, statisztikákat fürkészni. Volt bajuk elég. Szovjet nehézbombázók érkeztek Helsinki fölé. (Egyes szovjet források szerint kenyeret dobáltak a finn főváros nélkülöző munkásainak. Lehet! De nem lehetett túl friss, mert ahová ez a rakomány lepotyogott, ott összedőltek a házak.) Aztán megindult a szárazföldi támadás, persze, ahogy kell: idegen területen, kevés vérrel. Ahogy elképzelték, amúgy Vorosilov-módra: látványos szuronyroham, esetleg mindent legázoló lovasroham, harckocsitámadás és már fut is a fehérfinn hadsereg. Aha! (A "fehérfinn" kifejezés polgárháborús analógia, mint napjainkban az ukránok okkal, vagy ok nélkül történő lenácizása.)
Amúgy Finnországot nem viccből nevezik az "Ezer tó" országának. Gránittömbje mélyedéseiben írd és mondd hatvanezer kisebb-nagyobb tó található, a körülötte kialakult patakhálózattal és/vagy mocsárvilággal. Na itt tessék rohamozni!
December eleje azon a vidéken már tél és nem kicsit. (Nem véletlen, hogy Youlupukki, az "igazi" Mikulás is errefelé lakik. :) ) A finnek sítalpon közlekedő, hóleples csapatai komoly veszteségeket okoztak a támadóknak, akik mintha nem tudták volna, hová mennek, elégtelen felszereléssel vágtak bele a pár naposra tervezett akcióba, ami aztán egy csöppet elhúzódott. Eközben Terijoki városában kikiáltották a Finn Demokratikus Köztársaságot és annak valójában a szovjetek érdekein kívül senkit nem képviselő kormányát, amely természetesen "baráti segítségként" értékelte és támogatta a szovjet támadást. (Ismerős?)
Mivel a skandináv együttműködés nem csak pletyka volt, a svéd titkosszolgálat lehallgatta és megfejtette a szovjet katonai rádióadások kódjait és az eredményt közölte a finn szomszédokkal, így a finn hadsereg mindig ott tudott lenni, ahol a szovjetek támadni akartak. A szovjet katonai vezetés még ekkor is a "kevés vérrel, idegen területen" elvét követte és küldte a finn front húsdarálójába az újabb és újabb ezredeket. A járhatónak maradt utakon közeledő szovjet egységeket a finnek bekerítették, részekre bontották és megsemmisítették. Aki esetleg nem veszett oda azonnal, azzal a -40 fok körüli hőmérséklet végzett. A finnek komoly mennyiségű szovjet hadfelszerelést zsákmányoltak a bekerített és szétvert ellenségtől. Így például zsákmányolt szovjet bombázókból komplett századot tudtak felállítani és a kiindulási mennyiségű (30 db) páncélos erő sokszorosát "szerezték be" a szovjet veszteségekből.
Így elhuzakodtak egy darabig. Hiába volt a komoly túlerő, a szovjetek nem bírtak döntő sikert kicsikarni. Végül a szovjet vezérkar összeszedte a megfelelő erőket és tartalékokat képzett. Ez és az új vezető, Tyimosenko korszerűbb gondolkodása végül eredményre vezetett. A források 27 hadosztályról, 500 harckocsiról, 1000 körüli légierőcsoportosításról szólnak. Hat különleges hadosztály speciális szánokkal, harckocsikkal felszelve a védelmi vonal mögött szállt partra, így értelmetlenné téve a finn védelmi vonal további védelmét. Egy hét múlva el/visszafoglalták Viipuri (Viborg) városát, ezzel véget is ért a háború. A világhódító finn nagyhatalmat hősiesen visszaverte a természetesen hős Vörös Hadsereg. A "fehérfinnek" békét kértek és kaptak. Persze nem ingyen!
A finnek 22830 halott és 40 ezer sebesült veszteséget jelentettek 62 repülőgép és 20 saját harckocsi elvesztése mellett. A polgári lakosság veszteségeiről nincs adat. A szovjet veszteségeket közvetlenül a háború után 48 ezer halottban ismerték be, de a 60-as évek kutatásai minimálisan 270 ezer főre teszik, ami összességében alaposan alábecsült szám. Egy 1942-es becsült adat szerint az összes veszteséget 700 ezerre, ebből a halottak számát 300 ezerre tették.
A moszkvai békében a szovjetek megkapták a követelt területeket, amit aztán másfél évvel később a finnek visszavettek, majd 1944-ben újra szovjet kézbe kerültek.
A háború során több nemzet önkéntesei, köztük magyarok is rész vettek a harcban.
Egyes szemtanúk szerint a finn turistákat hazájukból Szentpétervárra vivő buszok rendszeresen megállnak azon a ponton, ahol az egykori országhatár vonala keresztezi az utat. Az utasok kiszállnak, eléneklik a finn himnuszt, aztán mennek vodkázni Észak Velencéjébe. (Ez a jelenlegi háború, akarom mondani, különleges katonai művelet előtti helyzet!)
A szovjet-finn téli háború – 1939. november 30.-1940. március 12.
A fenti cím a szovjet katonai doktrína pár szóba sűrített lényege volt, ami egészen az 1941-es német támadásig, a szovjet terminológia szerinti Nagy Honvédő Háborúig érvényben volt.
A világforradalom – Sztálin vezette erői – nem pazarolhattak saját területet és saját vért, pusztuljon a gyáva gaz a saját fészkében!
Nos, épülgetett a szocializmus a világ egyhatodán – ahogy akkor a szovjet hazát jelölték, amikor valakinek feltűnt, hogy a forradalom székvárosához, Leningrádhoz ágyúlövésnyi távolságra húzódik a finn nagyhatalom határa... már húsz éve. A szovjet hazában persze nem hirdettek háborús vészhelyzetet, sőt rendeleti kormányzást sem vezettek be (diktatúrákban helyből az van), hanem elkezdték emlegetni, hogy mi lesz, ha a finnek szemet vetnek Leningrádra. Hozzáteszem, hogy a Szovjetunió második legnagyobb városában – aminek szépsége vitathatatlan – annyian laktak már akkor is, mint a szomszédos Finnország összlakosságának a fele. Szóval alakulgatott egyfajta háborús hangulatkeltés.
Gyanús volt, hogy a finnek a harmincas években a Ladoga-tó és a Finn-öböl közötti Karél-földszorost egy erődítményvonallal zárták le. Ez ugyebár alapja lehet egy a Szovjetunió elleni támadásnak.
Persze megelőzésképpen a szovjetek rátették a kezüket előbb az éppen német támadás alatt álló Lengyelország keleti részére, úgymond: "Megvédve Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia dolgozó népét a náci megszállástól", majd 1939 szeptemberében és októberében segítségnyújtási megállapodás keretében megszállták a balti államok kikötőit és szárazföldi bázisokat létesítettek azok területén.
A Finn-öböl északi partján is hasonló ötletekkel álltak elő. Részben felajánlottak a finneknek egy jókora, ámde szinte teljesen lakatlan tajgát, cserébe a Leningrád és a finn főváros közötti földszoros (vasutakkal, finn viszonyokhoz képest finn népességgel sűrűn lakott) területéért. Ez sajátos módon magában foglalta a földszorost lezáró Mannerheim-vonal erődítményeit is, illetve a Kronstadt felé vezető vízi utakat ellenőrző Hanko-félsziget erődjeinek birtoklását, valamint az északon fekvő Petsamo jégmentes kikötőjének bérletét. A "hálátlan" finnek nem ragadták meg a vissza nem térő alkalmat és állítólag féktelen szovjetellenes propagandába kezdtek, így a tárgyalások megszakadtak.
Nem egészen két hét múlva a semmi közepén lévő Mainila környékét tüzérségi támadás érte. A szovjetek szerint finn provokáció történt. Azonnali vizsgálatot követeltek és a bűnösök megbüntetését. Ha nem... A szovjet ultimátum november 30-án járt le.
A finn hadsereg létszáma tokkal-vonóval olyan 200 ezer fő volt. (Na, jó, tartalékokkal és a "lották"-kal, a női kisegítő szolgálattal 370 is lehetett.) Élükön egy akkor 72 éves hadvezér, Mannerheim. Ezt a haderőt 119 repülőgép és 30 harckocsi erősítette. Vele szemben a Vörös Hadsereg két tábornoka, a polgárháborús legenda Vorosilov, majd Tyimosneko hozta a kezdetben 460 ezres, majd egymilliósra duzzasztott haderejét, amelynek a finnekhez képest kimeríthetetlen harckocsi- és repülőgépmennyiséggel rendelkezett.
"Na, ez kész!" – mondanánk, de ezt mondtuk 2022. február 24-én is és mekkorát tévedtünk. A finneknek ugyanis eszük ágában sem volt számolgatni, statisztikákat fürkészni. Volt bajuk elég. Szovjet nehézbombázók érkeztek Helsinki fölé. (Egyes szovjet források szerint kenyeret dobáltak a finn főváros nélkülöző munkásainak. Lehet! De nem lehetett túl friss, mert ahová ez a rakomány lepotyogott, ott összedőltek a házak.) Aztán megindult a szárazföldi támadás, persze, ahogy kell: idegen területen, kevés vérrel. Ahogy elképzelték, amúgy Vorosilov-módra: látványos szuronyroham, esetleg mindent legázoló lovasroham, harckocsitámadás és már fut is a fehérfinn hadsereg. Aha! (A "fehérfinn" kifejezés polgárháborús analógia, mint napjainkban az ukránok okkal, vagy ok nélkül történő lenácizása.)
Amúgy Finnországot nem viccből nevezik az "Ezer tó" országának. Gránittömbje mélyedéseiben írd és mondd hatvanezer kisebb-nagyobb tó található, a körülötte kialakult patakhálózattal és/vagy mocsárvilággal. Na itt tessék rohamozni!
December eleje azon a vidéken már tél és nem kicsit. (Nem véletlen, hogy Youlupukki, az "igazi" Mikulás is errefelé lakik. :) ) A finnek sítalpon közlekedő, hóleples csapatai komoly veszteségeket okoztak a támadóknak, akik mintha nem tudták volna, hová mennek, elégtelen felszereléssel vágtak bele a pár naposra tervezett akcióba, ami aztán egy csöppet elhúzódott. Eközben Terijoki városában kikiáltották a Finn Demokratikus Köztársaságot és annak valójában a szovjetek érdekein kívül senkit nem képviselő kormányát, amely természetesen "baráti segítségként" értékelte és támogatta a szovjet támadást. (Ismerős?)
Mivel a skandináv együttműködés nem csak pletyka volt, a svéd titkosszolgálat lehallgatta és megfejtette a szovjet katonai rádióadások kódjait és az eredményt közölte a finn szomszédokkal, így a finn hadsereg mindig ott tudott lenni, ahol a szovjetek támadni akartak. A szovjet katonai vezetés még ekkor is a "kevés vérrel, idegen területen" elvét követte és küldte a finn front húsdarálójába az újabb és újabb ezredeket. A járhatónak maradt utakon közeledő szovjet egységeket a finnek bekerítették, részekre bontották és megsemmisítették. Aki esetleg nem veszett oda azonnal, azzal a -40 fok körüli hőmérséklet végzett. A finnek komoly mennyiségű szovjet hadfelszerelést zsákmányoltak a bekerített és szétvert ellenségtől. Így például zsákmányolt szovjet bombázókból komplett századot tudtak felállítani és a kiindulási mennyiségű (30 db) páncélos erő sokszorosát "szerezték be" a szovjet veszteségekből.
Így elhuzakodtak egy darabig. Hiába volt a komoly túlerő, a szovjetek nem bírtak döntő sikert kicsikarni. Végül a szovjet vezérkar összeszedte a megfelelő erőket és tartalékokat képzett. Ez és az új vezető, Tyimosenko korszerűbb gondolkodása végül eredményre vezetett. A források 27 hadosztályról, 500 harckocsiról, 1000 körüli légierőcsoportosításról szólnak. Hat különleges hadosztály speciális szánokkal, harckocsikkal felszelve a védelmi vonal mögött szállt partra, így értelmetlenné téve a finn védelmi vonal további védelmét. Egy hét múlva el/visszafoglalták Viipuri (Viborg) városát, ezzel véget is ért a háború. A világhódító finn nagyhatalmat hősiesen visszaverte a természetesen hős Vörös Hadsereg. A "fehérfinnek" békét kértek és kaptak. Persze nem ingyen!
A finnek 22830 halott és 40 ezer sebesült veszteséget jelentettek 62 repülőgép és 20 saját harckocsi elvesztése mellett. A polgári lakosság veszteségeiről nincs adat. A szovjet veszteségeket közvetlenül a háború után 48 ezer halottban ismerték be, de a 60-as évek kutatásai minimálisan 270 ezer főre teszik, ami összességében alaposan alábecsült szám. Egy 1942-es becsült adat szerint az összes veszteséget 700 ezerre, ebből a halottak számát 300 ezerre tették.
A moszkvai békében a szovjetek megkapták a követelt területeket, amit aztán másfél évvel később a finnek visszavettek, majd 1944-ben újra szovjet kézbe kerültek.
A háború során több nemzet önkéntesei, köztük magyarok is rész vettek a harcban.
Egyes szemtanúk szerint a finn turistákat hazájukból Szentpétervárra vivő buszok rendszeresen megállnak azon a ponton, ahol az egykori országhatár vonala keresztezi az utat. Az utasok kiszállnak, eléneklik a finn himnuszt, aztán mennek vodkázni Észak Velencéjébe. (Ez a jelenlegi háború, akarom mondani, különleges katonai művelet előtti helyzet!)
|
|
"Aki karddal tör orosz földre, karddal lesz kiűzve"
|
|
|
Finn katonák gyönyörködnek egy kényszerleszállt TB-3 bombázóban
|
|
|
Finnek által zsákmányolt T-28 harckocsik
|
|
|
Finn katonák megsemmisített szovjet járműveknél
|
|
|
Mannerheim, a mészáros
|
|
|
A finn légvédelem akusztikus lokátora
|
|
|
A karéliai hadműveletek térképen
|
|
|
Szovjet propagandaplakát a Téli Hadjárat idejéből
|
2024.06.13.