Nem csendes háború a Csendes-óceánnál

Pintér György - Múzeumi krimik Annyi mindenért robbant már ki háború. Volt már vélt vagy valós sérelem miatt, Szép Heléna bájai miatt, látszólag értelmetlen okokból, valamelyik terület feletti vita megoldásaként, "madárkakiért" (guanó) és persze nem egyszer nyersanyagok, bányakincsek birtoklása céljából.
Ilyen volt a XIX. század vége felé az a háború, ami a térség második legnagyobb összecsapásává nőtte ki magát Dél-Amerika történetében. Ez volt a "salétromháború". Így nevezik azt a csendes-óceáni partvidéken lezajlott fegyveres összecsapást, ami a mai Chile legészakibb, akkor Bolívia és Peru által birtokolt területéért folyt 1879 és 1884 között.

Egy jó hatvan évvel korábban felszabadítók járták seregeikkel az addig kevés kivétellel spanyol kézen lévő Közép- és Dél-Amerikát. A kontinens északi és középső részét Simon Bolivar, az attól délebbit San Martin és O’Higgins szakította ki az addigi spanyol gyarmatbirodalomból. Így szakadtak ki az említett országok is. A köztük lévő határokat vagy kijelölték pontosan, vagy nem.

Az Atacama-sivatag sajátos éghajlati viszonyai miatt ezen a területen gazdag salétromlelőhelyeket fedeztek fel. A salétrom, azaz a nátrium-nitrát alapanyaga volt a lőpornak, robbanóanyagoknak és a műtrágyának. A salétrombányákat chilei cég üzemeltette bolíviai területen, persze megfelelő szerződésekkel és a Bolíviának fizetett adók, vámok kifizetésével.
Ráadásul ez a terület volt Bolívia kijárata az óceánhoz. Végül Bolívia és Peru szövetséget kötött az erősödő chilei terjeszkedés ellen. Ez a terjeszkedés abban állt, hogy amíg Bolívia a 24. szélességi fokot kezelte határként, addig Chile a 23-ikat szerette volna elismertetni. Ez olyan száz kilométeres területsáv. Csakhogy éppen ebbe a száz kilométerbe éppen beleesett a bolíviai partszakasz.

Végül a bolíviai kormány megszegve az addig érvényes szerződést adókat vetett ki a bányákat és az azokat az óceánnal összekötő vasutat üzemeltető chilei társaságra. A chileiek bemogorvultak és nemes egyszerűséggel lerohanták a terület központját, Antofagastát. Persze ez kiváltotta Bolívia felháborodását, így kölcsönös hadüzenetek után – ez akkor még szokásban volt – Peruval kéz a kézben nekifogtak a chileiek visszaverésének.

A szemben álló haderők európai mértékkel nem voltak túl jelentősek. Ráadásul errefelé a hadseregek inkább a belső elégedetlenség kordában tartásának voltak az eszközei, semmint a külső védelemé. Így Chile hadserege a háború kitörésekor nem érte el tokkal-vonóval a 3000 főt, viszont korszerű fegyverzettel rendelkezett, míg a vele szemben felálló bolíviai és perui hadak létszáma együttesen valamivel 7500 fő fölött volt, gyengébben felszerelten.

A harcok a vízen kezdődtek. Páncélozott hajók csaptak össze az angamarosi csatában 1879. október 5-én. Itt négy chilei harci egység, közte két páncélos csapott össze két perui hajóval. Ezek a csata végére elvesztették legkomolyabb hajójukat, a Huescar-t, ami chilei kézbe került. Ezidőtájt még divat volt az ellenséges hajó kosolással történő megsemmisítése, de már léteztek a forgatható (az amerikai Monitor-ról jól ismert) lövegtornyok és az "önjáró" torpedók is. A bevetett hajókat ugyan gőzkazánok hajtották, de minden eshetőségre készen voltak vitorlaárbócok is.

A chilei flotta győzött és ezzel megszerezte a befolyást az egész érintett partvidék felett. Szabadon szállíthatta partra a chilei egységeket a vitatott területen. Közben mind a két fél mozgósított és alaposan megnőtt a seregek létszáma. Ami komoly gond, hogy az Atacama-sivatagban való harcokra senki nem volt felkészülve. A szélsőséges időjárás mellé a vízhiány is társult. A kikötőkbe érkező utánpótlás csak esetlegesen jutott el a csapatokhoz. Persze ettől még a háború folytatódott, csak a katonák szenvedtek többet a mostoha körülmények miatt. A győztes toratai csata után a harcok már Peru területén folytak. Bár több ország kezdeményezte, hogy legyen tűzszünet, a chileiek Lima, a perui főváros elfoglalására törekedtek. Így a következő év január közepén Lima a chileiek kezébe került. Ezt a győzelmet egy csaknem három évig tartó gerillaháború követte annak minden szörnyűségével.

Végül békekötésre került sor. Peru elvesztette déli tartományát és egy hét hónapig tartó polgárháborúba süllyedt. Bolívia fegyverszünetet kötött, majd húsz évvel később békét is. Ennek értelmében tengeri kijárata megszűnt, bár egyezmények biztosították a kijutást a chileiek által elfoglalt területen át.
Hogy mennyire nincs lezárva az dolog, azt jól mutatja, hogy a bolíviai hadsereg haditengerészetet tart fenn a Titicaca-tavon remélve, hogy eljut "az értől az óceánig".
(Persze van még a világon pár ország, aminek haditengerészete van, de egy centi tengerpartja sincs! Ilyen például Mongólia, amely privatizálta ezt a haderőnemet és Hövszgöl-tavat védő egyetlen hajóját kiadta vállalkozásba. Állítólag a hajó nyolc főnyi legénységéből egy úszni is tud... hátha!)