LVT-4 Alligator
1:35, Italeri
Pintér György - Múzeumi krimik
Ha már belecsaptam a lecsóba az LVT-2-vel, megjött a kedvem a többi Amtrac-variánsra,és az Italeri által legyártott változatokból további hármat szereztem be. Következzék most a kétéltű lánctalpas szállító továbbfejlesztett változata, az LVT-4.
Az LVT-2 legfőbb hiányossága korán megmutatkozott, nevezetesen az, hogy nem rendelkezett nyitható rámpával. Emiatt nemcsak a szállított katonák kiszállása számított veszélyesnek ellenséges tűzben, hanem a bepakolt hadianyag ki-berakodása is hosszabb és nehézkesebb volt. Ahhoz azonban, hogy rámpa kerülhessen beépítésre, át kellett helyezni a motort, amit az is indokolt, hogy a váltóművet így nem kellett a vezetőfülkétől hátrafelé elvezetni. A motor tehát előre, a vezetőülés mögé került be, s így a far nyithatóvá vált. Ezzel megoldották a kisebb járművek, illetve a lövegek (akár egy 105 millis) szállíthatóságát. A szárazföldi sebesség némileg csökkent a rámpa súlya miatt (50 km/óráról 36 km/órára), a teherbírás és a raktér mérete viszont megnőtt. Több mint 8300 darab készült ebből a változatból 1943 végétől; durván 6000 került a szárazföldi haderőhöz és nagyjából 1700 a tengerészgyalogsághoz, illetve körülbelül 500 példányt adtak át a szövetségeseknek. Szerephez jutott később Koreában és Indokínában is. Játékfilmekben viszonylag ritkán tűnt fel, de A hős alakulat című sorozatban nem meglepő módon előkerül például a peleliui partraszállásnál.
Az összeállítás – az LVT-2-höz hasonlóan – gyors és fájdalommentes. Az Italeri sajnos picit „csalt”, és a vezetőtér búvónyílásait egybeöntötték a tetőlemezzel. A 21. század színvonalán ez azért jelentős negatívum. Ügyeljünk arra, hogy a 40C alkatrészt csak matricázás után ragasszuk fel, legalábbis akkor, ha a nagyméretű amerikai csillagot is felhelyezzük majd.
Ismét csak két egységben haladtam a festéssel: a teknővel illetve a tetővel, melyeket a lánctalp felhelyezése előtt külön-külön fújtam le a Tamiya flakonos olívjával. Ezután megfestettem a görgők gumírozását és felhelyeztem a lánctalpat is. A felsőrész felragasztásánál legyünk óvatosak és használjunk pillanatragasztót, mert az illeszkedés nem tökéletes a far felé.
A raktérben található felcsapható padokat nyitott vagy zárt állapotban is rögzíthetjük. Az ötvenes géppuskák kidolgozása sajnos ugyanolyan, mint mondjuk 30 éve volt az Italerinél. Ezen már túl lehetne lépni… A rövidke felhúzókart mindenesetre levágtam és megfelelő hosszúságú darabot ragasztottam a helyére. Ott van még aztán a rámpa, mely elvileg mozgatható, de a gyakorlatban úgyis fixen fogjuk beragasztani. A kábelezésnél viszont felejtsük el a gyárilag mellékelt fonalat és inkább válasszunk az otthoni varródobozból egy foszlásra kevésbé hajlamos és picit vékonyabb szálat. Javaslom, hogy először a felső rögzítéshez kössünk a szálak végére csomót, majd mérjük ki a kívánt hosszt, és először a rámpához ragasszuk oda a végüket. Ha megkötött, a csomózott végét akasszuk be a 62B és 63B alkatrészek belső oldalára, majd ezeket ragasszuk a helyükre. (Akinek az idegrendszere ezt nem bírja, az próbálkozhat a „műanyag kábellel”, melyet az Italeri mellékelt. Ez két túlságosan vastag, de legalább pontosan passzoló, merev alkatrész, mely ha másra nem is, a fonál hosszának kimérésére alkalmas.)
Az olaszok sajnos kiváló érzékkel válogatnak a legjellegtelenebb festések között, igaz, a szakirodalomban se nagyon látni olívtól eltérő színű darabokat.Ebből az alváltozatból három olajzöld festésű példányhoz kapunk matricákat. Az első amerikai tengerészgyalogos változat 1944-ből, a második egy francia 1956-ból, a harmadik egy olasz 1957-ből. Nem lett volna rossz, mondjuk egy világháborús brit verzió, hiszen az európai folyóátkeléseknél ők is használták a típust,és fotóanyagot is találunk a témában. A felhelyezésnél nem volt gond, a matricák vékonyak, és a nagyméretű csillagokat legalább körül is lehet vágni.
A festésről szólván: miután a jármű egyben volt, a matricák a helyükön és egy vékony réteg fényes lakk is felkerült, elkezdtem filterezni, vagyis pöttyökben fehéret, szürkéskéket, barnát és homokszínt vittem fel, melyeket száradás után hígítós ecsettel lemostam, illetve szétkentem a felületen, hogy megtörjem az olívzöld monotóniáját. Az éleket fémszínnel szárazecseteltem, az alsó és szélső felületekre, illetve a lánctalpra híg sárszínt vittem fel, melyet később részben visszamostam. A raktér padlóját és falát is koszoltam-koptattam, nagyjából ugyanígy, de gyengébb mértékben. A legvégén sötét földszínnel átfújtam a járművet, imitálva a felcsapódott és rárakódott homokot. Ezután már csak egy vékony réteg matt lakk következett.
Ismét csak egy harcias kis dög született. A makett hatalmas előnye az agresszív kinézet mellett az, hogy gyors sikerélményt nyújt akár kezdők számára is, ehhez képest mérete egészen gigantikus a legtöbb 1:35-ös nagyvas mellett. A haladók valószínűleg kevésnek tartják majd a részletezést, de kiindulási alapnak akkor sem rossz készlet.
Az LVT-2 legfőbb hiányossága korán megmutatkozott, nevezetesen az, hogy nem rendelkezett nyitható rámpával. Emiatt nemcsak a szállított katonák kiszállása számított veszélyesnek ellenséges tűzben, hanem a bepakolt hadianyag ki-berakodása is hosszabb és nehézkesebb volt. Ahhoz azonban, hogy rámpa kerülhessen beépítésre, át kellett helyezni a motort, amit az is indokolt, hogy a váltóművet így nem kellett a vezetőfülkétől hátrafelé elvezetni. A motor tehát előre, a vezetőülés mögé került be, s így a far nyithatóvá vált. Ezzel megoldották a kisebb járművek, illetve a lövegek (akár egy 105 millis) szállíthatóságát. A szárazföldi sebesség némileg csökkent a rámpa súlya miatt (50 km/óráról 36 km/órára), a teherbírás és a raktér mérete viszont megnőtt. Több mint 8300 darab készült ebből a változatból 1943 végétől; durván 6000 került a szárazföldi haderőhöz és nagyjából 1700 a tengerészgyalogsághoz, illetve körülbelül 500 példányt adtak át a szövetségeseknek. Szerephez jutott később Koreában és Indokínában is. Játékfilmekben viszonylag ritkán tűnt fel, de A hős alakulat című sorozatban nem meglepő módon előkerül például a peleliui partraszállásnál.
Az összeállítás – az LVT-2-höz hasonlóan – gyors és fájdalommentes. Az Italeri sajnos picit „csalt”, és a vezetőtér búvónyílásait egybeöntötték a tetőlemezzel. A 21. század színvonalán ez azért jelentős negatívum. Ügyeljünk arra, hogy a 40C alkatrészt csak matricázás után ragasszuk fel, legalábbis akkor, ha a nagyméretű amerikai csillagot is felhelyezzük majd.
Ismét csak két egységben haladtam a festéssel: a teknővel illetve a tetővel, melyeket a lánctalp felhelyezése előtt külön-külön fújtam le a Tamiya flakonos olívjával. Ezután megfestettem a görgők gumírozását és felhelyeztem a lánctalpat is. A felsőrész felragasztásánál legyünk óvatosak és használjunk pillanatragasztót, mert az illeszkedés nem tökéletes a far felé.
A raktérben található felcsapható padokat nyitott vagy zárt állapotban is rögzíthetjük. Az ötvenes géppuskák kidolgozása sajnos ugyanolyan, mint mondjuk 30 éve volt az Italerinél. Ezen már túl lehetne lépni… A rövidke felhúzókart mindenesetre levágtam és megfelelő hosszúságú darabot ragasztottam a helyére. Ott van még aztán a rámpa, mely elvileg mozgatható, de a gyakorlatban úgyis fixen fogjuk beragasztani. A kábelezésnél viszont felejtsük el a gyárilag mellékelt fonalat és inkább válasszunk az otthoni varródobozból egy foszlásra kevésbé hajlamos és picit vékonyabb szálat. Javaslom, hogy először a felső rögzítéshez kössünk a szálak végére csomót, majd mérjük ki a kívánt hosszt, és először a rámpához ragasszuk oda a végüket. Ha megkötött, a csomózott végét akasszuk be a 62B és 63B alkatrészek belső oldalára, majd ezeket ragasszuk a helyükre. (Akinek az idegrendszere ezt nem bírja, az próbálkozhat a „műanyag kábellel”, melyet az Italeri mellékelt. Ez két túlságosan vastag, de legalább pontosan passzoló, merev alkatrész, mely ha másra nem is, a fonál hosszának kimérésére alkalmas.)
Az olaszok sajnos kiváló érzékkel válogatnak a legjellegtelenebb festések között, igaz, a szakirodalomban se nagyon látni olívtól eltérő színű darabokat.Ebből az alváltozatból három olajzöld festésű példányhoz kapunk matricákat. Az első amerikai tengerészgyalogos változat 1944-ből, a második egy francia 1956-ból, a harmadik egy olasz 1957-ből. Nem lett volna rossz, mondjuk egy világháborús brit verzió, hiszen az európai folyóátkeléseknél ők is használták a típust,és fotóanyagot is találunk a témában. A felhelyezésnél nem volt gond, a matricák vékonyak, és a nagyméretű csillagokat legalább körül is lehet vágni.
A festésről szólván: miután a jármű egyben volt, a matricák a helyükön és egy vékony réteg fényes lakk is felkerült, elkezdtem filterezni, vagyis pöttyökben fehéret, szürkéskéket, barnát és homokszínt vittem fel, melyeket száradás után hígítós ecsettel lemostam, illetve szétkentem a felületen, hogy megtörjem az olívzöld monotóniáját. Az éleket fémszínnel szárazecseteltem, az alsó és szélső felületekre, illetve a lánctalpra híg sárszínt vittem fel, melyet később részben visszamostam. A raktér padlóját és falát is koszoltam-koptattam, nagyjából ugyanígy, de gyengébb mértékben. A legvégén sötét földszínnel átfújtam a járművet, imitálva a felcsapódott és rárakódott homokot. Ezután már csak egy vékony réteg matt lakk következett.
Ismét csak egy harcias kis dög született. A makett hatalmas előnye az agresszív kinézet mellett az, hogy gyors sikerélményt nyújt akár kezdők számára is, ehhez képest mérete egészen gigantikus a legtöbb 1:35-ös nagyvas mellett. A haladók valószínűleg kevésnek tartják majd a részletezést, de kiindulási alapnak akkor sem rossz készlet.
|
|
LVT-4
|
|
|
LVT-4
|
|
|
LVT-4
|
|
|
LVT-4
|
|
|
LVT-4
|
|
|
LVT-4
|
|
|
LVT-4
|
|
|
LVT-4
|
2013.11.12.
A fotók a szerző munkái.