Pintér György - Múzeumi krimik
Több mint száz éve, hogy trianoni békeszerződés és a szentnek gondolt wilsoni alapelvek értelmében a világháborúban vesztes Magyarország nyugati határvidékének egy részét Ödenburggal együtt átadták az ugyanebben a háborúban szintén vesztes Ausztriának. Hogy miért? Mert a nemzeti önrendelkezés megilleti a terület jelentős németajkú lakosságát is. Aha, világos! Megilleti. (Persze csak csendben kérdezem, a felvidéki, délvidéki és az erdélyi magyarságot miért nem illette meg ugyanez a jog?)
Az 1920. június 4-én aláírt szerződés hatályba lépése 1921. július 31-re volt dátumozva. A fent említett Ödenburg, amit előtte párszáz esztendeig Sopron néven ismertünk, vált volna a frissen alakuló osztrák közigazgatási egység – Burgenland tartomány – központjává. A város átadására az augusztus 29-i időpontot jelölte ki az antant misszió, amely tiszte szerint felügyelte a zökkenőmentes államhatalom-váltást. A dátum amúgy is fájó volt a magyar történelemben, lévén a mohácsi csatavesztés napja volt 1526-ban.
Davy, a frissen kinevezett tartományfőnök már lekeféltette az ünneplős ruháját, miközben félhangosan mormogta két nap múlva aktuális beszéde szövegét, amit Ödenburg hálás népének szánt.
Augusztus 27-án sokan azt hitték, csoda történt, ugyanis zászlóaljnyi magyar csendőr vonult be a városba teljes fegyverzetben. A derék soproniak nem tudták, hogy ez az alakulat a régi határról visszavont egység volt és vonul ki a zónából. Mielőtt visszavonul az osztrákok számára remélt Burgenlandból, még itt éjszakázik a pár éve épült Károly-laktanyában. És lőn, a csendőrök bevonultak annak rendje, módja szerint. "Ennek így kell lenni" - bólintott Gordon tábornok, az antant misszió vezetője. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Éjszaka megélénkült a forgalom a laktanya körül. Kisebb-nagyobb civilruhás csoportok érkeztek, majd rövidesen távoztak. Amikor bementek, akkor még nem volt náluk fegyver sem, a zsebeikben sem lőszer. No, mert kifelé igen.
Davy úr vasalt öltényében követte az osztrák csendőrség rezesbandáját. Nyomában a terület átvételére érkező fegyveres erő. Ágfalváig minden rendben volt. Ott aztán elszabadult a pokol. A három, negyvenfős csoport három irányból támadta a bevonulókat. (Dehogy voltak kétezren, ahogy ezt az osztrák lapok írták!) Végül néhány megfelelő helyen elhelyezett géppuska tüze megtörte az osztrák ellenállást. A magyar harcosok a Rongyos Gárda tagjai voltak, nem kevés harci tapasztalattal és jórészt a korábbi fürstenfeldi fegyverrablásból származó, illetve a magyar csendőröktől "kölcsönzött" fegyverzettel kezdték meg a harcot. Ezzel kirobbant a nyugat-magyarországi felkelés, amit később vagy elhallgattak, vagy mindenféle jelzőkkel láttak el, politikai irányultságtól függően.
A díszruhás tartományfőnököt autójával együtt foglyul ejtették. Szorult helyzetéből a lövöldözés hírére (haha!) érkező csendőrök szabadították ki. Ők aztán udvariasan elkísérték a tartományfőnök urat a régi határig.
Ezt és a következő harcokat később nevezték bandaharcoknak, vagy inkább nem nevezték sehogyan. Hosszú ideig "nem volt téma", bár még a Kádár-rendszer idején, 1969-ben Prónay Pál naplója alapján mozifilm is készült, némileg ironikus felhanggal, "Imposztorok" címmel (lásd: https://m.ok.ru/video/1171473894083). Az első ágfalvai csatával kitört háborúskodás kiszélesedett. A "felelőtlen elemek" komoly stratégia tudással rendelkeztek, így levédtek minden utat, vasútvonalat, ami ezen a területen átvezetett. A front néhány hely kivételével a régi határon állt meg.
Az antant és a mögé bújt osztrák kormány követelte a szerződés végrehajtását és a terület feltétel nélküli átadását. Nagyon nem volt apelláta, amikor váratlan dolog történt. Október 4-én a felkelő csapatok jó része Felsőőrre vonult, ahol a városháza erkélyéről a tábori misét követően a helyi angol megfigyelő jelenlétében – aki tiltakozás helyett letisztelgett az új állam zászlója előtt, hiszen Lajtabánság nem állt hadban az antant egyik államával sem – kikiáltották az átcsatolásra ítélt területek önállóságát, Lajtabánság névvel. Ennek fővárosa Felsőőr volt. Ettől kezdve a magyar diplomaták széttárták a kezüket, ha panasz érkezett, hogy tessék a lajtabánsági külüggyel tárgyalni!
(A lajtabánsági történet a filatelisták egyik kedvence, mert az egy hónapig létező államocska saját postai bélyegekkel örvendeztette meg őket.)
A harcok elhúzódtak, s bár az osztrákok bevetették a Heimwehrt, de csak nem bírtak a felkelőkkel, akik eléggé "unortodox módon" harcoltak ellenük. Előfordult, hogy üres boroshordókba lőve ágyútüzet hallattak az ellenséggel, vagy egy megriasztott marhacsordával lovasrohamot intéztek egy határmenti osztrák város irányába. Amíg a helyi erők e támadás visszaverésére készülve barikádokat rögtönöztek, hátulról beszivárogva elvitték a tartalék lőszert és az aznapi ebédet. Az osztrák fegyvereseket szállító buszokat elfoglalva üldözték azok korábbi gazdáit. Szóval ahogy mondani szokták, "állt a bál". (Persze voltak vadabb dolgok is. A Rongyos Gárda néhány tagja fosztogatott, bosszút állt osztrákbarát, vagy annak gondolt helyieken is, ami nem emelte a társaság népszerűségét.)
Végül 1921. október 13-án elkészült a velencei jegyzőkönyv. Eszerint Sopron és környéke népszavazáson dönthet a sorsáról.
Hogy még nagyobb legyen a kavalkád, október 20-án őfelsége IV. Károly – egy eltérített repülőgéppel és kedves családjával is Magyarországra érkezett. Kis kirándulásával, ami összesen három napig tartott – mint minden csoda – alaposan bekevert a felkelőknek. Ugyanis magával vitte a harcosok katonai támogatását biztosító csendőralakulatot. Az az idő szerinti négyórás vonatutat Budapestig három nap alatt gyűrte le, minden állomáson és megállóhelyen megállva és integetve vélt, vagy valós híveinek. Ez a történet aztán a tragikomikus budaörsi csatával végződött.
Ettől persze a harcok tovább folytak a Lajtabánságban is. A felkelés vége a soproni népszavazás – vagy osztrák szemszögből az "ödenburgi csalás" – volt, amit az összes szavazatok számát illetően magasan nyert a magyar oldal.
Hogy hosszú évtizedekig miért nem szóltak erről a hazai történelemkönyvek? Talán azért, mert harcosok és vezetőik (köztük Prónay Pál, Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula) jelentős része aktívan kivette a részét a Tanácsköztársaság leverését követő bosszúállásban, amit fehérterrorként emlegettek.
Az 1920. június 4-én aláírt szerződés hatályba lépése 1921. július 31-re volt dátumozva. A fent említett Ödenburg, amit előtte párszáz esztendeig Sopron néven ismertünk, vált volna a frissen alakuló osztrák közigazgatási egység – Burgenland tartomány – központjává. A város átadására az augusztus 29-i időpontot jelölte ki az antant misszió, amely tiszte szerint felügyelte a zökkenőmentes államhatalom-váltást. A dátum amúgy is fájó volt a magyar történelemben, lévén a mohácsi csatavesztés napja volt 1526-ban.
Davy, a frissen kinevezett tartományfőnök már lekeféltette az ünneplős ruháját, miközben félhangosan mormogta két nap múlva aktuális beszéde szövegét, amit Ödenburg hálás népének szánt.
A tervezett Burgenland
Augusztus 27-án sokan azt hitték, csoda történt, ugyanis zászlóaljnyi magyar csendőr vonult be a városba teljes fegyverzetben. A derék soproniak nem tudták, hogy ez az alakulat a régi határról visszavont egység volt és vonul ki a zónából. Mielőtt visszavonul az osztrákok számára remélt Burgenlandból, még itt éjszakázik a pár éve épült Károly-laktanyában. És lőn, a csendőrök bevonultak annak rendje, módja szerint. "Ennek így kell lenni" - bólintott Gordon tábornok, az antant misszió vezetője. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Éjszaka megélénkült a forgalom a laktanya körül. Kisebb-nagyobb civilruhás csoportok érkeztek, majd rövidesen távoztak. Amikor bementek, akkor még nem volt náluk fegyver sem, a zsebeikben sem lőszer. No, mert kifelé igen.
Davy úr vasalt öltényében követte az osztrák csendőrség rezesbandáját. Nyomában a terület átvételére érkező fegyveres erő. Ágfalváig minden rendben volt. Ott aztán elszabadult a pokol. A három, negyvenfős csoport három irányból támadta a bevonulókat. (Dehogy voltak kétezren, ahogy ezt az osztrák lapok írták!) Végül néhány megfelelő helyen elhelyezett géppuska tüze megtörte az osztrák ellenállást. A magyar harcosok a Rongyos Gárda tagjai voltak, nem kevés harci tapasztalattal és jórészt a korábbi fürstenfeldi fegyverrablásból származó, illetve a magyar csendőröktől "kölcsönzött" fegyverzettel kezdték meg a harcot. Ezzel kirobbant a nyugat-magyarországi felkelés, amit később vagy elhallgattak, vagy mindenféle jelzőkkel láttak el, politikai irányultságtól függően.
A díszruhás tartományfőnököt autójával együtt foglyul ejtették. Szorult helyzetéből a lövöldözés hírére (haha!) érkező csendőrök szabadították ki. Ők aztán udvariasan elkísérték a tartományfőnök urat a régi határig.
Ezt és a következő harcokat később nevezték bandaharcoknak, vagy inkább nem nevezték sehogyan. Hosszú ideig "nem volt téma", bár még a Kádár-rendszer idején, 1969-ben Prónay Pál naplója alapján mozifilm is készült, némileg ironikus felhanggal, "Imposztorok" címmel (lásd: https://m.ok.ru/video/1171473894083). Az első ágfalvai csatával kitört háborúskodás kiszélesedett. A "felelőtlen elemek" komoly stratégia tudással rendelkeztek, így levédtek minden utat, vasútvonalat, ami ezen a területen átvezetett. A front néhány hely kivételével a régi határon állt meg.
Lajtabánság kikiáltása a felsőőri városháza előtt (1921. október 4.)
Az antant és a mögé bújt osztrák kormány követelte a szerződés végrehajtását és a terület feltétel nélküli átadását. Nagyon nem volt apelláta, amikor váratlan dolog történt. Október 4-én a felkelő csapatok jó része Felsőőrre vonult, ahol a városháza erkélyéről a tábori misét követően a helyi angol megfigyelő jelenlétében – aki tiltakozás helyett letisztelgett az új állam zászlója előtt, hiszen Lajtabánság nem állt hadban az antant egyik államával sem – kikiáltották az átcsatolásra ítélt területek önállóságát, Lajtabánság névvel. Ennek fővárosa Felsőőr volt. Ettől kezdve a magyar diplomaták széttárták a kezüket, ha panasz érkezett, hogy tessék a lajtabánsági külüggyel tárgyalni!
(A lajtabánsági történet a filatelisták egyik kedvence, mert az egy hónapig létező államocska saját postai bélyegekkel örvendeztette meg őket.)
A harcok elhúzódtak, s bár az osztrákok bevetették a Heimwehrt, de csak nem bírtak a felkelőkkel, akik eléggé "unortodox módon" harcoltak ellenük. Előfordult, hogy üres boroshordókba lőve ágyútüzet hallattak az ellenséggel, vagy egy megriasztott marhacsordával lovasrohamot intéztek egy határmenti osztrák város irányába. Amíg a helyi erők e támadás visszaverésére készülve barikádokat rögtönöztek, hátulról beszivárogva elvitték a tartalék lőszert és az aznapi ebédet. Az osztrák fegyvereseket szállító buszokat elfoglalva üldözték azok korábbi gazdáit. Szóval ahogy mondani szokták, "állt a bál". (Persze voltak vadabb dolgok is. A Rongyos Gárda néhány tagja fosztogatott, bosszút állt osztrákbarát, vagy annak gondolt helyieken is, ami nem emelte a társaság népszerűségét.)
Felkelők zsákmányolt busszal
Végül 1921. október 13-án elkészült a velencei jegyzőkönyv. Eszerint Sopron és környéke népszavazáson dönthet a sorsáról.
Hogy még nagyobb legyen a kavalkád, október 20-án őfelsége IV. Károly – egy eltérített repülőgéppel és kedves családjával is Magyarországra érkezett. Kis kirándulásával, ami összesen három napig tartott – mint minden csoda – alaposan bekevert a felkelőknek. Ugyanis magával vitte a harcosok katonai támogatását biztosító csendőralakulatot. Az az idő szerinti négyórás vonatutat Budapestig három nap alatt gyűrte le, minden állomáson és megállóhelyen megállva és integetve vélt, vagy valós híveinek. Ez a történet aztán a tragikomikus budaörsi csatával végződött.
Ettől persze a harcok tovább folytak a Lajtabánságban is. A felkelés vége a soproni népszavazás – vagy osztrák szemszögből az "ödenburgi csalás" – volt, amit az összes szavazatok számát illetően magasan nyert a magyar oldal.
Hogy hosszú évtizedekig miért nem szóltak erről a hazai történelemkönyvek? Talán azért, mert harcosok és vezetőik (köztük Prónay Pál, Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula) jelentős része aktívan kivette a részét a Tanácsköztársaság leverését követő bosszúállásban, amit fehérterrorként emlegettek.
|
|
Lajtabánság címere
|
|
|
A tervezett Burgenland
|
|
|
A harcok helyszíne
|
|
|
Felsőőr településjelzés
|
|
|
Erdődyék a Rongyos Gárdával (1921)
|
|
|
Elfogott osztrák csendőröket kísérnek a felkelők
|
|
|
Lajtabánság kikiáltása a felsőőri városháza előtt (1921. október 4.)
|
|
|
Lajtabánsági 1 koronás bélyeg
|
|
|
Felkelők zsákmányolt busszal
|
|
|
Osztrák plakát a népszavazásra
|
2025.07.07.