Nyugat-Irián, a hiányzó szem a gyöngysorból

Pintér György - Múzeumi krimik Nem elírás! Nem Irán, hanem Irián! A kettő között többezer kilométer van. Szinte senki nem tudja manapság, merre van, de több, mint hatvan esztendeje egy darabig a világsajtó hasábjain szerepelt.
"Nyakék drágaköveiként fekszenek egymás mellett az Indiai-óceán kék vizében Szumátra, Jáva, Kalimantan, Szulavézi, Báli, Szumbava, Timor és Szerám szigete. Ez a hosszan elnyúló és valójában 3000 részből álló szigetvilág 1949-ig holland gyarmati uralom alatt állt, ma pedig az Indonéz Köztársaságot alkotja."

(Irian a helyiek nyelvén "forró föld"-et jelent). Nos, Új-Guineában járunk, annak is a nyugati oldalán, amit még a XIX. század legelején a hollandok hódítottak meg és használtak nyersanyagforrásként egészen addig, amíg egy gyenge 100 évvel később a japánok átvették a birtokot a következő három-négy évre, mígnem a szövetségesek vissza nem vették a nemes fákat és mint kiderült, komoly nikkel-, kőolaj-, kobalt-, valamint urán-vagyont is tartalmazó földet. Hogy az ott elhelyezkedő holland tengerészeti és légitámaszpontokról már ne is beszéljünk.

A következő időkben a sziget keleti felét uraló ausztrálok és nyugati felén rendelkező hollandok elkezdték egy valamiféle független Új-Guinea kialakítását. Parlament, választások... amikor ebben a nagy gyarmatosító testvériségbe belecsapott a nemrég függetlenné vált Indonézia.
Miután ez volt az az időszak, amikor különféle katonai szövetségeket hozott létre az USA, bekerítendő a "béketábort", ami az idő szerint Tiranától és Rügentől Vlagyivosztokig, Murmanszktól Hanoiig tartott... és éppen harcolt a békéért. Így jött létre a SEATO, a CENTO és a Bagdadi Paktum, no meg Európában a NATO. Végül addig húzódott, amíg a ki tudja honnan támogatott partizánok kezdtek harcot a dzsungelben, megakadályozandó egy holland irányítású bábállam létrehozását.

Végül 1962-ben elkezdődött az indonéz hadsereg támadása, aminek célja Nyugat-Irián felszabadítása/elhódítása.
A holland erők 5000 főnyi katonasággal, Hawker Hunter vadászépekkel, Neptun haditengerészeti repülőkkel, néhány tüzérüteggel és az Új-Guineát a többi indonéz szigettől elválasztó szorosban járőrhajókkal, rombolókkal és egy fregatt támogatásával várták az indonéz csapatokat. A másik oldalon 16.000 főnyi csoportosítás szállta meg a Vogelkop-félszigettel (Madárfej-félszigettel) szembeni szigeteket. Második hullámként egy kb. százezres haderő állt készen, plusz a teljes indonéz légierő, ami jórészt 50-60 szovjet MiG-17F-ből, 20-25 Il-28-as és Tu-16-os bombázóból állt. Az indonéz flotta bár számosabb, de fegyverzetében sokkal gyengébb volt a hollandokénál. 1962. január 12-én az a hír kelt lábra, hogy az indonéz hadsereg partra szállt Nyugat-Iriánban.

"Cáfolta azokat a híreszteléseket, hogy Nyugat-Iránban indonéz csapatok szálltak partra. E hírekből csak annyi igaz — mondotta —, hogy számos Nyugat-Iriánban született indonéziai tért vissza szülőföldjére. Ezeknek a száma viszont állandóan emelkedik.” – nyilatkozta az indonéz hadügyminiszter. Na? Néhány hónap kölcsönös üzengetés után Gag-szigetén megtörtént az első fegyveres összeütközés. Májusban már indonéz ejtőernyős csapatok bevetéséről szól a fáma.

Egy évig tartottak a harcok. Közben folytak tárgyalások is. Végül a hollandok nem Indonéziának adták át Új-Guinea nyugati felét, hanem egy ENSZ bizottságnak és majd az adta át Indonéziának. Hurrá! Éljen! Node! Két évvel az események után katonai puccs döntötte meg és tette el láb alól a szovjetbarátnak kikiáltott Szukarno elnököt. Helyére a nyugat-iriáni hadműveleteket irányító Szuharto tábornok került. Évek után kiderült, hogy az indonéz katonaság ugyanúgy elnyomó erőként kezdett viselkedni Nyugat-Iriánban.