1990. augusztus 10-én Brian Mulroney kanadai miniszterelnök bejelentette, hogy Kanada két hadihajót és egy ellátóhajót küld a Kuvait szuverenitásának helyreállítását célzó többnemzetiségű koalíció támogatására. Más lehetőségeket is mérlegeltek, azonban a hadsereg az Oka-válság esetleges megoldásában való részvétel tervezésével volt elfoglalva (ebből lett a Salon hadművelet), míg a légierő Európában volt lekötve, a Szovjetunió és a Varsói Szerződés felbomlását követő, potenciálisan destabilizáló eseményekkel. A kabinet a Kanadai Fegyveres Erők véleményének kikérése után úgy döntött, hogy a HMCS Protecteur, a HMCS Athabaskan és a HMCS Terra Nova hadihajókat küldi a térségbe, azonban új felszerelésekre volt szükségük ahhoz, hogy megfeleljenek az iraki erők jelentette lehetséges fenyegetéseknek, és a koalíciós partnerekkel történő együttműködés akadálymentes legyen. A művelet az Operation Friction fedőnevet kapta. A hajókkal együtt három, egyenként kilencfős különítmény is útnak indult a 119. légvédelmi ütegből, az újonnan beszerzett Javelin alacsonyan repülő célok elleni föld–levegő rakétákkal felszerelve. A hajók légi biztosítását és ellátását a 423. század öt Sea King helikoptere biztosította. A hajók a 119. légvédelmi üteg és a 423. század állományával a fedélzetükön augusztus 24-én futottak ki Halifaxból. Szeptember 27-én érkeztek meg Bahreinbe, miután az út során számos kiképzési gyakorlatot hajtottak végre. 1990. október 1-jén a HMCS Athabaskan és a HMCS Terra Nova hadihajók megkezdték a járőrözéseket az ENSZ 661. számú határozatának betartatására és biztosítására. A CF–18-asok bevetése kezdetben nem merült fel komoly lehetőségként, mivel kevéssé voltak alkalmasak a kezdeti embargók kikényszerítésére, és Kanada Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) felé tett európai kötelezettségvállalását hivatalosan még nem csökkentették. Ugyanakkor a Szovjetunió hallgatólagos hozzájárulása az Irak elleni ENSZ-határozatokhoz, valamint a hidegháborús feszültség enyhülése lehetővé tette, hogy a németországi bázisokról CF–18 Hornet vadászgépeket vezényeljenek át anélkül, hogy ezzel az európai hadszíntér légtérvédelme sérült volna. Nem telt el sok idő, és a légierő törzse ellenőrzéseket hajtott végre, amelyek megállapították, hogy a típus bevetése a közel-keleti térségben életképes megoldás lehet. A kormány számára egy védelmi műveletekben alkalmazott vadászrepülőgép áttelepítése olyan „kézzelfogható” hozzájárulásnak számított, amelyet a szélesebb közvélemény is hajlandó volt elfogadni. 1990 szeptember 14-én, még azelőtt, hogy a Kanadai Haditengerészeti Kötelék megérkezett volna a hadszíntérre, Mulroney bejelentette, hogy: „Kanada egy CF–18 vadászrepülő-századot vezényel át Nyugat-Németországból az Öböl térségébe … és légi fedezetet biztosít saját hajóink, valamint a baráti nemzetek hajói számára.” A köteléket nem hivatalosan „Sivatagi Macskáknak” (Desert Cats) nevezték el. Több mint négy évtized után először fordult elő, hogy kanadai vadászrepülőgépek harci bevetésre készültek. Az áttelepülés az Operation Scimitar fedőnevet kapta.

Operation Scimitar

Miközben a kanadai hadihajók a Perzsa-öböl felé tartottak, Brian Mulroney miniszterelnök 1990. szeptember 14-én bejelentette, hogy Kanada CF–18-as vadászgépekkel is hozzájárul a műveletekhez, amelyek légi fedezetet fognak biztosítani a kanadai hadihajók számára. A repülőgépek harci járőrözést (CAP) láttak el a kanadai hajók felett, valamint elfogó-vadász feladatokat arra az esetre, ha az iraki légierő repülései az iraki légtéren kívülre terjednének. A CF–18-asok a németországi CFB Baden Söllingen támaszponton állomásozó 409. századtól érkeztek, amelyet a 421. és a 439. század repülőgépei és személyzete egészített ki, a műveleteket pedig az 1. légi karbantartó század támogatta. Az átcsoportosítás előkészítéseként szeptember 20. és 24. között 22 Hercules és Boeing transzatlanti járatot repültek le, hogy a szükséges felszerelést Kanadából Badenbe szállítsák. A Scimitar hadműveletre keresztelt áttelepítés október 4-én kezdődött az első Hercules-repülésekkel Doha (Katar) irányába. Az első hat CF–18-as október 7-én indult el Badenből, és 8-án érkezett meg Dohába. További hat, majd még négy repülőgép érkezett meg október 11-én és 12-én. A dohai kanadai létesítményeket egy korábban Kanadában élt katari tisztviselő javaslatára „Canada Dry” névre keresztelték. Az áttelepítés során a 436. század a rendelkezésre álló CC-130 Hercules személyzetének mintegy kétharmadát bevetette, valamint a műveletben részt vettek a 435. század Hercules-személyzetei és a 437. század Boeing 707 repülőgépeinek személyzetei is. Október 4. és 15. között összesen 101 repülést hajtottak végre – 91-et Hercules, 10-et pedig Boeing repülőgépekkel. Több mint 1500 tonna rakományt, 135 tonna poggyászt és 1400 főnyi személyzetet szállítottak Dohába. Ez nemcsak a CF–18-asok kiszolgálásához és támogatásához szükséges állományt foglalta magában, hanem a Royal Canadian Regiment 3. zászlóaljának tagjait is, akik reptérbiztosítási és egyéb biztonsági feladatokat láttak el. A Scimitar hadművelet, amely szeptember 15-én kezdődött, november 6-án ért véget, amikor Summers parancsnok átvette az Öbölben állomásozó kanadai erők parancsnokságát. Ezzel a CF–18-asok a Friction hadművelet részévé váltak.

Operation Desert Shield

Két nappal később a kanadai CF–18-asok megkezdték a járőrözést a Whiskey–2 körzetben – a koalíciós flotta második vonalbeli légvédelmi övezetében –, és visszafordítottak egy iraki géppárt. Két héten belül, miután kidolgozták, miként lehetnek teljes mértékben integrálhatók az Egyesült Államok vezette légvédelmi rendszerbe és műveletekbe, felváltották az amerikai tengerészgyalogság F–18-asait, amelyek a Whiskey–1 körzetben, egy első vonalbeli szektorban járőröztek. A kanadai képességek további elismerését jelentette, amikor megbízták a kanadai vadászerőket, hogy harci járőrözés keretében légifedezetet (CAP) biztosítsanak az Egyesült Államok Haditengerészetének Midway repülőgép-hordozója számára, miközben az a Hormuzi-szoroson halad át. A hordozó ugyanis a szoroson való áthaladás során nem indíthatta saját járőreit. November 6-án K. J. Summers parancsnok átvette a teljes Közel-Keleten állomásozó kanadai egység és állomány feletti parancsnokságot. Törzse innentől a Headquarters Canadian Forces – Middle East (HQ CANFORME) név alatt működött. A parancsnokság felállítása az Accord hadművelet keretében történt. Ahogy a háború fenyegetése egyre érezhetőbbé vált, a kanadai politikai és katonai vezetés gondoskodott arról, hogy a koreai konfliktussal ellentétben Kanada haditengerészeti hozzájárulása egységes, szervezetileg összetartozó egységként együtt maradjon, és ne oszthassák szét a HMCS hajókat az amerikai és brit parancsnokságok között egyedi feladatokra. A légierő hozzájárulása már eleve integrálva volt a koalícióba, de a létszámát 24 repülőgépre és mintegy 550 főnyi személyzetre növelték. Az eredetileg a térségbe telepített állományt a badeni 421. és 439. század pilótáiból és a Cold Lake-i 416. század állományából összeállított személyi állomány váltotta fel.

Desert Storm

1991. január 16-án Mulroney kormánya megtette első „óvatos” lépéseit a támadó jellegű műveletek engedélyezése és jóváhagyása felé azzal, hogy felhatalmazta a CF–18-asokat, hogy vadász („fighter sweep”) és kísérő-vadász bevetéseket hajtsanak végre Kuvait határain túl is, ellenséges területek felett. Az új feladat a koalíciós repülőgépek vadászkíséretét jelentette ellenséges terület fölött úgy, hogy a kísértükkel biztosított repülőgépek nem rendelkeztek légi harcra, önvédelemre alkalmas fegyverzettel. Ez jóval kockázatosabb feladat volt, mint az Öböl feletti légi járőrözés, mivel a CF–18-asoknak be kellett hatolniuk az iraki csapatok légvédelmi ernyője alá, az ellenséges területek fölé. A légierő 1991 januárjának elején további hat repülőgépet és további karbantartó személyzetet küldött Dohába, hogy biztosítsa a megfelelő üzemképességi és bevethetőségi mutatókat. A megnövekedett számú repülési feladatok és repülési órák miatt megemelkedett a karbantartási igény, valamint a kanadai hadműveleti tervezők számoltak az esetleges harci veszteségekkel, ezért emelték meg a hadszíntéren lévő gépek és személyzet létszámát. Az első kísérő-vadász jellegű bevetést 1991. január 20-án hajtotta végre a Kanadai Királyi Légierő, és a kanadai pilóták legnagyobb bánatára a CF–18-asokat továbbra sem támadta meg az iraki légierő. Leggyakrabban a 401-ik Harcászati Vadászrepülő Ezred (401th TFW) F–16 Block 30 gépeit kísérték, de kísértek F–4G Wild Weasel, angol Buccaneer és Tornado GR Mk1 gépekből álló kötelékeket is. Levegő–levegő fegyverzettel megrakodva gyakorlatilag csaliként repültek, hogy a mögöttük repülő F–4G Wild Weasel gépek megtámadhassák AGM-88 HARM rakétákkal vagy elektronikusan zavarhassák azokat a radarállomásokat, amelyek bármiféle érdeklődést mutattak a kanadai vadászgépek iránt. A Desert Cats kötelék parancsnoka, Don „Fang” Matthews alezredes szerint a föld–levegő rakéták (SAM) radarjai kezdetben jó pár kényelmetlen percet okoztak a pilótáinak, ám idővel a pilóták hozzászoktak ehhez. Megtanulták, hogy amennyiben 15 000 láb felett maradnak, az effektív légvédelmi tüzérség (AAA) hatótávolsága felett, akkor manőverekkel, illetve zavarótöltetek (chaff, flare) használatával el tudják kerülni, hogy az ellenséges SAM-ütegek rávezető radarjai befogják őket, és sikeresen indítsanak légvédelmi rakétákat a kötelékre. A Közel-Keleti Kanadai Légi Harccsoport (CATGME) helyettes parancsnoka, Denny Roberts alezredes szerint ezek a bevetések – „olyanok voltak, mint amikor hajnali háromkor belopózol a hálószobádba, és próbálod nem felébreszteni a feleségedet.” Több héten át a kanadai pilóták kísérő-vadász bevetései nyújtottak valós, kézzelfogható biztonságérzetet a fegyvertelen bombázók személyzeteinek, de mindemellett frusztrálták is a kanadai pilótákat, mert úgy érezték, hiábavaló a küldetésük, valós harcérintkezésbe nem kerültek az Iraki Légierő vadászgépeivel. Kanada többfeladatú Hornet vadászgépei a Kuvaittól délre eső térségben látták el a harci járőrözési feladatokat, ahol iraki repülőgépek soha nem jelentek meg, miközben a fighter-sweep és kísérő-vadász bevetésekre már a teljes légi fölény megszerzése után került sor. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kanadai Hornetek hamarosan közvetlen harcérintkezésbe fognak kerülni az ellenséges erőkkel. Erre végül nem hagyományos módon került sor 1991. január 30-án, a Bubiyani csata részeként, amikor egy már a levegőben tartózkodó CF–18-as kötelék támadást hajtott végre egy iraki járőrhajó ellen. Két hét eseménytelen harci járőrözés után Steve „Hillbilly” Hill százados és Dave „DW” Kendall őrnagy gondolkodás nélkül elfogadták egy koalíciós hajóról jövő váratlan kérést: „Van kedvetek géppuskázni egy hajót?” A hajó egy 4 hadihajóból álló iraki harckötelék tagja volt, AM 39 Exocet rakétákkal felszerelve. A kötelék 3 hajóját amerikai Intruderek támadták egészen addig, míg az amerikai gépek kifogytak a felhasználható fegyverekből. Ekkor jött a járőröző kanadai géppárnak a kérés. A kanadai géppár megkapta az E–2C irányítóitól a végső engedélyt a tűzmegnyitásra, és a két kanadai pilóta több rácsapás során az M–60 Vulcan 20 mm-es gépágyú teljes lőszerkészletét kiürítette az iraki hajóra. Mivel már csak levegő–levegő rakéták maradtak, megpróbálták AIM–9 Sidewinder rakétával befogni a sérült hajót. A hajó infravörös képe azonban túl alacsony volt az AIM–9-nek, hogy sikeres befogást produkáljon, ezért némi nehézség után „Hillbilly” sikeres befogást eszközölt a radarjával, és egy AIM–7 Sparrow félaktív radarvezérlésű rakétát indított a hajó ellen. A rakéta a cél előtt a vízbe csapódott. Ezt követően mindkét pilóta sikeresen visszatért a bázisra. A hajót végül amerikai bombázók süllyesztették el, de a kanadaiaknak hivatalosan „segédtalálatot” (assist) igazoltak a hajó harcképtelenné tételéért. Hillt és Kendallt otthon magas rangú katonai vezetők dicsérték és méltatták „a kanadai tettrekészség példájaként”. Ezzel szemben a Közel-Keleti Kanadai Légi Harccsoport (CATGME) parancsnoka, Roméo Lalonde ezredes a hadszíntéren egészen más véleményt közvetített a sajtónak, szerinte kevesebb rácsapást kellett volna végrehajtaniuk, ezáltal csökkentve azt az időt, amíg ellenséges tűznek teszik ki magukat és gépüket. Az ezredes nem volt elégedett. Végül is elpazaroltak egy 250 000 dollár értékű levegő–levegő rakétát egy hajóra, ami a kanadai hadsereg első valós háborús akciója volt éles fegyver használatával a koreai háború lezárása óta. Az összecsapás kétségtelenül szokatlan volt, ám Lalonde bírálatait a vadászrepülő-közösség legtöbb tisztje túl szigorúnak tartotta. A fighter-sweep és kísérő-vadász bevetések során a kanadai Hornetek „csaliként” való alkalmazása háttérbe szorította a CF–18-asok valós képességeit, és frusztrálta azokat a kanadai pilótákat, akik ennél jóval többre voltak képesek, és ennél jóval többre vágytak. Február elején Lalonde megkérdőjelezte e szerepkör létjogosultságát, miután az iraki légierőt gyakorlatilag harcképtelenné tették. Fenntartásai ellenére de Chastelain tábornok ragaszkodott ahhoz, hogy Kanada folytassa ezeket a bevetéseket, arra hivatkozva, hogy Irak még mindig rendelkezik jelentős számú bevethető harci repülőgéppel. Ottawában, a vezérkar nevében nyilatkozva Larry Murray parancsnok rámutatott, hogy „…még mindig van számbeli különbség … (a háború előtti iraki harci repülőgépek száma) és az igazolhatóan megsemmisített gépek száma között, melyek már biztosan nem bevethetők.” Murray szerint Kanada „…nem hazárdírozik, amikor arról van szó, hogy az iraki légierő földön marad-e…” – célozva arra, hogy szerettek volna elkerülni egy iraki harci gépekkel végrehajtott meglepetésszerű légi támadást. 1991. február 20-án Bill McKnight kanadai nemzetvédelmi miniszter bejelentette, hogy Kanada megkezdi részvételét a bombázó hadjáratban, a döntést „a konfliktusban betöltött szerepünk logikus fejlődésének” nevezte. Ugyanakkor a Légierő Parancsnokság akkori parancsnoka, Fred R. Sutherland altábornagy később úgy emlékezett vissza, hogy ez talán nem is „fejlődés” volt, hanem inkább az Egyesült Államok kérése, amely szerint Kanada „képletesen beledugta a kezét a vérrel teli vödörbe”. A Desert Cats kötelék már számított a levegő–föld bevetésekre történő áttérésre, és a bejelentés idejére már elvégezte a bevetések végrehajtásához szükséges elméleti felkészülést, valamint áttekintette a bombavetési és földi célpontok támadásai során alkalmazott harceljárásokat. Néhány napnyi gyakorló repülés után a pilóták és a repülőgépek készen álltak – egyetlen kritikus dolog hiányzott: a bombák. Miközben a saját levegő–föld fegyverzet Németországból úton volt, az Egyesült Államok nagyvonalúan biztosított fegyverzetet a kanadai támadó hadműveletek első napjaira. 1991. február 24-én négy CF–18-asból álló kötelék (Talon 01 hívójel) ledobta az első éles bombákat kanadai harci repülőgépekről, éles harci bevetésen, először a második világháború befejezése óta. A harcok 1991. február 28-i befejezéséig a Kanadai Királyi Légierő harcigépei 56 bombázó bevetést hajtottak végre, és több mint 100 tonna bombát vetettek be iraki katonai célpontok ellen.

A hadművelet végrehajtása során felmerült problémák - Légiharc (Defensive Counter Air) fegyverzet

A hadművelet kiértékelésekor feltárt hiányosság volt – amelyre a járőrhajó elleni összecsapás is rávilágított –, hogy a CF–18-asok nem rendelkeztek megfelelő fegyverzettel a tengeri harci járőrözés végrehajtásához. Az Öböl térségében a haditengerészeti eszközöket fenyegető legnagyobb veszélyt az AM 39 Exocet hajó elleni rakéta jelentette. Ezek a rakéták rendszeresítve voltak Irak fegyverzetében, és helikopterekről, vadászgépekről, valamint gyors járőrhajókról is bevethetők voltak. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy az iraki pilóták hatalmas mennyiségű tapasztalattal rendelkeztek ezen rakéták alkalmazásával kapcsolatban, hiszen aktívan használták Irán ellen az ún. tanker-háborúban az irak–iráni háború évei alatt. Az AIM–9 Sidewinder és az AIM–7 Sparrow nem számított ideális fegyvernek az alacsonyan és lassan repülő helikopterek ellen, és „Hillbilly” esete azt is bebizonyította, hogy ezek nem hajó elleni rakéták. A szakértők megállapították, hogy ha a repülőgépeket egyetlen nem irányított rakétablokkal szerelnék fel, az hatékony fegyver lehetne mind a helikopterek, mind a hajók ellen. A politikai vezetés azonban kerülni akarta a műveletek támadó jellegének látszatát, ezért földi célpontok elleni rakétákat és bombákat egészen a háború végéig nem szállítottak a hadszíntérre. Matthews véleménye szerint a parancsnoki lánc engedélyezte volna a rakétablokkok alkalmazását, csakhogy ezek egyszerűen nem álltak rendelkezésre a műveleti területen.

Problémák - Precíziós irányítású fegyverek

A precíziós fegyverek a háború során jelentős médiafigyelmet kaptak. A nagy hírcsatornákon folyamatosan sugárzott felvételek, amelyeken precíziós irányítású bombák és rakéták „bekopogtak a bunkerek ajtaján”, rendkívül látványosak voltak. Abban az időben Kanada nem rendelkezett olyan repülőgépre függeszthető célmegjelölő konténerrel, amely képes lett volna biztosítani a precíziós irányítású levegő–föld fegyverek, légibombák (PGM-ek) hatékony és önálló alkalmazását, de lehetőség lett volna arra, hogy a CF–18-asok „bombaszállító teherhordóként” vigyék ezeket amerikai repülőgépek számára, amelyek LANTIRN célzókonténerrel voltak felszerelve, és képesek voltak a fegyvereket a célra vezetni. A döntés azonban későn született meg, és a PGM-ek nem érkeztek meg Dohába a háború befejezése előtt. A kanadai pilóták nagy szakértelemmel hajtották végre levegő–föld bevetéseiket, ám a nagy magasságból, gyakran felhőkön keresztül ledobott, nem irányított bombák hatékonysága igencsak vitatható volt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a precíziós irányítású fegyverek a jövőbeli légi hadjáratok kritikus elemei lesznek, és úgy tűnt, a kanadai Hornetek levegő–föld képességei elmaradtak a modern légihadviselés kívánalmaitól.

Problémák - Levegő–föld kiképzés

1990 elején a CF–18 közösség több tragikus kimenetelű balesetet szenvedett egy alig 4 hónapos periódus alatt. Fred R. Sutherland altábornagy érzelmekkel telve idézte fel az időszakot: „Én voltam a légierő parancsnoka, amikor négy hónap alatt öt F–18-ast és négy pilótát veszítettünk el, ami majdnem arra késztetett, hogy lemondjak…” Műveleti szünetet rendelt el a kivizsgálások lezárultáig és a balesetek ok-okozati összefüggéseinek feltárásáig. A vadászrepülő-erők vezető tisztjeiből álló munkacsoport arra a következtetésre jutott, hogy a repülőgép képességei meghaladták a pilóták terhelhetőségét és kiképzettségi szintjét (egyébként ez a probléma több más légierőnél és repülőgéptípusnál is visszaköszönt). Egy lépést visszaléptek: az Európában állomásozó 1. Kanadai Légi Hadosztály feladatkörét kizárólag levegő–levegő szerepkörre korlátozták a pilóták leterheltségének csökkentése érdekében. A Desert Cats kötelék levegő–föld jártassága ennek következtében megkopott, ezért a földi célok elleni bevetések megkezdése előtt feltétlenül szükséges volt a bombavetés és földi lövészet harcászati elemeinek begyakorlása a hadműveleti területen. Ennek ellenére minden kísérletet, amely 1991. február 20. előtt levegő–föld kiképzésre irányult, megtiltott a közel-keleti Kanadai Erők főparancsnoka, Kenneth J. Summers parancsnok. Matthews már 1990 őszén számolt a lehetőséggel, hogy embereivel földi célpontok elleni támadásokban is részt vehetnek hamarosan, ha a konfliktus kiéleződik a koalíció és az iraki csapatok között. Olyan előterjesztéseket is készített, amelyek részletes kiképzési terveket tartalmaztak a kanadai pilóták felkészítésére egy bombázó kampány esetére, a földi célpontok elleni támadó feladatok biztonságos végrehajtására. A bombázási technikák elméleti oktatását már hetekkel az ilyen típusú bevetések megkezdése előtt megtartották, és hetekkel azelőtt, hogy az első bombák harci bevetésen lehullottak volna a CF–18-asokról. Matthews engedélyt kért arra, hogy Katar felett célirányos kiképző repüléseket hajtsanak végre. Summers ezt kategorikusan elutasította, attól tartva, hogy ha a média arról számolna be, hogy a kanadai gépek bombázó bevetéseket gyakorolnak, az kínos helyzetbe hozná a kormányt. Matthews ennek ellenére mégis betervezett ilyen jellegű gyakorló bevetéseket, ám lebuktak egy „kém” miatt, aki felhívta Summerst, és „kiteregette a pilóták titkát”. Amikor Summers tudomást szerzett róla, hogy egy kötelék gyakorló bevetésen már a levegőben van, felhívta Matthewst és parancsba adta, hogy 30 percen belül szálljanak le a repülőgépek, különben hadbíróság elé állítják. A kormány bejelentése és az első éles kanadai bombázó bevetések között eltelt négy nap annak volt köszönhető, hogy Matthews nem volt hajlandó megkezdeni a műveleteket addig, amíg pilótái végre nem hajtották a feladat biztonságos végrehajtáshoz szükséges minimális számú kiképző repülést – éppen azokat, amelyeket hetekkel korábban a főparancsnokság megtiltott számára. A bombázó bevetéseket 4, 8 vagy 12 gépes kötelékben hajtották végre, és nem igényeltek külön vadászkíséretet. A célpontjaik között iraki tüzérségi állások, az Iraki Köztársasági Gárda alakulatai és Kuvaitvárosból észak felé menekülő iraki katonai eszközök és járművek szerepeltek.

A gépek fegyverzete

Vadász, elfogó-vadász és kísérő-vadász feladatokra a következő fegyverzet-konfigurációval repültek a gépek:

• 2 AIM-9L/M Sidewinder rakéta a szárnyvégeken, 2 AIM-9L/M rakéta a LAU-115 indítón keresztül, vagy a jobb külső, vagy a bal külső szárny alatti tartón, 3 póttartály (1 a jobb belső szárny alatti, 1 a törzs alatti és 1 a bal belső szárny alatti tartóra függesztve), 3 AIM-7M BVR félaktív lokátoros önirányítású rakéta (1 a bal külső, vagy a jobb külső szárny alatti tartón) és 1-1 darab a szívócsatornák oldalán kialakított süllyesztett rakétafüggesztő pontokon.
• 2 AIM-9L/M a szárnyvégeken, 4 AIM-7M Sparrow a külső szárny alatti tartókon és a szívócsatornák oldalán, illetve 3 póttartály a törzs alatti és két belső szárny alatti tartón.

Bombázó bevetésekre:

• 2 AIM-9L/M Sidewinder a szárnyvégeken, 4x2 Mk82 bomba a szárny alatti VER bombafüggesztőkön, 1-1 AIM-7M a szívócsatorna két oldalán és 1 póttartály a törzs alatti tartón.

A gépek festése

Standard kanadai színekben repültek a gépek: a felső felület FS35237 (Dark Blue Gray), alsó felület FS36375 (Light Compass Ghost Gray) és az álkabin FS36118 (Gunship Grey). A 188741 és 188798 gépekre felkerült egy-egy győzelmi jel az iraki hadihajó elsüllyesztésében játszott szerepükért. A bombázó bevetésekben részt vevő gépek orr-részére stilizált bombasziluetteket festettek, a felfestett bombák száma a teljesített bevetéseket jelezte. Néhány gépen „LEX fence” (a meghosszabbított belépőél felső felületére szerelt áramlásterelő lap) külső oldalára arab feliratot festettek feketével, melynek jelentése: „Check Six”. Az F/A–18 különböző 1/72 makettváltozatairól sok helyen sokan sokat írtak már, itt az oldal Makettező ABC rovatában is van kimerítő elemzés a piacon elérhető műanyag replikákról, így ezt a részt mellőzném. Annyi, hogy aki igazán pontos öböl háborús kanadai lódarazsat szeretne építeni az mindenképpen tájékozódjon és figyeljen oda az US NAVY/Marines gépei és a kanadai gépek közötti, kívülről is jól látható különbségekre. Az Air-Graphics cég szép „Desert cat” matricakészletet dobott piacra AIR-72006 katalógusszámmal, melyen egy kanadai gép jelzéseit találjuk. Szintén a kanadai Hornetekhez a Leading Edge cég 72.87 katalógusszámon gyárt matricát, és ezen a lapon találhatók bevetési jelzések stb. több öbölháborús géphez is. Néhány walkaround fotóoldal kanadai lódarazsakról - érdemes figyelni az eltérő részletekre, mert a gépek modernizáción és több módosításon estek át 1990–1991 óta: https://www.grubbyfingersshop.com/walkaround_galleries https://intscalemodeller.com/viewtopic.php?t=29647 https://b-domke.de/AviationImages/Hornet.html

Felhasznált irodalom

Aerospace Publishing: Gulf Air War Debrief https://valourcanada.ca/military-history-library/operation-friction/

Lódarázsfészek... háttérben egy USAF F-16C a Torrejon Légibázisról

Teljes fegyverzetben, felszálláshoz gurul ki egy CF-18 Hornet - Katar, Doha

Teljesen felfegyverzett kanadai Hornet őrjáratozik az Perzsa-öböl felett

Verseny...

Takarítás két bevetés között

Sparrow-val és Sidewinderrel felfegyverzett CF-18 várakozik bevetésre

Légiutántöltés őrjárat közben

Kötelékben a vendéglátókkal, a köteléket egy Torrejonban állomásozó USAF F-16C vezeti

Kigurulási engedélyre várva

LtCol Don Matthews, a 439. Tiger szd. paranoka

Repülőműszaki tisztek és tiszthelyettesek egy csoportja

Korabeli újságnak készült fotó egy CF-188 tankolásáról

Kanadai pilóták bevetésre indulván

Kanadai műszakiak rögzitenek ideiglenes acéllapokat a dohai repülőtéren

Hormuz Harry (12412) szállítmányt kézbesít

Ismételt feladatra történő előkészítés

Kanadai CF-18 kötelékben több koaliciós géppel, valahol az arab sivatag felett

Kanadai CF-188 Hornet kötelék díszelgő repülése Ottawa felett a sikeres sivatagi küldetés után

Kanadai Hornetek járöröznek

Kevés gépre került fel bombasziluett

Desert Cats felvarró

Egy ex-kuvaiti TNC 45 gyorsnaszád melyet az irakiak megkaparintottak és használtak

Fegyveresek egy AIM-7 Sparrow rakétát függesztenek a szárny alatti tartóra

Flightline Dohában

Darázsfészek

Bevetésre várva áll a két felfegyverzett Hornet

Az Operation Friction CF-188 különítmény egy csoportja

A vadászrepülő csoport parancsnokát üdvözlik a kontingens hazatérése, és sikeres küldetésvégrehajtása alkalmából

188769 előkészítés közben

188780 a hadművelet késői, bombázó bevetéseket végrehajtó szakaszában mk82 bombákkal a szárnyak alatt

188741, a Hornet flotta egyetlen öbölháborús trófeájának győzelmi jelével

188742 bevetésre indul

188742 - üzemanyagtöltés két bevetés között

A művelet résztvevői által készítetett póló

188782 négy bombasziluettel az oldalán

A kanadai légierő CC-130 Herkulesei kulcsszerepet játszottak az öböl térségbe települt kanadai erők logisztikai ellátásában

188760 egy bemutatón a Sivatagi Vihar után

"Check six"

Az RCAF CF-18-ai a Baden Söllingen-i bázison, a NATO Európában állomásozó erőinek részeként

Az Air Graphics Models készlete

A Leading Edge 72.87 számú matricaszetje

2026.01.17.
Utolsó módosítás: 2026.02.13.

Értékeld a cikket! ?

A cikket csak bejelentkezett felhasználók értékelhetik. Bejelentkezés, regisztráció

Szólj hozzá! ?

Megjegyzést csak bejelentkezett felhasználók írhatnak. Bejelentkezés, regisztráció