LCVP
1:35, Italeri
No.6441, 6479
Pintér György - Múzeumi krimik
Minden makettezőnek van olyan álommakettje, amire évekig ácsingózik, mert – ki tudja, miért – nem gyártja senki. Nekik elmondhatatlan örömet okoz, ha valamelyik cég végre rámozdul egy ilyen „mostohagyermekre”. Számomra ilyen volt annak idején a B Mustang vagy az M-20 páncélautó, és ilyen az LCVP rohamcsónak.
A New Orleans-i illetőségű Higgins hajógyár a második világháború idején írta be a nevét a történelembe, de leginkább a hadtörténelembe. A csendes-óceáni hadjárat idején, illetve a földközi-tengeri, később pedig a franciaországi partraszállásokhoz égető szükség volt ugyanis kikötővel nem rendelkező partvonalon is használható, könnyen gyártható, élőerő vagy akár járművek és egyéb hadianyag szállítására alkalmas rohamcsónakokra. Így hát több, eltérő méretű, de formára hasonló változat készült, köztük az LCVP („Landing Craft, Vehicle Personnel”, vagyis „jármű vagy élőerő szállítására alkalmas rohamcsónak”). A 11 méter hosszú hajó 36 főt (tehát nagyjából egy szakaszt) vagy egy kisebb járművet és néhány katonát tudott szállítani, hátul pedig két lőállást helyeztek el, 30-as géppuskák számára. A Higgins-csónakok legfőbb újítását a lenyitható orr-rámpa jelentette, mely jelentősen leegyszerűsítette a kirakodást, ugyanakkor sebezhetővé is tette a rakományt a partot érés pillanatában. Az LCVP-ből végül durván 20.000 darabot gyártottak, ezek egy része később, Koreában és Vietnamban is szerephez jutott, de fontos megjegyezni, hogy ma is találunk olyan egyéb típusokat (például a brit Királyi Tengerészgyalogságnál), melyek ezeken az eredeti változatokon alapulnak. Eisenhower tábornok szavai fejezik ki legjobban, miért is volt fontos ez a hajó: „Andrew Higgins nyerte meg nekünk a háborút. Ha ő nem tervezi meg és gyártja le azokat a rohamcsónakokat, soha nem szállhattunk volna partra nyílt partszakaszon. A háborús stratégiánk teljesen más lett volna.”
A mai napig akad néhány darab szerte a világon, múzeumokban vagy magánkézben, ezek egy része működőképes. Több híres háborús filmben is látható, ilyenek A leghosszabb nap, A dicsőség zászlaja, a Vissza a csatatérre, de a legmarkánsabban valószínűleg a Ryan közlegény megmentése első perceiben van jelen, mikor a partraszállásra készülő rangerek ázva-fázva álldogálnak a fedélzeten, illetve a halál és a történelemcsinálás küszöbén…
Jelentőségéhez képest viszonylag kevés vállalat vett valaha is gyártásba rohamcsónakokat. Úgy húsz éve láttam egy 1:32-es modellt a Lindberg nevű gyártótól; az Airfix 1:76-ban adott ki ilyet réges-régen, de kisebb léptékben a Heller is foglalkozott vele. Pár éve aztán mind az Italeri, mind a Trumpeter rámozdult a témára 1:35-ben, kiadva mind a kisebb LCVP-t, mind a nagyobb LCM-et.
A dobozba már évekkel ezelőtt belekukkantottam, de a 9000 forint körüli ár elriasztott. 2011 nyarán azonban igen érdekes felfedezést tettem: az Italeri újradobozolva ugyanis kiadta az LCVP-t, méghozzá a jól ismert Willys dzsippel egybecsomagolva. A meglepetést az árcédula okozta, ugyanis így, egy terepjáróval megrakva a készlet nagyjából 5000 forintos áron volt beszerezhető! Nem tudom, miért, és azt sem, ezek után ki fog ráfanyalodni az eredeti és jóval drágább változatra, de Isten tartsa meg az Italeri jó szokását (főleg, hogy már annyi klasszikus, sokáig hiánycikknek számító készletét újradobozolt – éljenek az olaszok!). Azért a dobozfestménnyel picit csaltak, hiszen a berakodást ábrázoló képnek nincs sok köze a tartalomhoz: a figurák a már látott összeállításban kapnak helyet, vagyis kapunk három, egész szép (de kissé merev testtartású) álló matrózt a csónakhoz, és három – tényleg elavult minőségű – gyalogost a dzsiphez, köztük egy ülő vezetőt. (Ez utóbbiakat inkább felejtsük el.)
Nem is tudtam sokáig várni, pár nappal a vásárlás után nekiálltam. Ennél a makettnél a szokásosnál is fontosabb, hogy jó előre tanulmányozzuk az összeállítási rajzot, mert elsőre kissé nagy a kavalkád, főleg a huzalozás miatt. (Szerencsére később már látszott, hogy korántsem olyan bonyolult.) Az alkatrészek kidolgozása amúgy szép, csak egy-két helyen akad könnyen eltávolítható sorja. A beszívódások többsége láthatatlan helyen lesz, ezek miatt nemigen kell aggódni.
Az egy darabba öntött hajótest alsó felületének tartozékait (pl. a hajócsavar) nem rögzítettem, mivel alapvetően diorámában gondolkodtam, ott pedig nem nagyon lesz szerepük, a további építést viszont akadályoznák. A külön összeállítandó oldalfalakra felragasztottam az oldalanként húsz darab bordát, melyek sorjázása nem okozhat problémát senkinek, pláne, hogy csak az egyik oldal adott szakaszán kell elvégezni ezt a műveletet, figyelembe véve, hogy melyik része látszik majd a kész maketten.
A huzalozás előtt máris neki kellett fogni a részleges festésnek: egyrészt a hajótest belső oldalfalait fújtam le szürkére, nem tudván, hogy később mennyire férek hozzá, illetve a bordázott oldalfalak belseje is ugyanezt a színt kapta, ügyelve arra, hogy a menetirányra merőleges merevítők oldalaira is jusson a festékből. Ez a festék mellesleg a Tamiya flakonos szürkéje (ghost grey) volt.
Most jött a rettegett huzalozás, melyet makettezőként sosem szerettem. Sajnos az Italeri tervrajz nem teljesen egyértelmű ezzel kapcsolatban, de pár perces nézelődés és próbálgatás után minden a helyére került – legalábbis agyban. A mellékelt szürke fonalat a rajz szerint 50 és 20 centiméteres darabokra kell vágni. Nos, szerintem a rövidebbnél elég a 17-18 centiméteres hossz is. Először ezt a rövidet kell beragasztani – és nagyon figyeljünk a két huzalt rögzítő 4B alkatrész elhelyezésére, attól függően, hogy nyitott vagy zárt rámpával akarjuk a hajót megépíteni. Az is fontos, hogy a rövid fonaldarabot csak a belső hajótest összeállítása után tudjuk a motorblokk melletti csörlődobhoz ragasztani, mivel az egyik válaszfal nyílásán át kell vezetni. A hosszabb fonalat a bordázott fal mögött kell továbbhúzni (a rajzon ez sem egyértelmű), s az egyik szakasz a fedélzet lapja alatt jut majd tovább a másik oldalfal felé. A makett tervezőit dicséri, hogy a hosszabb fonal nem szorul beragasztásra, így az utolsó pillanatig lehetőség van a hosszbeállításra.
Összeragasztottam a fedélzetet a belső oldalfalakkal. A rövidebb huzalszakasz végét odaragasztottam a csörlődobhoz. Továbbra is aggasztott, hogy mihez férek hozzá később kényelmesen, ezért a fedélzet belsejét most fújtam le szürkével.
A külső vízszintes felületet egyetlen elnyújtott U alakú alkatrész adja, melyre ekkorra már felkerültek a kisebb tartozékok. A forgatható géppuska-tornyok mozgathatóságát biztosítandó itt is lefújtam a hátsó részt, illetve külön a tornyokat. Mikor az egész hajótest összeállítására került a sor, szakaszosan, pillanatragasztóval biztosítottam, hogy minden illesztési vonalnál fixen rögzüljenek az alkatrészek. Nagyon ügyeljünk a vízszintes felület helyes rögzítésére (legyen egy kis kiálló pereme a test külső oldalán), először ezt rögzítsük, és utána a belső oldalfalakat ehhez. Miután összeállt a hajótest, az egészet lefújtam szürkével. Akadt pár kisebb alkatrész, mely eltérő színe miatt csak ezután került a helyére.
Az orr-rámpa – mely ekkor még nem került beragasztásra – szerencsére zsanérokkal kapcsolódik a fedélzethez. Lehetőség van amúgy a rámpa mellső részén található csapóajtó nyitott vagy zárt rögzítésére is.
A festés további szakasza következett. Híg sötétbarnával végeztem az elsődleges árnyékolást. Metálszürkével több helyen is felvittem kisebb-nagyobb foltokat, méghozzá dörzsölős szárazecseteléssel. Ugyanezzel a színnel koptatást is végeztem. Az alapszínnél világosabb szürkével is átdörzsöltem a nagyobb felületek közepét. Ez a koptatási-koszolási procedúra természetesen több lépcsőben történt. A legvégén fényes lakkal vontam be a járművet, mivel partraszállás közbeni állapotban akartam bemutatni, amikor is a vízpermet, az eső és a bárka belsejét is átmosó hullámok miatt nem lehetett matt egyetlen négyzetcentije sem.
A matricák jól használhatók. Róluk még annyit, hogy négyféle verzióhoz nyújtanak jelzéseket: két amcsi változat a csendes-óceáni hadszíntérről (Tarawa, 1943; Ivo Dzsima 1945), illetve egy brit és egy amerikai a D-napról. Festés tekintetében egyedül az angol változat emelkedik ki, fehér-fekete-zöld foltozásával, a többi egyszínű középszürke, az egyiken vörös hasi festéssel. (A dzsiphez ugyanazt a négyféle jelzéssort kapjuk, mint anno, köztük tengerészgyalogos és 101-es ejtőernyős járművekhez, de megjegyezném, hogy az európai partraszálló alakulatok jelzései ezek közül hiányoznak.)
A maketthez egy négy darabból összeállítható és matricával is ellátható állvány jár, mely nem különösebben igényes darab, de a semminél biztosan jobb, főleg, hogy felszerelt kormánylapátnál igenis szükség van rá a hajótest biztonságos elhelyezéséhez, illetve festésnél és lakkozásnál nagy segítség lehet.
A makett összeállítása sokkal könnyebbnek bizonyult, mint eleinte gondoltam. Mivel nem kell futóművel babrálni, és a hajótest is eleve egyben van, igazából nagyon gyorsan ment az építés, az idő nagy részét inkább a koptatás-koszolás vitte el. Azt hiszem, a harcjármű-makettezők többsége azért idegenkedik a hajóktól, mert a vízfelületek kialakítása makettező szemmel korántsem egyszerű feladat. Ennek ellenére ajánlom ezt a rohamcsónakot mindazoknak, akik szeretnének valami mást építeni. Garantált élmény, és a kész makett diorámán kívül is jól mutat – pláne figurákkal. Én is tervezem, hogy egy dzsippel és egy partraszálló különítménnyel kiegészítem majd, de erre még várni kell…
A New Orleans-i illetőségű Higgins hajógyár a második világháború idején írta be a nevét a történelembe, de leginkább a hadtörténelembe. A csendes-óceáni hadjárat idején, illetve a földközi-tengeri, később pedig a franciaországi partraszállásokhoz égető szükség volt ugyanis kikötővel nem rendelkező partvonalon is használható, könnyen gyártható, élőerő vagy akár járművek és egyéb hadianyag szállítására alkalmas rohamcsónakokra. Így hát több, eltérő méretű, de formára hasonló változat készült, köztük az LCVP („Landing Craft, Vehicle Personnel”, vagyis „jármű vagy élőerő szállítására alkalmas rohamcsónak”). A 11 méter hosszú hajó 36 főt (tehát nagyjából egy szakaszt) vagy egy kisebb járművet és néhány katonát tudott szállítani, hátul pedig két lőállást helyeztek el, 30-as géppuskák számára. A Higgins-csónakok legfőbb újítását a lenyitható orr-rámpa jelentette, mely jelentősen leegyszerűsítette a kirakodást, ugyanakkor sebezhetővé is tette a rakományt a partot érés pillanatában. Az LCVP-ből végül durván 20.000 darabot gyártottak, ezek egy része később, Koreában és Vietnamban is szerephez jutott, de fontos megjegyezni, hogy ma is találunk olyan egyéb típusokat (például a brit Királyi Tengerészgyalogságnál), melyek ezeken az eredeti változatokon alapulnak. Eisenhower tábornok szavai fejezik ki legjobban, miért is volt fontos ez a hajó: „Andrew Higgins nyerte meg nekünk a háborút. Ha ő nem tervezi meg és gyártja le azokat a rohamcsónakokat, soha nem szállhattunk volna partra nyílt partszakaszon. A háborús stratégiánk teljesen más lett volna.”
A mai napig akad néhány darab szerte a világon, múzeumokban vagy magánkézben, ezek egy része működőképes. Több híres háborús filmben is látható, ilyenek A leghosszabb nap, A dicsőség zászlaja, a Vissza a csatatérre, de a legmarkánsabban valószínűleg a Ryan közlegény megmentése első perceiben van jelen, mikor a partraszállásra készülő rangerek ázva-fázva álldogálnak a fedélzeten, illetve a halál és a történelemcsinálás küszöbén…
Jelentőségéhez képest viszonylag kevés vállalat vett valaha is gyártásba rohamcsónakokat. Úgy húsz éve láttam egy 1:32-es modellt a Lindberg nevű gyártótól; az Airfix 1:76-ban adott ki ilyet réges-régen, de kisebb léptékben a Heller is foglalkozott vele. Pár éve aztán mind az Italeri, mind a Trumpeter rámozdult a témára 1:35-ben, kiadva mind a kisebb LCVP-t, mind a nagyobb LCM-et.
A dobozba már évekkel ezelőtt belekukkantottam, de a 9000 forint körüli ár elriasztott. 2011 nyarán azonban igen érdekes felfedezést tettem: az Italeri újradobozolva ugyanis kiadta az LCVP-t, méghozzá a jól ismert Willys dzsippel egybecsomagolva. A meglepetést az árcédula okozta, ugyanis így, egy terepjáróval megrakva a készlet nagyjából 5000 forintos áron volt beszerezhető! Nem tudom, miért, és azt sem, ezek után ki fog ráfanyalodni az eredeti és jóval drágább változatra, de Isten tartsa meg az Italeri jó szokását (főleg, hogy már annyi klasszikus, sokáig hiánycikknek számító készletét újradobozolt – éljenek az olaszok!). Azért a dobozfestménnyel picit csaltak, hiszen a berakodást ábrázoló képnek nincs sok köze a tartalomhoz: a figurák a már látott összeállításban kapnak helyet, vagyis kapunk három, egész szép (de kissé merev testtartású) álló matrózt a csónakhoz, és három – tényleg elavult minőségű – gyalogost a dzsiphez, köztük egy ülő vezetőt. (Ez utóbbiakat inkább felejtsük el.)
Nem is tudtam sokáig várni, pár nappal a vásárlás után nekiálltam. Ennél a makettnél a szokásosnál is fontosabb, hogy jó előre tanulmányozzuk az összeállítási rajzot, mert elsőre kissé nagy a kavalkád, főleg a huzalozás miatt. (Szerencsére később már látszott, hogy korántsem olyan bonyolult.) Az alkatrészek kidolgozása amúgy szép, csak egy-két helyen akad könnyen eltávolítható sorja. A beszívódások többsége láthatatlan helyen lesz, ezek miatt nemigen kell aggódni.
Az egy darabba öntött hajótest alsó felületének tartozékait (pl. a hajócsavar) nem rögzítettem, mivel alapvetően diorámában gondolkodtam, ott pedig nem nagyon lesz szerepük, a további építést viszont akadályoznák. A külön összeállítandó oldalfalakra felragasztottam az oldalanként húsz darab bordát, melyek sorjázása nem okozhat problémát senkinek, pláne, hogy csak az egyik oldal adott szakaszán kell elvégezni ezt a műveletet, figyelembe véve, hogy melyik része látszik majd a kész maketten.
A huzalozás előtt máris neki kellett fogni a részleges festésnek: egyrészt a hajótest belső oldalfalait fújtam le szürkére, nem tudván, hogy később mennyire férek hozzá, illetve a bordázott oldalfalak belseje is ugyanezt a színt kapta, ügyelve arra, hogy a menetirányra merőleges merevítők oldalaira is jusson a festékből. Ez a festék mellesleg a Tamiya flakonos szürkéje (ghost grey) volt.
Most jött a rettegett huzalozás, melyet makettezőként sosem szerettem. Sajnos az Italeri tervrajz nem teljesen egyértelmű ezzel kapcsolatban, de pár perces nézelődés és próbálgatás után minden a helyére került – legalábbis agyban. A mellékelt szürke fonalat a rajz szerint 50 és 20 centiméteres darabokra kell vágni. Nos, szerintem a rövidebbnél elég a 17-18 centiméteres hossz is. Először ezt a rövidet kell beragasztani – és nagyon figyeljünk a két huzalt rögzítő 4B alkatrész elhelyezésére, attól függően, hogy nyitott vagy zárt rámpával akarjuk a hajót megépíteni. Az is fontos, hogy a rövid fonaldarabot csak a belső hajótest összeállítása után tudjuk a motorblokk melletti csörlődobhoz ragasztani, mivel az egyik válaszfal nyílásán át kell vezetni. A hosszabb fonalat a bordázott fal mögött kell továbbhúzni (a rajzon ez sem egyértelmű), s az egyik szakasz a fedélzet lapja alatt jut majd tovább a másik oldalfal felé. A makett tervezőit dicséri, hogy a hosszabb fonal nem szorul beragasztásra, így az utolsó pillanatig lehetőség van a hosszbeállításra.
Összeragasztottam a fedélzetet a belső oldalfalakkal. A rövidebb huzalszakasz végét odaragasztottam a csörlődobhoz. Továbbra is aggasztott, hogy mihez férek hozzá később kényelmesen, ezért a fedélzet belsejét most fújtam le szürkével.
A külső vízszintes felületet egyetlen elnyújtott U alakú alkatrész adja, melyre ekkorra már felkerültek a kisebb tartozékok. A forgatható géppuska-tornyok mozgathatóságát biztosítandó itt is lefújtam a hátsó részt, illetve külön a tornyokat. Mikor az egész hajótest összeállítására került a sor, szakaszosan, pillanatragasztóval biztosítottam, hogy minden illesztési vonalnál fixen rögzüljenek az alkatrészek. Nagyon ügyeljünk a vízszintes felület helyes rögzítésére (legyen egy kis kiálló pereme a test külső oldalán), először ezt rögzítsük, és utána a belső oldalfalakat ehhez. Miután összeállt a hajótest, az egészet lefújtam szürkével. Akadt pár kisebb alkatrész, mely eltérő színe miatt csak ezután került a helyére.
Az orr-rámpa – mely ekkor még nem került beragasztásra – szerencsére zsanérokkal kapcsolódik a fedélzethez. Lehetőség van amúgy a rámpa mellső részén található csapóajtó nyitott vagy zárt rögzítésére is.
A festés további szakasza következett. Híg sötétbarnával végeztem az elsődleges árnyékolást. Metálszürkével több helyen is felvittem kisebb-nagyobb foltokat, méghozzá dörzsölős szárazecseteléssel. Ugyanezzel a színnel koptatást is végeztem. Az alapszínnél világosabb szürkével is átdörzsöltem a nagyobb felületek közepét. Ez a koptatási-koszolási procedúra természetesen több lépcsőben történt. A legvégén fényes lakkal vontam be a járművet, mivel partraszállás közbeni állapotban akartam bemutatni, amikor is a vízpermet, az eső és a bárka belsejét is átmosó hullámok miatt nem lehetett matt egyetlen négyzetcentije sem.
A matricák jól használhatók. Róluk még annyit, hogy négyféle verzióhoz nyújtanak jelzéseket: két amcsi változat a csendes-óceáni hadszíntérről (Tarawa, 1943; Ivo Dzsima 1945), illetve egy brit és egy amerikai a D-napról. Festés tekintetében egyedül az angol változat emelkedik ki, fehér-fekete-zöld foltozásával, a többi egyszínű középszürke, az egyiken vörös hasi festéssel. (A dzsiphez ugyanazt a négyféle jelzéssort kapjuk, mint anno, köztük tengerészgyalogos és 101-es ejtőernyős járművekhez, de megjegyezném, hogy az európai partraszálló alakulatok jelzései ezek közül hiányoznak.)
A maketthez egy négy darabból összeállítható és matricával is ellátható állvány jár, mely nem különösebben igényes darab, de a semminél biztosan jobb, főleg, hogy felszerelt kormánylapátnál igenis szükség van rá a hajótest biztonságos elhelyezéséhez, illetve festésnél és lakkozásnál nagy segítség lehet.
A makett összeállítása sokkal könnyebbnek bizonyult, mint eleinte gondoltam. Mivel nem kell futóművel babrálni, és a hajótest is eleve egyben van, igazából nagyon gyorsan ment az építés, az idő nagy részét inkább a koptatás-koszolás vitte el. Azt hiszem, a harcjármű-makettezők többsége azért idegenkedik a hajóktól, mert a vízfelületek kialakítása makettező szemmel korántsem egyszerű feladat. Ennek ellenére ajánlom ezt a rohamcsónakot mindazoknak, akik szeretnének valami mást építeni. Garantált élmény, és a kész makett diorámán kívül is jól mutat – pláne figurákkal. Én is tervezem, hogy egy dzsippel és egy partraszálló különítménnyel kiegészítem majd, de erre még várni kell…
|
|
A kész makett
|
|
|
A belső oldalfal
|
|
|
Oldalfalak
|
|
|
A komplett belső
|
|
|
A részegységek
|
|
|
Az első néhány réteg festék után...
|
|
|
A kész makett
|
|
|
A hajótest hátulról
|
|
|
A rámpa
|
|
|
A far
|
|
|
A keretek
|
|
|
A régi és az új dobozfestmények
|
2013.07.17.
A fotók a szerző munkái.