Azt hiszem a következő szereplőnket nem igen kell senkinek sem bemutatni. Az AH-64 Apache legalább oly annyira legenda a saját kategóriájában, mint az F-14 Tomcat a vadászrepülőgépek között. Az idősebb generáció talán még emlékszik rá, hogy hasonlóan a tengerészet kandúrjához, mai főhősünk is főszerepet kapott egy Hollywood-i produkcióban az akkor még színészi szárnyait bontogató Nicolas Cage és Tommy Lee Jones mellett, bár közel sem lett akkora durranás, mint a TOP GUN... igen, a Tűzmadár Akció volt ez a film 1989-ből... és ki gondolta volna akkor még, hogy alig 2 év múlva egy valódi háborúban is bizonyítani kell tudását, technológiafölényét és túlélőképességét az amerikai őslakos indián népcsoportról elnevezett AH-64 Apache-nak. Bár a tűzkeresztségen 1989-ben Panamában már átesett, de az Operation Just Cause műveletet nem nevezhetjük háborúnak... Az iraki háború volt az első igazi fegyveres konfliktus, ahol mind a helikopterszemélyzeteknek, mind a helikoptereknek be kellett bizonyítaniuk alkalmasságukat az intenzív harci körülmények és viszontagságos környezeti körülmények között. A háborúra felkészülés szakaszában az Egyesült Államok Hadserege (US Army) 1193 helikoptert telepített az öböl térségbe, melyből 277 darab volt AH-64A Apache helikopter. A helikopterek különböző alakulatok állományából lettek a térségbe vezényelve, mint a 101st Airborne Division, 2-6th Cavalierly, 3-227th Aviation Brigade, 82nd Airborne Division 1-82nd Aviation Brigade, 3-1st Aviation Regiment, stb. (a teljesség igénye nélkül). Az Operation Desert Storm első csapásmérő légiműveletei közül az egyik legkisebb, ugyanakkor legsikeresebb és legjelentősebb közös szárazföldi–légi művelet a Task Force Normandy volt. 1991. január 17-én, az iraki sivatagban zajló hadműveletek nyitányában a Task Force Normandy elnevezést kapott alkalmi harci kötelék nyolc, az amerikai hadsereg állományába tartozó AH–64 Apache harci helikopterből és négy, a légierő által üzemeltetett MH–53J Pave Low helikopterből állt. Feladatuk két iraki korai előrejelző (EW) radarállomás megsemmisítése volt, azzal a céllal, hogy „megvakítsák” az iraki légvédelmet, és a légi hadjárat első perceiben egy húsz mérföld széles légi folyosót nyissanak. A harckötelék tervezett műveletét Normandy-nek nevezték el, a 101. légideszant hadosztály második világháborús, D-napi híres ejtőernyős bevetésének helyszíne után. Ez a helikopteres harci művelet radarmentes ösvényt nyitott számos, nagy sebességű haditengerészeti és légierős bombázó számára, hogy mélyen Irak területe fölé berepülhessenek, és kulcsfontosságú célpontokat semmisítsenek meg, megkezdve ezzel az Operation Desert Storm hadműveletet. Az Operation Desert Shield / Desert Storm az Egyesült Államok hadtörténetének legnagyobb összfegyvernemi harci műveletei voltak a vietnámi háború óta. Az iraki védelmi rendszer francia és szovjet légvédelmi eszközökből állt. Az irakiak egy integrált légvédelmi rendszert építettek ki, amely közepes és nagy hatótávolságú föld–levegő rakétákat (SAM), valamint rövid hatótávolságú légvédelmi tüzérségi fegyvereket foglalt magában. A többrétegű légvédelem a lokátorok és légvédelmi rakétaütegek műveleti zónáinak átfedésével teljes lefedettséget biztosított a nagy magasságban repülő merevszárnyú repülőgépek és az alacsonyan repülő forgószárnyas eszközök ellen. Az irakiak ezt a légvédelmi rendszert kizárólag nagy teljesítményű korai előrejelző (Early Warning - EW) radarok révén tudták működtetni, amelyek létfontosságú információkat szolgáltattak az ellenséges légi fenyegetésről, beleértve annak méretét, a támadás irányát és a sebességét. Az iraki műveleti központok (Security Operations Centers – SOC) megkapták ezeket az adatokat a korai előrejelző radarállomásoktól, és meghatározták, mely légvédelmi eszköz vagy eszközök kombinált alkalmazása biztosítja a leghatásosabb ellencsapást a támadó légikötelék ellen. Amennyiben egy támadó harccsoport több EW-radarhelyet is képes megsemmisíteni, az súlyosan megbéníthatja a SOC-k azon képességét, hogy az integrált légvédelmi rendszert az ellenséges légierő ellen összehangoltan alkalmazzák. A taktikai kihívást az jelentette, hogy a SOC-k általában mélyen Irak területén helyezkedtek el, és erősen védettek voltak. A tervezett légi hadjáratok során a veszteségek minimalizálása érdekében éppen ezért elengedhetetlen volt egy olyan katonai művelet végrehajtása, amely kiiktatja az iraki légvédelmi rendszer „szemét és fülét". Jessie Johnson ezredes, az Egyesült Államok Központi Különleges Műveleti Parancsnokságának (US Special Operations Command Central – SOCCENT) parancsnoka kezdetben George Gray (USAF) ezredest, az 1. Különleges Műveleti Ezred (1st Special Operations Wing – SOW) parancsnokát és ezredtörzs műveleti tervezőit bízta meg két, a tervezett támadás légifolyosójában elhelyezkedő iraki EW-radarállomás elleni támadás megtervezésével. Ahhoz, hogy a küldetés sikerrel járjon, ennek a két ellenséges radarállomásnak az egyidejű megsemmisítése elengedhetetlen fontosságú volt. Ezeket az EW-radarokat pontosan egyszerre kellett megsemmisíteni, annak érdekében, hogy ne adhassanak le semmilyen figyelmeztetést vagy riasztást az iraki légvédelmi rendszer magasabb parancsnoksága felé. Az iraki radarhálózat teljes lefedettsége és az állomások felderítési tartományainak átfedése miatt egyetlen előrejelző radar megsemmisítése nem biztosított volna megfelelő szélességű „vak folyosót" a támadó kötelékeknek, így kiszolgáltatva őket az iraki légvédelem tüzének. A kezdeti feladattervezés során – kizárólag az USAF állományába tartozó MH–53J helikoptereket tervezték bevetni, azok GPS-alapú navigációs rendszereinek pontossága miatt – a helikopterek az radarállomásokat .50-es géppuskáikkal támadták volna. Johnson ezredes ezt az elsődleges tervet ismertette Schwarzkopf tábornokkal, aki jóváhagyta az akció ötletét, de további tervezésre, pontosításra visszaküldte. Rich Comer alezredes azonban nem volt meggyőződve a terv sikerességéről, mivel úgy vélte, hogy „az .50 kaliberű géppuskák nem lennének elég hatékonyak ahhoz, hogy biztosan megsemmisítsék a célpontokat. A tervezés kezdeti fázisában három lehetséges akciótervet (Courses of Action – COA) javasoltak a kitűzött cél elérésére:

• COA #1: különleges műveleti erők földi bejuttatása
• COA #2: a légierő Pave Low helikoptereinek alkalmazása az EW-helyek megtámadására és megsemmisítésére kizárólag .50 kaliberű géppuskákkal
• COA #3: cirkálórakéták alkalmazása

Mindegyik COA-akcióterv magában hordozott bizonyos mértékű bizonytalanságot, sikertelenségi faktort, mivel fennállt annak esélye, hogy valamelyik radar túléli a támadást, vagy a támadó kötelék el sem éri a célpontot. A tervezők egyetértettek abban, hogy a helikopterek alkalmazása a legjobb megoldás, „mivel pilótáik képesek voltak a célterület felett várakozni, felmérni a károkat, és addig újratámadni a célpontokat, amíg meg nem bizonyosodtak arról, hogy semmi sem maradt épen. A helikopter tehát a legmegfelelőbb eszköznek bizonyult a célpontok megsemmisítésére, a károk felmérésére, az újbóli támadás végrehajtására, valamint egy esetleges kutató-mentő lehetőség biztosítására lezuhant repülőeszközök esetén. A következő lépés azonban annak meghatározása volt, hogy mely típusú helikoptereket, milyen konfigurációban és hány darabot alkalmazzanak. A navigáció szempontjából az MH-53 Pave Low helikopterek bizonyultak a legalkalmasabb repülőeszközöknek, ugyanakkor a radarállomások megsemmisítésére a legpotensebb és leghatékonyabb helikopternek az AH–64 Apache bizonyult. Az AH–64 Apache egy új támadóplatform volt, amellyel az amerikai hadsereg a vietnámi korszakból származó AH–1 Cobra helikopterét kívánta leváltani. Rich Comer alezredes tovább elemezte a tervezett küldetést, és határozottan javasolta, hogy a műveletben szerepeljenek az US Army AH–64 Apache helikopterei is, Hellfire irányított rakétákkal, Hydra–70 nem irányított rakétákkal és 30 mm-es Chain Gun gépágyúval felfegyverezve. Az AH–64 Apache képes volt különböző fegyverrendszerek kombinációját hordozni, amelyek biztosították a megerősített (kemény) és a nem megerősített (puha) célpontok megsemmisítését. Az Apache helikopterek azonban nem rendelkeztek olyan GPS navigációs képességgel, mint a Pave Low gépek, és a sivatagi környezetben, éjszaka végrehajtott terepkövető (nap-of-the-earth, NOE) repülés rendkívül magas kockázattal járt. A küldetés sikerének kulcsa az volt, hogy két iraki korai előrejelző-radar helyét pontosan egy időben, összehangolt támadással semmisítsék meg. Ez a forgatókönyv megkövetelte, hogy két helikopterkötelék éjszaka, percre pontosan érkezzen meg a célterületre. Erre az Apache helikopterek önállóan, navigációs képességeik korlátai miatt nem lettek volna képesek. Az Apache-oknak precíz navigációs támogatásra volt szükségük ahhoz, hogy időben elérjék a célpontokat, ahol azt tehették, amiben a legjobbak voltak: a célobjektumok megsemmisítését. Ahogy egyre inkább a Pave Low–Apache vegyes kötelék alkalmazásának terve kezdett körvonalazódni, a CENTCOM hírszerzése arról számolt be, hogy három iraki EW-radarállomást két helyszínre vontak össze, és 10 mérfölddel közelebb helyezkedtek el a határhoz. Ennek eredményeként egy hibrid megoldás született, amely a Pave Low és az Apache helikopterek együttes alkalmazásán alapult: a Pave Low gépek fedélzeti GPS navigációs-rendszere biztosította a precíz navigációt, míg terepkövető radarjuk lehetővé tette, hogy az Apache-ok biztonságosan és pontos sebességgel tartsák az útvonalat a repülés során. A tervezők a módosított, Pave Low–Apache vegyes kötelékre épülő tervet bemutatták Jessie Johnson ezredesnek a SOCCENT-nél. Johnson ezredes tájékoztatta Schwarzkopf tábornokot, aki ezt követően jóváhagyta a 101. Légideszant Hadosztály Apache helikoptereinek alkalmazását, és egyúttal engedélyezte számukra a kiképzés megkezdését. szeptember 25-én Johnson ezredes behívta Richard A. Cody alezredest, az 1. zászlóalj, 101. Légiszállítású Dandár parancsnokát, hogy megvitassák a küldetés során esetlegesen felmerülő problémákat, azok megoldásának lehetőségeit, hogy biztosítsák az előttük álló sorsdöntő küldetés teljes sikerét. A találkozót követően Comer alezredes találkozott Cody alezredessel, és elkezdték részletesen megtervezni a küldetést, anélkül, hogy tudták volna, mikor várható a D-nap (a művelet napja) vagy a H-óra (a támadás kijelölt időpontja). A harccsoport hivatalos elnevezése Task Force Normandy lett. A küldetés koncepciója az volt, hogy a Pave Low helikopterek vezetik a köteléket, navigálnak GPS-technológiájuk és terepkövető radarjuk segítségével, míg az Apache-ok követik őket a célpontok előtti szétválási pontra, majd továbbhaladnak a kijelölt célpontokhoz. A Pave Low helikopterek a továbbiakban készen állnak a kutató-mentő feladatok végrehajtására, ha bármelyik Apache legénysége az ellenséges légvédelmi tűz miatt kényszerleszállást hajtana végre, vagy lelőnék a helikoptert. A közös USAF-US ARMY kötelék előtt álló legnagyobb kihívás az Apache-ok korlátozott fedélzeti üzemanyagkészlete volt. Teljes fegyverzet (AGM-114 Hellfire irányított rakéták, nem irányított rakéták és 30 mm-es gépágyúk) mellett az Apache-ok alig tudták teljesíteni a küldetést belső üzemanyaggal, és nem volt mozgásterük, megfelelő mennyiségű üzemanyagtartalékuk navigációs hiba esetére vagy például a váratlan fenyegetések vagy rossz időjárás elkerülésére. A harccsoport egy tagja, a repülőgép-szerelő Jeff Morrison műszaki törzsőrmester (USAF) javasolt egy lehetőséget, miszerint „a Pave Low helikopter földön tudna üzemanyagot átadni az érintett Apache-nak, valamint biztosítani tudná, hogy minden szükséges felszerelés megtalálható legyen a Pave Low-ok fedélzetén”. További opcióként felmerült egy előretolt fegyverzettöltő és üzemanyag-utántöltő pont (FARP) létesítése Irak területén, ám ezt a lehetőséget gyorsan elvetették annak bonyolultsága és a Desert One-ban szerzett félelmek miatt (egy 1980-as, Iránban kudarcba fulladt légi művelet, amely két repülőgép megsemmisülésével és nyolc fő halálával végződött). A véglegesen jóváhagyott javaslat az volt, hogy külső üzemanyagtartályt, póttartályt alkalmaznak, amelyet az egyik 2,75"-es rakétablokk helyére függesztenek fel. A másik kihívás az volt, hogyan határozzák meg a szétválási pontot; érdekessége a történetnek, hogy a legjobb megoldások egy részét az alacsonyabb beosztású katonák javasolták. Az egyik Pave Low géppuskás azt javasolta, hogy „vezessék az Apache-okat egy előre kijelölt helyre (szétválási pont), és ott jelöljék meg a pozíciót jelzőfény-pálcákkal”. Az Apache pilóták így azonosítani tudják a jelzőfény-pálcák helyét, és frissíthették Doppler-rendszereiket a végső támadáshoz. (Ezek a jelzőfény-pálcák kémiai reakció lévén alacsony intenzitású fényt bocsátanak ki, mely szabad szemmel alig, viszont az éjjellátó berendezéseken - NVG - keresztül jól látható, így remek navigációs támpontot, vagy azonosítást biztosítanak.) Az EW-radarhelyek megsemmisítésére két helikopterszázadot kívántak bevetni. Mindegyik századot (a Vörös Csapat és a Fehér Csapat) két-két MH-53 helikopter vezette és navigálta, illetve a századokat négy-négy Apache helikopterből álló kötelék alkotta. Az MH-53-ak továbbá biztosították a kötelékek kutató-harci mentő feladatait, ha valami a tervektől eltérően alakulna. Cody alezredes decemberben jelölte ki a légiszázadokat a küldetés végrehajtására. Cody alezredesnek összesen huszonnégy Apache legénysége volt, de csak nyolcat választott ki, megjegyezve, hogy bármelyikük képes lett volna a küldetés teljesítésére. A csapat átlagéletkora 26 év volt, és közöttük három hadnagy is szerepelt, akik épp csak végeztek a repülőiskolával. Comer alezredes vezette a Vörös Csapatot a nyugati radarhely ellen, míg Cody alezredes a Fehér Csapatot vezette a másik radarhely ellen. A következő három hónap során, 1990 őszén, a szaúd-arábiai sivatagban folytatták a küldetésre való felkészülést. Az Apache-ok csak hat alkalommal kaptak engedélyt élő Hellfire rakéták éleslövészetére a sivatagi gyakorlóterületeken. A küldetés legénységeit a konkrét célpontokról és helyszínekről csak két nappal a végrehajtás előtt tájékoztatták. Ezenkívül egy kiképzett tartalék AH-64 és egy UH-60 helikopter, négy szerelővel, állt készenlétben, ha szükség lett volna rájuk. Miközben az egyes helikoptertípusok ősszel önállóan sikeres kiképző repüléseket hajtottak végre, a Közös Különleges Műveleti Parancsnokság (JSOC) és a CENTCOM hadműveleti tervezőit kételyek gyötörték, mivel ez volt az első alkalom, hogy az AH-64 Apache harchelikopterek éles bevetésen, valós háborús körülmények között kerülnek bevetésre. Az egyik végső kiképzési forgatókönyv szerint a parancsnokság kételyeinek elűzésére az Apache-oknak egy éjszakai, 1000 mérföldes, előre meghatározott útvonalat kellett teljesíteniük, majd megérkezni egy lőgyakorlatra, és a pontosan megadott másodpercben a célpontokat megsemmisíteni, anélkül, hogy a fürkésző radarok észlelnék őket. Cody alezredes és a kötelék kiválasztott legénysége kiválóan teljesített, nem is sejtve, hogy a CENTCOM parancsnoki állománya személyesen is jelen van a gyakorlaton. Az 1-101. zászlóalj műveleti tisztje (S3) a lőtér irányítótornyában tartózkodott a CENTCOM kijelölt megfigyelőivel, és még tizenöt másodperc volt hátra, amikor a toronyban senki nem látta vagy hallotta az Apache-okat, amint elrepültek a torony közelében az éjszakai sötétben. Egy CENTCOM tiszt megkérdezte az S3-at, hogy hol vannak az Apache-ok?? - három másodperccel az idő lejárta előtt az S3 így válaszolt: „-Azt hiszem, nem fognak időben megérkezni!?” – majd abban a pillanatban a torony környékét és a gyakorlóteret robbanások narancsszínű fénye világította meg, ahogy mind a négy Apache a pontosan meghatározott időben tüzet nyitott. Ez a bemutató perdöntővé vált: „Ha az Apache-ok ilyen közel tudnak lopakodni azokhoz, akik tudják, hogy jönnek, és keresik őket, akkor megvan a lopakodó képességük a valódi küldetéshez". Minden kétely elszállt afelől, hogy az Apache-ok képesek lesznek-e végrehajtani a küldetést. Három hónapnyi kiképzés után Johnson ezredes személyesen számolt be Schwarzkopf tábornoknak október végén, hogy „a Task Force Normandy készen áll arra, hogy végrehajtsa a küldetést, és megsemmisítse a két iraki korai előrejelző radarállomást…", majd Johnson ezredes biztosította, hogy a küldetés száz százalékos sikerrel fog járni - erre Schwarzkopf így válaszolt: „Rendben, ezredes, akkor ön kezdheti a háborút!" A Task Force Normandy 1991. január 10-én megtartotta a bevetés főpróbáját, amely zökkenőmentesen és az előírt terv szerint zajlott, beleértve a tényleges időzítéseket és távolságokat. Comer alezredes így nyilatkozott: „Alig vártuk, hogy végrehajthassuk a küldetést… az 1980-as, iráni Desert One óta nem kapott különleges műveleti helikopter kötelék ilyen jó esélyt sikeres akcióvégrehajtásra." 1991. január 14-én az Apache-ok és a Pave Low-ok külön indultak el Al Jouf felé, amely egy közös légibázis volt, mintegy 130 mérfölddel délre az iraki határtól. 1991. január 16-án délután az összes, az utolsó pillanatokban megtett ENSZ diplomáciai és szövetségesi erőfeszítés, mely arra törekedett, hogy elkerüljék a további harci cselekményeket, kudarcot vallott, és az ENSZ által Szaddám Huszeinnek szabott januári határidő lejárt. Bush elnök kihirdette a D-napot, vagyis az iraki légiháború kezdetét 1991. január 17-re, és az egész világ lélegzetvisszafojtva várta a háborút. A CENTCOM értesítette az összes, a Desert Storm hadműveletben részt vevő haderőt, hogy a háború másnap hajnalban 03:00-kor kezdődik. 21:30-kor Comer és Cody alezredesek megtartották az utolsó eligazítást a műveletben érintett összes Apache és Pave Low legénység számára a rájuk váró küldetésről. A legénységek magas fokon képzettek és profik voltak, és tisztában voltak küldetésük jelentőségével az elkövetkező nagy léptékű légi-harci műveletek szempontjából. 23:30-kor a legénységek megkezdték a repülés előtti ellenőrzések végrehajtását és éjfélkor beindították a hajtóműveket.

A küldetés végrehajtása

Mivel a két kötelék repülési ideje a cél fölé eltérő volt, a „Fehér Csapat” Apache helikopterei indultak elsőként az Al Jouf légibázisról 01:00-kor; az első „Fehér” Pave Low 01:13-kor emelkedett fel. A Fehér Csapat Pave Low gépei összeálltak kötelékbe az Apache-okkal, hogy együtt repüljenek a keleti célpont, a„California” felé. A Vörös Csapat hét perccel később indult, a nyugati célpont, a „Nevada” felé. Comer alezredes a Vörös Csapat Pave Low helikopterében másodpilótaként repült, és folyamatos kapcsolatot tartott Gray ezredessel és Johnson ezredessel a SOCCENT parancsnoki központban. Dick Cody alezredes a Fehér Csapat Apache-ában volt másodpilóta. Emellett két MH-60 helikopter állt készenlétben az esetleges harci kutató-mentő akció támogatására (55. SOS), egy UH-60 az Apache szerelőkkel, valamint egy tartalék Apache Észak-Ararnál, ha szükség lett volna rá. A Vörös és Fehér Csapat kerülte minden kivilágított települést, tábort, hogy megőrizze a művelet titkosságát és elkerüljék az idő előtti felfedezést. A Vörös Csapat útjába váratlanul egy rendkívül erősen megvilágított megfigyelőállomás került, ezért útvonalukat kissé meg kellett változtatniuk, észleltek ugyan ellenséges tüzet kézi lőfegyverekből, ez azonban nem okozott a gépekben károkat. Amikor a Fehér Csapat közeledett a határhoz, egy iraki indított rájuk rakétát, valószínűleg a helikopterek hangjára reagálva. 02:12-kor a Task Force Normandy átlépte az iraki határt, eltérő útvonalakon repülve, hogy elkerüljék az ismert vagy feltételezett ellenséges megfigyelőállásokat, illetve beduin helyszíneket. A nyugati célpont 13 mérfölddel távolabb volt, a keleti pedig 23 mérföldre. Mindkét csapat rádiócsendben repült, a határt 120 csomós sebességgel, 75 láb magasságban lépték át, és 40 kilométerről a legénység már ki tudta venni a célpont körüli fényeket. Az irakiak nem kapcsolták le a világítást a célterületen. A repülés sebességét 80 csomóra csökkentették, és 50 lábra ereszkedtek, amikor megközelítették a kioldási pontot. Két perccel később a Pave Low-ok lebegésbe lassultak, és zöld fényjelző-pálcákat dobtak a földre a szétválási pont megjelölésére, majd dél felé fordultak. „A fényeket a gép inerciális navigációs rendszerének adatpontjainak megjelölésére használtuk, melyek már be voltak programozva a repülőgépek Doppler navigációs rendszereibe. Mivel a Pave Low-ok rendkívül pontos navigációs rendszerekkel rendelkeznek, ez nagy pontosságot biztosított azáltal, hogy pontosan átrepültünk a fények fölött, meghatároztuk a mélyrepülésből adódó hibaarányokat, és korrigáltuk azokat. A Pave Low-ok dél felé eltávolodtak egy kijelölt várakozási területre, és mi azonnal továbbhaladtunk, amint kiléptünk a Vádiból.” - nyilatkozta Cody alezredes, a kötelék parancsnoka. Amíg a Pave Low-k dél felé távoztak és várakozási pont felett köröztek, készen állva a harci kutató-mentő feladatra (CSAR) vagy további tűztámogatás nyújtására, az Apache-ok lassan átrepültek a ledobott jelzőlámpák fölött, és frissítették Doppler navigációs rendszereiket a végső, tíz mérföldes támadási szakaszra az egyéni célpontok felé. A Task Force Normandy pontosan kilencven másodperccel korábban érkezett tüzelési pozícióba. Cody alezredes így nyilatkozott: „Már Irakban repültünk, és a célpontok felbukkanására vártam, de a várakozás másodpercei alatt éveket öregedtem". Az Apache-ok teljes meglepetést értek el, az iraki radarállomásokat meglepte a támadás. Az Apachok legénysége ellenséges katonákat láttak az épületek körül. Hirtelen a fények elkezdtek kialudni, és az egyik pilóta megjegyezte: „Azt hiszem, tudják, hogy itt vagyunk”, miközben az Apache-ok bekapcsolták távolságmérő lézereiket. A radarokat úgy állították be, hogy fix szárnyú gépeket keressenek, nem számítottak lassan mozgó helikopterekre. Pontosan 02:37:50-kor a Fehér Csapat egyik Apache pilótája, Drew másodpilóta megnyomta a rádió gombját, és leadta: „Party in 10” („Tíz másodperc múlva kezdünk”), míg a Vörös Csapat ezt követően „Joy” („Rajta”) jelzést adott le az éterben. Tíz másodperccel később valamennyi harcihelikopter elindította a Hellfire rakétáit a célpontokra. Húsz másodperccel később a rakéták pontosan a kijelölt célpontokba csapódtak, és felrobbantak. Elsőként az áramfejlesztő generátorokat semmisítették meg, majd a parancsnoki bunkereket, végül magukat a radarantenna-tányérokat. Az áramforrások lerombolásával a pilóták elnémították és sötétségbe borították a radarállomásokat, mielőtt azok figyelmeztetni tudták volna a bagdadi iraki légi irányító központot. „5 kilométerre megközelítettük a célterületet, jobb lépcsőben, majd a négy-négy Apache egyszerre kezdte meg a Hellfire rakéták indítását mindkét célterületen” – mondta Cody alezredes - „Az első rakéták megsemmisítették az áramfejlesztőket, kommunikációs és troposzférikus rádiókommunikációs rendszereket, ezzel ellehetetlenítve, hogy a bagdadi hírszerzési központ, mely az ország összes radarhelyét összekapcsolja, figyelmeztetést adhasson ki. Ezután terv szerint megkezdtük kiiktatni azokat a járműveket, amelyek a P-18 Spoon Rest, P-15M Squat Eye és P-19 Flat Face radarokat irányították.” A magasan repülő hírszerző repülőgépek figyelték az állomásokat és jelentették, hogy minden radarsugárzás azonnal megszűnt. Minden Apache-nak volt egy elsődleges célpontja, valamint egy másodlagos célpontként egy másik Apache elsődleges célpontja. Cody alezredes úgy jelölte ki a célpontokat, hogy a korai előrejelző-radarállomás minden része biztosan több találatot kapjon. A cél az volt, hogy semmi se legyen könnyen javítható. Miután az összes Hellfire elfogyott, az Apache-ok négy kilométerre eltávolodtak és elkezdték indítani a nem irányított rakétákat, majd négy kilométerről tüzet nyitottak 30 mm-es Chain Gun fedélzeti gépágyúikkal, és minden meglévő lőszerükkel szétlőtték, ami a komplexumból még megmaradt. Semmi sem maradt javítható állapotban, az egész támadás az első lövéstől az utolsóig csupán néhány percig tartott. Négy percen belül a radarhelyek és bunkerek teljesen megsemmisültek, a küldetés teljes egészében sikeres volt, majd a Task Force Normandy hazafelé vette az irányt. Cody üzent Comernek („California A-A-A”), aki továbbította az üzenetet a CENTCOM-nak, hogy a Fehér Csapat a kijelölt célpontját 100 százalékban megsemmisítette, sérülés, veszteség nélkül. Comer jelentette a CENTCOM-nak: „Nebraska A-A-A”, jelezve, hogy a Vörös Csapat is 100 százalékosan megsemmisítette a célpontját, és nem voltak veszteségei. A Task Force Normandy egy 40 kilométer széles légifolyosót hozott létre a szövetséges légierők számára, hogy megkezdjék a Sivatagi Vihar légiműveleteit. A radarállomások teljesen megsemmisültek, és a háború során nem is tudtak újra a rendszerbe visszaállni. A radarlétesítményeket 22 perccel a „H-óra” előtt semmisítették meg (ezt az időpontot H-22-nek nevezték, ami az alapján lett kiszámítva, hogy az iraki radarhálózat mennyi idő alatt észlelheti a támadó erőket, amint azok a határ felé közelítenek). Ez a lyuk az iraki légvédelem rendszerében jelentősen csökkentette a koalíciós támadás észlelési, azonosítási és reagálási képességét. Az Apache-ok 27 Hellfire rakétát, 100 Hydra-70 rakétát és 4000 lövést adtak le a 30 mm-es gépágyúkból. Ezután dél felé fordultak, ismét csatlakoztak az MH-53 Pave Low-okhoz, és hazafelé indultak. Útközben a legénység két SA-7 rakéta kilövését észlelte. A fedélzeti védekező rendszerek és némi agresszív manőverezés segítségével sikerült elkerülniük azokat. Hazafelé úton Comer alezredes kódolt üzenetet adott le a SOCCENT parancsnokságnak, jelentve teljes sikerüket: „SOF célpontok megsemmisítve”. Johnson ezredes személyesen jelentette az eredményeket Schwarzkopf tábornok parancsnoki központjának. A tábornok így válaszolt: „Istennek hála!” Miközben a Task Force Normandy helikopterei elhagyták Irak területét, a csapásmérő gépek már Bagdad felé haladtak. A szaúdi határnál az utolsó veszélyt az jelentette, hogy a repülőknek alacsonyan kellett maradniuk, és nem emelkedhettek 100 láb fölé, miközben a Vietnám óta legnagyobb légi haderő robogott Bagdad felé. Az amerikai és szövetséges légierő átlépte az iraki légtér határát, beleértve az F-117 lopakodó vadászgépeket is, amelyhez több tucat F-15-ös és F-111-es csatlakozott. Brit Tornado vadászgépek, valamint szaúdi F-15-ösök is részt vettek az iraki célpontok elleni támadásban. „Körülbelül öt perccel a visszafelé repülés megkezdése után láttuk, hogy a vadászgépek közvetlenül a fejünk felett repülnek” – mondta Richard A. Cody ezredes, az 1-101 parancsnoka. „Így kezdődött a légi háború.” A fények annyira megsokasodtak a teljes sötétségben, hogy Comer alezredes „alumínium-felhőzetnek” nevezte a formációt. A határ átlépése után a Pave Low-k eltűntek, hogy folytassák a harci kutató-mentő feladatokat, az Apache-ok pedig visszatértek eredeti bázisukra. Egy F-15E vadászgép pilótája köszönőlevelet írt a Task Force Normandy legénységének, amelyben így fogalmazott: „A repülési hírszerzési tájékoztatónkon észrevettük, hogy a repülési útvonalunk közvetlenül egy aktív (radar)állomás felett halad el... Azt mondták, hogy nem kell aggódnunk... repülés közben láttuk a robbanásokat és a helikoptereiteket a FLIR (előrenéző infravörös érzékelő) képernyőn, miközben felettetek repültünk. Hatalmas megkönnyebbülést éreztünk.” Az 1-101. egység Apache helikopterei 16:00-kor landoltak, és csatlakoztak a 101. légideszantos hadosztályhoz a Camp Eagle támaszponton. Természetesen itt még nem ért véget az Apache-ok szereplése. Mondhatni, a többségük még várta a nagy nyitányt, a lovasság bevonulását. Az Öbölháború harci cselekményeit két fázisra szokták felosztani: a légi háborúra és a 100 órás szárazföldi műveletekre. Nos, forgószárnyas indiánunk nagy napja 1991. február 24. 04:00-kor jött el, mikor is a koalíciós erők szárazföldi erői ténylegesen megindultak az Iraki Köztársasági Gárda elit alakulatai és más szárazföldi csapatok ellen, hogy érvényt szerezzenek az ENSZ határozatainak, felszabadítsák Kuvait apró államát és szétzúzzák az iraki hadsereget. 1991. február 14-én a 101st Airborne Division teljes állománya megindult a kijelölt előretolt műveleti bázisra, a Forward Operating Base Cobra-ra, mely Irak határain belül helyezkedett el, 35km távolságra As Salmantól. A művelet alatt az Apache-ok felderítő és légitámogató bevetésekkel biztosították a szárazföldi erőket. Ezen repülések fontosságát elismerendő Griffith vezérőrnagy, a 1st Armoured Division (1. páncélos hadosztály) parancsnoka így nyilatkozott: "Nem akarok egy percet sem úgy mozogni a hadosztállyal, hogy nincsennek az Apache-ok előttünk!" 1991. február 16-án a 2-6th Cav. (Fighting Six) állományába tartozó 18 Apache helikopter az iraki határon átrepülve megtámadott és megsemmisített több iraki kommunikációs és hírszerző központot. Tíz nappal később pedig ugyanezen alakulat, a 2-6th Cav., a 3.rd. Armured Division (3. Páncélos Hadosztály) harckocsijaival karöltve 211 iraki páncélozott járművet semmisített meg röpke 45 perc alatt!!! A 3-227th Aviation Brigade (Spearhead Attack), Hanauból a hadszíntérre telepítve teljesítette az egyik legmélyebben az ellenséges területen végrehajtott helikopteres akciót, nevezetesen 400 km mélyen az iraki határ mögött az Eufrátesz völgyében támadtak meg és pusztítottak el iraki páncélosokat. A 2-227th Aviation Brigade pedig 3200 repült órával és a műveletek ideje alatt fenntartott 100%-os(!!!) harckészültségi mutatóval bizonyította kiválóságát. Nem mellesleg a háború szárazföldi műveletek szakaszában megsemmisített 200, az Iraki Köztársasági Gárda állományába tartozó járművet. A 3-1st Aviation Regiment helikopterei 3 nap alatt 280 óra repült időt teljesítettek harci bevetésekben, és ez alatt elpusztítottak 2 iraki hadosztályt, közel 200 harckocsit és lövészpáncélost, illetve 280 fő iraki hadifoglyot ejtettek. A Fort Rucker-ből érkezett 2-229th Attack Helicopter Regiment helikopterei 5900 repült órát teljesítettek repesemény nélkül az Öbölháború végéig, ami önmagában is igencsak lenyűgöző teljesítmény mind a technikától, mind az azt kiszolgáló műszakiaktól és a pilótáktól. Ez az alakulat egyébként aktív szerepet vállalt az iraki alakulatok megsemmisítésében a Baszrai autópálya mentén, mely később a hírhedt Highway of Death nevet kapta, utalva a pusztítás mértékére. A 4-229th Attack Helicopter Regiment (Illesheimből) 1478 repült óra mellett egy iraki páncélos ellentámadás szétveréséért és az érkező iraki erősítés megsemmisítéséért az Army's Valoros Unit Award kitüntetést is kiérdemelte. Elmondhatjuk, hogy szinte minden célpontot, amit felderítettek, meg is semmisítettek, így a háború végére összesen több mint 800 harckocsit, 500 katonai járművet, 60 radarállomást és bunkert, 14 katonai helikoptert, számtalan tüzérségi és légvédelmi üteget pusztítottak el. A háború alatt az Apache-ok 2876 darab AGM-114 Hellfire rakétát indítottak és a hadművelet teljes ideje alatt mindössze egy helikopter került veszteséglistára, melyet egy RPG találat tett repülésképtelenné, ezen kívül az összes harctéri sérülést szenvedett helikopter haza tudott térni. A háború teljes ideje alatt az Apache flotta 85%-os harcképességet (Mission Capability Rate) tudott fenntartani.

Az öbölháborús műveletek tapasztalatai

Természetesen, mint minden újonnan bevezetett, rendszerbe állított fegyverplatformnak, az igazi megmérettetése egy háború. Itt derül ki, hogy mi az, ami a tervezőasztalon jó ötletnek tűnt, és a harctéren beváltja a hozzá fűzött reményeket, és melyek azok a fejlesztési irányok, amelyek további finomításokra, fejlesztésekre szorulnak, és melyek voltak azok a rendszerek, eszközök, amik abszolút nem váltották be a beléjük vetett tervezői bizalmat, és inkább csak problémák forrásai lehetnek a továbbiakban, mint segítség a rendszer kezelőinek, felhasználóinak. Ez természetesen az Apache esetében is így volt, repülőgépmérnökök, analitikusok, logisztikusok, harcászati és hadműveleti elemzők dolgoztak azon, hogy az AH-64 helikoptereket minden lehetséges szempontból kielemezzék, és a továbbfejlesztési irányokat, upgrade-eket meghatározzák. Nos, lássuk, milyen főbb dolgokra világítottak rá az elemzők. Mivel a helikopterek intenzív használatnak voltak kitéve sivatagi körülmények között, a problémák nagy része is ebből adódott. A homokot és finom port a hajtóművek beszívták, melyek így jobban koptak, különösen az üzemanyagrendszer szivattyúit és a hajtómű indítóberendezéseit (Air Turbine Starter) érintette ez a probléma. Az AGM-114 Hellfire rakéták üvegezett fejrészén is megfigyelték a homok erodáló hatását, mely negatívan befolyásolta a rakéták működését. A pilóták számára a legnagyobb problémát a le- és felszálláskor a rotorszél által keltett porvihar volt a legveszélyesebb, mivel ezen kényes repülési manőverek közben annyira lecsökkent a látástávolság, hogy elvesztették a kontaktot a földdel, egyszerűen nem látták sem a horizontot, sem a terepet, ahová leszállni készültek. Ezért le- és felszállási gyakorlattá vált az ún. repülőgépszerű le- és felszállás, azaz a helikopterek gurulásból szálltak fel, illetve le, maguk mögött tudva a porfelhőt. A por még egy érdekes problémára mutatott rá, nevezetesen, a helikopterek le- és felszálláskor kavart porfelhői nagyon messziről látszottak, megkönnyítve az ellenségnek a frontvonal közelében működtetett Előretolt Utántöltő és Felfegyverzési pontotok észlelését. Kísérletekkel feltárták, hogy kedvező terepen (síkságon, stb.) már több mint 10 km-ről látszott az Apache ún. porképe (Dust Signature), így ajánlást adtak ki, hogy ezek figyelembevételével, különös gondossággal kell megválasztani a le- és felszállási zónákat. A Task Force Normandy tervezése során a helikopter navigációs rendszerének hiányosságára is rávilágítottak, a gépek nem rendelkeztek az akkor még újdonságnak számító GPS alapú navigációs rendszerrel (1990-91-et írunk). Egy súlyosabb problémára is fény derült a hadművelet során, melyre egy tragikus incidens világított rá. 1991 február 17-én éjszaka egy háromgépes formáció vezérgépe téves azonosítás miatt Hellfire rakétákkal megsemmisített egy Bradley és egy M113 lövészpáncélost, több amerikai katona halálát okozva. A vizsgálat feltárta, hogy a helikopterszemélyzet nem tudta teljes bizonyossággal azonosítani a célzókészülékben felbukkanó célokat 4,8km-en túl. Ezt a helikopter infravörös képalkotó rendszer „könyvtárának" (IR imagery Threat Library) nem megfelelő fejlettsége és a harctéri IFF rendszerek hiánya együttesen okozta. Ezt a későbbiekben az AH-64D Longbow Apache tervezése során jelentősen fejlesztették. A logisztikai ellátási lánc is problémákkal küszködött. Az Egyesült Államok Hadserege a rendszerben álló Apache helikoptereinek közel 50%-át telepítette a térségbe, felkészülve a nagyobb páncélos egységekkel való megütközésre és a szárazföldi csapatok támogatására. Az intenzív használat oly mértékben leterhelte a logisztikai ellátó rendszert, hogy szinte kiürítette az alkatrészraktárakat. A megnövekedett alkatrészellátási igény szükséges volt a magas üzemképességi mutató és rendkívül magas repült óraszám fenntartásához. Ez a megnövekedett alkatrészigény viszont az otthon maradt helikopterek üzemképességét érintette negatívan, volt időszak, amikor alkatrészhiány miatt a nem a hadszíntérre települt gépeknek repülési tilalmat rendeltek el. Minden prioritást a műveletben részt vevő gépek, alakulatok kaptak. Természetesen a negatív tapasztalatok mellett volt sok pozitív dolog is, ami megerősítette a hadsereg vezetőit, hogy az Apache egy rendkívül megbízható, kifinomult fegyver, és létjogosultsága van a modern harctereken, az US Army rendszerében. A rg célzó rendszerének, a TADS/PNVS (Target Aquisition and Designlation Sight -Pilot Night Vision System) megbízhatósága, kiválósága a 1991 februári incidens ellenére többször is bebizonyosodott. Egy alkalommal a visszavonuló iraki harckocsialakulat a felgyújtott kuvaiti olajmezők sűrű fekete füstjétől remélt biztonságot adó rejteket. Az égő olajkutak füstje 300 m alatti látótávolságát kihasználva próbáltak meg elillanni az iraki gárda harckocsijai, de nem számoltak az Apache célzórendszerével. Egy pilóta így emlékezik vissza arra az akcióra: „Mi a pokol fél holdjának hívtuk azt a területet. Alig volt 300 m látás a sűrű fekete füstben. Több száz jármű haladt oszlopban, majdnem éjszakai sötétségben, pedig még csak délután közepén jártunk. A FLIR-t (Forward Looking Infra Red sensor) kellett használnunk, hogy lássuk a célpontokat. Szabad szemmel szinte semmit sem láttunk. Ezúttal viszont tüzeltek is ránk, számos rakétát indítottak ránk. Olyan volt, mint az a pokol tüze, mindenhol robbanások és sűrű fekete füst. Az ellenség nem látott bennünket, viszont mi láttuk őket a FLIR-en keresztül, és amelyik célpontra rakétát indítottunk, az meg is semmisült. A feketeségben csak a robbanások narancssárga fényeinek fel-felvillanásait láttuk, ezek jelezték a találatokat. Amint a villanások eltűntek, újra éjszakai sötétség borult ránk, csak az infravörös célzókészülékeinken keresztül láttuk az égő harckocsik roncsait."

A helikopterek fegyverzete

A gépek általában 2x4 darab AGM 114 Hellfire rakétát és 2x19 darab Hydra rakétát tartalmazó M261 rakétakonténert vittek magukkal. A Task Force Normandy műveletben részt vevő gépek 2x4 darab AGM 114 Hellfire rakétát, 1x19 darab Hydra rakétát tartalmazó M261 konténert és 1 külső póttartályt hordoztak. A szárazföldi hadjárat idején gyakran alkalmaztak vegyes kötelékeket, amikor is az egyik helikopter Hydra70 rakétákat tartalmazó M261 konténerekkel repült és támadott, míg a másik gép 4x4 darab Hellfire rakétával a páncélozott célpontokat pusztította.

A gépek festése

A hadszíntérre telepített Apachok - ellentétben a többi helikopterrel - mindvégig megtartották az eredeti színüket. A gépek standard FS 34031 Olive Drab színnel voltak festve, fekete stencil és üzemeltetési feliratokkal. A festék idővel megfakult az erős napsütés hatására és az olívzöld „ezer árnyalatában" pompáztak a gépek, szinte korlátlan lehetőséget adva a weathering-nek. :) Több repülőgép is kapott „nose art"-ot, bár ezek leginkább kimerültek a névadásban és nem túl feltűnően feketével kerültek felfestésre. Az egyik legismertebb a TFN-ben is részt vevő 86-08977 „Rigor Mortis".

1/72 makettváltozatok

Italeri: Az olasz cég 1987-ben jött ki a helikopter műanyag replikájával 1/72 méretarányban. Különösebb gond nincs vele, talán az illeszkedéseknél vannak problémák, leginkább a kabintető környékén. A fülke nem nyitható, fegyverzetének a standard Hellfire M261 rakétakonténereket kapjuk. A fülke azért elbír némi részletezést, beavatkozást. A gépen található „mászóvasakat és fogantyúkat érdemes lecserélni vékony rézdrótra, ez sokat dob az összképen. A gépágyú szintén elbír pár „homemade" részletet. A TADS/PNVS szenzorokat nem dolgozták ki, műanyag lap zárja, nincs hozzá üveglencse sem. Academy: Hát, az internetes fórumokon a makettezők népe igencsak megosztott, ha Apache kérdésről van szó... Academy, vagy Hasegawa a jobb választás? Ki erre, ki arra esküszik. Az Academy helikopterreplikájának nem nyitható a kabinteteje. Ha valaki nyitva szeretné elkészíteni, akkor mindenképpen fűrészes beavatkozásra van szükség. De ha már vágni akar valaki, akkor a kabinok is alapos feljavításra szorulnak, mert nem túl részletesek. A farokrotor nem túl részletes, itt is érdemes mindenképpen feljavításokat eszközölni képek alapján, a szebb hatásért. A TADS/PNVS szenzorai nincsennek kidolgozva, egyszerűen egy műanyag lappal zárták le a tervezők. Ha földön parkoló pozícióban ábrázoljuk gépünkön, akkor nem gond, mert lehet takarni ponyvával, ahogy egy fentebbi képen is látszik, vagy egyszerűbb megoldásként a szenzorokat befelé forgatni, így nem látszik a lencsék hiánya... Parkoló gépeken gyakran látni ezt a megoldást, hogy védjék a rendkívül drága és sérülékeny lencséket. Hasegawa: Ahogy fentebb az Academy készletnél írtam, kinek melyik a szimpatikusabb, ki mire esküszik, de az biztos, hogy jelenleg fej fej mellett a piacvezetők AH-64 fronton. Fegyverzetként a standard M261 konténereket és AGM114 Hellfire-eket kapjuk mindkét gyártó makettjéhez. A Hasegawa pilótafülkéje nyitható, bár ha nyitva szeretné valaki elkészíteni, akkor némi tuningot elbír a japán gép is. Angol nyelvű fórumokon a kit egyik legnagyobb hibájának a farokrotor méretét és kidolgozottságát említik, de olvastam olyan véleményt is, hogy maga a makett 1983-as őskiadáson alapul, melyet még a YAH-64A prototípusról mintáztak, és lehetnek szembeötlő, kívülről is látható különbségek a későbbi szériapéldányokhoz viszonyítva. Az orrba épített TADS/PNVS szenzorokat a japán tervezők is csak egy műanyag alkatrészként képzelték el, nincsennek hozzá lencsék, nincs kidolgozva... Összességében megállapíthatjuk, hogy bármelyik készletre is esik a választás, munka van vele bőven, amennyiben valaki igazán szép megjelenésű AH-64A helikoptert szeretne megépíteni. Mindhárom makett hasonló problémákkal küzd, talán csak pár apróbb részlet megjelenítése, finomsága az, ami egyik vagy másik makett felé billentheti döntésünket. Szerencsére feljavítókészlet, gyanta, 3D nyomtatás és rézmaratás formájában elérhető az Apache-hoz. Amire nagyon fontos figyelni, hogy az Öbölháborúban csak az AH-64A változat szerepelt, a D Long Bow változat nem, ellentétben a későbbi afgán és iraki katonai műveletekkel. A két változat között sok szemmel látható különbség van, erre mindenképpen oda kell figyelni a vásárláskor. Matricafronton sajnos nem tudok sok jót mondani, jelenleg nem találtam még olyan gyártót, aki specifikusan a Desert Storm-ban részt vett Apache-okhoz gyárt matricát. Valamiért az Operation Iraqi Freedom és a 20 év afganisztáni jelenlét jobban megmozgatta a gyártók fantáziáját. Ami kár, mert egy-két gépre való matrica igazán elfért volna valamelyik gyártó matricaívén... Ha esetleg valakinek van tudomása ilyen matricáról, legyen kedves kommentben jelezze, esetleg ha képe is van hozzá és elküldi, akkor kiegészítésként beleteszem ide az összefoglalóba.

Végére néhány walkaround oldal a minden részletre kíváncsi kollégáknak

http://www.primeportal.net/hangar/michael_block/ah-64a/ https://www.net-maquettes.com/hu/pictures/boeing-ah-64-apache-walkaround/ https://finescale.com/online-extras/extra-photos/2024/08/boeing-ah-64-apache-walkaround Ha valaki eddig bírta szusszal az olvasást, jó hírem van... :P ... hamarosan folytatódik az Operation Desert Storm Saga, újabb érdekességekkel.

85-25439 AH-64A berakodsa egy C-5 Galaxyba a Desert Shield idején

1-101st Apache alacsonrepülésben a transz-arábiai kőolajvezeték mentén futó út felett amely MSR-ként is szolgált - Szaúdi-Arábia 1991. február 4.

82nd Aviation Brigade AH-64A helikoptere száll fel az Operation Desert Shield idején

86-08946 3 évvel azután, hogy részt vett a ODS-ban

86-08947 AH-64A 1992-ben Spangdahlemben

86-08947 gép 1991 őszén egy katonai nyílt napon Németországban

86-9011 öbölháborús veterán, később átépítették AH-64D Long Bow helikopterré

87-00435 Apache az előretolt műveleti bázison

87-0477 ex-öbölháborús résztvevő

87-0506

101st Aviation Regiment helikoptere indít

101st Aviation Regiment parancsnoka és a támadásban résztvevő állomány közvetlenül a támadás után

A fegyverrendszer-kezelő "munkahelye"

A feladat végrehajtására kijelölt helikpterek - jól látható a függesztett póttartály

A helikopterek újrafegyverzése és üzemanyaggal utántöltése a frontvonalhoz közel kialakított előretolt műveleti bázisokon történt, lerövidítve ezzel a kirepülési időt a harcterület fölé

A Stratégiai Légiszállítási Parancskoság C-5 Galaxy gépei jelentős szerepet vállaltak a hadműveletben résztvevő helikopterek hadszíntérre szállításában

AH-64 Apache helikopter éjjeli repülése egy NVG-n keresztül

AH-64A Apache

AH-64A Apache kirakodása egy C-5 Galaxy szállítógépből

AH-64A - viszonylag jól látszódnak a kabin teleszkópos kitámasztó mechanizmusa

AH-64A Apache

Egy AH-64A pihen két bevetés között

Egy AH-64A távozik az előretolt műveleti bázisról

Előretolt műveleti bázison Apache-ok és Kiowa-k

Elpusztított iraki harckocsi

Fontos volt az érzékeny elektro-optikai berendezések napi ellenőrzése és karbantartása a poros, forró sivatagi környezetben

Gyakorló bevetésről visszatérő Apache kötelék érkezik utántöltésre az előretolt műveleti bázisra a Desert Shiel idején

Gyakorló repülésre induló gépek a Desert Shield idején

Iraki lokátor maradványa a támadás után

Lt.Col Dick Cody és CW2 W. "Brian" Stewmon által használt "térd blokk"-ja az iraki állások vázlatával

Ma már a US Army University oktatási anyagának részét képezi a TF Normandy tervezési és feladatvégrehajtási gyakorlata

Megfigyelhető a kabinba helyezett hő- és fényvisszaverő fólia, amivel védték a pilótafülke műszereit és berendezéseit a forró sivatagi nap perzselő hatásától

Nem túl gyakori nézetből készült felvétel egy AH-64A-ról (a gép a görög hadsereg állományában szolgál!)

Pave Low helikopterek indulnak éjszakai bevetésre

OH-58 Kiowa Warrior helikopter készül leszállni

Rögtönzött árnyékoló a műszaki munkákhoz

SN 86-08977 AH-64A Rigor Mortis

Szaúdi-Arábia felett gyakorló repülésen

Task Force Normandy végrehajtó állománya

Üzemanyagtöltés és fegyverzetellenőrzés egy előretolt bázison

Task Force Normandy célterülete, a támadott radarállomások elhelyezkedése Irakban

A fegyverrendszerkezelő "munkahelye"

A pilóta ülése

A pilóta ülése és a fülke hátfala

Az orr bal oldala a főfutóbekötéssel

AGM114 Hellfire irányított péncéltörő rakéta a jellegzetes 4-es indítón

Az Apache fegyverrendszereinek lelke

M230E Chain Gun gépágyú

M230 bal oldala a forgatható toronymechanizmussal

M230 Chain Gun forgatható toronyszerkezete

M261 nem irányított rakétablokk a Hydra 70 (2,75") rakétákhoz

AH-64A jobb oldali fegyverzettartó szárnya és külső pilonja

Nyitott fülkeajtók

YAH-64A, az Apache egyik prototípusa a gyakorlótér felett

Az Italeri 1987-ben dobta piacra a saját Apache helikopterét

1995-ben az Academy is kiadta saját Apache helikpterét 1:72-ben

A Hasegawa AH-64A Apache helikoptere számtalan újrakiadást megélt

Nappali sötétségbe burkolózott Kuvait az égő olajkutak füstjétől

Elpusztított iraki páncélos

Megsemmisült iraki katonai járművek a "Halál autópályáján"

Desert Storm felvarró

Pilótafülke

A pilóta munkahelye

A pilóta műszerfala

Kabinajtók nyitva

Lt. Col Cody neve a Rigor Mortis ajtajára festve

AH-64A forgatható tornya a TADS:PNVS rendszer elemeivel

AH-64A Target Acquisition and Designation Sights előlnézetben

AH-64A Apache-ek és OH-58D Kiowa Warrior helikopterek a 101st Airborne Division állományából, valahol a sivatagban egy előretolt műveleti bázison (Forward Operation Base)

A baloldali T700-GE-701 hajtómű gondolája

AH-64A orr-része, meglehetősen viharvert olivedrab festéssel

T700-GE-701 hajtómű kiömlője, felette pedig a céziumlámpás infravörös zavaró

Apache helikopter újrafegyverzése és -tankolása

AH-64 üzemanyagtöltése és újrafegyverzése 70 mm Hydra rakétákkal egy előretolt bázison a sivatagban, a frontvonal közelében

16 AGM114 Hellfire rakétával megpakolt Apache dübörög el a frissen felszabadított Kuwait City felett

Csúcsforgalom a leszállóhelyen

Hydra rakéták betöltése

Előretolt műveleti zónában

Apache tankolása

Landing zone

US Army AH-64 helikopterek az egyik előretolt műveleti bázison

Apache-ok indulnak a frontvonal fölé

2026.02.10.
Utolsó módosítás: 2026.02.22.

Értékeld a cikket! ?

A cikket csak bejelentkezett felhasználók értékelhetik. Bejelentkezés, regisztráció

Szólj hozzá! ?

Megjegyzést csak bejelentkezett felhasználók írhatnak. Bejelentkezés, regisztráció