Pintér György - Múzeumi krimik
Ha ránézünk, mondjuk Oroszország távolkeleti területeinek térképére, láthatjuk, a Transzszibériai vasút kerülővel jut le végállomásához, a Csendes-óceán partján fekvő Vlagyivosztokhoz. Van ugyan egy, ezt a kanyarulatot Csitánál indulva levágó vonal is, de az kínai területen vág át és jut egészen Usszurijszkig, ami már ismét orosz felségterület. De ugyanennek a vasútnak volt a feladata az akkor orosz kézben lévő Port Arthur helyőrségének összekötése is az anyaországgal.
Ezt a vasútvonalat, bízva abban, hogy az orosz terület, de legalábbis az érdekszféra idáig elhúzódik, még Miklós cár idejében építették ki. A vonal 1903-as elkészültekor ez így is nézett ki. Az 1911-es kínai polgári forradalom azonban megváltoztatta a helyzetet. A kínaiak – némileg joggal – követelték, hogy a területükön átvezető vasútvonal irányításából és nem utolsó sorban bevételeiből megfelelően részesüljenek.
A "Nagy Októberi"-nek nevezett forradalom (puccs?) után a helyzet megváltozott. Elkezdődött a négy esztendőn át tartó (1918-22) oroszországi polgárháború. Ez idő alatt a meggyengült orosz befolyást kihasználva Japán és az USA is szerette volna a kezét rátenni a fontos vasútvonalra. Csak a mohóságuk akadályozta meg őket a megegyezésben. 1924-ben az akkor már két éve létező Szovjetunió és a köztársasági Kína diplomáciai kapcsolatokat hozott létre. Pár honappal később létrejött a szovjet-kínai közös irányítású Kelet-Kínai Vasút. Egy ideig jöttek-mentek a vonatok mindkét fél megelégedésére.
1927-ben azonban polgárháború robban ki Kínában, melynek – a sok között – az akkorra megerősödött Kínai Kommunista Párt és fegyveres ereje a Kínai Vörös Hadsereg is tevékeny részvevője volt. A hivatalos kínai kormány – jelzem, joggal – megvádolta a szovjeteket e politikai erő aktív támogatásával. Így a vasútnál már nem csak a kínaiak néztek ferde szemmel szovjet kollégáikra, de ez a hozzáállás kölcsönössé vált. Elkezdődött – igaz, még csak finomabb eszközökkel – a hatalmi harc a fontos vasútvonal fölötti ellenőrzésért. Hol az egyik fél tartóztatta le az ellenérdekű csoport tagjait, hol a másik. Lévén, hogy az egész kínai területen zajlott, így nekik komoly hátországuk volt, míg a szovjeteknek maximum a távíró volt a barátjuk, amin segítséget hívhattak, vagy jelenthették, hogy baj van. Aztán a segítség vagy odaért, vagy nem. De Sztálin Szovjetuniója nem az az ország volt, amivel érdemes volt huzakodni a Távol-Keleten. Ráadásul a mindenféle hadurak tanácsadói úgy látták, hogy a fiatal szovjet állam nem lesz képes komoly katonai erőt felmutatni a Mandzsúriát uraló Csang Hue-liang ellenében.
Az ifjú hadúr a vasút bevételeinek "magánosításában" látta a lehetőséget országa függetlenségére a kínai központi kormánytól. Ennek megakadályozására apját, Csang Szou-lin marsallt, aki hasonló célokat tűzött ki, már 1926-ban a szovjet titkosszolgálat megpróbálta felrobbantani. Az idősebb Csang rossz néven vette a dolgot és fegyvereseivel lerohanta a szovjet külképviselet épületeit és – ó borzalom! – lefoglalta a "Lenin Emlékezete" nevű kereskedelmi hajót. 1928-ban a következő merénylet aztán eltakarította az útból az apát. Jött a fiú, Csang Hue-liang, aki folytatta apja tevékenyégét. Közben a központi kormány felmondta az 1924-es szerződést, ami a vasút működtetését megosztotta a szovjet és a kínai oldal között. Végül több kölcsönös provokáció történt, amibe bekapcsolódtak a polgárháborús vereség után Kínába menekült orosz fehérgárdista erők is. (A fiatalabbak kedvéért: az oroszországi polgárháborúban a bolsevik/kommunista erőket vörösöknek, ellenfeleiket fehéreknek nevezték.)
1929 júliusában harcok robbantak ki. A helyzetet (félre)ismerő amerikai konzul szerint a kínaiak "rákényszerítették magukat arra, hogy elhiggyék, hogy a szovjetek soha nem fognak a szavakról a tettekre áttérni". Tévedett.
A szovjet oldalon kezdetben 16481 főnyi haderő állt összesen kilenc harckocsival. Ebben a létszámban nincsenek benne a határőrség erői. Ehhez csatlakozott a két hét múlva megérkezett erősítés, amivel 52 és félezerre nőtt a létszám és lényegesen kibővült az arzenál is. Ez több mint kétszáz löveget és 70 repülőgépet jelentett. Itt kerültek először éles bevetésre a szovjet MSZ-1 harckocsik és a Polikarpov R-1 repülőgépek. Velük együtt megérkezett Blücher, aki majd ezért a munkájáért kapott egy Vörös Csillag Érdemrendet. (Tíz évvel később a Haszan-tavi teketóriáért meg egy jókora verést, amibe aztán bele is halt.) Velük szemben 70 ezer főre becsült fehérgárdista erő és 127 ezer főnyi mandzsu katonaság. Az egymás területeinek ágyúzása után szárazföldi hadműveletekre, vízi deszantokra is sor került a mesés nevű Sungari folyón, a lahasusu-i partarszállás során.
A végcél Mukden elfoglalása és a környék kínai erődítményeinek uralása volt. A szovjetek másik célja Manzsuli elfoglalása, ami a kínai hadműveletek főhadiszállása volt. Ebben a harcban vettek rész az MSZ-1 (T-18) harckocsik. Hogy találkoztak-e az "unokabátyókkal", a francia Renault tankokkal, amik alapján készültek, arról nincs adat.
Végül a harci cselekmények november 20-án befejeződtek. Egy hónappal később a habarovszki jegyzőkönyv aláírásával rendeződtek a dolgok. A vasút szovjet közigazgatási igazgatás alá került, a közös tulajdon forma pedig megmaradt.
A veszteségek a szovjet oldalon: 300 halott, 1400 sebesült, a kínai oldalon 2000+ halott, 1000 sebesült és 10.000+ fogságba esett. Közülük a kínaiakat elengedték, de a fehérgárdisták közül nagyon kevesen élték túl a fogságot. Az elfogott 244 fehérgárdistából 153-at kivégeztek, 74 az akkor kialakított GULAG táborokba került, 16 ellen folyt különféle szintű hatósági eljárás, és összesen 1 fő kerül probléma nélkül szabad lábra.
1935-ben a szovjetek eladták az egész vasútat a mandzsukuo-i bábállamnak, majd a második világháború után egy ideig újból szovjet kézbe került. 1950-ben a megalakult, kommunista vezetésű Kínai Népköztársaságnak adta a szovjet kormány.
1982-ben kétrészes film készült a történtekről az "Államhatár Keleti határ" címmel a Beloruszfilm stúdiójában.
A Kelet-Kínai Vasútvonal körüli konfliktus 1929-ben
Ha ránézünk, mondjuk Oroszország távolkeleti területeinek térképére, láthatjuk, a Transzszibériai vasút kerülővel jut le végállomásához, a Csendes-óceán partján fekvő Vlagyivosztokhoz. Van ugyan egy, ezt a kanyarulatot Csitánál indulva levágó vonal is, de az kínai területen vág át és jut egészen Usszurijszkig, ami már ismét orosz felségterület. De ugyanennek a vasútnak volt a feladata az akkor orosz kézben lévő Port Arthur helyőrségének összekötése is az anyaországgal.
Ezt a vasútvonalat, bízva abban, hogy az orosz terület, de legalábbis az érdekszféra idáig elhúzódik, még Miklós cár idejében építették ki. A vonal 1903-as elkészültekor ez így is nézett ki. Az 1911-es kínai polgári forradalom azonban megváltoztatta a helyzetet. A kínaiak – némileg joggal – követelték, hogy a területükön átvezető vasútvonal irányításából és nem utolsó sorban bevételeiből megfelelően részesüljenek.
A "Nagy Októberi"-nek nevezett forradalom (puccs?) után a helyzet megváltozott. Elkezdődött a négy esztendőn át tartó (1918-22) oroszországi polgárháború. Ez idő alatt a meggyengült orosz befolyást kihasználva Japán és az USA is szerette volna a kezét rátenni a fontos vasútvonalra. Csak a mohóságuk akadályozta meg őket a megegyezésben. 1924-ben az akkor már két éve létező Szovjetunió és a köztársasági Kína diplomáciai kapcsolatokat hozott létre. Pár honappal később létrejött a szovjet-kínai közös irányítású Kelet-Kínai Vasút. Egy ideig jöttek-mentek a vonatok mindkét fél megelégedésére.
1927-ben azonban polgárháború robban ki Kínában, melynek – a sok között – az akkorra megerősödött Kínai Kommunista Párt és fegyveres ereje a Kínai Vörös Hadsereg is tevékeny részvevője volt. A hivatalos kínai kormány – jelzem, joggal – megvádolta a szovjeteket e politikai erő aktív támogatásával. Így a vasútnál már nem csak a kínaiak néztek ferde szemmel szovjet kollégáikra, de ez a hozzáállás kölcsönössé vált. Elkezdődött – igaz, még csak finomabb eszközökkel – a hatalmi harc a fontos vasútvonal fölötti ellenőrzésért. Hol az egyik fél tartóztatta le az ellenérdekű csoport tagjait, hol a másik. Lévén, hogy az egész kínai területen zajlott, így nekik komoly hátországuk volt, míg a szovjeteknek maximum a távíró volt a barátjuk, amin segítséget hívhattak, vagy jelenthették, hogy baj van. Aztán a segítség vagy odaért, vagy nem. De Sztálin Szovjetuniója nem az az ország volt, amivel érdemes volt huzakodni a Távol-Keleten. Ráadásul a mindenféle hadurak tanácsadói úgy látták, hogy a fiatal szovjet állam nem lesz képes komoly katonai erőt felmutatni a Mandzsúriát uraló Csang Hue-liang ellenében.
Az ifjú hadúr a vasút bevételeinek "magánosításában" látta a lehetőséget országa függetlenségére a kínai központi kormánytól. Ennek megakadályozására apját, Csang Szou-lin marsallt, aki hasonló célokat tűzött ki, már 1926-ban a szovjet titkosszolgálat megpróbálta felrobbantani. Az idősebb Csang rossz néven vette a dolgot és fegyvereseivel lerohanta a szovjet külképviselet épületeit és – ó borzalom! – lefoglalta a "Lenin Emlékezete" nevű kereskedelmi hajót. 1928-ban a következő merénylet aztán eltakarította az útból az apát. Jött a fiú, Csang Hue-liang, aki folytatta apja tevékenyégét. Közben a központi kormány felmondta az 1924-es szerződést, ami a vasút működtetését megosztotta a szovjet és a kínai oldal között. Végül több kölcsönös provokáció történt, amibe bekapcsolódtak a polgárháborús vereség után Kínába menekült orosz fehérgárdista erők is. (A fiatalabbak kedvéért: az oroszországi polgárháborúban a bolsevik/kommunista erőket vörösöknek, ellenfeleiket fehéreknek nevezték.)
1929 júliusában harcok robbantak ki. A helyzetet (félre)ismerő amerikai konzul szerint a kínaiak "rákényszerítették magukat arra, hogy elhiggyék, hogy a szovjetek soha nem fognak a szavakról a tettekre áttérni". Tévedett.
A szovjet oldalon kezdetben 16481 főnyi haderő állt összesen kilenc harckocsival. Ebben a létszámban nincsenek benne a határőrség erői. Ehhez csatlakozott a két hét múlva megérkezett erősítés, amivel 52 és félezerre nőtt a létszám és lényegesen kibővült az arzenál is. Ez több mint kétszáz löveget és 70 repülőgépet jelentett. Itt kerültek először éles bevetésre a szovjet MSZ-1 harckocsik és a Polikarpov R-1 repülőgépek. Velük együtt megérkezett Blücher, aki majd ezért a munkájáért kapott egy Vörös Csillag Érdemrendet. (Tíz évvel később a Haszan-tavi teketóriáért meg egy jókora verést, amibe aztán bele is halt.) Velük szemben 70 ezer főre becsült fehérgárdista erő és 127 ezer főnyi mandzsu katonaság. Az egymás területeinek ágyúzása után szárazföldi hadműveletekre, vízi deszantokra is sor került a mesés nevű Sungari folyón, a lahasusu-i partarszállás során.
A végcél Mukden elfoglalása és a környék kínai erődítményeinek uralása volt. A szovjetek másik célja Manzsuli elfoglalása, ami a kínai hadműveletek főhadiszállása volt. Ebben a harcban vettek rész az MSZ-1 (T-18) harckocsik. Hogy találkoztak-e az "unokabátyókkal", a francia Renault tankokkal, amik alapján készültek, arról nincs adat.
Végül a harci cselekmények november 20-án befejeződtek. Egy hónappal később a habarovszki jegyzőkönyv aláírásával rendeződtek a dolgok. A vasút szovjet közigazgatási igazgatás alá került, a közös tulajdon forma pedig megmaradt.
A veszteségek a szovjet oldalon: 300 halott, 1400 sebesült, a kínai oldalon 2000+ halott, 1000 sebesült és 10.000+ fogságba esett. Közülük a kínaiakat elengedték, de a fehérgárdisták közül nagyon kevesen élték túl a fogságot. Az elfogott 244 fehérgárdistából 153-at kivégeztek, 74 az akkor kialakított GULAG táborokba került, 16 ellen folyt különféle szintű hatósági eljárás, és összesen 1 fő kerül probléma nélkül szabad lábra.
1935-ben a szovjetek eladták az egész vasútat a mandzsukuo-i bábállamnak, majd a második világháború után egy ideig újból szovjet kézbe került. 1950-ben a megalakult, kommunista vezetésű Kínai Népköztársaságnak adta a szovjet kormány.
1982-ben kétrészes film készült a történtekről az "Államhatár Keleti határ" címmel a Beloruszfilm stúdiójában.
|
|
Az 1982-es film plakátja
|
|
|
Szovjet katonák
|
|
|
Szovjet lovasság Mandzsúriában
|
|
|
Kínai lövegkezelők egy 75mm-es ágyúval
|
|
|
Szovjet R-1 repülőgépek
|
|
|
MS-1 könnyűpáncélosok a leningrádi dísszemlén
|
|
|
Szovjet katonák a Kuomintangtól zsákmányolt zászlókkal
|
|
|
A kelet-kínai vasúthálózat térképe
|
|
|
A Kelet-Kínai Vasútvonal körüli hadműveletek 1929-ben
|
2024.06.03.
Utolsó módosítás: 2024.06.10.
Utolsó módosítás: 2024.06.10.