Polski Fiat 508/518

1:35, S-Model

Pintér György - Múzeumi krimik A Polski Fiat szóösszetételről legtöbbünknek a szocialista éra klasszikus személygépkocsijai jutnak eszünkbe, a hatvanas években megjelent autómárka azonban csak újramelegítése volt a lengyel és az olasz autóipar második világháború előtti jó kapcsolatának. 1928-ban több kisebb cég összeolvadásából jött létre a lengyel PZInż vállalat (~Nemzeti Műszaki Művek), ami tankok, páncélautók, motorkerékpárok, repülőgépmotorok és még ki tudja, mi minden mellett a Fiat gyár autóinak licenszgyártásába is belekezdett. Először csak összeszerelték, később már maguk gyártották őket, ehhez hozták létre a Polski Fiat márkanevet.

A Fiat 508-as modellje a fasiszta Olaszország népautója volt, elég nagy ahhoz, hogy a középosztálybeli család beleférjen, de még elég kicsi, hogy ki tudja fizetni. 995 köbcentis, négyhengeres motorja 20 ló erejét szabadította a napsütötte mediterrán utakra, akár 80km/h-s menetszél borzolhatta az ablakon büszkén kitehénkedő signore karján a szőrt, illetve -kabrióváltozat esetén- a signora frizuráját. 1932-es bemutatását követően több, mint százezer darab készült belőle, beceneve Balilla volt, egy XVIII. századi olasz szabadsághősről kapta. Németországban, Franciaországban és Csehszlovákiában is gyártották. Lengyelországban is népszerű volt, a Polski változatából tízezer darab készült 1939-ig. A lengyel mérnökök a motorját a hideg lengyel telekhez, a futóművét pedig a még Olaszországhoz képest is borzalmas korabeli lengyel utakhoz igazították, és, az eredetihez hasonlóan, számos változatban készítették.

Bár a harmincas évek lengyel hadseregéről mindannyiunknak a tankokat rohamozó lovaskatonák jutnak eszünkbe, ez a néhány egyedi eset alapján felnagyított, és mindkét oldal propagandája által (különböző okokból) életben tartott kép nem teljesen fedi a valóságot. A lengyelek nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a szárnyas huszárok ideje régen elmúlt, és nagy erőket fektettek a hadseregük gépesítésébe. Ez nem csak a páncélos járművek beszerzését jelentette, hanem a különféle támogató egységek ,,lovatlanítását“ is, amiben természetesen a hazai iparra is számítottak. A PZInż gyár nem csak Fiat teherautók polszkisított verzióit gyártotta (a másfél tonnás 618-ast és a két és fél tonnás 621-est), de az 508-asból is rengeteg különféle katonai változatot készített. Készültek parancsnoki kocsik, különféle dobozos furgonok, és, ahogy az ilyenkor lenni szokott, előbb-utóbb feszegetni kezdték a konstrukció határait. A 37mm-es könnyű pácéltörő ágyú vontatásához már gyenge volt az 508-as futóműve, ekkor azt találták ki, hogy a nagy testvér 518-as típus hátsó futóművét teszik alá (ez már egy igazi nagy, elegáns személyautó volt, amiből szintén készült Polski verzió)- ez lett cikkünk alanya, a Polski Fiat 508/518-as típus, ami maga is több változatban készült aztán. Ahogy említettem, az 518-as rövidített hátsó hídját kapta, emellett differenciálzárat, és több ponton extra megerősítéseket is, az olasz famíliák szeretett Balillájára már alig lehetett ráismerni, a hátsó része gyakorlatilag teljesen új volt.

Az említett 508/518-as családfa egyik hajtása a géppuskás kocsi, melyet a lengyelek ,,taczanka“ néven emlegettek. A tacsankák az orosz polgárháború tipikus fegyverei voltak, egy könnyű lovasszekérre géppuskát szereltek, és elég lovat fogtak elé ahhoz, hogy a lovascsapatokkal tartani tudja az iramot, így juttatva őket komoly támogató tűzerőhöz anélkül, hogy mozgékonyságukat csökkentené. Mivel az orosz polgárháborúval párhuzamosan folyt egy lengyel-szovjet háború is, így a lengyelek is hamar átvették a találmányt, és a lovas tacsankák mellé a harmincas években elkészítették a gépkocsira épített verziót is, melyet tüzérütegek géppuskás járműveként alkalmaztak. (A ,,technical“ nagyjából ugyanezt a dolgot jelenti a modern korban, egy nehézgéppuskával vagy könnyű löveggel felszerelt terepjárót vagy kisteherautót, ami mozgékonysága, olcsósága és könnyű karbantarthatósága miatt elsősorban a harmadik világban népszerű. A szó eredetére többféle magyarázat van, az egyik, hogy az Afrikában dolgozó ENSZ-alkalmazottak ,,technical assistance“ címen könyvelték a géppuskásterepjárós haduraknak fizetett védelmi pénzeket).

Mind a Fiat, mind a Polski Fiat 508-asából sok fajta szolgált a Magyar Királyi Honvédségnél. A magyar Polski tacsankáról viszont mindösszesen két fénykép jelenti az összes információt, az egyiken az erdélyi bevonulás során láthatóak a járművek, részben még az eredeti, lengyel jelzésekkel. A másikon egy géppuska nélküli (de géppuskaállvánnyal még felszerelt) jármű látható, szállító szerepkörben. Mindenképpen el akartam készíteni ezt az érdekes járművet, így ezt a két képet használtam fel kiindulásként. Kérdés, hogy hogyan jutottak ezek a járművek magyar kézre: a legvalószínűbb, hogy a menekülő lengyelek hozták őket. Mint az közismert, Magyarország barátsággal fogadta a német-szovjet invázió elől menekülő lengyeleket, komplett katonai alakulatok lépték át a határt, ilyen esetekben pedig természetesen, fegyvereiket és járműveiket átadták a magyaroknak. Az ekkor még semleges, de már jóideje háborúra készülő Magyar Királyi Honvédség szintén igyekezett a gépesítettséget növelni, ezért, a németekhez hasonlóan, gátlástalan gyűjtögető volt. Minden önerőből mozogni képes járművet használatba vett, hiszen például kiképzésre még a legelavultabb bontószökevény is alkalmas lehet!

A lengyel S-Model nevű cég a Polski Fiat 508-as több változatát gyártja 1/35-ben, köztük a tacsankát is. Nem éppen Dragon minőség, részletszegény, sorjás műgyantaöntvények, a kisebb alkatrészeket alig lehet megtalálni a sok sorja között. De nem szabad kétségbeesni, legalább nem volt drága. (Wargame-méretarányokban és 1/72-ben egyébként több változat is kapható.)

Sokkal nagyobb baj, hogy ez a taczanka első változata, több is volt neki ugyanis. Terepen nagy gondot jelentett a magasan lévő súlypont, a mindössze hét mázsás kocsit nem volt nehéz felborítani. Igyekeztek hát a géppuska állványát minél alacsonyabbra rakni, a későbbi változatokat már egy süllyesztett platómegoldással készítették. Magából ebből az úgynevezett Taczanka B-ből is többféle változat volt, attól függően, hogy mennyire lemezelték be a plató oldalait. Túrtam hát az internet lengyel nyelvű bugyrait információ után, és itt is találtam néhány használható képet lengyel járművekről, aminek alapján először is megfelelően méretezett vázlatokat készítettem. Ezekkel már el lehetett kezdeni a munkát.

Én titokban egyébként kifejezetten élvezem az egyszerű kivitelű maketteket, a jármű első felével így sok bajom nem volt. Persze, végtelen mennyiségű feljavítás elképzelhető a motor szellőző kopoltyúinak kifúrásától a lámpák kimarásáig, de megelégedtem a tömítéssel (öntési hibák bőven vannak) és csapolással. A kormányoszlopot és az ülések háttámláinak keretét azért drótra cseréltem, a vékony, buborékos műgyanta eredetit meg se próbáltam lesorjázni. A sebváltóra ugyanez vonatkozik, gombostűre cseréltem. A szintén elég vékony szélvédőkeretet visítva, de lesorjáztam, szerencsére nem esett komoly baja, festés után a készlethez adott sztirollapból vágtam ki és PVA-val ragasztottam bele a szélvédőt.

Az igazi munkát a plató jelentette. Ha csak újat kellett volna építenem, az nem jelentett volna nagy megerőltetést, a nagy baj az volt, hogy az eredeti makett hátulja egy monolit, mindennel egybe kiöntött műgyanta tömb, az új platószint pedig jóval ennek teteje alatt van, ugyanakkor szélesebb is. El kellett tehát távolítanom nagyjából 10-12 köbcenti tömör műgyantát. Ehhez egy ,,nagy” fúrót használtam, 7mm-es fúrószárral fúrogattam-kapirgáltam ki a nagyját, majd kisebb fúrófejekkel dolgoztam ki az apraját. Mindenki elképzelheti, hogy mit jelent 12 köbcenti porított-forgácsolt műgyanta, csinálni is, meg takarítani is utána. A plató, főleg a kerékdobok környékén, több helyen át is szakadt egyébként.

Na de ezután már a jobb részek következtek. Sztirolból összeraktam a plató belső tepsijét, ennek a szilárd, vízszintes beragasztása volt a kulcsmomentum. Eköré aztán szépen felépítettem az egész platót sztirollapból, sok tömítéssel-csiszolással persze. Pár helyen karton sablonokat is használtam a pontos méretezéshez. Mikor a plató szilárdan a helyén volt, alulról green stuffal betömtem a műgyanta alkatrészen keletkezett lyukakat. A hátsó kerék fedőlemezét körkivágóval vágtam ki vékony sztirolból (azok a jó körcikket szerkesztős geometriaórák...), de csak azután tudtam a helyére rakni, miután a kereket beragasztottam. Sok részlet nincs a platón, az egy szem hátsólámpát green stuffból alakítottam ki, a vonószem drót.

A következő a géppuskaállvány volt. Az egyszerűség kedvéért ebből is volt vagy háromféle, és a legbonyolultabb természetesen az, amelyik nekem kellett. Meresztettem a szemem egy darabig a különféle fényképekre, de aztán erről is elkészült a vázlat, annak alapján pedig a megvalósítás. Húzott szálat és sztirolt használtam, egyedüli nehézséget az állvány tövénél lévő vájlingszerű talapzat okozott. Ehhez egy vastag sztirol korongot csináltam, aminek a közepébe lyukat fúrtam, ezen lyukon át pedig a vágókorong befogójába rögzítettem. Így, mint ahogy a vágókorongot, már be tudtam fogni a fúróba, és megfelelő fordulaton reszelővel és csiszolóval szépen kiesztergáltam a csonkakúpos formát. A szegecselésnél jó hasznát vetem az RPTools szegecskiütőinek.

Ami a géppuskát illeti, a lengyelek Browningot használtak, azt adják is a készlethez, de az egyetlen magyar fénykép alapján (a másikon ugye nincs) a magyarok Schwarzlose géppuskával szerelték fel. Az ICM ilyet szerencsére gyárt, arra kell vigyázni, hogy az első világháborús Schwarzlose még vászonhevederrel tüzelt, a második világháborúra már átalakították fémhevederesre. A másik dolog, amiről elképzelésem se volt, hogy hogyan rögzíthették a lőszeres rakaszt a fegyverre, vagy rögzítették-e egyáltalán. Ezért végül a rakasz a fegyver mellett kapott helyet, a géppuskából magából csak egy rövid hevederdarab lóg ki olyan akciófilmes stílusban.

A szín? A lengyel járművek olyan sárszínű, barnás keki színűek voltak, de nekem jobban tetszik a magyar zöld. A második képen már láthatóan hozzápiszkáltak a magyarok a festéshez is, így inkább az általam magyar zöldnek (meg egyszerűen, általános zöldnek) használt Tamiya NATO Greenre festettem a járművet, a befolyatást fekete művészolajjal csináltam (tagolt felületekhez GW Nuln Oilt használok, de nagy, sima felületeknél szebb, ha az ember egyenként húzza ki a mélyedéseket olajjal), erre jött egy enyhe GW Death World Forest szárazecset. A láthatósági csíkokat egyszerűen fehérrel festettem fel (később, egy komment hatására, megvastagítottam). Koptatást, koszolást módjával használtam, művészolajjal megfolyásokat, itt-ott némi fémes kopást, egy kis AK sarat és Vallejo pigmentport.

A rendszámról természetesen fogalmam sincs, ilyen esetekben egy egyszerű HONVÉDSÉG feliratú táblát szoktak a járműveim kapni, ennek eredetijét archív fotókon főleg a bevonultatott járműveken lehet sokszor látni, a tudomány esetleges előrehaladása esetén meg könnyen le lehet cserélni az igazira. Nyomtatóval készült, sima géppapírra, felragasztásához PVA-t érdemes használni, a pillanatragasztó átáztatja a papírt.

A készlethez a gyártó három lengyel katonát is ad, két iker az üléseken ül, nyakigláb haverjuk pedig a géppuskát kezeli. A sofőrt és a géppuskást fel is használtam, csak persze jó adag green stuffal magyarítanom kellett őket, illetve művészolajjal szépen kifesteni.

A sofőr feje a Black Army magyar fejkészletéből származik, ez, legalábbis a sisakos, szerintem általában véve kicsit kicsi, de ide pont jó volt. A másik megtartotta az eredeti fejét, a lengyel helyett egy ki tudja, honnan származó német sisakot kapott, amire a magyar rögzítőfület sztirolból készítettem el. Egy komoly dilemmám volt még, a géppuska ülése. A képek alapján ez egy olyan kis, leginkább tangabugyira, vagy háromszögletű vadászszékre hasonlító alkalmatosság volt, ami két hosszú nyélen volt rögzítve a géppuskaállványra, gondolom, hogy azzal együtt foroghasson. A két tartórudat drótból vágtam le, és egyszerűen belefúrtam a hosszúlábú figura fenekébe, majd green stuffból magára a figura alsó fertályára szobrászkodtam rá az ülést, így stabilan ül rajta, és nem is kell a járműben ülő figurák faragásának legnagyobb kihívásával, az egymáshoz pontosan illeszkedő, de külön-külön különféleképpen lapuló fenék és ülés kialakításával vacakolnom. Nem tudom, milyen egység üzemeltette a járművet, így, ösztöneimre hagyatkozva, a gyorsfegyvernem kék hajtókáját festettem meg a katonáknak. Utólag belegondolva, mivel mindkét képen ágyúk társaságában látszik, még az is lehet, hogy nálunk is a tüzérséghez tartozott (ez esetben piros hajtókára lenne szükség).

A legfurcsább nekem ezen a járművön, hogy semmilyen szállítási lehetőség nincsen rajta, a modern technicalok pedig általában roskadoznak a cuccok alatt. Még a plató ülőkerésze se tűnik nyithatónak (és, köztünk szólva, ülőkeként is elég kényelmetlennek tűnik). A magyarázat az lehet, hogy ezt nem valami kommandós kocsinak szánták a lengyelek, hanem, ahogy írtam is, tüzérütegekbe volt beosztva, azoknak pedig megvannak a saját szállítójárműveik. A marosvásárhelyi képen látszik egy hosszú láda a géppuskaállvány előtt, de a másikon ez sincs rajta. Fura, úgyhogy én azért tettem rá rakományt: egy másik Schwarzlose-rakaszt, egy ki tudja, milyen faládát, meg egy német ételhordót kapott a bitz boxból, igyekeztem úgy rárakni őket, hogy kb elképzelhető legyen, hogy a platón így megállnak menet közben is. A sofőr még kapott egy német géppisztolyt is az anyósülésre.

Ezzel készen volt a makett. Egy érdekes kis magyar jármű, és, a plató kivájását leszámítva, élvezetes építés volt, most, hogy megépítettem, meg még a cikket is megírtam, szinte biztos, hogy nemsokára kiadja valaki jó minőségben, így ennyi haszna talán a kedves olvasóknak is lesz belőle.