Pintér György - Múzeumi krimik A "Santisima Trinidad" sorhajó galleon rövid története...


A hajót 1769-ben, Kubában Mateo Mullan, Ignacio Mullan és Pedro de Acosta mesterek építették. Eredetileg a brit hajóépítő mesterek által Spanyolországban is elterjesztett angol rendszer szerint, 118 ágyús hajónak épült.A hajó tervrajzai nem maradtak meg, mindössze feltételezések az építéséről és annak időpontjáról, amikből néhány következtetést lehet levonni. Az építést feltételezhetően 1765-ben Mateo Mullan és fia, Ignacio Mullan kezdték.
A hajó méretei a következők voltak: hossza 59,54 m; a gerinc hossza 50,83 m; a szélessége 16,09 m; merülése 8,06 m.
Kezdetben háromfedélzetes hajó volt, és mint egyes források említik, 112, 116 vagy 118 ágyút hordozott, habár a legjobban elterjedt vélemény szerint 120 ágyúja volt a következő megosztásban: 30 db 36 fontos; 32 db 24 fontos, 32 db 18 fontos és 26 db 8 fontos.

1770-ben Ferrol (Spanyolország) kikötőjében átvizsgáláson esett át, és néhány hiányosság derült ki. 1771-ben enyhén átépítették, a kormányszélességét 33-ról 37 lábra növelték.Az idők során kiderült, hogy hátszélben az alsó fedélzet ütegei hatástalanná válnak. Ebből kifolyólag 1778-ban az 1. és 2. fedélzet között 10, a 2. és 3.
fedélzet között 8, a 3. és a quarterdeck között 6 hüvelykkel megnövelték a magasságot. Mindezek ellenére a gond teljesen nem hárult el, és 1795-ben a hajót újra átépítették, és a méretei az alábbiakra változtak: hossza 61,44 m; a gerinc hossza 51,83 m; szélessége 16,25 m; merülése 8,01 m.A hajón lévő ágyúk száma is megnövekedett 134-re: 36 db 32 fontos; 34 db 24 fontos, 36 db 12 fontos, 18 db 8 fontos és 10 db 24 fontos mozsárágyú.

Az akkori idők hadicselekményeinek sorából a "Santisima Trinidad" 1772-ben, az egyesített Földközi-tengeri flotta kötelékében részt vett Gibraltár másodszori blokádjában. Részt vett az angol konvojok elleni támadásokban. 1797-ben a Saint Vincennes-i ütközetben vett részt, ahol az alábbi angol hajókkal harcolt: a 100 ágyús "Captain" és a 74 ágyús "Culloden", majd hozzájuk csatlakozott a 98 ágyús "Blenheim", a 74 ágyús "Orion", "Irresistible" és "Excellent". A megsemmisüléstől a hajót a "Pelayo" és Principe de Asturias" spanyol hajók mentették meg.
A harcokban kapott sérülések kijavítása után a hajón egy negyedik ágyúüteget is felállítottak. A javítás 1799-ben fejeződött be, és ekkortól a hajón 136 ágyú volt: 32 db 36 fontos; 34 db 24 fontos, 36 db 12 fontos, 18 db 8 fontos és 10 db 24 fontos mozsárágyú és 6 db "esmeriles".

A trafalgari ütközet előtt a felső fedélzeten még 4 db mozsárágyút állítottak fel.
1805. október 21-én a hajón tartózkodott a spanyol hajóraj parancsnoka, don Baltasar Hidalgo tengernagy. A "Neptune"(80), "Leviathan" (74), "Conqoueror" (74), "Africa" (74) ? "Prince" (98) angol hajókkal folytatott többórás küzdelem után a hajó összes árboca eltört, meghalt 312 és megsebesült 338 ember, és
elfoglalták az angolok.A "Naiade" és "Phoebe" angol fregattok megpróbálták elvontatni Gibraltárba, de a romló időjárási viszonyok miatt október 22-én a sérült hajó elsüllyedt, befejezve ezzel 35 éves szolgálatát a spanyol haditengerészeti flottában.





A SZENTHÁROMSÁG ÉPÍTÉSI FOLYAMATA:






1-es képcsoport

A, Az építés megkezdése előtti időszakban nagyon sok tervek felé
nézelődtem sok külömbözött is egymástol... itt is arra fogok törekedni,
hogy a hajótest úszásképes legyen, és a horgonycsőrlők is képessek
legyenek a horgonyok ki és bevonására. Többek közt ami nem álló kötélzetnek
minősűl az is működni fog lásd: bevonó, kar és a fordíto kötélzet... B,

Nagyon kerestem a részletesebb tervrajzokat és a egy portugál hajós
oldalon leltem rá egy nagyon átfogó a legkissebb részletekig
is kitűnően kitérő adat halmazra.

C, Így már bátran vélhettem azt hogy ezt a hajót neki is foghatok építeni
csak még az anyagot kell beszereznem hozzá!

D, A gerincet 10 mm es decor lapbol készítem...Ezt össze kellett
csapolnom un (farkas) csapozásos eljárással mert rövidnek véltem a
rendelkezésre álló anyagot.




2-es képcsoport

A, A munkapadon a lefózolt és le csiszolt gerinc tag.

B, Feljelöltem a gerincre a bordázat felosztását itt az illusztrált
képes adatokra támaszkodva készítem már a külömböző munkafolyamatokban
az arányos méretek végett pedig ott a műszaki rajz.

C, Ime a gerinc kicsit megközelítve...

D, Az ide szánt gerinc átmérője 6mm így a leendő beeresztési végeket 4,5 ös furattal láttam el!

E, Kiszabtam a szelvényeket a jelölés mentén.



3-as képcsoport

A, Egy alkalmas helyen kiszerkesztettem a felső palánk vonalait.


B, Feljelölés szerinti emlékeztető a bordák ráülési méreteiről...

C, Az orr felöli borda az 1 es számú.

D, Elkezdtem beragasztani a fiókjaiba a borda tagokat a pontos beálításokkal.

E, És aztán sorban a többi a hajótest tatja felé.



4-es képcsoport

A, Az or fedélzeti rész bordái a helyükön vannak

B, Az alsó ütegek szintje is ki van szabva abordán.

C, A hetedik kezdő borda a tat felé

D, Ez az eddig elkészített formája a hajótestnek

E, Más nézetből.



5-ös képcsoport

A, A tat részi kimarások a piros vonal a borda also fenékszint szintjének a jelölése.

B, Nyolcadik borda tag.

C, A kilencedik borda a fedélzeti szint fülével.

D, A befejező tagok.



6-os képcsoport

A, Jól látható a hajó kialakúlt formája a felülnézetből.


B, A fedélzeti szintek rekeszeinek a beragasztása folyik.

C, A fedélzeti szinteken fognak az ágyúk elhelyezkedni.
Mivel hogy el lessz búrkolva nem törekszem itt a teljes
részletességre.

D, A tat felöli felosztás

E, A fedélzet padlózása előtt leszabom az anyagot arányosan 4mm szélességűekre.



7-es képcsoport

B, A fedélzeti padlózat ragasztása préselésel.Faroslemez alapra épitve modulonként készítve.

C, Az egyik lejáró nyíllás

D, A középső ütegfedélzeti szint.

E, A modulokat a szintekre ragasztom.



8-as képcsoport

B, Kifúrtam az orrvitorlatő helyét

C, Az orr bumm tartó szerkezetei.

E, Mielőtt felraktam volna megcsináltam rá a szükséges rádiuszokat mely a palánkozásnál játszik majd nagy szerepet az íveléskor.

D,

Felragasztva...



9-es képcsoport

A, Az orr párkánya melyen a rácsozás fog elhelyezkedni.

B, Ez is a rendeltetési helyén van már

C, Az átjáró fedélzeti párkányokat ragasztom.

D, Elölnézet a látható fedélzetekről ezekben már az árbóctuskók és a
külömböző lejáró nyílások is benne vannak.

E, A középső üteg.



10-es képcsoport

A, Az előárbóc furata...

B, Szépen haladok vele, de nagyon oda kell figyelnem a részletekre!

C, Feljelöltem a padlószegek furatainak a helyét ahova közönséges
hurka pálcikát teszek majd.

D, A tat felöli szarvacskák (tartógerenda pillérek)

Ere ül majd rá



11-es képcsoport

A, A főárboc és a tat árboc furatai 12mm es méretben és a tatra
későbiekben felkerülő felső fedélzet gerenda alapok nyúlványai...

B, A tat galéria párkány alapja is a helyén van.

C, Ezt duplán raktam a későb felkerülő palánk masszív rögzítési
lehetősége végett.

D, Hátsó tat felöli, a galéria alatti kereszt gerendák.Itt lessz a
4 db ágyú elhelyezve!

E, A hajó felső oldalpalánkján fel osztottam az ágyú ablakok nyílásait
egyenlőre 9x9 mm es a kimarás az esetleges ráigazítás végett.



12-es képcsoport

A, Multi funkcionális maró gépel kimarom a már feljelőlt ablaknyílásokat.

B, A kimart ablakok a furnér alapon.

C, A helyére illesztéskor nagyon keveset térhet el a hajó tényleges
felső íves formájától, itt tapasztalom a borda kiszerkesztés utáni
esetleges korigációjának a lehetőségét is.

D, Az íves felső palánk alap.

E, Ugyan ez más szögböl fotózva...



13-as képcsoport

A, A fedélzeten a látható helyeken feljelőltem a padlószegek sorait ami majd hagyományos hurkapálca lessz.

B, A középső ütegen is a jelölés jol látszik.

C, A felölről a második ütegen nem szükséges le szegelnem a padlózatot.



14-es képcsoport

A, Az orr felöli nyílás

B, Az előárboc alatti...

C, A középső hátso nyilás...

D, A középső üteg orr felöli első rak nyilás.

E,F, A tat on elhelyezkedő szellőző és lejáró nyílások..



15-ös képcsoport



Most rátérek az ágyú kocsik és a csövek gyártási folyamatára…
Remélem hasznos infokat adhatok átt…
A szívós öntőforma a hagyományos taposó ragasztó melyet az építőiparban használnak, ez közel 60 db öntést bír elviselni
A gipsz felejtős mert az én kisérleteim szerint csak 6 – 8 db ot sikeredett vele mert utána elveszti kopás álóságát úgymond porlani kezd és a minta az is kopni kezd. A kaucsuk gumi pedig drága és ehhez még forma szekrényt is kell készíteni.



16-os képcsoport

A, Aztán egy műanyag lapkára lesz szükségünk amely az

öntőpogácsa másik felét különíti el ebből ki kell vágni

az ágyú szelvényhatárát,befújom a letapadást gátló

anyaggal és pontosan rá helyezem a már kötésben lévő alsó

pogácsára.

B, Erre ugyan ugy ráöntöm a felső részt is.

Egy teljes napot kell várni a teljes megszilárdulásig!!

C, Másnap!



17-es képcsoport

A, - Az öntő edényzet legyen jó hővezető, és adagoljuk ebbe a kívánt anyagot (ólmot)
- Elérte a folyáshatárt az anyag, 500-600 fok.
- Adagoljuk...


B, - Eközben melegitsük elő az öntőpogácsákat és rögzitsük azt pontosan összeillesztve.
- 5 öntés után ellenőrizni kell a formát és fújuk be letapadás ellen, adjuk hozzá az ötvözöt.a mennyiség 1,5 ét.

C, Kezdődhet az öntés!(Sohasem gyors az adagolás mer a hirtelen folytási hatás végett az ólom un.berobbanhat és súlyos égési sérülést okozhat a testünkön!!!!!)

D, A nyers forma itt például nem is csináltam bele folytás stabilizálást mégsem lett buborékos a cső.Lehet ezt így is, de nem ajánlom mert így nagy a berobbanás veszély!
Másrészt döntő lehet a jól sikeredett darab elérésében a helyes jóarányú ötvözési eljárás.

E, A kész ágyúcsövek a szélezés előtti állapotukban.

F, Az ágyúcsővég és a heveder részek furatai és az aprólékos tisztogatás művelete előtti álapot.



18-as képcsoport

A, Az kocsi oldal lemezek kiszabása 68 db kell ezekből.

B, A jelenleg készülőben lévő ágyú kocsik melyből alátható ütegekre kell 34 db.

C, Ezekre még kell kerék, fék kötél szerelvények és a cső.

D, Közelebbi kép az egész kocsi mély bronz színű lesz.

E, A tőrt sárga eredetijéhez hasonlóan a revell 96-os szinkódú aranyát használtam a csövek lekezeléséhez. A kocsikhoz pedig a pentart profi bronzát.


19-es képcsoport

A, A kész ágyú cső a hevederrel.

B, Az elülső profil

C, Benne a félkész kocsiban szemléltetve!

D, Oldalrol...

E, Folyamatosan készűlgetve (Időigényes munka volt!)



20-as képcsoport

A, Pontos szerkesztést követően kiszabtam az orr funkcionális
alapját 14mm rétegelt lemez anyagbol.

B, Megtettem a szükséges lépéseket az orszobor a or árboc lefogobandázs és az orárboc álókötélzeteinek a helye kialakítása ügyében.

C, Közelebi kép...

D, E, A helyére ragasztottam.



21-es képcsoport



HAMAROSAN FOLYTATOM:::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::








TRAFALGAR, AHOGY A RÉSZTVEVŐK LÁTHATTÁK:


Az 1805. október 21-én megvívott trafalgari csata Nagy-Britannia történetének legünnepeltebb győzelme mind a mai napig, ugyanígy a győztes angol parancsnok, Horatio Nelson altengernagy, aki a győzelem órájában esett el, hazájának legismertebb történelmi személyisége. Trafalgar beivódását az angol nemzeti lélekbe jelzi, hogy a tavalyi évben, a híres csata kétszázadik évfordulójának jegyében, az egész szigetországban és angol nyelvterületen világszerte, hatalmas ünnepségsorozattal emlékeztek meg a napóleoni háborúk korának legnagyobb tengeri győzelméről. A bicentenárium alkalmából számos könyv is megjelent, megkísérelve méltó emléket állítani a csatának vagy Nelson admirálisnak. A Hadtörténelmi Közlemények 2006 júniusi számában már ismertetésre került egy ilyen mű, melynek szerzője inkább régészként végzett kutatásairól ismert Nagy-Britanniában, mindamellett méltó módon, egy remek történeti munkával emlékezett meg az évfordulóról.

Jelen munka szerzője, Tom Pocock, sokkalta ismertebb névnek számít a Nelsonnal foglalkozó szakirodalomban, hiszen eddig összesen nyolc könyvet írt a szigetország leghíresebb történelmi személyiségéről. Pocock 1925-ben született és először mint a második világháború legfiatalabb haditudósítója vált szakmájában híressé. A háborút követően, az 1950-es években több neves lapnál (Daily Mail, The Times, Daily Express, Evening Standard) dolgozott haditudósítóként. Első könyve 1967-ben jelent meg Nelson and his World címmel, s azóta is számos életrajzot és monográfiát írt, bár fő szakterületének Nelson és a vitorlás hadihajózás klasszikus korszaka tekinthető.

Pocock új könyvének, a Trafalgar: An Eyewitness History puhafedeles, ragasztott kiadásának borítóján Joseph Mallord William Turner híres The Battle of Trafalgar, 21 October 1805 című festménye látható. Ennek apropóján meg kell említsünk egy érdekességet. A vonatkozó szakirodalomban néha felemlítik, hogy a híres festmény nem kevésbé híres impresszionista alkotóját számos korabeli kritika érte műve elkészülte után, mivel a képen látható események nem a csata valamely pillanatát örökítik meg, hanem egyszerre több, időben egymástól távol eső történést elevenítenek fel. Így például a kép középpontjában elhelyezkedő VICTORY árbocain Nelson híres "England expects that every men will do his duty" ("Anglia elvárja, hogy minden ember teljesítse a kötelességét") üzenetének jelzászlói vannak felhúzva, holott a csata előtti utolsó jelzés - mely az ütközet során végig fenn maradt - az "Engage the enemy more closely" ("Közelebbről támadni az ellenséget!") volt. Az "England expects..." leadására kb. 11.35 órakor került sor, közvetlenül az ellenfél tűzmegnyitását megelőzően, ezt követte a fent idézett utasítás. A képen látható a tatárboc ledőlése, ez kb. 13.00 órakor következett be, amikor már javában tartott a csata. Szembeötlő a csatában felrobbant ACHILLE pusztulásának megjelenítése is, ami valójában csak késő délután, 17.45 óra körül történt. Mindezek mellett látható a francia parancsnoki hajó, a BUCENTAURE elsüllyedése is, ez azonban csak a csata másnapján következett be. Turner természetesen aligha a csata realisztikus megörökítésére törekedett királyi megrendelésre készült képén, inkább igyekezett a csata főbb eseményeit egyetlen pillanatba összesűrítve átadni annak mozgalmasságát és egész drámáját.

A szerzői bevezetés tulajdonképpen egy rövid jellemzése a trafalgari csata korszakának, ahol a szerző a lehetőséget megragadva azonnal le is szögezi, hogy véleménye szerint mi Trafalgar: a napóleoni inváziós törekvések (és az angol birodalom addigi legnagyobb fenyegetettségének) vége, továbbá ezeknek elhárulta révén az egy évszázados brit világuralom alapja. Pocock rövid általánosságokban bemutatja a hajókat, az embereket, Nelson életútját, ecseteli a Mediterráneum szerepét, a szembenállók hasonlatosságait és erőit, pár szóban említve a későbbi győzelem hírének fogadtatását Nagy-Britanniában és megemlítve a csata jelentőségét. Mindezek közül a Mediterráneum szerepe kapcsán írtakról ejtünk szót részletesebben. Pocock kiemeli: a két legfőbb francia hadikikötő (Toulon és Brest) két különböző hadszíntéren helyezkedik el, s amennyiben a franciák bármelyikben összevonják erőiket, egyaránt támadást indíthatnak akár a Közel-Kelet, akár a Karib-térség vagy akár Nagy-Britannia irányába is - ezért Anglia számára az elsődleges cél ezen egyesülés megakadályozása, mégpedig a francia és velük szövetséges kikötők blokádja révén. Emellett még érdemes kitérni arra, hogy Pocock a parancsnok-beosztott viszony kapcsán felhívja a figyelmet: a csata előtt nem sokkal Sir Home Popham által bevezetett alfanumerikus jelrendszer révén a parancsnok "személyesen" is kommunikálhatott az alá rendelt flottával. Nelson híres "England Expects"-e tulajdonképpen nem utasításnak, hanem bíztató szavaknak tekinthetők, melyeket így egyszerre intézhetett a flotta teljes állományához.

1. fejezet("Előjáték"):
Az Amiens-i béke kudarca után ebben az évben nevezik ki Nelsont a földközi-tengeri brit flotta parancsnokának és ekkor kezdődik folyamatos, két évig tartó tengeri szolgálata, melynek során egyetlen alkalommal sem lép szárazföldre, majd csak 1805 júliusában. A francia főparancsnok, Latouche-Tréville halála után 1804-ben Pierre-Charles Villeneuve altengernagy veszi át a francia flotta főparancsnoki tisztét Toulonban, akinek feladata - Napóleon inváziós direktíváinak értelmében - más kikötőkből kinduló francia és (Spanyolország 1804 decemberi hadüzenetét követően) spanyol hajórajokkal egyesülve kivívni a La Manche-csatorna feletti uralmat egy Anglia elleni invázióhoz. Azonban az 1805 tavaszán induló hadművelet gyorsan kudarcba fullad, miután több hajóraj is képtelen kijutni a kikötőkből.

A második fejezet (Chase - "Az üldözés") részletesebben ismerteti Napóleon inváziós direktíváit, majd felidézi Villeneuve szerencsés kitörését Toulonból, útját a karib-tengeri gyülekezési pontra, valamit a Nelson vezette üldözést. A brit blokádon átjutott francia hajórajok karib-tengeri egyesülése kudarcba fulladt a rossz időzítés miatt, ezt követően Villeneuve flottája visszaindult, nyomában Nelsonnal.
"Közjáték") azzal a kisebb volumenű csatával indul, melyet Villeneuve egyesített, francia-spanyol flottája vívott a Sir Robert Calder vezette angol hajórajjal a Finisterre-fok közelében, 1805. július 22-én. A gyakran csak "Calder július 22-i akciója" néven emlegetett ütközet ugyan mind taktikai, mind stratégiai értelemben brit győzelemmel zárult (Calder elfogott két spanyol sorhajót, illetve megakadályozta, hogy Villeneuve bejusson a La-Manche-csatornára), a nagy és elvitathatatlan győzelmekhez (Les Saints, Dicső Június Elseje, Szent Vince-fok, Abukír-öböl, Koppenhága) szokott kortársak mégis elítélték Caldert, amiért nem erőltette jobban a győzelmet, s emiatt később hadbíróság előtt kellett tisztáznia magát. Villeneuve délnek vette az irányt, majd spanyol kikötőkben igyekezett flottáját növelni, miközben Nelson rövid pihenőre hazatért mertoni birtokára. Szeptember elején kapta a hírt, hogy az egyesített flotta végül Cádiz kikötőjébe futott be, s a hónap közepén, alig három hét pihenő után már indult is vissza a tengerre. Pocock részletesen elbeszéli a kifutás körüli napok eseményeit, erősen támaszkodva a korabeli beszámolókra. A fejezet közli a híres Keats-beszélgetést is, melyben Nelson a mertoni birtok kertjében sétálva vázolja fel régi harcostársának a később Trafalgarnál követett taktikát.

("Hadállások") a csatát megelőző három hét eseményeivel foglalkozik. Villeneuve különböző spanyol kikötőkbe - majd végül Cádizba - történt kényszerű visszavonulása, valamint az Ausztria és Oroszország szövetsége jelentette új fenyegetés miatt, Napóleon átmenetileg (s mint utóbb kiderül,véglegesen) elhalasztotta a Nagy-Britannia elleni inváziót, s a Grand Armée-ra átkeresztelt "Angliai Hadsereg" Boulogne-i táborából a kontinens belseje felé indult. Nelson szeptember végén - 29-én, születsénapján - érkezik meg a Cádiznál álló brit flottához zászlóshajója, a VICTORY fedélzetén és veszi át a parancsnokságot régi barátjától, Cuthbert Collingwood altengernagytól. Nelson a flottát a kikötőtöl látóhatáron kívül vezényelve új megfigyelési rendszert alakít ki (a kikötőt fregattok - melyek száma igen kevés - figyelik a látóhatárról, közöttük és a flotta főereje között egyfajta kommunikációs láncot képezve, ún. ismétlőhajók rendszere gondoskodik a hírek gyors továbbításáról); megszervezi a flotta folyamatos utánpótlását (Thomas Louis ellentengernagy vezetésével 4-5 sorhajó állandó rotációban jár Gibraltárba élelemért és vízért); kidolgozza és írásba foglalja a majdani csatában követendő taktika alapvető irányelveit, melyet aprólékosan kifejt alárendeltjeinek is (ez az ún. cádizi vagy másnéven trafalgari memorandum, melyben oszlopokban való támadást határoz el, áttörve az ellenfél vonalát és elkerítve a centrum egy részét - különös tekintettel a főparancsnokra - és hátsó alakzatát, helyi létszámfölényt kialakítva, az egyes hajókat a szél alatti oldalról támadva). Pocock e fejezetben a Nelson alá rendelt sorhajók számát folyamatosan a későbbi csatában részt vett mennyiségnek (27 sorhajó) megfelelően adja meg, holott Nelson érkezését követően ez a szám folyamatosan ingadozott, elsősorban az utánpótlási problémák megoldása miatt. Nelson érkezésekor a flotta valójában 29 sorhajót számlált (a VICTORY-val együtt), október 10-én elérte a 35 hajóból álló maximumot, majd a csata napjára 27 vitorlásban optimalizálódott. A fejezetben a szerző rengeteg visszaemlékezést, azon belül több magánlevél részletét közli, a szerkesztői szóban írtakhoz híven erősen koncentrálva az emberi oldalra. Nem felejtkezik el az ellenfél megszólaltatásáról sem. Ezek közül kiemelendő Villeneuve-nek a csata reggelén írt egy emlékirata, melyben nagy vonalakban felvázolva, lényegében megsejti Nelson haditervét, a hagyományostól eltérő felállást, a helyi létszámfölény kialakítását és az egyes részeknek a vonalról való leválasztását illetően. Bár Pocock nem említi, józan ésszel belegondolva Villeneuve megérzésében aligha van bármi meglepő: tapasztalt és ellenfelei által is elismert - bár 18. századi elődeihez aligha mérhető - tengerészként, ismerve Nelson korábbi csatáinak részleteit, a nílusi (vagy más néven abukír-öbölbeli) csatában személyesen is megtapasztalva a brit tengernagy nem szokványos eljárásokra való hajlamát, talán az lenne leginkább meglepő és sekélyes tengeri harcászati és emberi ismeretekről valló megnyilatkozás, ha ezt nem teszi meg. A fejezet egészen a csata előestéjéig követi nyomon az események menetét, folyamatosan beszámolókkal színesítve azt.

("Anglia elvárja") ötödik fejezet október 21. hajnalától délig, az első leadott lövésekig követi nyomon az eseményeket, ugyancsak számos visszaemlékezésen keresztül. Az angol sorhajók őrszemei valóságos "árbocerdő"-ként írták le a távoli keleti horizonton kirajzolódó francia-spanyol flottát. Miután világossá vált, hogy az ellenség elérhető közelségben van, s a csatára sor kerülhet, Nelson elrendelte flottájának a kétoszlopos alakzat felvételét. Villeneuve, miután látta, hogy a Gibraltári-szorost már nem érheti el, s a brit flotta ütközetre készen közeledik, elrendelte az egyesített flotta irányváltását Cádiz felé. E manőver azonban kisebbfajta káoszhoz vezetett a francia-spanyol vonalban, több hajó majdhogynem összeütközött, a vonalban széles rések alakultak ki. Valamikor 11.35 óra körül - mintegy negyedórával az első francia oldalsürtezek leadása előtt - Nelson felvonatta híres, fentebb már idézett üzenetét az árbocokra: England expects that every man will do his duty - "Anglia elvárja, hogy minden ember teljesítse a kötelességét". Pocock megemlíti, hogy Nelson eredetileg az expects helyett a confides ("bízik benne") kifejezést használta volna, azonban a jelzőtiszt, John Pasco hadnagy közölte vele, hogy az expects jobb lenne, mivel benne van a Popham-féle jelkönyvben, míg a confides-ot betűzni kellene és több időbe kerülne felvonni a megfelelő zászlókat.[7] A fejezetet a FOUGUEUX oldalsortüzei zárják, ez volt az egyesített flotta első hajója, mely tüzet nyitott a közeledő angol hajókra, egészen pontosan a szél alatti oszlopot vezető ROYAL SOVEREIGN-re, Collingwood zászlóshajójára. Részletes beszámolók olvashatók a szembenálló felek hajóin uralkodó hangulatról is a megközelítési fázisban.

A csatával foglalkozó három fejezet a Collingwood, a Nelson és a Pell-mell (kb. "összevisszaság", "csetepaté") címeket viseli, azaz előbb a két oszlop áttörését és az azokat közvetlenül követő eseményeket idézi fel, majd a csata további eseményeit, azt a fázist, amikor az egyes hajók egyéni párviadalaikat vívták. Ez a felosztás, mint már említettük, általánosnak mondható a témával foglalkozó szakirodalomban.
A megközelítés során az oszlopok hajói fokozott veszélynek voltak kitéve, hiszen képtelenek voltak viszonozni az ellenség tüzét, miközben annak ágyúgolyói hosszában végigsöpörhettek a hajókon. A gyenge francia és spanyol tüzérségi teljesítménynek köszönhetően azonban a britek kevés kárt szenvedtek. Az egyesített flotta vonalát tehát először Collingwood oszlopa törte át a hátvéd utolsó hajójától számított tizenötödik és tizenhatodik sorhajó (vagyis a 112 ágyús spanyol SANTA ANA és a 74 ágyús FOUGUEUX) között. A SANTA ANA mögött elhaladva, az angol hajók közül elsőként, a ROYAL SOVEREIGN nyitott tüzet. Közvetlen közelről a spanyol hajó védtelen tattükrébe leadott dupla- és triplatöltései (azaz egymásra töltött három ágyúgolyó) elképesztő pusztítást okoztak. A ROYAL SOVEREIGN ezután hosszú ideig egyedül állta a rázárkózó francia és spanyol hajók tüzét. A Collingwoodot viszonylag hamar követő hajók (BELLEISLE, MARS, TONNANT, BELLEROPHON) fokozatosan kapcsolódtak be a harcba. A harc hevességét jelzi, hogy Trafalgarnál két kapitány (George Duff, John Cooke) esett el brit részről, mindkettőjük hajója (MARS, BELLEROPHON) ebben az oszlopban harcolt, halálukról Pocock részletes beszámolókat közöl. A hajók belső tereiben (ágyúfedélzetek, kötözőhely) uralkodó viszonyokról részletes beszámolók festenek, gyakran igen naturalisztikus képet.

Collingwood áttörését mintegy 20 percccel követte Nelsoné. A francia-spanyol vonal első lövései a VICTORY-t sem kímélték, a találatok több embert megöltek (többek között Nelson személyi titkárát, John Scottot is) és megsebesítettek, kisebb-nagyobb károkat okoztak a hajóban (pl. ellőték a kormánykereket, így a következőkben a kormánylapátot közvetlenül kellett a hajótesten belülről mozgatni). A VICTORY végül épp Villeneuve zászlóshajója, a BUCENTAURE mögött haladt el, és pusztító ágyútüzet zúdított annak tatjába. A francia zászlóshajó már az első angol sortűztől súlyos veszteségeket szenvedett és hamarosan meg is adta magát. Pocock megemlékezik az utólagosan az egyesített flotta legfelkészültebb sorhajójának tekintett REDOUTABLE-ról is, annak kapitánya Jean-Jacques Étienne Lucas későbbi visszaemlékezését idézve. Lucas hajójának legénységét tudatosan az ellenséges hadihajók megcsáklyázására és az azok fedélzetén vívandó közelharcra készíttette fel, számolva azzal a ténnyel, hogy ágyúkezelés tekintetében az angolok messze ellenfelük fölé nőttek: lezáratta az ágyúk lőréseit, a legénységet a felső fedélzeten koncentrálta, az árbocokra mesterlövészeket helyeztetett. Nagyjából 13.15 óra körül a REDOUTABLE egyik mesterlövésze adta le azt a lövést is, mely Nelsont halálosan megsebesítette. Pocock e tekintetben Sir William Beatty, a VICTORY hajóorvosának visszaemlékezésére támaszkodik, gyakran hosszan idézve tőle. Mint Beatty beszámolójából kiderül, Nelson tudatában volt a halálos lövésnek, mely eltörte gerincét, belső vérzést idézett elő és később a halálát is okozta. A VICTORY-t a sorban az egykor francia zászló alatt hajózó TÉMÉRAIRE követte, mely a REDOUTABLE mögött elhaladva okozott súlyos veszteségeket a legjobban felkészített hajónak és legénységének. A TÉMÉRAIRE-t a brit NEPTUNE követte, majd sorban a többiek is. Akárcsak Collingwood oszlopa esetén, itt is az áttörést vezető brit hajók szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. A fejezet végül Villeneuve kapitulációjával ér véget, aki a csata zűrzavarában a rommá lőtt, kapitányát vesztett MARS fedélzetén tudta csak megadni magát.

A közvetlenül a csatával fogalakozó harmadik fejezet terjedelmileg a leghosszabb és a csata további alakulását igyekszik elénk tárni a résztvevők szemén át, a teljesség igénye nélkül, de így is igen részletesen. Nyomon követhetjük a francia-spanyol egyesített flotta hajóinak egyenkénti megadását - mindezekről terjedelmes beszámolók olvashatók, közöttük több olyan is, melyek előadói gyakran igencsak kalandos-regényes stílusba bocsátkoznak, így előfordulhat, hogy az olvasó helyenként legalábbis fenntartásokkal fogadja mondandójukat. Mindazonáltal részletekbe menően tárul elénk a korabeli hadihajók fedélzetén vívott közelharc annak minden szörnyűségével, zűrzavarával és nem ritkán abszurditásával - mindkét oldal szereplőit megszólaltatva, mennyiségileg kiegyensúlyozottan. Hosszan idézi a szerző Sir William Beatty emlékiratait Nelson végórái kapcsán, így szinte percről percre követhető az admirális haláltusája. Az események időrendjének betartása itt is érzékelhető. Beatty egyébként igen részletes és terjedelmes beszámolója Nelson kb. három és fél órás agóniájáról, természetesen csak részletekben kap helyet, ennek elbeszélését a szerző a francia előhad lassú visszafordulásával és eredménytelen harcba avatkozásával töri meg. Nelson halála délután 16.30 óra magasságában következett be a győzelem teljes tudatában. Mindazonáltal a csata végpontjának tekinthető szimbolikus mozzanat az égő francia ACHILLE sorhajó felrobbanása volt 17.45 óra körül.

A csatával foglalkozó három fejezetet egy rövid számvetés (The Reckoning - "Számvetés") követi. Az idézett, gyakran oldalas terjedelmű visszaemlékezések a hajók általános állapotát rögzítik, a rengeteg sebesült kapcsán külön kitérve a kötözőhelyekre. Nelson halálával a főparancsnoki poszt Collingwoodra szállt, akinek a flottának kiadott parancsát, illetve az Admiralitás részére írott jelentését a szerző teljes egészében közli. A fejezetet Nelson bizalmas barátjának, Henry Blackwood kapitánynak, a fregattok parancsnokának feleségéhez írt, személyes hangvételű beszámolója zárja.

Az ütközet után hatalmas vihar tört a győztesekre és a legyőzöttekre, ennek eseményeit örökíti meg a következő fejezet (Storm - "Vihar"). A napokig tartó viharban számos zsákmányhajót fel kellett adniuk a briteknek, ezek egy részét - a csata utáni napok kevéssé közismert epizódjaként - saját legénységük foglalta vissza a zsákmányoló osztagoktól, más részüket a britek kényszerültek sorsukra hagyni vagy felgyújtani az ítéletidő közepette. A francia-spanyol hajók sebesültjeinek kimentésére sem mindig adódott idő vagy lehetőség. A fejezet rögtön a kor legnagyobb hadihajója, a négy ütegfedélzetes spanyol SANTÍSIMA TRINIDAD pusztulásával, annak részletes leírásával kezdődik. Hasonlóan részletes beszámoló olvasható egy Jeanette nevű francia nő megmentéséről, aki az égő ACHILLE fedélzetéről vetette vízbe magát közvetlenül a hajó felrobbanását megelőzően - az epizód az angol szakirodalomban gyakran emlegetett, érdekes momentuma a csatának. Emellett olvashatunk beszámolókat a viharról mind francia, mind angol szemszögből, illetve megismerhetjük a vihar közbeni eseményeket is. A fejezet végén Pocock megvonja a vihar mérlegét a hajók tekintetében: az angolok által elfogott tizenhét francia-spanyol hajóból kettőt visszafoglalt legénysége, hat partra futott és általában komoly, javíthatatlan károkat szenvedett, ötöt a britek levágtak a vontatókötelekről, illetve felgyújtottak és így pusztult el. Mindösszesen négy hajó maradt a britek birtokában a zsákmányból.

"Utóhatások"). Itt olvashatunk pontos számadatokat a csata emberi veszteségeiről. Eszerint a brit fél összesen 449 fős veszteséget szenvedett halottakban és 1214-et sebesültekben. A legsúlyosabb veszteségük egy admirális (Nelson) és két kapitány volt (Duff és Cooke). Az egyesített flotta veszteségei ezt többszörösen meghaladták, bár veszteségük jelentős részét a vihar miatt kellett elszenvedjék, emiatt pontos számadatokkal nehéz szolgálni. A franciák vesztesége 3370 halott és 1160 sebesült - némiképp szokatlan az utóbbi értéknek az előbbihez képest alacsonyabb volta, amely arra utal hogy számos sebesült halt meg részben a hiányos orvosi ellátás miatt, részben a vihar során, főképp a sorsukra hagyott hajókon, melyeknek legénységét nem lehetett kimenteni. A spanyolok halottainak száma 1038, sebesültjeiké 2545 fő.

A veszteségek kapcsán ismét tennünk kell egy rövidebb kitérőt. A szakirodalom külön e célból vizsgált egyes tételeiben (melyben egyaránt találhatók kortárs és modern munkák), általánosságban véve, a közöltekkel többé-kevésbé megegyező adatok olvashatók, de nagyon gyakori a kisebb eltérés. Külön meg kell említenünk, hogy még a brit fél sebesültjeinek száma sem egységes (szemben a halottak számával): egyaránt olvashatunk a fenti 1214 fős adattal megegyezőt, valamint 1241 főt is.[8] Több modern munka is átveszi egyik vagy másik adatot. Eltérések kötetenként felfedezhetők az egyesített flotta összesített vagy külön bontott statisztikáiban is, de ezek az eltérések elhanyagolhatók.[9] A brit veszteségekre azonban szinte csak ez a két variáns a leggyakoribb. Nem tartjuk kizártnak, hogy az említett két adat közül a helytelenebbik mögött egy sokkal korábban elkövetett, és azóta újra és újra ugyanúgy - urambocsá! kritikátlanul - átvett és lehivatkozott tévedés, elírás, esetlegesen nyomdászati hiba állhat.

Térjünk vissza ismét Tom Pocock könyvéhez. Az utózöngék ismertetését Nelson holttestének sorsával - Nelson határozottan kérte, hogy halála után ne dobják a vízbe - annak szállításával és tartósításával folytatja. Az admirális tetemét, tartósítás végett, Sir William Beatty vezérletével egy hordó brandybe helyezték, melyet Gibraltárban (a VICTORY súlyos károkat szenvedett a csatában, ezért Gibraltárban komoly javításokat kellett végezni rajta, hogy elérhesse a Brit-szigeteket) borpárlatra cseréltek. Egy viszonylag hosszabb és gyakran igen erőteljesen naturalisztikus beszámolóból ismerhetjük meg a gibraltári kórházi viszonyokat, ahol a súlyos sebesültek lábadoztak. Részletesen szó esik a flottát ért károkról, jóllehet a legnagyobb veszteség egybehangzóan Nelson elvesztése volt. Pocock megemlíti a foglyok sorsát is, hiszen Spanyolország közelsége révén a britek spanyol foglyaikat hamar elengedhették a spanyol partokat elért és ott fogságba esett zsákmányoló osztagok tagjaiért cserébe. Részletesen leírja Collingwood győzelmi jelentésének hazajuttatását is, e feladatot a PICKLE sóner, a flotta írott üzenetek és sürgönyök továbbítására használt vitorlása vitte véghez. A fejezet végén pedig fény derül Dumanoir négy hajójának sorsára is: a hajóraj november elején a Vizcayai-öbölben, az északnyugat-spanyolországi Ortegal-foknál belebotlott Sir Richard Strachan négy sorhajóból és négy fregattból álló rajába, majd rövid, ám derekas küzdelem után megadta magát.

A kötetet záró fejezet (Home - "Otthon") a csatát követő angliai eseményekkel ismerteti meg az Olvasót. A győzelem hírének érkezését szinte percről percre követhetjük, majd ezt követően annak széles nyilvánosság elé kerülésével értesülhetünk Nelson halálhírének fogadtatásáról a nép körében. Ehhez kapcsolódó külön aspektusként a szerző kitér a győztes csata hírének franciaországi brit hadifoglyok általi fogadtatására is. Sir William Beatty révén olvashatunk Nelson porhüvelyének a temetésre való végső előkészítéséről, majd az admirális unokaöccse, George Matcham szemén át tárul elénk maga a díszes külsőségek között lezajlott temetés, amely mint az egyik legpompázatosabb maradt meg a brit kollektív emlékezetben. A fejezet végén Pocock kitér az egyes francia parancsnokok sorsára: a fogolycserével hazatért kapitányok Jean-Jacques Lucas (REDOUTABLE) és Louis Antoine Infernet (INTRÉPIDE) kitüntetésére a Francia Becsületrenddel, valamint Villeneuve hazatérésére és titokzatos halálára 1806 áprilisában.



Ez az előszó a Dicsőséges Június Elsejéről szóló cikk elejére kellett volna, hogy kerüljön, ám menet közben valahogy lemaradt róla, a feltöltés után pedig már nem akartam változtatni a szövegen. A lényeg, hogy most itt egy cikksorozatba kezdtem, melyben a napóleoni háborúk hat nagy tengeri csatája közül a négy kevésbé ismertet szeretném bemutatni a hazai közönségnek.
A Trafalgárról szóló írásokkal gondolom mindenkinek tele van a spájz. Alighanem ez az egyetlen tengeri ütközet, melyről magyar nyelven is bőséges anyag található. Meglehetősen ismert az aboukiri csata története is. A másik négy ütközetről azonban magyarul alig-alig lehet valamit találni. Ezen a hiányon szeretnék most valamelyest enyhíteni. A szóban forgó négy ütközet, melyek időrendi sorrendben kerülnek bemutatásra, a Dicsőséges Június Elseje (1794), a St. Vincent fok (1797), Camperdown (1797), és Koppenhága (1801). A Dicsőséges Június Elsején már túl vagyunk, és most a St.Vincent foki csata története következik, mely egyben Nelson belépője is volt a tengeri háborúk történetének nagyjai közé.
________________________________________
St. Vincent fok
1797 A Spanyol és az Angol királyi flotta ütközete a háborgó tengeren...

Történelmi háttér.
A leendő Amerika felfedezésével, majd az azték és inka birodalmak meghódításával a XVI. századi Spanyolországra váratlanul rászakadt a jólét. Az ország, amely alig néhány évtizeddel korábban jött csak létre, és szabadult meg végleg a muzulmán hódítóktól, most hirtelen első számú világbirodalommá vált. Az Amerikából beáramló aranyból és ezüstből felszerelt, hatalmas, jól képzett és jól fizetett spanyol zsoldoshadsereg bő egy évszázadon át uralta az európai csatatereket. A spanyol zászló alatt hajózó karavellák és galionok kirajzottak a világ tengereire és óceánjaira, új földeket fedeztek fel, s ezeket az újonnan felfedezett földeket azonnal a birodalomhoz is csatolták. Létrejött V. Károly világszerte irigyelt, híres birodalma, mely felett soha nem nyugodott le a Nap.
A valóságban azonban ez a hatalmas, világhódító birodalom felfújt luftballon volt csupán. A színpompás díszletek mögött Spanyolország valójában csak egy elmaradott agrárország volt, fejletlen iparral és kereskedelemmel. Nem sokkal később egyébként hasonló helyzetből indult el a világhatalommá válás felé Anglia is, csakhogy nekik sikerült a maguk javára és országuk gyarapodására fordítani a megszerzett gyarmatokból beáramló javakat, a spanyoloknak pedig nem. A muzulmánok és a zsidók kiűzése Spanyolországból megfosztotta az országot a kereskedők és a kézművesek javától, minek következtében aztán itt nem jöhetett létre egy olyan erős polgárság, amely képes lett volna a maradi főnemességet modern utakra terelni. Miután az országnak nem volt számottevő ipara, úgyszólván minden iparcikket külföldről kellett megvásárolni. A külföldi kereskedők természetesen ki is használták a spanyolok kiszolgáltatott helyzetét, s arcátlanul magas árakat számítottak fel áruikért. Az amerikai arany és ezüst, ahogy beérkezett az országba, úgyszólván azonnal ki is áramlott onnan, részben a szinte állandóan hadban álló hadsereg fenntartására, részben pedig a németalföldi, francia és angol kereskedők kasszájába. Ráadásul a gyarmatokon kitermelt nemesfémeknek már eleve csak a töredéke érkezett meg Spanyolországba. A kincsek egy jelentős hányadát még a behajózás előtt lenyúlták a korrupt gyarmati tisztviselők, aztán átkelés közben a viharok és a kalózok tizedelték meg a hajókat, majd a megérkezés után az anyaországi hivatalnokok –gyarmatokbeli kollégáikhoz hasonlóan- szintén zsebre vágták a maguk részét.
A spanyolok gyarmatpolitikája rendkívül egyszerű volt, és gyakorlatilag egyetlen célt ismert, a meghódított területek minél teljesebb és tökéletesebb kirablását. Szó sem volt gazdálkodásról, a területek műveléséről, a gyarmatok létezésének célja és értelme úgyszólván kizárólag csak az ezüstbányák kiaknázása, és a kitermelt nemesfémek Spanyolországba szállítása volt. A gyarmati területek gazdasági fejlődését és önállóságát a spanyol hatóságok minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, s oda úgyszólván mindent, részben még az élelmiszert is, úgy kellett importálni. Elvileg ezzel a hazai ipar és mezőgazdaság számára igyekeztek piacokat biztosítani, a gyakorlatban azonban ez a hazai ipar és mezőgazdaság még az önellátásra is alig volt képes, következésképpen a gyarmatok ellátásából ismét csak a holland, a francia és az angol kereskedők gazdagodtak meg.
A szép színes spanyol lufiba a hollandok szúrtak tűt. A spanyol kormányzat ugyanis Németalföld tartományát is gyarmatként próbálta meg kezelni, s a gazdasági kizsigerelésükre irányuló törekvések és az idióta spanyol kormányrendeletek a végletekig felbőszítették a jámbor hollandusokat. II. Fülöp úgy tekintett a németalföldiekre, mint a néger rabszolgákra, s egy 1568 február 16-án kiadott rendeletében például eretnekség vádjában bűnösnek találta és halálra ítélte Németalföld teljes lakosságát. A rendelet persze csak a megfélemlítés célját szolgálta, bár ezt követően valóban ezrével végezték ki a holland polgárokat, természetesen főleg a gazdagabbakat, akiknek aztán a vagyonát elkobozhatták. A felkeléshez vezető úton az utolsó lépés az új adórendeletek bevezetése volt, melyektől aztán elszabadultak az indulatok Németalföldön. (A spanyol hatóságok által bevezetett új intézkedések értelmében az eladott ingóságok után tíz százalékos dézsmát kellett volna fizetni. A holland kereskedők ezt a tíz százalékot találták elviselhetetlennek. Kíváncsi lennék, hogyan reagálnának a mai adórendszerre?) Évtizedekig tartó, mindkét fél részéről egyforma könyörtelenséggel viselt háború tört ki, melynek végén –a gyakorlatban 1609-ben, a papírforma szerint 1648-ban- a németalföldi területek hét tartománya kivált a spanyol birodalomból, és Egyesült Tartományok néven új, független államot alapítottak. Az ország később az egyik tartomány után a Hollandia nevet kapta.
Ezután a vereség után Spanyolország végképp megindult a hanyatlás útján. Az országban egyre gyengült a központi hatalom, s az utolsó Habsburg uralkodókat már lényegében csak a vadászat és a színház -ezen belül is főleg a színésznők…- érdekelték, a kormányzást szinte teljes egészében a kegyencekre bízták. Az ország tényleges irányítását a földbirtokos arisztokrácia vette át, amely a papsággal együtt adómentességet élvezett, így az ország terhei -a megszokottnak tekinthető módon- a végletekig kizsigerelt parasztság vállára nehezedtek. Az udvar fényűzése és a folyamatos háborúk kimerítették a kincstárat, s hogy a pénzügyi összeomlást elkerüljék, a kormányzatok kénytelenek voltak a pénzrontás eszközéhez nyúlni. Emellett a világ legnagyobb nemesfémkészletével rendelkező birodalom hatalmas kölcsönök felvételére is rászorult. Az amerikai ezüst szinte teljesen elúszott ezeknek a kölcsönöknek a törlesztésére, s a belső használatra rézpénzt verettek. A gyarmatokra való kivándorlás és a súlyos adók tönkrevágták a mezőgazdaságot is. Éhínségek törtek ki, amelyek nem korlátozódtak kizárólag a szegényekre. Nemegyszer a királyi udvartartás tagjai is sorba álltak az ingyenkonyhák előtt levesért. A nemesek körében általános volt a korrupció, ám ugyanekkor valami egészen beteges mértékben ügyeltek a külső becsület látszatának megőrzésére. Az ostrom alá vett spanyol városok és erődök parancsnokai például az ellenség megadásra szólító felszólításaira rendszerint rendkívül cikornyás és dagályos stílusban megfogalmazott, „utolsó leheletemig védem a rám bízott várost” tartalmú leveleket írtak válaszul - aztán többnyire az első ágyúlövésre megadták magukat.
A XVIII. század elején a Habsburgokat felváltó Bourbon uralkodóknak sikerült valamelyest gatyába rázniuk az országot. Modernizálták a közigazgatást, s az arisztokrácia és a főpapok befolyásának visszaszorításával megerősítették a központi államapparátust, amely így képessé vált behajtani az adókat. Sikerült valamelyest fejleszteni és fellendíteni a mezőgazdaságot és az ipart is. Az ország talpon maradásának kulcsát azonban a sikeres gyarmatpolitika jelentette. A gyarmati közigazgatást átszervezték, megszüntették a hivatalok megvásárolhatóságát, korlátozták az alkirályok hatalmát, az adók beszedésének joga pedig magánkézből az ezzel megbízott állami tisztviselők kezébe került. A korrupció, a csempészet, és a kalózkodás visszaszorításával növekedett a dél-amerikai ezüstbányákból érkező ezüst mennyisége, ami lehetővé tette, hogy ismét ezüstpénzt verjenek.
A legjelentősebb reformintézkedések III. Károly miniszterének, Aranda grófnak a nevéhez fűződnek. Spanyolországban is felszámolta a csempész és bandavilágot, leverte az intézkedései nyomán kitörő lázongásokat, állami felügyelet alá helyezte az inkvizíciót, és megadóztatta a papokat. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a jezsuita rend spanyolországi felszámolása is. (A jezsuita rend erőszakos felszámolása sok szempontból emlékeztet a templomos rend 450 évvel korábbi megszüntetéséhez. Egyebek közt abban is, hogy az intézkedés az azt végrehajtó országok számára nagyobb kárt okozott, mint hasznot. A jezsuiták elűzésével ugyanis tönkrementek az általuk fenntartott, addig virágzó gazdaságok is.) A reformok ellenére a problémák gyökere érintetlen maradt. Európa többi nyugati államával összehasonlítva a spanyol mezőgazdaság továbbra is fejletlen maradt, a belső piac gyenge volt, az ipar pedig jóformán csak embrionális állapotban létezett. A társadalmi és gazdasági elmaradottságnak köszönhetően a spanyolok alig húztak valami hasznot gyarmataik hatalmas nyersanyag és nemesfémkészletéből. A bevezetett reformok pedig olyan sorsra jutottak, mint a hasonló problémákkal küszködő szomszédos Franciaországban bevezetett hasonló reformok. Átmeneti sikerek után végül sorra megbuktak az arisztokrácia ellenállásán, és végeredményben több problémát okoztak, mint amennyit megoldottak. Aranda maga 1773-ban szintén megbukott. A század végére aztán a spanyol gazdasági és belpolitikai válság ismét akuttá vált, s az uralkodó körök a helyzet megoldását -akárcsak előttük és utánuk is oly sokan- egy jó kis győztes háborúban látták.
A spanyol hadsereg a XVI. századbeli Európában afféle etalonnak számított, a korabeli fegyveres erők legjobbikának. Minden ország spanyol mintára igyekezett felszerelni és megszervezni a saját hadseregét, több-kevesebb sikerrel. A spanyol katonák nimbusza a XVIII. század végére ugyan már erősen megkopott, ám ennek ellenére azért még mindig számolni kellett a spanyolok vakmerőségével, elszántságával és kitartásával, ahogy arra nemsokára például Napóleonnak is rá kellett jönnie. Ugyanakkor viszont a tengeren a spanyolok igazából soha nem voltak elemükben. Ez eléggé meglepő, tekintve, hogy a birodalom a tengerentúli gyarmataiból beérkező árútól függött, és az ország területén számos régi tengerésznép élt, ám a helyzet mégis az volt, hogy a spanyoloknak a saját gyarmataikkal folytatott kereskedelmet is rá kellett bízniuk a holland és francia kereskedelmi flotta hajóira, mert saját erejükből még ezt sem tudták megoldani. A XVIII. század elejére a spanyol flotta gyakorlatilag megszűnt létezni. A gyarmatokról érkező létfontosságú konvoj, az Ezüstflotta, 1714-ben például összesen tíz hajóból állt, és ezek a hajók is többnyire külföldi tengerészetektől vásárolt régi, leselejtezett hadihajók voltak. A spanyolok tengerésztudását pedig jól jellemzi, hogy ezeknek a hajóknak egyike sem érkezett meg Spanyolországba, ugyanis nem sokkal a Havannából való kifutás után egy viharban mind a tíz hajó zátonyra futott és széttört Florida déli partjainál. Nem lehet csodálni, hogy a spanyol kormány egy időben komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy teljesen felszámolják a semmilyen hasznot nem hajtó maradék hajóhadat is. Ebben a helyzetben a gyarmatok és az onnan érkező árut szállító hajók könnyű prédát jelentettek a kalózok számára, akik persze többnyire nem a saját szakállukra dolgoztak, hanem valamelyik európai állam, többnyire Anglia és Franciaország, támogatását élvezték, cserébe a szóban forgó államok képviselőinek, például a jamaicai angol, vagy a haiti francia kormányzónak juttatott zsákmányrészért.
A spanyol flotta helyzete szintén a Bourbonok trónra lépése után kezdett el javulni. A reformok érintették a hajóhadat is, amely lassú fejlődésnek indult, főleg az ekkor már elmebeteg V. Fülöp kegyencének, az országot ténylegesen irányító volt tengerészeti miniszternek, Jose Patinónak köszönhetően. A hadihajók létszámának növekedése azonban nem járt együtt a megfelelő szervezeti reformokkal, aminek következtében a spanyol flotta a hasonló cipőben járó francia hajóhadéhoz egészen hasonló problémákkal volt kénytelen szembesülni. A tisztikar tagjai kizárólag a megfelelő származású nemesek közül kerülhettek ki, és az előlépés legfőbb kritériumai is a származás és a jó kapcsolatok voltak. Szakmai ismereteket a tiszteknek gyakorlatilag nem oktattak, s azok többsége kétségtelenül bátor, de képzetlen, a tengerészmesterségben járatlan és ügyetlen volt. Még nagyobbak voltak a gondok a legénységgel. A hajókat ugyanis nem tudták elegendő számú képzett tengerésszel ellátni, s így azokra többnyire a szárazföldi hadsereg katonái, és sebtében besorozott parasztok kerültek. Amikor az egyik francia tiszt úgy minősítette a spanyol hajókat, hogy azok legénységét „koldusok és birkapásztorok” alkotják, teljesen élethűen írta le a helyzetet. (Az már más kérdés, hogy a franciák se álltak sokkal jobban.) Úgyszintén gondok voltak a hajók megfelelő felszerelésével és ellátásával, amelyet az állandó pénzügyi gondokkal küszködő kormányzat nem tudott megfelelően biztosítani. Akárcsak a franciák, a spanyolok is képesek voltak arra, hogy egy-egy ritka kivételként feltűnő tehetséges és elszánt vezető irányítása alatt csatákat nyerjenek a tengeren, ám háborúikat sorra-rendre elvesztették. Az angolok még a századforduló körül megszerezték a spanyoloktól Minorcát és Gibraltárt, melyek később kulcsfontosságúnak bizonyultak a brit világbirodalom megalapozása szempontjából. Jamaica megszerzésével pedig a britek a Karib-tengeren vetették meg a lábukat, és bár Blas de Lezo –a szárazföldön- meghiusította a dél-amerikai spanyol gyarmatok megszerzésére irányuló angol törekvéseket, két évtizeddel később Florida is angol kézre került. A spanyol flotta egyre-másra szenvedte el a vereségeket, és képtelen volt a britek terjeszkedésének gátat vetni. Valamelyes elégtételt csak az amerikai függetlenségi háborút lezáró békeszerződés jelenthetett a spanyoloknak. A háborúban francia szövetségben harcoló spanyol hajóhad ugyan nem sok vizet zavart, és inkább hátráltatta, mintsem segítette a francia flottát, ám Spanyolország – papíron legalábbis- a győztesek között fejezte be a háborút, és visszakapta az angoloktól Minorcát és Floridát.
Az előzmények.
A francia forradalom híre a már megszokottnak mondható állapotban találta Spanyolországot. Az ország nagyhatalmi helyzete merő látszat volt csupán, a gazdaság romokban hevert, a kincstár kongott az ürességtől, virágzott a korrupció, a kormány hatalmas adóssághegyeket halmozott fel, egyszóval Spanyolország mind gazdaságilag mind pedig társadalmilag az összeomlás szélén állt. A helyzetet súlyosbította, hogy a közép- és dél-amerikai spanyol gyarmatokon, nagyjából az észak-amerikai brit gyarmatokkal egy időben, megerősödtek a függetlenségi mozgalmak. Egymás után törtek ki az egyre erősebb és egyre nagyobb kiterjedésű, s természetesen többnyire az angolok által támogatott felkelések, melyeket azonban a spanyol kormányzat ekkor még különösebb nehézségek nélkül el tudott fojtani. Erősödött a belpolitikai válság is. Nemcsak a különböző pártok közti szokásos acsarkodások jelentettek gondot és osztották meg az országot, hanem a szomszédban zajló eseményeken felbuzdulva egyre hangosabb lett a reformokat és a demokratikus átalakulást követelők hangja is.
A spanyol uralkodó elit úgy vélte, egy Franciaország elleni győztes háború jó lehetőséget nyújt a válság megoldására. A külső ellenségre való hivatkozással egységbe lehet forrasztani az egymással viszálykodó érdekszövetségeket, a legyőzött Franciaországból kipréselendő hadizsákmánnyal befoltozhatják a költségvetésben tátongó lyukakat, a francia forradalom bukása pedig majd elnémítja a spanyol radikálisokat is. Ezenkívül Madridban erősen bíztak abban is, hogy a háború terheire való hivatkozással jókora segélyeket vághatnak majd zsebre az angoloktól is.
Úgy tűnt, a spanyolok nem sokat kockáztatnak. Úgyszólván egész Európa hadat üzent a franciáknak, s a szárazföldön Poroszország és Ausztria, a tengereken pedig Anglia szorongatta erősen a köztársaságot. 1793 március 07-én Spanyolország is csatlakozott a franciaellenes koalícióhoz. A spanyolok főleg a tengeren viseltek hadat a szomszédos állam ellen, és elsősorban a mediterrán térségben. Arra azért ügyeltek, hogy a franciák veresége ne legyen majd nagyon súlyos, s a spanyol flotta nem is annyira azért csatlakozott az angolhoz, hogy megverje a franciákat, hanem inkább azért, hogy megakadályozza azt, hogy a britek túlnyerjék magukat. Toulon elfoglalásakor csak a spanyolok szabotázsainak volt köszönhető, hogy a britek nem tudták teljesen megsemmisíteni sem a kikötő berendezéseit, sem pedig a francia Földközi-tengeri flottát. A győzelmet, azaz a franciák vereségét, a spanyolok amúgy is biztosra vették, viszont ellenfelük teljes összeomlása már olyan mértékben megerősítette volna a britek pozícióit, ami már a spanyol érdekeket is súlyosan veszélyeztette volna. Nem sokkal később feltehetőleg megbánták ezt a hintapolitikát, ugyanis a koalíció kezdeti sikerei után a háború mérlege nemsokára határozottan kezdett a franciák javára billenni. A spanyolok hirtelen egy eredménytelen, költséges, nagy veszteségekkel járó háborúban találták magukat, amely a teljes vereség rémképét vetítette az ország vezetői elé. 1795-re a spanyol erőtartalékok teljesen kimerültek, s július 22-én, a basileai békeszerződésben kénytelenek voltak békét kötni Franciaországgal, és kinyilvánítani az ország semlegességét.
Az angolok bizalmatlanul és idegesen figyelték ezt a számukra nagyon kedvezőtlen semlegességet, mely nemcsak fontos tengerészeti bázisaikat veszélyeztette, hanem előre jelezte egy, a mediterrán és a karibi térségben a britek számára egyaránt veszélyes, spanyol-francia szövetség megkötésének lehetőségét is. Az angol félelmek megalapozottnak bizonyultak. A spanyol rezsim igyekezett a leendő győztes mellett bebiztosítani a helyét a jövendő béketárgyalásokon, s 1796 október nyolcadikán szövetséget kötöttek Franciaországgal, és hadat üzentek Angliának. A spanyolok számára a végső lökést az átálláshoz valószínűleg egy addig ismeretlen fiatal tábornok, bizonyos Napóleon, itáliai sikerei adták meg. Napóleon másfél hónap alatt átgázolt az észak-itáliai olasz államokon, fegyverszünetre kényszerítve azokat, majd később megverte az osztrák seregeket is, békekötésre kényszerítve ezzel Bécset is. Az olasz szövetségesek elvesztése, majd a spanyolok átállása a franciák oldalára, katasztrofális helyzetbe hozta a brit Földközi-tengeri flottát, melynek 15 sorhajója most 38 francia és spanyol sorhajóval állt szemben. A britek elvesztették kontinentális szövetségeseiket, következésképpen nem használhatták az ottani kikötőket sem. Miután a még megmaradt korzikai és elbai támaszpontok utánpótlását nem lehetett Angliából megoldani, az angolok kénytelenek voltak ezeket is kiüríteni, s hajóikat Gibraltárba visszavonni. 200 évnyi terjeszkedés után ez volt az angol hadigépezet első nagy visszavonulása, amely közvetve magát a brit szigetországot is veszélyeztette.
Franciaország erre az időre ugyanis már nagyjából túljutott az állandó válsághelyzeten és riadóállapoton, s az új vezetésnek többé-kevésbé sikerült úrrá lennie az addigi káoszon. A szárazföldi hadsereg vezetőinek sikerült a frontokon megoldani a válságot, és a franciák javára fordítani a hadiszerencsét. Brestben a hajóhad vezetését a flottánál uralkodó áldatlan állapotok miatti tiltakozásként korábban lemondott Villaret-Joyeuse helyett ismét a jakobinus börtönből szerencsésen és ép bőrrel szabadult Morard de Galles vette át, akinek sorhajói és a Hoche tábornok által vezetett szárazföldi csapatok látszólag csak a szövetséges spanyol flotta csatlakozására vártak, mellyel egyesült erőik háromszoros túlerőbe kerültek volna a térségben állomásozó angol sorhajókkal szemben. Ha ez megvalósul, Anglia joggal számíthatott volna egy brit szigetek elleni francia-spanyol invázióra. Mindazonáltal a történészek szerint ez a félelem jócskán eltúlzott volt. Hoche tervei csupán arra irányultak, hogy csapatokat dobjanak partra Írországban, ahol aztán a helyi lázadókkal egyesülve kiűzték volna a szigetről az angolokat. Az ír szigetek elfoglalásával pedig lényegében ellenőrzésük alá kerültek volna a brit szigetek felé vezető tengeri útvonalak is. Nagy hagyományokra visszatekintő, régi ötlete volt ez a franciáknak.
A Földközi-tengeri angol flotta parancsnokaként Jervis most az előtt a megoldhatatlan feladat előtt állt, hogy egyszerre kellett szemmel tartania a Toulonban állomásozó francia, és a Cartagenában állomásozó spanyol flottát, és megakadályozni azok áttörését az Atlanti-óceánra, Brest felé. Miután azonban a térségben levő támaszpontjaikat az angolok sorra elvesztették, a kikötők blokádja nem volt többé fenntartható. Jervis tehát visszavonta erőit Gibraltárba, hogy onnan legalább a legfontosabb pontot, a Földközi-tenger kijáratát ellenőrzésük alatt tarthassák. Erre azonban, talán némileg meglepő módon, Gibraltár nem bizonyult a legmegfelelőbb helynek. Előretolt támaszpontjuk nem lévén, a britek már csak a kikötő közvetlen közelében tudták észlelni a közeledő ellenséges hajókat, és ha a kedvezőtlen széljárás késleltette a hajók kifutását, az ellenség könnyen átcsúszhatott a szoroson. Pontosan ez történt 1796 decemberében, amikor Villeneuve ellentengernagy öt sorhajóból és három fregattból álló francia köteléke Jervis orra előtt áthajózott a szoroson, és kijutott az óceánra. Nyilván ennek az eseménynek a hatására Jervis 1797 januárjában áthelyezte támaszpontját Lisszabonba, ahol a flotta ellátása jobban megoldható volt, és a területet is könnyebben ellenőrizhették. A járőrhajók lánca gyorsan értesíthette Jervis flottáját a gibraltári szorosban esetleg feltűnő ellenséges hajókról, és a szélirány szempontjából is kedvező helyzetben levő portugál kikötőkből az angolok könnyen elállhatták az északra, a francia kikötők felé forduló ellenséges hajók útját.
Az angoloknak tudomásuk volt arról, hogy Cartagena kikötőjében lázas készülődés folyik, és a spanyol flotta hajóira szárazföldi csapatokat hajóznak be. Úgyszintén tudomásuk volt arról is, hogy a Morard de Galles vezette bresti francia flotta decemberben kifutott a kikötőből. Logikusnak tűnt a következtetés, a két szövetséges flotta egyesülni készül. Jervis fregattjai figyelték a cadizi kikötőt, a francia és a spanyol flotta egyik lehetséges találkozóhelyét, és természetesen szemmel tartották a gibraltári szorost is. A portugál kikötőkben állomásozó főerők pedig ideális pozíciót foglaltak el ahhoz, hogy a két flotta feltételezett egyesülésének útjába álljanak. Helyzeti előnyük mellett azonban az angolok jelentős számbeli hátrányban voltak. Ekkoriban Jervis flottája mindössze tíz sorhajót számlált, míg a két ellenséges flotta, a britek óvatos becslései szerint is, külön-külön is legalább 17 sorhajóból állt. Jervis ez idő tájt meglehetősen nagy idegfeszültségben élhetett, s nyilván ennek köszönhető, hogy amúgy is hírhedt szigora ebben az időben már az elviselhetetlenség határáig fokozódott.
Az invázió-paranoiában szenvedő angolok azonban ekkor is jócskán túlbecsülték a brit szigetek inváziójának tényleges veszélyét. Morard de Galles 17 sorhajója egyáltalán nem akart egyesülni a spanyol flottával, hanem december végén megpróbálták az írországi Bantry öbölben partra tenni Hoche seregét. Az akciót ezúttal is egy szárazföldi tábornok, nevezetesen maga Hoche, találta ki, ennek megfelelően tengerészeti szempontból azt rendkívül kedvezőtlen időpontban indították meg. Ahogy az várható volt, a vállalkozás csúfos kudarcba fulladt. Egy, az évszakra jellemzően heves vihar szétszórta a flottát, és a tartósan rossz idő, meg az akció csapnivaló időzítése és kivitelezése megakadályozta a csapatok partraszállását. 1797 elején a kikötőibe visszavánszorgó francia flotta nem volt olyan állapotban, hogy újra megpróbálhatta volna Írország invázióját, nem is beszélve Angliáéról.
A spanyol mediterrán flotta ekkor még szintén nem volt felkészülve arra, hogy harcba szálljon az ellenséggel. Egyebek között egy olyan fontos változás is történt a hajóraj életében, ami aztán alighanem nagymértékben befolyásolta a későbbi ütközet kimenetelét. A flotta vezetőjét, a tehetséges parancsnokként számon tartott Juan de Langara altengernagyot tengerészeti miniszternek nevezték ki, s a helyét Jose de Cordoba altengernagy foglalta el, aki helyettes parancsnokként addig főleg szervezeti és logisztikai kérdésekkel foglalkozott. Tapasztalt tengerészként Cordoba teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy flottája ugyan hatalmas, erős armada képét mutatja, de valójában hajói az üres spanyol államkassza miatt komoly hiányt szenvednek a lőszerben, élelmiszerben, felszerelésben, és emberanyagban egyaránt. Cartagenában csak a helyzet további romlása volt várható, ezért Madridban végül engedtek Cordoba kérésének, és elrendelték, a flotta települjön át a jobban felszerelt Cadizba. Cordobának nem volt elegendő embere ahhoz, hogy hajóit ellássa személyzettel, ezért a tervezett indulás időpontja egyre csak húzódott. Ekkor viszont már Madridban szorgalmazták az indulást, így aztán a főparancsnokság folyamatos sürgetésének engedve végül 1797 február elsején Cordoba rosszul felszerelt, és hiányos létszámmal rendelkező hajói elhagyták Cartagenát, és útnak indultak Cadiz felé.
Pusztán a hajók számát tekintve a flotta erős volt, a 27 sorhajót 12 fregatt, és 13 ágyúnaszád kísérte, valamint néhány csapatszállító hajó, melyek két zászlóaljnyi gyalogságot vittek Cadizba. Ezeknek a csapatoknak a behajózását figyelték meg korábban az angolok is. Nem sokkal a flotta indulása után egy 57 hajóból álló, nagy kereskedelmi konvojt is útnak indítottak Algeciras, majd onnan Dél-Amerika felé, abban bízva, Cordoba flottája majd megtisztítja előttük az utat. Ebben a flottában hajózott a 28 ágyús Asuncion fregatt, valamint három korvett, a 18 ágyús Santa Justa és Santa Balbina, valamint a 20 ágyús Santa Paula is, melyek különösen értékes rakományt szállítottak, a dél-amerikai spanyol ezüstbányák kitermeléséhez életbevágóan fontos higanyt. Ezeknek a hajóknak az elvesztése beláthatatlan következményekkel járt volna a spanyol gazdaságra nézve.
Február ötödikén, a gibraltári szoros előtt, Domingo de Nava ellentengernagy vezetésével a flottáról levált egy különítmény, mely az ágyúnaszádokat és a kereskedelmi hajókat kísérte be Algeciras kikötőjébe. A 80 ágyús Neptuno, valamint a 74 ágyús Bahama és Terrible sorhajóknak, és az őket kísérő négy fregattnak készleteik kiegészítése után újra csatlakozniuk kellett volna a flottához, ám végül közülük csak az egyik fregatt, a 34 ágyús Santa Brigida találta meg újra a hajóhadat, és lehetett szemtanúja a későbbi ütközetnek.
A gibraltári szorost elhagyva ugyanis a spanyol hajók váratlanul erős keleti szélbe kerültek, ami miatt nem tudtak északnak fordulni, Cadiz felé. Az erős „levanter” ehelyett messze kihajtotta őket nyugat felé, az Atlanti-óceánra.
Az angolok utolsó megmaradt Földközi-tengeri támaszpontját, Elbát kiürítő hajók közül utolsóként az ekkor Commodore rangban tevékenykedő Nelson vezette két fregatt, a 38 ágyús Minerve és Romolus hagyta el a szigetet. Miután biztosították a kiürítést végző hajók távozását, a Jervishez való csatlakozás előtt a két fregatt végigvitorlázott a francia és a spanyol partok előtt, hogy felderítsék az ellenséges kikötőkben folyó tevékenységet. A fregattok 1797 február harmadikán értek Cartagena elé, ahol hamar megállapították, hogy az ellenséges flotta elhagyta a kikötőt. Egy rövid gibraltári megálló után Nelson a Minerve fregattal február 11-én érte el az atlanti vizeket, ahol váratlanul beleütközött két spanyol sorhajóba, melyek üldözőbe vették az angol hajót. Ezek a hajók a De Nava flottájához tartozó, és éppen Cadiz felé tartó Neptuno és Bahama sorhajók voltak. Egy darabig üldözték az angol fregattot, ám hamar felhagytak a náluk gyorsabb hajó utáni hajszával. Ha a spanyol hajók kitartóbbak és tovább haladnak Nelson után, könnyen nekiterelhették volna a Minerve-t Cordoba flottájának, s ezzel akár még a későbbi csata kimenetelét is megváltoztathatták volna. De Nava hajói azonban maguk sem tudták, merre tartózkodnak a főerőik, s miután felhagytak az angol hajó üldözésével, Cadiz felé fordultak, tudtukon kívül elszalasztva ezzel a flottájukhoz való csatlakozás lehetőségét is.
Néhány órával később sűrű köd szállt le. A spanyol flotta, melyet az erős keleti szél közben messze kihajtott az óceánra, nagy kerülővel tudott csak visszafordulni Cadiz felé, s a széllel szemben cikk-cakkolva igyekezett minél jobban megközelíteni a kikötőt. A Minerve fedélzetén nem látták a spanyolokat, ám jól hallották a hajókról érkező hangokat, ugyanis a sűrű ködben az angol fregatt egyszerűen keresztülvitorlázott a spanyol flotta alakzatán, anélkül, hogy észrevették volna. A köd miatt az angolok nem tudták felbecsülni az ellenséges flotta nagyságát, ám az útirányából arra a következtetésre jutottak, hogy úti céljuk valószínűleg Cadiz lehet. A köd felszálltával egy másik angol fregatt tűnt fel Nelsonék közelében, a 32 ágyús Niger. Foote kapitány hajója szintén találkozott az ellenséggel, nem sokkal korábban egy spanyol fregattot, valószínűleg a Santa Brigidát, észleltek, és követték is, amíg a ködben szem elől nem tévesztették. A megszerzett információkat Nelson azonnal megpróbálta eljuttatni Jervisnek, aki mindaddig bizonytalanságban volt felőle, a spanyolok Brest vagy Cadiz felé tartanak e. Azonban Nelson azt hitte, az angol flotta még Lisszabonnál állomásozik, és arrafelé vette az irányt. Jervis azonban ekkor már kifutott Lisszabonból, és hajóit a St. Vincent fok közelében sorakoztatta fel. Ez ideális hely volt arra, hogy egy Brest felé tartó flottát feltartóztassanak, ám egy Cadiz felé tartó hajórajnak innen nem tudták volna útját állni. Azonban nem sokkal azután, hogy Nelson maga mögött hagyta a spanyol flottát, és Lisszabon felé indult, a szél a spanyolok számára kedvező délnyugati irányból kezdett el fújni, és ezt kihasználva Cordoba, aki attól félt, hogy egy esetleg ismét kedvezőtlen irányba forduló szél még messzebb kihajtja hajóit nyugat felé, irányt váltott, és a St. Vincent fok felé indult, hogy a kedvező széljárást kihasználva minél előbb partközelbe vigye hajóit. A spanyolok tudtak ugyan arról, hogy az angol flotta valahol a térségben tartózkodik, ám Cordoba egyáltalán nem tartott a britektől, értesülései szerint ugyanis az ellenséges flotta csupán kilenc sorhajóból állt. A spanyol parancsnok azonban nem tudott arról, hogy Jervis egy héttel korábban erősítést kapott. A Csatorna-flottától öt sorhajót vezényeltek át hozzá, Sir William Parker ellentengernagy vezetésével, melyek február hatodikán csatlakoztak Jervis erőihez. 12-én a Colossus és a Culloden összeütköztek, és a Culloden olyan súlyosan megrongálódott, hogy javításra visszavezényelték Lisszabonba. A hajó kapitánya, Thomas Troubridge, azonban semmiképp nem akart lemaradni a várható ütközetről, és embereit olyan tempóban hajtotta a javítások elvégzésével, hogy, társai nagy csodálkozására, a következő napon a hajó már újra bevetésre kész állapotba került. Nelson végül február 13-án érkezett meg fregattjával a flottához, és haladéktalanul tájékoztatta Jervist a spanyol hajóhad erejéről, melyet ő 20 sorhajóra becsült, és annak útirányáról. Jervis roppant csalódott volt, amikor megtudta, hogy a spanyolok Cadiz felé tartanak, ebben az esetben ugyanis az általa elfoglalt pozícióból már nem tudta volna útját állni azoknak. Márpedig az admirális mindenképpen ütközetre törekedett, ezt tartván a helyzet legjobb megoldásának.
A Niger azonban még mindig a spanyol flotta közelében tartózkodott, és a fregattról észlelték Cordoba irányváltását. A Niger jelentése néhány órával Nelson után érkezett meg Jervishez, és a spanyol flotta helyzetéről és irányáról érkező új információk alapján nyilvánvalóvá vált a britek előtt, ha az ellenség tartja az irányát, a szél egyenesen eléjük fogja hajtani őket, és így végre harcra tudják kényszeríteni kétszeres túlerőben levő ellenfelüket.

________________________________________
A parancsnokok.
Sir John Jervis
1735-1823
Az ősi, bár elszegényedett nemesi családból származó John Jervis 1735 január 09-én született a Staffordshire megyei Meafordban, Swynfen Jervis ügyvéd második fiaként. Az elemi iskolát a közeli Burton-on-Trentben végezte, majd 1747-től Samuel Swinden tiszteletes greenwichi magániskolájában folytatta tanulmányait, köszönhetően annak, hogy apját időközben kinevezték a greenwichi kórház könyvvizsgálójának. A fiú a tengerészethez sok szállal kötődő Greenwichben került először érintkezésbe a Royal Navyvel, és ragadta magával a tenger varázsa. Elhatározását, mely szerint a tengeren kívánja folytatni pályafutását, otthon korántsem fogadta kitörő lelkesedés. Apja ugyan végül engedett fia kívánságának, és hozzájárult ahhoz, hogy az jelentkezzen a haditengerészetnél, ám ezután évekig megvont tőle minden anyagi támogatást.
John Jervis hajósinas 1749 január negyedikén szállt először tengere a Lord Colvill parancsnoksága alatt álló 50 ágyús Gloucester fedélzetén, és a következő öt évet a Karib-tenger térségében töltötte. 1752 júniusában, már kadétként, az 50 ágyús Severn-en szolgált, majd 1754 júniusában a 24 ágyús Sphinx fregatt fedélzetén tért vissza Angliába. A Karib-tengeri szolgálat öt keserves éve, melyet Jervis anyagi támogatás nélkül, nagy nélkülözések közepette töltött el, kemény iskola volt, s nyilván ez az öt év alapozta meg Jervis későbbi híres-hírhedt szigorát, kérlelhetetlenségét, és önuralmát, melyet aztán beosztottjaitól is megkövetelt.
Miután sikeresen letette a tiszti vizsgát, Jervis 1755 január 22-én megkapta alhadnagyi kinevezését. Márciusban Boscawen flottájával, a 74 ágyús Culloden fedélzetén hajózott az észak-amerikai vizekre. Ekkor hívta fel magára Charles Saunders ellentengernagy figyelmét, akinek rövidesen egyik kedvenc tisztje lett. Saunders személyében Jervis megtalálta magának az érvényesüléshez akkoriban (is) nélkülözhetetlen befolyásos pártfogót, aki a következő időkben nemcsak a tehetséges fiatal tiszt pályafutását egyengette, hanem anyagi segítséget is nyújtott neki, amire Jervisnek igencsak nagy szüksége volt. 1757 januárjában Jervis megkapta első parancsnoki beosztását a 24 ágyús Experiment fregatton, és a francia korzárok elleni harcokban rövidesen bizonyíthatta is képességeit. Még ebben az évben visszatért pártfogója, Saunders ellentengernagy zászlóshajójának, a Cullodennek a fedélzetére, melynek az elsőtisztje lett. 1758 májusában a franciáktól zsákmányolt 80 ágyús Foudroyant parancsnoka lett, megbízása azonban csak arra terjedt ki, hogy a hajót angol kikötőbe juttassa. A következő év januárjától ismét Saunders zászlóshajójának elsőtisztjeként működött, majd májustól a 16 ágyús Porcupine szlúp parancsnokaként Kanadába induló csapatszállító konvojokat kísért. 1761 októberétől a 44 ágyús Gosport fregatt, majd 1769-től a 32 ágyús Alarm parancsnoka. Utóbbi hajóval 1772-ig a Földközi-tengeren szolgált. Az ezután következő éveket Jervis a szárazföldön tölti, a szolgálaton kívüli tisztek fél fizetésén, miután a békeidőkben szokásos leépítések miatt nem találnak neki aktív beosztást a Royal Navyben. Fölös szabadidejét utazgatásokkal tölti. Sok időt tölt el Franciaországban, de ellátogat többek között a skandináv államokba, Oroszországba, és Hollandiába is.
A szolgálaton kívüli tisztek nagy örömére azonban ezúttal sem kell sokáig várni a következő háborúra. Az amerikai függetlenségi háború kitörésekor Jervis ismét szolgálatba állhat, és kinevezik egy sorhajó kapitányává. Méghozzá ugyanannak a franciáktól zsákmányolt hajónak, a 80 ágyús Foudroyantnak a parancsnoki tisztét kapja meg, melyet 1758-ban éppen ő szállított Angliába. Hajójával kezdetben a Csatorna-flotta kötelékében teljesített szolgálatot, és 1778 június 22-én részt vett az ushanti csatában is. 1780-ban egy Rodney parancsnoksága alatt álló flottával hajózik, mely utánpótlást szállít az ostromlott Gibraltárba. A következő évben ugyanezt az utat teszi meg ismét, ezúttal egy Darby altengernagy parancsnoksága alatt álló flottával.
A nagy alkalom, mely végre lehetőséget nyújt Jervisnek arra, hogy felhívja magára a figyelmet és kitörjön az ismeretlenségből, 1782 április 21-én érkezik el. Ezen a napon Jervis hajója a Biscayai-öbölben találkozott a De Sillans kapitány vezette 74 ágyús francia Pegase sorhajóval. Jervis 12 órás üldözés után utolérte, majd egy órás közelharcban megadásra kényszerítette a francia hajót. A gyengébb ellenfél felett aratott könnyű győzelem más körülmények között valószínűleg nem váltott volna ki nagy visszhangot, ám 1782 tavaszán a britek szénája korántsem állt valami jól a tengereken, és minden kis győzelemnek nagy propagandaértéke volt. Jervis az újságok címlapjára került, és a Bath rend lovagja lett.
Ez év októberében Howe flottájában vett részt a Luis de Cordoba vezette spanyol flotta ellen a Spartel foknál vívott 18 órás, eldöntetlen ütközetben. 1783-ban a Foudroyant-al, melyet röviddel a háború vége után leselejteztek, visszatért Angliába. Jervis ismét szolgálaton kívül kerül, és ezután a politikai karrierrel próbálkozik. Kihasználva a Pegase feletti győzelemből származó dicsőséget és hírnevet, sikerül is képviselőként bejutnia a Parlamentbe, ahol a következő tíz évben a whigek táborát erősíti, bár többnyire csak tengerészeti kérdésekben fejtett ki aktív tevékenységet. Szolgálatból való kilépése után, még 1783-ban, megnősült, egyik unokahúgát, Martha Parkert vette el. Gyermekük nem született.
1787 szeptember 24-én ellentengernaggyá léptették elő.
A Franciaország elleni háború kitörésekor, 1793 február elsején lép újra szolgálatba, és még ezen a napon megkapja altengernagyi kinevezését. Először a Barbadoson állomásozó flotta parancsnokává nevezik ki, s hajóival részt vesz a francia kézen levő Martinique és Guadeloupe szigetek megszállásában. 1795 februárjában betegsége miatt visszatér Angliába, ahol július elsején megkapja a tengernagyi (full admiral) rangot. November elsején kinevezik a Földközi-tengeri flotta parancsnokává. Flottájával blokád alá veszi az ellenséges partokat, és a touloni kikötőbe szorítja be a francia flottát, ám a következő évben a szárazföldön bekövetkező események miatt a brit flotta végül meghátrálásra kényszerül. Miután Napóleon behódolásra kényszeríti az olasz államokat, és Spanyolország szövetségre lép Franciaországgal, az angolok elvesztik a térségben összes szárazföldi bázisukat, s az utánpótlás lehetőségétől megfosztva kénytelenek kiüríteni még elbai és korzikai támaszpontjaikat is. A flotta először Gibraltárba, majd a portugál kikötőkbe vonul vissza. Jervis csak a St. Vincent foki és az aboukiri győzelmek után szerzi vissza pozícióit a térségben. A St. Vincent foki győzelem után Jervis nemcsak a Parlament köszönőlevelét és London díszpolgárságát kapta meg, hanem nagy összegű évjáradékot ítéltek oda neki, a király pedig a főnemesek közé emelte, kinevezve St. Vincent Earljének. (kb. grófi rang) A csata után Jervis a győzelemben kiemelkedő szerepet játszó Nelson egyik legfőbb pártfogója lett, valahogy úgy, mint ahogy annak idején Saunders támogatta az ő pályafutását. A győzelem után Jervis blokád alá vette a spanyol kikötőket, viszont a Tenerife elfoglalására indított expedíciója, melyet Nelson vezetett, kudarcot vallott.
Jervis egészségi állapota időközben annyira megromlott, hogy a flotta tényleges vezetését még 1798-ban kénytelen volt átadni Lord Keithnek, majd 1799 júniusában végképp leköszönt tisztségéről, és visszatért Angliába. Miután valamelyest felépült, átvette a Brestet blokád alatt tartó Csatorna-flotta parancsnokságát, mely tisztséget 1800 szeptemberéig töltötte be.
1801 februárjában Jervis az Admiralitás Első Lordja lett, és ezt a tisztségét egészen 1804 márciusáig ellátta. Ezután visszakerült a Csatorna-flotta élére, bár gyenge egészségi állapota miatt többnyire már csak a parton tartózkodott, tehát parancsnoki beosztása inkább csak névleges volt. St. Vincent Earljeként 1810-ig a Parlament felső házának tagjaként tevékenykedett, s meglehetősen népszerűtlen álláspontot képviselve, szorgalmazta a Franciaországgal való békekötést. 1810 után visszavonult az aktív politizálástól is.
Felesége 1816 februárjában bekövetkezett halála nagyon megviselte az idős admirálist, ám hamarosan sikerült újra talpra állnia, s a következő években ismét egy hosszabb utat tett Franciaországban. 1821 június 19-én, utolsó nyilvános szerepléseként, még részt vett IV. György koronázásán.
Élete utolsó éveit Jervis teljes visszavonultságban töltötte. 1823 március 14-én hunyt el az Essex megyei Rochettsben levő vidéki házában.
Beosztottai között Jervis nagyon népszerűtlen parancsnok volt, s megítélése a mai napig legalábbis ellentmondásos. Egyike volt a Royal Navy hírhedt embernyúzóinak, s már-már a szadizmus határát súroló könyörtelen szigora még azokban a zord időkben is sokakban keltett visszatetszést. Ugyanakkor viszont kiváló szervező, jó katona és tapasztalt tengerész volt. Hajóin már napfelkelte előtt fel kellett súrolni a fedélzeteket, hogy napközben semmilyen váratlan esemény ne érhesse készületlenül a legénységet. Jervis mindennap gyakorlatoztatta a hajókat, s nagy gondot fordított a higéniára, és a legénység megfelelő ellátására. Feltehetően saját fiatalkori emlékei miatt anyagilag is támogatta a tehetséges, ám szegény tiszteket. Ismert volt fanyar humoráról is.
Ugyanakkor viszont Jervis hajóin úgyszólván a mindennapi rutin részét képezték a korbácsolások és az akasztások, s a rossznyelvűek (?) szerint Jervis láthatólag élvezetét lelte ezek végignézésében. Hogy megelőzze a zendüléseket, a tiszteket állandóan váltogatta a különböző hajók között, hogy azok ne alakíthassanak ki a legénységgel szoros kapcsolatot. Ugyanezért igyekezett a tengerészgyalogosokat és a matrózokat is, amennyire lehetett, elkülöníteni egymástól. Hajóin megtiltotta az ír nyelv használatát. Az 1797-es zendüléseket olyan brutalitással torolta meg, hogy az még a saját tisztjeiben is komoly visszatetszést keltett, s többen kiléptek a szolgálatból, kijelentve, nem hajlandók tovább Jervis alatt szolgálni. Thompson altengernagyot azért bocsátotta el a szolgálatból, mert az tiltakozott amiatt, hogy a tengernagy néhány elítéltet vasárnap akasztatott fel. A Marlborough kapitányát pedig a hajójára szegezett ágyúkkal kényszerítette, hogy végrehajtson néhány, a kapitány által kifogásolt halálos ítéletet. Mikor 1800-ban Jervist kinevezték a Csatorna-flotta parancsnokává, a hír hallatán kisebbfajta pánik tört ki a flotta hajóin. Nemcsak a dezertáló matrózok száma ugrott meg hirtelen, hanem a szolgálatból kilépő, illetve beteget jelentő tiszteké is. Kollégái között sem örvendett maradéktalan népszerűségnek. Egyik összezördülésük után például Sir John Orde ellentengernagy párbajra hívta ki Jervist.
Az utókor Jervis javára szokta írni, hogy brutális eszközökkel bár, de mégiscsak sikerült a demoralizálódott Földközi-tengeri flottát újra hatékony és fegyelmezett szervezetté tennie. Igen, csakhogy ez másoknak, mint például Nelsonnak, sokkal kevésbé brutális módszerekkel is sikerült. A tengernagy kíméletlensége mögött az általános vélekedés szerint szolgálatának a Karib-tengeren eltöltött első öt éve húzódik meg, melyről a korabeli életrajzírók valahogy úgy fogalmaztak, hogy kemény iskola volt, amely megedzette Jervis jellemét. Ma ezt nyilván úgy fogalmaznák meg, hogy a fél lábbal még a gyerekkorban levő fiatal Jervis személyiségében alighanem súlyos torzulásokat okoztak a tapasztalt brutalitások, az átélt nélkülözések, és miután családja kvázi kitagadta, a magány.
Jose de Cordoba y Ramos de Garay y Lasso de la Vega
1732-1815
Jose de Cordoba y Ramos de Garay 1732 szeptember 26-án született a Sevilla melletti Utrerában. 13 évesen, egy hajó utasaként látta először a tengert, amely azonnal elbűvölte. Azon tengerésztisztek egyike, akiket nem a vagyonszerzés, az érvényesülés vagy a kalandok utáni vágy, hanem valóban a tenger szeretete kötelezett el a tengerészet mellett.
1746 október 31-én lépett be kadétként a haditengerészethez, és kezdte meg szolgálatát az Invencible nevű sorhajón. Hajójával először a dél-amerikai, majd a karib-tengeri vizeken cirkált. A tűzkeresztségen 1748 októberében esett át, egy Charles Knowles vezette angol hajóraj elleni ütközetben. 1752 júliusában kapta meg alhadnagyi kinevezését, s a következő években Jose de la Flor, majd Isidorio de Postigo parancsnoksága alatt a Földközi-tengeren harcolt az arab kalózok ellen. A harcok során Cordoba kitüntette magát bátorságával. Számos véres ütközetben, s több kalózhajó elpusztításában játszott kiemelkedő szerepet.
1760 július 13-án megkapta sorhajóhadnagyi (teniente de navio) előléptetését.
1762-ben ismét a Karib-tengeren tartózkodik, ahol részt vesz egy Havanna elleni angol támadás visszaverésében, majd 1763-ban áthelyezik a kelet-ázsiai flottához, a Fülöp-szigetekre. 1764-ben visszatér Spanyolországba, ismét részt vesz az arab kalózok elleni harcokban, de a következő évben már vissza is tér a Fülöp-szigetekre. Első önálló parancsnoki beosztását, a San Isidoro fedélzetén, 1769 január 15-én kapja meg, már újra otthon, Spanyolországban. 1770 és 1772 között hajójával ismét a Csendes-óceánon állomásozik.
A sorhajókapitányi rangot és a 74 ágyús San Miguel parancsnokságát 1774 április 21-én kapja meg. Az amerikai függetlenségi háború harcaiban nem vesz részt, ugyanis ebben az időben a San Jose parancsnokaként ismét a Csendes-óceánon hajózik, ezúttal egy kutató expedíció keretén belül. 1781 június 19-én ellentengernaggyá nevezik ki.
Egy dél-amerikai partok körül tett kétéves út után, 1788 áprilisában kinevezik a Cadizban állomásozó sorhajók parancsnokává, és ezt a pozíciót egészen 1793-ig betölti, miközben 1789 júniusában altengernaggyá léptetik elő. 1794-től a Francisco de Borja parancsnoksága alatt álló Atlanti flotta, majd 1796 elejétől a Cartagenában állomásozó, Juan de Langara vezette Földközi-tengeri flotta helyettes parancsnoka lesz. Nem sokkal később De Langarát kinevezték tengerészeti miniszternek, és a flotta parancsnokságát Cordoba vette át.
Az egyre súlyosabb ellátási nehézségek miatt a flotta 1796 végén a jobban felszerelt cadizi kikötőbe települt át. Útban Cadiz felé, 1797 február 14-én, azonban Cordoba flottája súlyos vereséget szenvedett a Sir John Jervis vezette angol flottától, a portugáliai St. Vincent foknál. A jelentős számbeli hátrányban levő ellenségtől elszenvedett megszégyenítő vereség miatt Cordobát 1797 decemberében letartóztatták, és hadbíróság elé állították. Az 1799 szeptember 10-én kihirdetett ítéletben a bíróság hanyagság vétkében találta bűnösnek Cordobát, mert hajóit elmulasztotta a szabályzatban előírt csatasorba állítani, ami a bíróság szerint a vereség fő oka volt. Az admirálist ezért megfosztották rangjától, és kitiltották a királyi udvarból, valamint minden spanyol kikötőből. A hírnevükre és becsületükre roppant érzékeny spanyol nemesek között ez az ítélet igen nagy szégyennek számított, s az öreg Cordobát testileg-lelkileg egyaránt nagyon megviselte ez a megalázás.
A következő években Cordoba számos alkalommal kért kegyelmet a királynál, aki azonban ezt minden alkalommal elutasította, annak ellenére, hogy még a királyi udvar mindenható kegyence, Godoy is támogatta a tengernagy rehabilitálását. Végül csak 1806-ban bocsátottak meg a megroppant egészségű Cordobának, akit ezután hivatalosan is nyugdíjaztak, s folyósították részére az altengernagyoknak kijáró nyugdíjat, egészen a tengernagy 1815 április harmadikán, Cadizban bekövetkezett haláláig.
________________________________________
A csata.
1797 február 13-án éjszaka az angol flotta hajóin már hallani lehetett a spanyol hajók ágyúinak jelzőlövéseit, melyek messzire visszhangzottak az éjszakában. Az első jelentés, hogy végre megpillantották az ellenséges flottát, hajnali fél háromkor futott be a Victoryra, a 34 ágyús portugál Carlotta fregattról. A spanyolok ekkor 15 mérföldre voltak az angoloktól. Jervis két oszlopba sorakoztatta fel hajóit, a fregattokat pedig a szél alatti oldalra rendelte. A hajnali órákban, a gyenge délnyugati szélben, az angol flotta 25 mérföldes távolságra helyezkedett el a St. Vincent foktól délnyugatra.
Reggel hat órakor az előreküldött 32 ágyús Lively és Niger fregattokról, és a flotta legelöl haladó sorhajójának, a Cullodennek a fedélzetéről is megpillantották a spanyol hajókat, amelyek teljes rendezetlenségben közeledtek. A spanyolok ugyanis nem számítottak az ellenség feltűnésére, és semmilyen harcrendet, vagy menetalakzatot nem alakítottak ki. A spanyol sorhajók több, rendezetlen csoportba verődtek össze, összekeveredve a flottával tartó szállítóhajókkal. A Cordoba flottájában uralkodó káosz főleg annak volt köszönhető, hogy a szembeszéllel való több napos küzdelem után a spanyolok most igyekeztek kihasználni a kedvező szelet, hogy minél előbb partközelbe jussanak, és nem vesztegették az időt arra, hogy valamiféle alakzatba próbálják meg rendezni a hajóikat. A csatasor kialakítása túl nagy feladat lett volna képzetlen legénység számára, és erősen késleltette volna a flotta előrejutását. Cordoba ugyan tudta, hogy az angolok a közelben tartózkodnak, ám miután információi szerint Jervis flottája csupán kilenc sorhajóból állt, nem nagyon tartott tőlük.
Ahogy a két flotta közeledett egymáshoz, egy jól ismert kis közjáték játszódott le a Victory tatfedélzetén. Az angoloknak nem voltak pontos információik az ellenséges hajók számát illetőleg, mert bár azt ugyan tudták, hogy Cartagenát 27 sorhajó hagyta el, de arról is tudtak, hogy a főerőről időközben levált egy kötelék. A Victory tatfedélzetén most Jervis két kapitánya, Robert Calder és Benjamin Hallowell számolgatta a párás, ködös láthatáron előbukkanó spanyol hajókat. Állítólag a következő dialógus zajlott le Jervis, és az észlelt ellenséges hajók egyre növekvő számát neki folyamatosan jelentő Calder között:
„Nyolc hajó van a sorban, Sir John!”
„Nagyon jó.”
„Húsz hajó van a sorban, Sir John!”
„Nagyon jó.”
„Huszonöt hajó van a sorban, Sir John!”
„Nagyon jó.”
„Huszonhét hajó van a sorban, Sir John!”
„Elég volt Sir, ne tovább! A kocka el van vetve, és ha ötven hajót lát, akkor is átmegyek rajtuk!”
A közismert anekdota valószínűleg nem egészen hiteles, már csak azért sem, mert a spanyol flottában nem volt 27 sorhajó. Három sorhajó az algecirasi kitérő után elszakadt a flottától, két másik, a San Pablo és az Infante don Pelayo, pedig annyira lemaradt, hogy az ütközet kezdetén nem is voltak az angolok látóterében. A britek azonban 27 sorhajóról tudtak, tehát elképzelhető, hogy ennyit is láttak. Az is lehetséges, a spanyol sorhajók közé keveredett szállítóhajók némelyikét nézték messziről sorhajónak, de a teljes összevisszaságban közeledő spanyol hajók megszámlálása egyébként is elég nehéz feladat lehetett.
A sztorihoz tartozik még, hogy Jervis másik, kanadai származású kapitánya, Benjamin Hallowell, ekkor már annyira izgatott volt és olyan harci lázban égett, hogy Jervis döntése hallatán örömében megfeledkezett minden etikettről, és az admirálist alaposan hátba verve a következőket mondta: „Nagyszerű, Sir John! És istenemre mondom, átkozottul el fogjuk döngetni őket!” Azon a napon Nelson mellett valószínűleg Hallowell vállalta a legnagyobb kockázatot az angol flottában...

Negyed kilenckor Jervis közelebb rendelte egymáshoz két oszlopban haladó hajóit. Az angol admirális azonban még mindig bizonytalan volt abban, a totális összevisszaságban haladó spanyol flottával szemben hogyan is vegye fel a harcot. Közelebb érve azonban már jól kivehető volt, hogy az ellenséges hajócsoportosulások között -hiszen alakzatról aligha lehetett beszélni- hatalmas hézag tátong. Jervis elhatározta, itt fog áttörni. Az ellenség jókora számbeli fölénye senkit sem aggasztott az angol flottában. A rendezetlen birkanyájként közeledő spanyol hajók látványa nyilvánvalóvá tette az ellenség képzetlenségét és ügyetlenségét, s önbizalommal töltötte el a briteket. 11 óra körül a két flotta közötti távolság egy mérföldre csökkent, s Jervis utasítására az addig két oszlopban haladó hajók egyetlen csatasorba fejlődtek fel, majd a spanyol elővéd és a derékhad között tátongó hatalmas hézag felé vették az irányt. Az angoloknak alig néhány perc alatt, minden nehézség nélkül sikerült kialakítaniuk a csatasort. Az élen Troubridge hajója, a 74 ágyús Culloden haladt, őt követte a 90 ágyús Blenheim, majd Parker ellentengernagy zászlóshajója, a 98 ágyús Prince George. Parker hajója után három 74 ágyús sorhajó, az Orion, a Colossus és az Irresistible haladt, majd mögöttük a flotta zászlóshajója a 100 ágyús Victory következett. Őt követte a 74 ágyús Egmont és Goliath, majd Thompson altengernagy zászlóshajója, a 100 ágyús Britannia, és a 98 ágyús Barfleur, Waldegrave altengernaggyal a fedélzetén. Ezután a 90 ágyús Namur, a 74 ágyús Captain, majd a 64 ágyús Diadem következett, míg az angol csatasor végén a 74 ágyús Excellent haladt. Nelson Commodore a csata előtti napon, az egyik raj parancsnokaként, korábbi hajóján, a most Ralph Willet Miller kapitány vezette Captain-en vonta fel zászlaját, amely most az utóvédben haladt.
Bár a spanyolok már 13-án este észrevették a távolban az ismeretlen hajókat, nem tettek semmilyen óvintézkedéseket, mivel azt gondolták, angol kereskedelmi konvoj akadt az útjukba. A következő nap reggelén aztán a legelöl haladó spanyol sorhajó, az Oriente, ismét hajókat vett észre a láthatáron, és jelezte azok feltűnését a zászlóshajónak. A spanyolok még ekkor is sokáig bizonytalanságban voltak afelől, milyen hajókkal is állnak szemben. Mind a nyolc spanyol fregatt, meglehetősen ostoba módon, a közeledő hajókkal ellentétes, szél felőli oldalon helyezkedett el, Cordoba tehát csak az Oriente jelentéseire hagyatkozhatott. A spanyol admirális most megpróbálta hajóit valamiféle csatarendbe állítani, és ugyanekkor jelzett a kereskedelmi hajóknak, hogy minél gyorsabban távozzanak dél felé. Cordoba számára tovább nehezítette a helyzet áttekintését, hogy a zászlóshajó tüzérei lövöldözni kezdtek a közel merészkedő portugál Carlotta fregattra, és a füst eltakarta előle a láthatár nagy részét. Miután még ekkor sem volt tisztában vele, pontosan milyen erők is közelednek feléje, elöl haladó három sorhajóját arra utasította, fedezzék a visszavonuló konvojt. A spanyol parancsnok valószínűleg azzal sem volt tisztában, hogy két másik sorhajója, a 74 ágyús San Pablo és Infante don Pelayo, messze lemaradt, és ekkor éppen hét mérfölddel a főerő mögött helyezkedtek el, jóformán a láthatáron kívül. Élhajója, a 74 ágyús San Antonio, két higanyt szállító korvettel együtt, viszont jócskán megelőzte a flottát, és attól három mérföldre jobbra elöl haladt.
Csaknem tíz óra volt már, mire a spanyoloknak végre nagy nehezen sikerült tisztázni, tulajdonképpen kivel és mivel is állnak szemben. A 15, gyorsan közeledő angol sorhajóról befutó jelentések szétfoszlatták a flottája túlerejében bízó Cordoba addigi önelégült nyugalmát. Most visszahívta a nem sokkal korábban a konvoj után küldött hajóit, és újból arra fordította minden figyelmét, hogy sorhajóit valahogy csatasorba állítsa. Erőfeszítéseit azonban nem sok siker koronázta, s a flotta bizonytalanul imbolygó hajói meglehetősen szánalmas látványt nyújtottak. A spanyol hajók a zászlóshajó jelzéseit -a közvetítő lánc összeomlása miatt- vagy nem látták, vagy ha látták, nem vették figyelembe. A csatasor kialakítása nem sikerült, s az angol támadás kezdetekor a spanyol flotta hajói két nagy csoportban helyezkedtek el. A zászlóshajó, a 130 ágyús Santisima Trinidad körül összesen 16 sorhajó verődött össze, melyek többé-kevésbé három oszlopban álltak fel. A zászlóshajó mögött, úgy nagyjából azzal egy vonalban haladt a 74 ágyús Soberano, a 80 ágyús San Nicolas de Bari, a 112 ágyús Salvador del Mundo, és a 74 ágyús San Ildefonso. A zászlóshajótól jobbra, szintén többé-kevésbé egy vonalban haladt a 112 ágyús Purisima Conception, a 64 ágyús Santo Domingo, majd három 74 ágyús sorhajó, a Conquistador, a San Juan Nepomuceno, és a San Genaro. Cordoba hajójától balra haladt a 112 ágyús Mexicano és a 74 ágyús San Isidoro, majd mögöttük balra, kissé leszakadva és meglehetős összevisszaságban ott vitorlázott a 74 ágyús Atlante, Glorioso, és Firme, valamint a 112 ágyús San Jose. Az elővédet alkotó hat sorhajó, a 112 ágyús Principe de Asturias és Conde de Regla, valamint a kereskedelmi hajók kíséretéből az imént visszarendelt 74 ágyús Oriente, San Fermin, San Francisco de Paula és San Antonio, minden rend nélkül, szanaszét szóródva haladtak, s a zömtől messzebbre, jobbra elöl helyezkedtek el. (A legtöbb helyen nyolc sorhajót említenek meg a spanyol elővédben, valójában azonban az csupán hat hajóból állt.) A két csoport között hatalmas hézag tátongott, amely szinte vonzotta az angol csatasort. A spanyolok úgyszólván tálcán kínálták fel a lehetőséget a briteknek, hogy ebbe a hézagba behatolva végképp kettészakítsák a spanyol hajóhadat, hogy aztán az egymástól elszigetelt részeket egyenként verhessék szét. Cordoba természetesen maga is rájött erre, és próbálkozott a rés összezárásával, azonban erre már nem maradt ideje.
11.30-kor Jervis kiadta az utasítást az ellenséges vonal áttörésére. Nagyjából ugyanekkor az angol flotta élhajója, a Culloden, körülbelül 250 méteres távolságra ért a spanyol élboly hátsó hajóitól, s ekkor mindkét fél csaknem egyszerre tüzet nyitott.
Cordoba láthatta, hogy a hajói közt levő rést már nem tudja bezárni, és ha tovább halad előre, azzal az angolokat tökéletes T alakzatba hozza, melyben a teljes brit flotta az élen haladó spanyol hajókra tudja összpontosítani a tüzét, és egymás után lőhetik szét őket, miközben a spanyolok jóformán nem is tudják viszonozni az ellenség lövéseit. A spanyoloknak valamerre tehát irányt kellett váltani. Az utókor kávéházi Konrádjai számára a legkézenfekvőbb megoldásnak nyilván az tűnik, hogy a spanyolok dél felé, jobbra fordulnak, fordulás közben csatasorba fejlődnek fel, és az angol vonallal párhuzamosan haladnak tovább. Ebben az esetben a zöm 16 hajója a szél felőli oldalról, tehát meglehetősen előnyös pozícióból támadhatja a brit flotta hajóit, míg ugyanekkor a másik, szél alatti oldalon a spanyol elővéd hat hajója szintén vonalba fejlődhet, és a másik oldalról is tűz alá veheti a briteket. Ebben az esetben az angol flotta harapófogóba kerül, és veresége szinte biztosra vehető. Mindez persze merőben csak elméleti lehetőség, amely feltételezi a spanyol flotta megfelelő felkészültségét. Cordobának viszont egyáltalán nem voltak semmilyen illúziói hajói harckészségét és flottája ütőképességét illetőleg. Esze ágában sem volt, hogy megkíséreljen közelharcba bocsátkozni az ellenséggel, hanem az egyetlen ésszerű és józan megoldást választva a menekülés mellett döntött. Hajóival ezért északnak fordult, a britekkel ellenkező irányba. Nyilván arra számított, a két, ellentétes irányban haladó flotta így rövid tűzharc után elvitorlázik egymás mellett, majd mire a britek utána fordulnak, hajói nagyobb gyorsaságát kihasználva egérutat nyer, és a kedvező szelet kihasználva faképnél hagyhatja az ellenfelet. Jó elképzelés volt, és majdnem be is vált.
Miközben Cordoba hajói fordultak észak felé, az angol elővédben hajózó sorhajók nagy távolságból heves tűzharcba keveredtek a spanyol elővéd hajóival. A Juan Joaquín Moreno altengernagy vezette kötelék hajói másként reagáltak, mint a főerők. Délnek fordultak, és párhuzamosan haladva az angol csatasorral tüzet nyitottak annak első hajóira. Igazából azonban csak Moreno zászlóshajója, a 112 ágyús Principe de Asturias, valamint a szintén 112 ágyús Conde di Regla, fedélzetén Renard de Fuchsemberg ellentengernaggyal, Amblimont hercegével, közelítette meg annyira a brit csatasort, hogy érdemi károkat okozhatott azok hajóiban. Az elővéd többi hajói közül a San Antonio még mindig messze lőtávolságon kívül volt, a San Fermin és a San Francisco de Paula pedig buzgón tüzeltek ugyan az angolokra, de olyan távolságból, ahonnan aligha tehettek kárt bennük. Ugyanakkor viszont az utóbbi két hajó nem vette figyelembe, hogy köztük és az angol vonal között ott vannak a saját háromfedélzeteseik, melyek így aztán gyakorlatilag két tűz közé kerültek. Ezt látva Moreno rövid tűzharc után félbeszakította a harcot, és bal felé kitérve távolodni kezdett a britektől. Látszólagos megfutamodását az angol matrózok harsány gúnyolódása kísérte, melyet a spanyol hajókon is jól lehetett hallani.
A spanyol elővéd hatodik hajója, az Oriente, egészen különös módon viselkedett. A hajó nagy távolságból rövid, de heves tűzharcba keveredett az angol Prince George-al, majd olyan mereven tartva az északi irányt, mintha lekötözték volna a kormánykerekét, elhaladt az angol csatasor mellett, miközben természetesen annak összes hajója, még a fregattok is, végiglőtték a spanyol sorhajót. Az angol fregattok által üldözőbe vett Oriente ezután nyílegyenesen tovább haladt észak felé, majd hamarosan eltűnt a láthatáron, és a csata alatt többé elő sem került. Az Oriente viselkedésének miértje azóta sem tisztázott, ám mivel a csata utáni haditörvényszéki tárgyaláson a hajó parancsnoka, Juan Suarez kapitány, semmilyen elmarasztalásban illetve büntetésben nem részesült, a legvalószínűbb feltevésnek az látszik, hogy a hajóval valami olyasmi történhetett, mint három évvel korábban a Dicsőséges Június Elsején -pontosabban május 29-én...- a francia Montagnard-al. Vagyis az angol hajók tüze rögtön az összecsapás kezdetén annyira megrongálta az Oriente kötélzetét, hogy az amúgy is képzetlen és ügyetlen, s az angol ágyúk tüzében összezavarodott spanyol matrózok nem tudták a vitorlarudakat sem elfordítani, sem leengedni, így amíg a sérüléseket ki nem javították, a hajó megállíthatatlanul haladt tovább az eredeti irányban.

Miután sikerült kettészakítani a spanyol flottát, és végighaladtak Cordoba sorhajói mellett, Jervis elrendelte hajóinak az egymás utáni fordulatot jobb felé, hogy északnak visszakanyarodva üldözőbe vegyék a spanyol derékhadat. A jelzést 12.08-kor vonták fel, és 12.15-kor a kötelék első hajóján, a Cullodenen, Troubridge megkezdte a fordulást. Az angol manővert látva Moreno rögtön felismerte a kiváló alkalmat arra, hogy a brit kötelék fordulási pontját támadva megakadályozza, vagy legalábbis megzavarja az ellenség mozdulatát. Hajóinak jelt adott a támadásra, és délnyugat felé fordulva ismét az angol csatasor felé indult. Azonban akárcsak korábban, ezúttal is csupán a Conde de Regla követte a zászlóshajót, a spanyol elővéd másik három hajója messze az angol ágyúk lőtávolságán kívül maradva nagy ívben nyugatra fordult, megkerülte az összecsapás helyszínét, majd észak felé fordulva, és továbbra is messze elkerülve a harcolókat, később csatlakoztak a főerők harcban nem álló hajóihoz. Moreno két hajója így az angol elővéd sorhajóinak egyesített tüzébe került, mely komoly károkat okozott a Principe de Asturias kötélzetében, és végül a két spanyol sorhajó rövid tűzharc után kénytelen volt visszavonulni. A spanyol főerő fordulás után leghátulra került egysége, a 112 ágyús Purisima Conception, Morales altengernagy zászlóshajója, szintén tüzet nyitott az angol kötelék első hajójára, a Cullodenre. Az angolok jól célzott válaszlövései azonban hamar lehűtötték Morales amúgy sem túl heves harci kedvét, aki ezután kitért az angolok elől, és a továbbiakban már egyáltalán nem is vett részt a harcokban.
Az angol kötelék első négy hajója zavartalanul végrehajtotta a fordulatot, ám amikor az ötödik hajó, a Colossus is fordulni akart, Moreno altengernagy ismét támadásra vezette két sorhajóját. A spanyolok ezúttal közvetlen lőtávolságra megközelítették az angolokat, és a két hatalmas háromfedélzetes pusztító erejű sortüzei súlyosan megrongálták a brit hajót, megakadályozva azt a fordulásban. A Colossus kiesett az alakzatból, és egy rövid időre mozgásképtelenné vált. Az angol hajó rosszabbul is járhatott volna, ha társai nem sietnek a segítségére. A mögötte haladó Irresistible azonban bajba került társát fedezve szintén tűzharcba kezdett a spanyolokkal, akik azonban nem tágítottak, egészen addig, amíg a velük egy súlycsoportban levő angol zászlóshajó, a 100 ágyús Victory is elég közel nem ért ahhoz, hogy tűz alá vegye a spanyol hajókat. A Victory tüze újabb károkat okozott a Principe de Asturiasban, és mivel közben a brit zászlóshajó mögött haladó két angol sorhajó, az Egmont és a Goliath is lőtávolságon belülre ért, és tüzet nyitott, a spanyolok ismét kénytelenek voltak meghátrálni a túlerő elől. A Colossuson ezután sebtében kijavították a hajóban esett károkat, és az angol sorhajó ismét beállt a csatasorba, a Victory és az Egmont közé. Ha Jervis nem folytatja tovább a fordulatot, hanem többi hajójával halad tovább eredeti irányában dél felé, jó esélye lett volna arra, hogy a főerőiktől elvágja és körülzárja a spanyol elővéd öt sorhajóját. Talán így is tett volna, ha tud a higanyt szállító hajókról, melyek éppen déli irányba menekülve igyekeztek biztonságba kerülni. A britek azonban nem tudtak ezekről a hajókról, s csak csapatszállító hajókról voltak információik. Jervis pedig a nagyobb vadat, azaz a spanyol flotta főerőit igyekezett elejteni, így aztán folytatta tovább a fordulatot, és a Cordoba csoport üldözését.
Miközben az angol vonal középső hajói Moreno háromfedélzeteseivel viaskodtak, az angol elővédnél a fordulást már végrehajtott hajók a menekülő spanyolok után eredtek, s a Culloden tüzet nyitott a keleti oszlop utolsó hajójára, a 74 ágyús San Isidoróra. Cordoba eközben még mindig azon erőlködött, hogy hajóit valamilyen harci alakzatba állítsa. A spanyol flotta derékhada a csatasor kialakítására tett minden erőfeszítés ellenére ekkor még mindig két-három sor mélységű volt, és miután a hajók takarták egymást, a lassan felzárkózó angol sorhajók ellen a spanyol hajók ágyúinak kevesebb, mint felét tudták csak használni. A spanyol admirális egy északkeleti irányba végrehajtott fordulóval akarta egyetlen csatasorba rendezni hajóit. Ha sikerül a fordulatot végrehajtani, és átvágni az angol vonal előtt, nemcsak a saját csatasorukat sikerülhetett volna végre kialakítani, hanem meghiúsították volna az angol erőfeszítéseket, melyek láthatólag -a klasszikusnak tekinthető módon- a spanyol utóvéd leválasztására és megsemmisítésére irányultak, valamint a szél alatti oldalra kerülve kedvező esély mutatkozott volna arra is, hogy a hátszelet kihasználva megléphessenek a britek elől. (Arra, hogy esetleg meg is verhetnék az angolokat, Cordoba, dicséretes realitásérzékről téve bizonyságot, nem is gondolt.) Ha Cordoba fordulója sikerül, Jervis már semmit sem tehetett volna a spanyolok megállítására.
Arra a manőverre, amelyet egy angol parancsnok nemsokára végrehajtott, meghiúsítva vele a spanyolok szándékait, Cordoba semmiképpen nem számíthatott. Az a spontán manőver, melyet Nelson Commodore a körülmények hatására úgyszólván pillanatok alatt megtervezett és végrehajtott, példa nélkül áll a tengeri hadviselés történetében.

Nelson, aki az angol harcrend hátulról harmadik hajójának, a 74 ágyús Captain-nek a fedélzetén éppen a fordulási pont felé tartott, észrevette, mire készülnek a spanyolok, és villámgyorsan felmérte, milyen következményeket vonna maga után, ha az ellenség hadmozdulata sikerrel járna. Hogy ezt megakadályozza, olyan öngyilkos manőverre szánta el magát, amely aztán az addig viszonylag ismeretlen Commodore-t rögtön a korabeli újságok címlapjára, és a hadtörténelem legfényesebb lapjaira katapultálta.
Nelson balra fordulva hirtelen kivált, úgyszólván kipördült a Captain-el a csatasorból, majd egy 230 fokos fordulatot téve áthaladt a mögötte haladó Diadem és Excellent között, és hajójával egyenesen a spanyol zászlóshajót célozva meg, a Santisima Trinidad, és a körülötte csoportosuló spanyol hajók elé vágott. Ezzel a manőverrel Nelson úgyszólván minden szabályzatot és minden parancsot megszegett, amit egyáltalán meg lehetett szegni. Elsősorban a legfontosabbat, a csatasor egységéről és megbonthatatlanságáról szóló, még akkoriban is szinte fétisként tisztelt alapelvet rúgta fel. Megszegte a fegyelemmániás Jervis által kiadott parancsokat, és engedetlenségével veszélybe sodorta hajóját. Ennek a mozdulatnak a végrehajtásához rendkívüli találékonyság, merészség, és mindenekelőtt valami egészen eszelős méretű önbizalom volt szükséges. Nelson tudta, ha kudarcot vall, azzal végérvényesen tönkreteszi a karrierjét, hadbíróság elé kerül, amely akár halálra is ítélheti, és ami Nelson számára alighanem a halálnál is rosszabb lett volna, nevetségessé válik a Royal Navy berkein belül. Mi lett volna, ha a spanyolok elsöprik Nelsont a tenger színéről, és aztán kialakítják csatasorukat Jervis ellen? Nelson manőverét ebben az esetben az utókor alighanem csak úgy tekintené, mint a hírnév utáni hérosztratoszi hajsza egy újabb megnyilvánulását, vagy egyszerűen azt gondolnák, a parancsnok nyilván megőrült. (Hasonló esetre egyébként volt példa.) Nelson későbbi ütközetei egyikében sem rugaszkodott el ennyire a korabeli harcászati alapelvektől, és soha többé nem vállalt ekkora kockázatot, mert ekkorát még egy Nelson is csak egyszer merhetett vállalni. Ez a hadmozdulat, amely eldöntötte az ütközet sorsát, nemcsak Nelson pályafutásának legfényesebb eseménye, hanem egyben a tengeri hadviselés történetének egyik legnagyobb pillanata is.
Nelson fél egy körül ért a lassan forduló spanyol hajók közelébe, keresztezte azok haladási irányát és rögtön tüzet is nyitott rájuk. Cordoba, akinek a figyelmét mindaddig a fordulat végrehajtása, és a spanyol vonalak rendezése kötötte le, most váratlanul egy új, megoldandó problémával szembesülhetett. Valahogy el kellett távolítania a nyilvánvalóan őrült angol kapitányt flottája útjából. Nelson szándéka az volt, hogy megakadályozza a spanyolokat a fordulat végrehajtásában, és mindaddig feltartsa őket, amíg az angol csatasor fel nem zárkózik melléjük. A spanyol hajók óriási fölénye ugyan azzal fenyegette, hogy ez a vállalkozás, ha egyáltalán sikerül, saját hajója pusztulásába fog kerülni, de a merész angol Commodore bízott az ellenség közismerten csapnivaló harckészségében, és reménykedett abban is, hogy az egymás hegyén-hátán haladó spanyol hajók egymást is akadályozni fogják a pimasz támadó elleni harcban. Ugyanakkor persze a spanyoloknak minden nehézségük ellenére is elméletileg elegendő erejük volt ahhoz, hogy percek alatt szétlőjék az angol hajót. A 130 ágyús Santisima Trinidad, a 112 ágyús San Jose, és a 80 ágyús San Nicolas számára nem lehetett kihívás egyetlen, 74 ágyús ellenséges hajó. Nelson számítása azonban mégis bevált, a spanyol hajók első sortüzei alig okoztak kárt a Captain-ben. A spanyolokat részben a saját ágyúiknak a lőporfüstje is zavarta, részben pedig nem volt még annyi képzett tüzérük sem, hogy valamennyi ágyújukat működtetni tudják.
Amellett Cordobának Nelson váratlan támadásán kívül is megvoltak a maga problémái. A zászlóshajó körül haladó spanyol sorhajók megpróbáltak felzárkózni a Santisima Trinidadhoz, ám görcsös erőfeszítéseik csak újabb torlódások kialakulásához vezettek. A Mexicano és Soberano a zászlóshajó elé futottak és elvették tőle a szelet, a többi spanyol hajónak pedig a fordulás közben nem csak hogy csatasorba nem sikerült felfejlődniük, hanem éppen ellenkezőleg, amúgy is rendezetlen soraik csak még jobban összezavarodtak, és az a veszély fenyegetett, hogy az összetorlódott hajók egymásnak ütköznek. A legtöbb spanyol sorhajó pedig a zászlóshajó többször megismételt jelzéseiről tudomást sem véve nyugodtan hajózott tovább az eredeti irányban, észak felé. A Morales altengernagy vezette csoport kapitányai, akik mindvégig igyekeztek magukat távol tartani a mögöttük zajló harcoktól, a későbbi hadbírósági tárgyaláson azzal védekeztek, a füst miatt nem látták a zászlóshajó jelzéseit. Cordoba azokkal a hajókkal sem ment sokra, melyek mellette maradtak. Képtelenek voltak gyorsan eltakarítani az útból az őrült angol Commodore hajóját, és kénytelenek voltak hosszú tűzharcba bocsátkozni vele. Egy ideig egyszerre hat spanyol sorhajó lőtte Nelson hajóját, de képtelenek voltak harcképtelenné tenni, és félresöpörni az útból, bár kétségtelenül jókora károkat okoztak benne.
A spanyol hajók feltorlódtak a Captain körül. Utolsóként a San Isidoro és a Salvador del Mundo is felzárkózott a zászlóshajójukhoz, ám mögöttük már ott nyomult előre az angol harcrend első hajója, a Culloden is. Az összetorlódott spanyol hajók takarták egymás elől a célpontokat, és nagy részük egyáltalán nem tudott tüzelni az ellenségre, míg az angol tüzéreknek jóformán célozniuk sem kellett, lövedékeik nagy valószínűséggel e nélkül is eltalálták az ellenséges hajótömeg valamelyik egységét. Troubridge előrevitorlázva Nelson segítségére sietett hajójával, és mintegy fél órás közelharcba bonyolódott a spanyol zászlóshajóval, és a körülötte levő egységekkel. Nem sokkal később megérkezett a 90 ágyús Blenheim is. Frederick kapitány tűzharcba keveredett a San Isidoro és Salvador del Mundo sorhajókkal, majd nem sokkal egy óra után átvágta magát a spanyol zászlóshajóig, és felmentette a körülzárt, és súlyosan megrongálódott Captain-t. Közben Jervis is rájött, hogy az igazi ütközet a csatasora előtt zajlik, és utasította vonalának utolsó hajóit, George Henry Towry Diadem-ját és a Cuthbert Collingwood vezette Excellent-et, hogy azonnal kezdjék meg a fordulást, és igyekezzenek Nelson segítségére. Eközben viszont újra feltűnt az angol vonal közepénél Moreno altengernagy két hajója, melyeken időközben kijavították a korábbi összecsapásokban rajtuk keletkezett sérüléseket. A spanyol admirális most negyedszer is nekirugaszkodott az angol csatasornak, hogy megpróbálja az ellenséges hajókat megállítani, és alakzatukat összezavarni. Ismét heves tűzharc robbant ki a spanyolok és az angol csatasor középső hajói között, melynek során a Conde di Reglán tartózkodó Amblimont ellentengernagy halálos sebet kapott. Moreno támadásainak eredményét a szakirodalom általában hajlamos alábecsülni, pedig a két spanyol hajó egymás utáni támadásai valóban megbontották valamelyest az angol alakzatot, és késleltették a britek csatasorának előrehaladását. Alighanem ennek is köszönhető, hogy az angol utóvéd hajói lényegében lemaradtak az ütközetről.
Moreno hajói ismét súlyos sérüléseket szenvedtek és végül újra meghátráltak, a szívós spanyol tengernagynak azonban esze ágában sem volt visszavonulni. Délnyugat felől ugyanis közben egyre közelebb ért a korábban a flottától lemaradt, és most az ágyúdörgés hallatán minden vitorlájukat felvonva előresiető két spanyol sorhajó, a 74 ágyús San Pablo és Infante don Pelayo. Moreno csak ezek csatlakozására várt, hogy aztán szándéka szerint ismét felújítsa támadását az angol csatasor ellen.
Eközben az angol kötelék elején tartózkodó Orion és Prince George heves tűzharcot vívott a spanyol San Isidoro és Salvador del Mundo sorhajókkal, és egymás után döntötték ki azok árbocait. A két spanyol sorhajó csaknem teljesen manőverképtelenné vált. Fél kettőkor a Salvador del Mundo tatja mögött váratlanul feltűnt az eredetileg az angol csatasor végén hajózó Diadem és Excellent, melyek Jervis utasítására most a Captain-hez hasonlóan szintén levágták a kanyart, és csatlakoztak az elöl harcolókhoz. Collingwood három jól célzott oldalsortűzzel szétverte a spanyol hajó tatját, majd áthajózott annak szél felőli oldalára, és onnan tovább verette ágyúival a spanyol háromfedélzetest. A Diadem és az időközben szintén beérkezett Irresistible ezután mintaszerűen közrefogták a Salvador del Mundót, és kétfelől tűz alá véve a spanyol hajót, egymás után némították el annak ágyúit. A spanyol háromfedélzetes szörnyű károkat szenvedett, elesett kapitánya, Antonio Yepes is. Az Excellent közben tovább haladt előre, és tűzharcba bocsátkozva a sorban következő spanyol hajóval, a San Isidoróval, percek alatt ellőtte annak mindhárom árbocát. Collingwood ezután közelebb nyomult ellenfeléhez, és közvetlen közelről heves ágyútűzzel árasztotta el a spanyol hajót. Húsz percnyi ágyúzás után a spanyol sorhajó gyakorlatilag teljesen harcképtelenné vált, ágyúi elnémultak, és Teodoro Argumosa kapitány elrendelte a hajó zászlajának bevonását. 13.53-kor a San Isidoro, a spanyol hajók közül elsőként, megadta magát.
Nagyjából ugyanekkor érkezett meg a harctérre az angol zászlóshajó, a Victory is. A hajó a Salvador del Mundo mögött tűnt fel, amelyet viszont két oldalról már tűz alatt tartott a Diadem és az Irresistible. Jervis jelzett a két angol hajónak, hogy táguljanak a Victory útjából, ám a nagy füstben azok nem vették észre a jelzéseket. A két angol sorhajó parancsnoka, George Henry Towry és George Martin kapitányok, csak akkor vették észre a zászlóshajójukat, amikor az a tat felől leadta első sortüzeit a Salvador del Mundóra. Két órakor a Diadem és az Irresistible leadta utolsó sortüzét a spanyol hajóra, és odébbálltak, miközben ellenfelüket a Victory lőtte tovább, annak tatja felől. Nem sokkal ezután a spanyol hajó bevonta zászlaját és megadta magát.
Ezalatt a Culloden és a Blenheim benyomultak a spanyol zászlóshajó és a Captain közé, és heves tűzzel árasztották el a Santisima Trinidadot. Különösen a Thomas Lennox Frederick vezette Blenheim vívott hosszú és heves tűzharcot a spanyol négyfedélzetessel, s nyilván ennek köszönhető, hogy a csata után ezen a brit sorhajón számolták össze a legtöbb találatot. A Captain ezzel lélegzetvételnyi szünethez jutott, amit a hajón arra igyekeztek felhasználni, hogy amennyire lehetett, gyorsan megpróbálták kijavítani a súlyosan megrongálódott árbocokat és a kötélzetet. A „pihenő” azonban nem tartott sokáig, mert röviddel ezután két újabb spanyol hajó, a 80 ágyús, Tomas Geraldino vezette San Nicolas de Bari és a 112 ágyús San Jose, Francisco Javier Winthuysen ellentengernaggyal a fedélzetén, támadt a Captain-re, és a spanyolok ágyúi egykettőre ismét tönkretették az angol hajó kötélzetét. A Captain azonban nemsokára ismét segítséget kapott, méghozzá Collingwood személyében. Collingwoodot korábban sokan kritizálták a három évvel korábbi Dicsőséges Június Elsejei csatában tanúsított passzivitása miatt. Az angol kapitányt meglehetősen érzékenyen érintette a kritika, és az, hogy a csata után ő nem kapta meg a kiemelkedő teljesítményt nyújtott kapitányoknak adott emlékérmet. Most láthatólag igyekezett megtépázott presztízsét helyreállítani, és hajójával a csatatéren ide-oda cikázva hosszabb-rövidebb időre úgyszólván mindegyik spanyol hajóval tűzharcba keveredett. Most az Excellent váratlanul feltűnt a San Nicolas mögött, benyomult a spanyol hajó és a Captain közé, és alig ötméteres távolságból rettenetes tüzet zúdított a spanyol sorhajóra, amely súlyosan megrongálódott, ágyúi nagyrészt elhallgattak. Néhány leadott sortűz után az Excellent előrevitorlázott, és a San Nicolas lövetését átadta a mögötte haladó Cullodennek. Colligwood ezután a San Josét támadta meg, miközben a másik oldalról a Blenheim és a Prince George is felzárkózott a két spanyol hajó mellé, melyeket most bal felől ők, jobb felől pedig az Excellent és a Culloden tartott tűz alatt. A két spanyol hajó rövid idő alatt szinte harcképtelen ronccsá változott, súlyos károkat és emberveszteségeket szenvedve el. Mindkét hajó fedélzetén kaotikus állapotok uralkodtak, a képzetlen és tapasztalatlan személyzet egy nagy része az angol lövedékek elől a hajófenékbe menekült le. Mindkét kapitány súlyosan megsebesült, Winthuysen ellentengernagy pedig elesett. A San Nicolas néhány ágyúja még ekkor is tüzelt, ám a sűrű lőporfüstbe burkolózó San Jose, melyet a Culloden továbbra is lőtt az orra felől, irányíthatatlanul sodródó roncs volt már csupán. Miközben az angol hajók lassan maguk mögött hagyták a két mozgásképtelen spanyol hajót, a sűrű füstben a San Nicolas orral nekiütközött az előtte keresztbeforduló San Josénak, nagyjából annak közepénél.

Eközben az angol tengerészek ismét mozgásképessé tették a korábban egy időre teljesen manőverképtelenné vált Captaint, melynek a spanyolok ellőtték az előárbocát, és megrongálták a kormányszerkezetét. Nelson, aki látta, milyen súlyos állapotban vannak a spanyol hajók, a San Nicolas felé vette az irányt, hogy megrohanja az ellenséges sorhajót. Remélte, a brit sorhajók ágyútüze kellőképpen megpuhította már a spanyolokat, s megtörte azok amúgy sem valami fényes harci szellemét, emellett bízott a váratlan támadás keltette meglepetés erejében is. Az angol hajó fedélzetén a 69. királyi gyalogezred katonái tartózkodtak, Berry kapitány és Pearson hadnagy vezetésével. A támadás sikere most tőlük függött és attól, a sűrű füstben sikerül e észrevétlenül megközelíteni és váratlanul megrohanni a spanyol hajót. Nelson a Captain vezetését átadta Miller kapitánynak és csatlakozott az ellenséges hajó megrohanására készülő különítményhez, azzal az eltökélt szándékkal, hogy ő maga fogja vezetni a támadást.
Az ellenséges hajó megrohanása mindig kényes és kockázatos művelet volt, ugyanis a támadó csapatok meglehetősen körülményesen tudtak csak átjutni annak fedélzetére, miközben a nehézkesen és lassan mozgó támadók ki voltak téve a megtámadott hajóról érkező ellenséges tűznek, és az ott levő katonák ellentámadásának. (A filmekben oly sűrűn látható jeleneteket, melyekben a támadók az árbocrudak végeire erősített köteleken lendülnek át afféle tengeri Tarzanokként a megtámadott hajóra, nyugodtan felejtsük el. A jelenetet valószínűleg a hollywoodi kaszkadőrök szakszervezete találhatta ki, hogy munkát biztosítson tagjainak. A korabeli hadihajók fedélzetein tengerészek és katonák szolgáltak, nem pedig kaszkadőrök és cirkuszi akrobaták.) A megrohanás sikere mindig azon múlott, sikerül e elég gyorsan elég sok saját katonát átdobni a megtámadott hajó fedélzetére. Nelson a San Nicolas tatgalériájának betört ablakain át akart átjutni a spanyol hajóra, ami nem volt igazán ideális választás, hiszen így keresztül kellett hatolniuk a tiszti kabinok labirintusának bezárt ajtajain, mielőtt kiértek volna az ellenséges hajó fedélzetére. Amikor aztán a Captain végül nekiütközött a spanyol hajónak, orrárboca beleakadt a spanyol hajó tatárbocának kötélzetébe. A támadó angol csapat egy része, Berry kapitány vezetésével, végül itt, az orrárbocon átmászva rohanta meg a spanyol hajó tatfedélzetét, míg a többiek Nelson irányításával az eredeti terv szerint a tatgaléria ablakain keresztül hatoltak be a San Nicolas belsejébe. Nelson a következő kiáltással vezette rohamra a katonáit: „ Dicsőséges győzelem vagy a Westminster apátság!” Lefordítva ez nagyjából azt jelenti: „Győzelem vagy halál!” A Westminster apátságban ugyanis a csatában elesett hősök kaptak díszsírhelyet, vagy emléktáblát. Egyébként másfél évvel később, Aboukirnál, Nelson -akit aztán a Szent Pál katedrálisban temettek el- ismét ezzel a kiáltással vezette a csatába hajóit.
A spanyol hajók megrohanására Nelson később így emlékezett vissza: „Az első ember, aki az orrárbocról, mely beleakadt az ellenséges hajó tatárbocának kötélzetébe, átugrott az ellenséges hajó fedélzetére, Edward Berry kapitány, későbbi elsőtisztem volt. Miller kapitány szintén szeretett volna velünk jönni, de maradásra utasítottam. A 69. ezred katonái a hajó tatjának betört ablakain át hatoltak be, és mihelyt tudtam és is követtem őket. A kabinok ajtajait becsukva találtuk, és néhány spanyol tiszt pisztolyaiból tüzelt ránk. Ám miután az ajtókat feltörtük, a mi katonáink is tüzet nyitottak és a spanyol parancsnok elesett, amikor embereivel megpróbált visszavonulni a fedélzetre. Rögtön tovább nyomultam a tatfedélzetre, melyet azonban már Berry kapitány ellenőrzése alatt találtam, aki időközben már le is vonta a hajó tatjáról a spanyol zászlót. Embereimmel és Pearson hadnaggyal a bal oldali hajóhídon át az előfedélzetig hatoltunk, ahol két-három spanyol tisztet találtunk, akik megadták magukat katonáinknak, és átadták kardjukat. Közben pisztolyokból és muskétákból tüzet nyitottak ránk a San Jose tatgalériájáról. Elrendeltem embereimnek, hogy viszonozzák a tüzet, és utasítottam Miller kapitányt, hogy küldjön át még több embert a San Nicolas fedélzetére. Aztán utasítást adtam az első osztályú sorhajó megrohanására, amit embereim haladéktalanul végre is hajtottak. Berry parancsnok segített nekem átjutni a fedélzetre, ahol egy spanyol tisztet találtunk, aki közölte, hogy készek megadni magukat. Nem sokkal ez után az örömteli hír után már a tatfedélzeten voltam, ahol a hajó kapitánya meghajolt, átadta nekem a kardját, és közölte, hogy admirálisuk belehalt a sebeibe. Kérésemre megerősítette, hogy a hajó valóban megadta magát. Kezet nyújtottam neki, és azt kértem, hívja a fedélzetre tisztjeit és a legénységet, s közölje velük ezt - amit ő haladéktalanul meg is tett. „
A San Jose elleni támadás meglehetősen bátor tett volt, hiszen a hatalmas, 112 ágyús spanyol háromfedélzetes nemcsak ágyúinak, hanem legénységének számát tekintve is nagy fölényben volt a Captain-el szemben. A spanyol hajón 917 fő teljesített szolgálatot, szemben a Captain 550 emberével. Ez a túlerő azonban ismét csak papíron bizonyult számottevőnek, s alighogy az első angol katonák átugrottak a San Jose fedélzetére, a spanyolok már meg is adták magukat. A San Josét ugyanis korábban a Prince George tűz alatt tartotta, ám mielőtt Nelson megrohanta volna a hajót, jelzett Parkernak, és kérte, hogy szüntesse be a spanyol sorhajó lövetését. A váratlan tűzszünetet Pineda kapitány valószínűleg már a megadásra való felszólításként értelmezte, így mire Nelson emberei megrohanták a hajót, a spanyolok már felkészültek a kapitulációra. Ez persze semmivel sem kisebbíti Nelson sikerét. Soha nem fordult elő a történelemben, hogy egyetlen támadással, mondhatni egy csapással, két ellenséges hajót sikerült valakinek elfoglalnia, ráadásul két olyan hajót, melyek külön-külön is erősebbek voltak a támadó hajónál. A kortársak Nelsont övező bámulata és csodálata, melyet ezzel a támadással vívott ki magának, teljesen jogos volt. A San Jose parancsnokának kardját egyébként Nelson, nyilván afféle kárpótlásként, utóbb a Captain parancsnokának, Miller kapitánynak ajándékozta.
Miután a Captain körül végetértek a harcok, a csata súlypontja áthelyeződött a spanyol zászlóshajó, a Santisima Trinidad köré. A már súlyosan sérült hajót, melyet ekkor éppen Collingwood Excellentje támadott és amelyről már lehetetlen volt a csata irányítása, Cordoba ekkortájt hagyta el. Hogy valahogy kikeveredjen a központban zajló összecsapás kavarodásából, és visszaszerezze a flottája feletti ellenőrzést és irányítást, a tengernagy átszállt a 34 ágyús Diana fregattra, és a Morales altengernagy vezetése alatt álló kilenc spanyol sorhajó felé indult, melyek addig lassan észak felé haladva tétlenül figyelték a mögöttük zajló összecsapást, s eszükbe sem jutott, hogy visszaforduljanak, és szorongatott társaik segítségére siessenek.
A spanyol négyfedélzetest ekkor csupán a 74 ágyús Soberano támogatta, amely nagy távolságból tüzelt az angol hajókra, majd később a zászlóshajó előtt haladó 112 ágyús Mexicano, fedélzetén Pedro de Cardenas ellentengernaggyal, is a segítségére sietett. Nemsokára azonban két újabb angol hajó, az Irresistible és a Prince George bukkant elő a füstből, és ők is tüzet zúdítottak a spanyol zászlóshajóra. A Santisima Trinidad rövidesen elvesztette először előárbocát, majd tatárbocát. Ezután Collingwood hajója a Mexicano ellen fordult, és heves tűzharcba keveredett vele. Mivel eddigre, azaz délután négy órára, a zászlóshajó mögött levő négy spanyol sorhajó már kapitulált, és az angol fregattok éppen kivontatni igyekeztek őket a tűzvonalból, most szinte az összes angol sorhajó a hatalmas spanyol négyfedélzetes felé indult. A Santisima Trinidadot négy angol sorhajó vette körül, a 74 ágyús Orion és Irresistible, a 64 ágyús Diadem, és a 90 ágyús Blenheim, melyek igyekeztek megadni a kegyelemdöfést a spanyol óriásnak. A Mexicano és a Soberano pedig az Excellent és a Prince George tüzébe került. Az utóbbi két spanyol hajó kapitányának, Francisco Herrerának és Juan Vincente Yaneznek, rövidesen elege lett az angol ágyúk tüzéből, és hátat fordítva a Santisima Trinidadnak távolodni kezdtek hajdani zászlóshajójuktól. A végképp magára maradt spanyol hajó nem tarthatta magát sokáig a négy angol sorhajó kereszttüzében, és nem sokkal később be is vonta zászlaját.
Ekkor azonban váratlan segítség érkezett. A füstfelhő mögül egyszerre csak előbukkant az angolok régi, kedves ismerőse, Moreno altengernagy, aki ezúttal immár ötödször vezette rohamra hajóit az angolok ellen. Moreno két, ekkorra már meglehetősen leharcolt állapotban levő hajóját, a Principe de Asturiast és a Conde de Reglát, friss erők is támogatták, ugyanis végre befutott a két elkóborolt spanyol hajó, a 74 ágyús Infante don Pelayo és a San Pablo is, Moreno pedig bölcsen előre engedte a két, még ép és sértetlen sorhajót. A Pelayo, melyet harcias kapitánya, Cayetano Valdes igyekezett minél előbb harcba vinni, jócskán előrefutott, és társai előtt érkezett meg a Santisima Trinidadhoz. (A maga 30 évével alighanem Valdes volt mindkét flotta legfiatalabb kapitánya.) Valdes nem volt benne biztos, hogy a zászlóshajó még spanyol kézen van, ezért zászlójelzésekkel érdeklődött, mi is a helyzet, miközben ágyúit a Santisima Trinidadra szegezte, készen arra, hogy tüzet nyisson rá, ha az angol kézre került. A beérkező segítséget látva Rafael Orozco kapitány most újra felvonatta a spanyol zászlót, és ismét tüzet nyitott az angol hajókra. (A britek későbbi reklamálására a spanyolok, a megszokott módon, azt válaszolták, hogy a Santisima Trinidad zászlóját nem bevonták, hanem ellőtték.) Valdes vontatókötélre vette a mozgásképtelen spanyol négyfedélzetest, és megkísérelte azt kivontatni a tűzvonalból. Ezt látva a közelben tartózkodó három angol hajó, a Blenheim, az Irresistible és az Orion, ismét tüzet nyitott a spanyol sorhajóra. Valdes erre abbahagyta a vontatást, és a Pelayót megfordítva az angolok és a Santisima Trinidad közé állt, mintegy saját testével fedezve zászlóshajóját és elvonva arról a britek tüzét. Ezalatt a spanyol négyfedélzetesen a legénység igyekezett kihasználni a pillanatnyi nyugalmat, s teljes erővel dolgozott a sérült kötélzet és árbocozat kijavításán, hogy visszavonulhassanak a főerő többi hajója felé, melyek a Purisima Conception vezetésével továbbra is tétlenül várakoztak északi irányban. Közben megérkezett Moreno másik három hajója is, és csatlakozva Valdeshez, fedezték a zászlóshajó visszavonulását, illetve tüzelésükkel meggátolták az angol kötelék többi hajóját abban, hogy csatlakozzanak a Santisima Trinidadot támadó brit hajókhoz. A spanyol sorhajót végül is sikerült elvonszolni az angolok orra elől, köszönhetően annak, hogy Jervis legfőbb gondja ekkor már a zsákmányul ejtett spanyol hajók biztosítása volt. Két fregattja, a 32 ágyús Lively és a 20 ágyús Bonne Citoyen, vontába vette a San Isidorót, míg a Salvador del Mundót az angol zsákmánylegénységnek sikerült talpra állítani, és saját erőből elvitorlázni vele a többiek után. A hajókat a Namur, a Goliath és az Egmont sorhajók fedezték. A Victory, a Colossus és a Britannia a másik két, elfogott spanyol hajót, valamint a súlyosan megrongálódott, jóformán mozgásképtelen Captaint biztosította. Az angolok azért érezték szükségét a zsákmányul ejtett hajók ilyen erős biztosításának, mert közben Morales eddig tétlenül ácsorgó hajói -feltehetően az időközben hozzájuk megérkező Cordoba nógatására- megfordultak, és tétován megindultak a britek felé. Az ütközetben eddig gyakorlatilag részt sem vett 12 spanyol sorhajó lassú közeledése véget vetett az alkonyati félhomályban még zajló harcoknak. Parker ellentengernagy, akinek hajója, a Prince George, a Mexicanóval vívott tűzharcot, aggódva figyelte a közeledő spanyol sorhajókat, és a harcot beszüntetve visszahúzódott saját főerőihez. A Soberano, valamint a Diadem és az Excellent közötti tűzharc néhány perccel később, délután öt órakor szintén véget ért, amikor Jervis jelzett hajóinak, alakítsák ki újra a csatasort az elfogott spanyol, és a sérült saját hajók védelmére. Az ütközet ezzel véget is ért.

A csata után.
A győzelem ellenére a beköszöntő éjszaka angol részről lázas tevékenységgel telt. Miután a spanyol flotta nagy része még érintetlen volt, a britek valamelyest tartottak egy meglepetésszerű éjszakai spanyol támadástól, és arra számítottak, másnap folytatódik majd az ütközet. Az angol matrózok ezért egész este keményen dolgoztak a sérülések kijavításán. Nelsont közben a Victory fedélzetére rendelték, ahol Jervis kitörő lelkesedéssel fogadta, megköszönve beosztottja engedetlenségét, és kezdeményező készségét. Az admirális lelkesedése érthető volt, az angolok csak Nelson közbelépése miatt tudták a spanyol zászlóshajó körüli erőket elszigetelni, majd bekeríteni és szétverni. Az ellenséges flotta nyomasztó számbeli túlereje ellenére négy spanyol hajót elfogtak, több másikat súlyosan megrongáltak. Mindezt viszonylag csekély veszteséggel érték el, a 15 brit sorhajó összesen 73 halottat és 227 sebesültet vesztett. A veszteségek nagy részét Nelson hajója, a Captain szenvedte el, ahol a csata után 24 halottat és 54 sebesültet írhattak a veszteséglistára. Ugyanakkor viszont a brit harcrend végén haladó hajók például, melyek alig vettek részt az ütközetben, jóformán semmilyen veszteséget nem szenvedtek. Az angolokkal szemben a spanyolok viszont súlyos árat fizettek a vereségért. Spanyol részről nem ismertek pontos adatok az összveszteségről, ám csak az elfogott hajókon 261 halottat és mintegy 500 sebesültet számoltak össze. A veszteségadatokat tekintve a San Nicolas állt az élen, amely 144 halottat és 59 sebesültet vesztett, a San Jose pedig 49 halottat és 96 sebesültet.
Az elmenekült spanyol hajókra vonatkozó adatok nem ismertek, de azt feljegyezték, hogy a zászlóshajón 69-en meghaltak, és 233-an megsebesültek. A csatában részt vett 24 spanyol hajó közül 10 súlyosabban megrongálódott, ami különösen akkor figyelemreméltó szám, ha tekintetbe vesszük, hogy az ütközetben valójában a spanyol hajóknak csak a fele, 12 egység vett részt, és ezekből is a harc nehezét mindössze hét sorhajó vívta. A csatában elesett két spanyol ellentengernagy (Amblimont, Winthuysen), és három kapitány (Herrera, Geraldino, Yepes), míg angol részről egyetlen parancsnok sem esett el, és nem is kapott súlyosabb sebeket. Az ütközet után az angoloknak 2.700 hadifoglyot, köztük 500 sebesültet, kellett a fregattjaikon, vagy az elfogott spanyol hajókon elhelyezniük.
A beköszöntő éjszaka során a két flotta egymástól nem messze haladt. Sokak szerint Jervis nagy lehetőséget szalasztott el, amikor nem kezdeményezett éjszakai ütközetet, hogy megadja a kegyelemdöfést a spanyoloknak, és végső csapást mérjen rájuk. 12 angol hajó még jóformán sértetlen volt, és teljesen harcrakész állapotban várakoztak, míg a spanyol flottában ugyan 16 hajó maradt, de ezek közül három, a Santisima Trinidad, a Mexicano és a Principe de Asturias, súlyosan megrongálódott, és félig-meddig harcképtelenek voltak. A Santisima Trinidad az éjszaka során ráadásul leszakadt a flottától, és az árboccsonkokra felvont vitorlákkal önerőből próbált meg spanyol kikötőbe vánszorogni. A hajó február 20-án rövid összecsapásba keveredett a Cornewall Berkeley Commodore vezette angol fregattokkal, majd március elsején a Terpsichore fregattal. A spanyol négyfedélzetes végül Algeciras kikötőjébe futott be. A sorhajó 1805-ben, a trafalgári csatában találkozott legközelebb Nelsonnal, mely találkozás aztán mindkettőjük számára végzetesnek bizonyult.
(A hajó, teljes nevén Santisima Trinidad y Nuestra Senora del Buen Fin, spanyol nyelvterületen majdnem akkora népszerűségnek örvend, mind Angliában a Victory. A Havannában épült, 1769-ben vízrebocsátott sorhajót eredetileg 120 ágyúsnak tervezték, ám 1795-ös átépítésekor negyedik fedélzetét, amely eredetileg félfedélzet volt, a hajó egész hosszában kiépítették, és az így akár 140 ágyú hordozására is képessé vált. Teljes kapacitását ugyan soha nem használták ki, és rendszerint 130-136 ágyúval szerelték csak fel, de a Santisima Trinidad így is a valaha épült legnagyobb tűzerejű sorhajó lett. Ha netán valakinek kedve támadna a spanyol monstrum modelljének elkészítésére, ezen a weblapon -http://santisima-trinidad.astillero.net/- nemcsak a hajó tervrajzait találja meg, de a modell elkészítéséhez is részletes tájékoztatót kap.)
A következő nap, február 15-én, Jervis és Cordoba még mindig egymás látóterében manővereztek, de a spanyolok előtt, a számukra kedvező szélben, ekkor már szabad volt az út Cadiz felé. Jervisnek gondolnia kellett a zsákmányul ejtett spanyol sorhajókra, és saját, súlyosan sérült hajóira, a még mindig harcképtelen Captain-re, valamint a szintén súlyosan megrongálódott Culloden-re és a Colossusra, melyek lelassították a flottát, így lemondott a csata felújításáról. Nelson egyébként még az előző nap délutánján a harcképtelen Captain helyett áthelyezte zászlaját az Irresistible-re.
Természetesen a spanyoloknak úgyszintén eszük ágában sem volt, hogy megismételjék az előző napot, s egy rögtönzött haditanács is úgy döntött, bölcsebb lesz nem kísérletezni a harc folytatásával. Ennek ellenére Cordoba, hogy emberei önbizalmát kicsit duzzassza, másnap mégis provokálni kezdte az angolokat, s hajói orrát egy időre ismét a britek felé fordította. A spanyol admirális önbizalmát valószínűleg az növelhette meg, hogy flottájának nagy nehezen végre sikerült az, amivel előző nap hiába próbálkoztak, azaz sikerült a hajókat csatasorba felállítani. Természetesen Cordoba annyira azért nem vesztette el a józanságát, hogy meg is támadja az angolokat, akik a spanyol hajók közeledése láttán védekező állásba helyezkedtek a zsákmányolt és a sérült hajóik körül, és idejében visszafordult, még mielőtt a két flotta lőtávolságon belülre került volna egymástól. E kis kitérő után a spanyolok most már végleg Cadiznak vették az irányt, míg az angolok északnak fordultak, a portugáliai Lagos kikötője felé, ahová másnap, február 16-án futottak be. Jervis még ezen a napon útnak indította zászlóshajójának kapitányát, Robert Caldert, London felé, a csatáról írt, egyébként felettébb szűkszavú jelentésével.

A következmények.
Calder viszonylag hamar, 1797 március másodikán megérkezett Londonba Jervis jelentésével. A Földközi-tengeri flotta győzelmének híre nagy ujjongást váltott ki, és nagy megkönnyebbülést, mivel így elhárulni látszott a feltételezett francia-spanyol invázió veszélye. A brit kormány és a Royal Navy erőfeszítései láthatólag eredménnyel jártak, a 15 hajóból álló angol flotta csekély veszteségekkel megvert egy –a britek szerint- 27 sorhajóból álló spanyol flottát, közülük elfogott négyet és elhárította az invázió veszélyét. A mediterrán térségben a győzelem mindazonáltal nem oldotta meg az angol gondokat, s a térség feletti ellenőrzést a britek majd csak egy év múlva, Nelson aboukiri győzelme után szerezték vissza.
A Cadizba menekült spanyol flottát az angolok nem sokkal később blokád alá vették, majd júliusban elfoglalni is megpróbálták a spanyol kikötőt, a támadás azonban kudarcot vallott. Az angol flotta Cadizt egészen az 1802-es amiensi békeszerződés aláírásáig zár alatt tartotta. Nagy spanyol flotta legközelebb csak hét év múlva hagyta el a part menti vizeket, de végül ennek az útja is Trafalgárnál ért véget.
A csata után az angol oldalon Jervis megkapta az Earl címet, s attól fogva hivatalos címe, legnagyobb győzelmének a helyszíne után, Earl of St. Vincent volt. (kb. St. Vincent grófja) William Waldegrave altengernagy és William Parker ellentengernagy bárói rangot kaptak. Thompson altengernagy nem sokkal a csata után összekülönbözött Jervissel, és a flotta elhagyására kényszerült. Ezután diplomataként tevékenykedett, s fontos és jól fizető állásokat kapott különböző külföldi angol követségeken.
A csata igazi hőse, Nelson Commodore, a Bath rend lovagja lett, és London díszpolgára. Jervis pedig, aki csodálattal adózott Nelson hasznos engedetlenségének, az Admiralitás jóváhagyását meg sem várva, rögtön az ütközet után ellentengernaggyá léptette elő rátermett beosztottját. Nelson életének és pályafutásának kétségtelenül a legragyogóbb és leghősiesebb pillanata volt, amikor kiadta a parancsot a Captain-nek a fordulásra, s ez a pillanat, amely egyedülálló a tengeri hadviselés történetében, eldöntötte az ütközet sorsát. Nelson pályafutásának csúcsaként általában a trafalgári csatát szokás tekinteni, ami bizonyos értelemben igaz is, ám a Trafalgárnál alkalmazott taktikában, a közkeletű vélekedéssel ellentétben, nem volt semmilyen forradalmi, új elem. A karizmatikus tengerésztiszt pályafutásában a legragyogóbb momentum a St. Vincent foknál végrehajtott ragyogó manővere volt, amely igazi karrierjének kezdetét jelezte. Nelson parancsmegtagadó akciójának kedvező fogadtatása az Admiralitás részéről egyben azt is jelentette, hogy a XVII. századból örökölt elavult, merev és rugalmatlan taktikai utasításokat a gyakorlatban ezzel hatályon kívül helyezték. A flotta tisztjei ezek után úgy érezték, mozgásterük és önállóságuk jelentősen megnőtt, s alighanem ez volt az ütközet egyik legnagyobb kihatású következménye.
Cuthbert Collingwood, az Excellent kapitánya, a csata másnapján egyébként a következő levelet írta Nelsonnak:
„Drága barátom,
Először is szeretnék gratulálni tegnapi sikeréhez, melynek fénye beragyogja haditengerészetünket, és alázatra kényszeríti ellenségeinket. És engedje meg, hogy gratuláljak az én nagyra becsült parancsnokomnak ahhoz a kiemelkedő teljesítményhez, melyet hazánk becsületének és érdekeinek védelmében mindig tanúsít. … A legnagyobb elismerés Önt és a Cullodent illeti. Önök jelölték ki a támadás irányát, mi csak segédkeztünk a Donok tönkretételében. Ha gyorsabb hajóikkal sikerül elfordulniuk támadásunk irányától, az ütközet végeredménye korántsem alakult volna ilyen kedvezően.”
A csatában részt vett többi kapitány csupán egy emlékérmet -a Dicsőséges Június Elsejénél már említett, nevezetes Pingo-féle medált- kapott a győzelem jutalmaként, ami különösen Collingwood, Towry és Troubridge esetében tűnik méltánytalanságnak, akik szintén jelentős szerepet játszottak a győzelemben, és nélkülük Nelson talán kudarcot is vallott volna. Az elismerés elmaradása a későbbiekben eredményezett is némi feszültséget az angol kapitányok között.
Az ütközet után az angol tengerésztisztek a spanyol flottáról alkotott lesújtó véleményüket az egész spanyol társadalomra kiterjesztették. Nelson maga az ütközet után így nyilatkozott a spanyolokról: „A Donok tudják, hogyan kell hajót csinálni, de hogy hogyan kell embert csinálni, azt nem.” A túlzott általánosítás azonban ezúttal is megbosszulta magát. Néhány hónappal később Jervis egy három sorhajóból álló köteléket küldött ki Nelson vezetése alatt Tenerife elfoglalására. A spanyol helyőrség azonban tudomást szerzett a készülő akcióról, s idejében felkészült a támadók fogadására. A duzzadó önbizalommal partraszálló briteket a szervezett spanyol védelem jól irányított, heves ellenállása fogadta, mely alatt az angol támadás három nap alatt összeomlott. A nagy túlerőben levő britek súlyos veszteségeket szenvedtek, és végül alig tudtak visszavergődni a saját hajóikra. Az angol támadás alighanem teljes katasztrófával végződött volna, ha a britek nem egy Don Quijote-i stílusú, régi vágású spanyol Granddal kerülnek szembe. Azonban a lovagias spanyol parancsnok, Antonio Gutiérrez de Otero y Santayana, nemcsak szabadon engedte a körülzárt és elfogott angol csapatokat, de még azt is megengedte, hogy azok megtartsák fegyvereiket. Sőt, még két spanyol hajót is kölcsönadott a vert ellenségnek, hogy azok le tudják bonyolítani csapataik hazaszállítását!
A támadás során Nelson jobb könyökét egy spanyol muskétagolyó szétzúzta, s karját ott helyben amputálni kellett. A kapkodva elvégzett műtét nem sikerült jól, s a következő nyolc hónapot Nelson szolgálaton kívül töltötte, miközben, hogy az állandó, heves fájdalmakat mérsékelje, gyakorlatilag morfiumon élt. Mindenesetre az angol tengernagy a továbbiakban tartózkodott a spanyolok pocskondiázásától.
A négy elfogott spanyol hajót októberben Plymouthba szállították, és később a Royal Navy kötelékén belül állították őket szolgálatba. Közülük azonban csupán a San Jose teljesített tovább szolgálatot aktív hadihajóként, míg a San Nicolas és a San Isidoro Plymouthban állomásozó börtönhajóként szolgált tovább, a Salvador del Mundo pedig ugyanott lakóhajóként. A San Jose viszont hosszú és figyelemreméltó pályát futott be angol zászló alatt, először a Csatorna-flotta, majd a Földközi-tengeri flotta kötelékén belül. Egy időben még Nelson zászlóshajója is volt. A sorhajó egészen 1846-ig teljesített szolgálatot, s végül csak 1849-ben bontották le.

A nagy számbeli hátrányban levő ellenféltől elszenvedett vereség rendkívül megalázó volt a spanyolok számára, és rávilágított a flottájukban uralkodó áldatlan állapotokra. Pusztán az anyagi veszteségeket tekintve a spanyol flotta ugyan lényegében sértetlen maradt, s a flotta vesztesége az arányokat tekintve nem volt sokkal nagyobb, mint a francia-spanyol flottáé a trafalgári csatát megelőző, Villeneuve és Calder közötti július 22-ei ütközetben. Ugyanakkor viszont a vereség lélektani következményei katasztrofálisak voltak a spanyolokra nézve. Az ütközet mindenki számára nyilvánvalóvá tette a spanyol flotta tényleges harcértékének a fokát, és rámutatott a haditengerészet impozáns homlokzata mögötti súlyos problémákra. A küllemre oly félelmetes spanyol flottáról kiderült, hogy csupán egy papírtigris. A spanyol flotta soha nem épült fel ebből a megalázó vereségből.
A tengerészeti miniszter már március 21-én vizsgálatot indított, hogy kiderítsék, mi okozta a flotta kudarcát. A vizsgálóbizottságot Juan José Garcia Commodore és Damian Cosme Churruca kapitány vezette.
A hivatalos vizsgálatok lezárulásával, 1797 decemberében, a spanyol hatóságok letartóztatták Cordobát, valamint helyettesét, Morales de los Rios altengernagyot, és a tényleges harcokban részt nem vett 12 sorhajó kapitányából 11-et. A spanyol hivatali bürokrácia lassan mozgó gépezete következtében a hadbírósági tárgyalás csak 1799 májusában kezdődött meg, s végül szeptember 10-én hirdettek ítéletet. Juan de Cordobát felelősnek találták a hanyagság vétkében, mivel az ütközet előtt elmulasztotta flottáját a megfelelő csatarendbe állítani. Elvesztette rangját, s kitiltották a királyi udvarból – és valamennyi spanyol kikötőből. Morales de los Rios altengernagy, aki minden bizonnyal Cordobánál nagyobb mértékben volt felelős a vereségért, úgyszintén elvesztette rangját és kegyvesztetté vált, csakúgy, mint Gonzalo Vallejo, az Atalante, Juan Aguirre, a Glorioso és Agustin Villavicencio, a San Genaro kapitánya. Jose Torrest, a San Fermin kapitányát lefokozták, és emellett súlyos pénzbírság kifizetésére kötelezték. Az összes többi, vád alá fogott kapitányt szintén lefokozták és dorgálásban részesítették. Az Oriente kapitányát, Juan Suarezt, viszont nem találták vétkesnek, és büntetlenül megúszta az eljárást. Az elítélt kapitányok első tisztjei úgyszintén dorgálásban részesültek, amiért nem gyakoroltak nyomást kapitányaikra a harc felvétele érdekében.
A felelősségrevonások mértéke abban a korban példa nélkül álló volt, egyetlen francia vagy spanyol csatavesztést sem követett sem korábban, sem későbben ilyen mértékű megtorlás. A büntetések ilyen mértéke -annak ellenére, hogy az elítélt kapitányok többnyire vastagon megérdemelték azt- azonban részben valószínűleg politikai megfontolásoknak is volt köszönhető, s a spanyol kormányzat, hogy elterelje saját felelősségéről a figyelmet, az ítélettel Cordobáékra igyekezett hárítani a vereség minden ódiumát.
A csatáról írt későbbi értekezések általában úgy állítják be Cordobát, mint afféle „szárazföldi tengerészt”, aki addig nagyobbrészt adminisztratív állásokat töltött be. Persze ha elolvassuk Cordoba életrajzát, láthatjuk, hogy a spanyol admirális valójában tapasztalt, gyakorlott, és hivatásának elkötelezett tengerész volt. Persze az is igaz, hogy nagy hajórajok vezetésében nem volt gyakorlata, és taktikusként sem volt még alkalma a bizonyításra. Ennek ellenére sem lehet azonban őt beállítani a vereség legfőbb felelőseként. Ha tisztjei és tengerészei csak egy gyenge közepes szinten ismerték volna mesterségüket, és legalább néhány egyszerű manőver –mint a csatasorba rendeződés és a fordulás- végrehajtására képesek lettek volna, akkor, ha győzni éppen nem is, de elmenekülni képesek lettek volna a britek elől. Cordoba tulajdonképpen egész jól manőverezett, és ha beosztottai nem olyan fegyelmezetlenek, gyávák és ügyefogyottak, könnyen megléphetett volna a saját fordulatukkal elfoglalt angolok elől. Ebben az esetben a historikusok ma valószínűleg elismerően emlegetnék Juan de Cordobát, mint akinek sikerült kimanővereznie a briteket. Nelson akciója sem lett volna hatásos még egy közepes színvonalú ellenféllel szemben sem, hiszen a lehengerlő túlerő percek alatt elsöpörhette volna az útból hajóját, vagy elég lett volna mondjuk két hajót kikülöníteni a Captain ellen, és mialatt ezek lekötik az angol hajót, a többiek könnyen kikerülhették volna azt. Nelson természetesen maga is tisztában volt ezzel, s talán még a franciákkal szemben sem mert volna meghazardírozni egy ilyen lépést, a spanyol flotta képességeinek ismeretében azonban bátran mert kockáztatni.
A vereség legfőbb oka tehát az volt, hogy a spanyol flotta egész egyszerűen minden harci feladatra teljesen alkalmatlan volt. Állt volna akár Nelson a spanyolok élén, ő sem tudott volna mit kezdeni olyan tisztekkel, akik nem teljesítik a parancsait, olyan „matrózokkal”, akik néhány héttel azelőtt még a spanyol városok utcáin koldultak, és olyan tüzérekkel, akik jóformán még megtölteni sem tudták az ágyúikat. A kortárs beszámolók szerint a spanyol hajók legénységének legfeljebb tíz százaléka volt képzett tengerésznek tekinthető, a többiek a hajókra vezényelt szárazföldi katonák és tapasztalatlan civilek voltak. Az elfoglalt spanyol hajókon pedig az angol tengerészek azt vették észre, hogy az ágyúk közül sokból még csak a csődugót sem húzták ki, ugyanis a hajókon nem volt elegendő számú képzett ember ahhoz sem, hogy az összes ágyút működtetni tudják. Ilyen képességű ellenféllel szemben persze a csata kimenetele aligha lehetett kétséges.
Volt természetesen a spanyolok közt is jó néhány rátermett tiszt, ezek azonban nem sokat tudtak tenni az általános tehetetlenkedés közepette. A csata hőse spanyol részről az 1735-ben született Juan Joaquín Moreno de Mondragón y D'Hontier altengernagy volt, akinek hajói végig aktívan tevékenykedtek, egy időre megakasztották a brit előrenyomulást és megzavarták az angol csatasor rendjét, majd az ütközet végén kimentették a spanyol zászlóshajót a bekerítésből. Ha Moreno nem csupán két hajóval kénytelen harcolni az ütközet nagyobbik részében, hanem az elővéd többi egysége is mellette marad, valamint ha jobb minőségű emberanyaggal rendelkezik, könnyen azt tehette volna az angolokkal, amit aztán végül Nelson tett a spanyolokkal. Így azonban végül nem sikerült átszakítania a brit vonalat, és útját állnia az ellenségnek. Teljesítménye azonban –különösen a körülmények ismeretében- így is tiszteletre méltó volt, amit maguk az érintettek, azaz a britek is elismertek. Moreno nem sokkal a csata után úgy értesült, az angol újságok is dicsérőleg említik meg hajói csatában nyújtott teljesítményét. Hogy felvághasson a többi Grand előtt –meg talán, hogy a készülő hadbírósági tárgyaláson ezzel is igazolhassa magát- Moreno megpróbálta megszerezni a szóban forgó angol újság egyik példányát. Ez ugyan nem sikerült neki, ám nemsokára kapott valami mást. Egy levelet, ami alighanem máig ott lóg bekeretezve a Moreno család nappalijának a díszhelyén. A levél így hangzik:
„1797 június 08, Théseus
Uram,
Egy spanyol tiszt említette, hogy Ön kifejezte abbéli kívánságát, hogy megkapjon egy, a február 14-ei akcióval kapcsolatban írt levelet, melyet állítólag Őfelsége Egmont nevű hajójáról írtak, és amelyet az angol újságokban tettek közzé. A szóban forgó újságok megszerzésére tett törekvéseink ez idáig sikertelenek voltak. Sutton kapitány az Egmontról szintén megtett ez ügyben mindent, de nem sikerült megtudnia, publikáltak e bármilyen, az ő hajójáról írt levelet az angol lapokban. Az érdeklődésben egyébként osztozik főparancsnokom, Sir John Jervis is, s ez a legerősebb bizonysága egy altengernagyi zászlót viselő háromfedélzetes sorhajó bátor viselkedésének, melynek parancsnoka mindent megtett, amit egy jó tiszt megtehetett, hogy megkísérelje átvágni a brit vonalat a Victory és az Egmont között.
Horatio Nelson”
Ezen a levélen kívül Moreno más közvetlen elismerést ugyan nem kapott az ütközetben nyújtott teljesítményéért –elvégre vereségért nem szokás kitüntetéseket osztogatni-, ám további karrierje már olajozottan haladt előre. 1799-ben El Ferrol kikötőjének, és az ott állomásozó spanyol flottának a parancsnokává nevezik ki. Ebbéli minőségében sikeresen veri vissza a kikötő elfoglalására indított angol támadást 1800 augusztusában. A győzelemért Donadio grófjává nevezik ki. 1801 áprilisától a legfontosabb spanyol kikötő, Cadiz parancsnoka. Meg ebben az évben, egy francia hajórajjal közösen, konvojt kísér Algecirasba. A kikötőben álló szövetséges hajókat július nyolcadikán egy angol hajóraj megtámadta. Azok erre a parti erődök védelme alá húzódtak, s az erődök és a hajók ágyúinak egyesített tüzén a britek nem tudtak áttörni. A súlyos veszteségeket szenvedett angolok végül kénytelenek voltak visszavonulni. Trafalgar után Moreno, a cadizi kikötő parancsnokaként, a mentési munkákat irányította. A franciák elleni spanyol felkelés idején az admirális, a legtöbb spanyol tiszthez hasonlóan, átállt az angolok oldalára. A trafalgári csata után a cadizi kikötőbe szorult francia hajók ezzel egy csapásra ellenséggé váltak, s Moreno a spanyol hajók és az erődök ágyúiból addig lövette őket, amíg azok, a legénység szabad elvonulása fejében, végül meg nem adták magukat. 1809-ben Morenót tengerészeti miniszterré nevezték ki, s ezt a pozíciót egészen 1812-ben bekövetkezett haláláig betöltötte.
Bár nem tartozik szorosan ide, de talán érdemes megemlíteni egy későbbi, tragédiával végződő, de ennek ellenére is bohózatba illő összecsapást, amely úgy érzem, jól megvilágítja, milyen kvalitású ellenféllel szemben kellett a briteknek a Szent Vince foknál győzedelmeskedniük.
1801-ben, a már említett algecirasi csata után néhány nappal, a francia-spanyol flotta visszaindult Cadizba. A Gibraltárnál állomásozó angol sorhajók persze utánuk eredtek, ám miután a korábbi ütközetben elszenvedett sérüléseiket még nem javították ki teljesen, lemaradtak, és végül visszafordultak. Azonban a néhány nappal korábban érkezett, ép és sértetlen, 74 ágyús Superb folytatta az üldözést, és július 12-én este sikerült is utolérnie a három oszlopban hajózó ellenséges flottát. Az angol sorhajó a középső és a jobb oldali oszlop utolsó hajói, a két 112 ágyús spanyol sorhajó, a Real Carlos és San Hermenegildo közé ékelődött be, és egyszerre nyitott tüzet mindkét hajóra. Kis idő elteltével az angol kapitány kezdte túl forrónak érezni a helyzetet a két spanyol háromfedélzetes között, ezért beszüntette a tüzelést, és odébb vitorlázott. Csakhogy az éjszaka sötétjében és a csata füstjében a két spanyol sorhajó nem vette észre az angolok távozását, és vadul lőtték tovább - egymást. Közben a Superb előrevitorlázott, majd megrohanta és rövid harc után elfoglalta a 74 ágyús francia St. Antoine sorhajót. Ezután az angolok, zsákmányukat vontatókötélre véve, angolosan távoztak. Eközben a két spanyol sorhajó továbbra is vad közelharcot vívott egymással. Csak akkor jöttek rá, hogy kivel is állnak szemben, amikor összeütköztek, és a hajók tengerészgyalogsága kölcsönösen megrohanta egymást. Ekkor viszont már késő volt. A Real Carlos már lángokban állt, és a tűz gyorsan átterjedt a San Hermenegildóra is, melynek kötélzete úgy összegabalyodott a Real Carloséval, hogy a két hajót sehogysem tudták szétválasztani. Nem sokkal ezután a két hatalmas spanyol sorhajó felrobbant, és csaknem a teljes legénységgel, mintegy 1700 emberrel együtt elmerült. A katasztrófát a két hajóról összesen csak 48 tengerész élte túl.
________________________________________
Nelson flottája.
Az első dolog amit előzetesként itt talán érdemes megjegyezni, hogy „Nelson flottája” természetesen soha nem volt Nelson flottája. A köztudatban ugyanis valami olyasféle kép él, hogy Nelson „az angol flotta parancsnoka” volt. Nelson természetesen nem volt az angol flotta parancsnoka, sőt, ha nagyon ragaszkodni akarunk a tényekhez, akkor azt kell mondanunk, igazából Nelson egyetlen ütközetet vívott csak meg önálló flottaparancsnokként, a Trafalgárit. (És abban rögtön el is esett.) A papírforma szerint legalábbis még Aboukirnál és Koppenhágánál is csak Jervis illetve Parker beosztottjaként tevékenykedett. Persze ha elhajol a golyó elől, és még él vagy húsz évet -s nem teszi tönkre végképp újabb magánéleti botrányokkal a reputációját-, akkor alighanem elkerülhetetlenül First Lord lett volna belőle.
A napóleoni korszak angol hadiflottájának szervezetéről, és magukról a hajókról bőséges információkat találhatunk nemcsak az interneten, hanem a nyomtatott irodalomban is. Merőben szokatlan módon még a magyar nyelvű irodalomban is relatíve bőséges a korszakkal foglalkozó anyag. Ugyanakkor viszont a hajók fedélzetén zajló élettel kapcsolatban rengeteg, kiirthatatlannak tűnő legenda és előítélet forog közszájon, melyek nagyobb részt vaskos tévedéseken alapulnak. A korszak haditengerészetéről kialakult torz képet a huszadik század során nagy népszerűségre szert tett kalandregények és filmek is tovább táplálták. Gondolom mindenki által ismert példa erre a közismert Bounty film, Marlon Brandóval a főszerepben. (Ugyanakkor viszont a negyedszázaddal későbbi, Mel Gibson féle Bounty film sokkal realisztikusabban ábrázolja az eseményeket, és igazságosabb Bligh-al szemben. Nem is beszélve arról, hogy Anthony Hopkins sokkal jobban hasonlít Blighra, mint Trevor Howard...)
Boldogult fiatalkoromban olvasgatva a korabeli tengerészéletről szóló rémtörténeteket, a kukacos kétszersültről, a korbácsolásokról, a kényszersorozásról, sehogyan sem értettem, hogy az ördögbe lehetséges az, hogy az angol tengerészek ilyen körülmények között is láthatólag odaadóan és kitartóan harcoltak a franciákkal, a demokrácia és a szabadságjogok élharcosaival szemben, ahelyett, hogy a csatában azok hajóira átugrálva politikai menedékjogot kértek volna tőlük, üldöztetéseikre hivatkozva.
A tévedések legfőbb oka szerintem az, hogy hajlamosak vagyunk a mai értékítéletek alapján minősíteni az akkori állapotokat. A XX. században az ilyen-olyan közösségek és eszmék nevében elkövetett népirtások után a fehér ember civilizációja átesett a ló másik oldalára, és ma az egyes individuumot védjük, óvjuk és pátyolgatjuk olyan buzgalommal, hogy közben megfeledkezünk a közösség érdekeiről és értékeiről. Hogy mire gondolok, azt hiszem jól szemlélteti Ronald Spector könyve (Háború a tengereken), melyben a szerző a XX. század tengeri háborúiról kívánt írni. A tudós szerző a történések leírásán kívül azonban taktikai, stratégiai, műszaki kérdésekkel alig foglalkozik, ám -a korszellemnek megfelelő módon- annál nagyobb terjedelemben ecseteli a tengerészek emberi jogain esett sérelmeket, a durva fedélzetmesterek gorombaságát, a tisztek önkényeskedéseit, az osztály-előítéleteket, és természetesen igen nagy terjedelemben foglalkozik a faji előítéletekkel is. A tengeri csaták ismertetésénél pedig láthatólag az egyik legfontosabb feladatának azt érzi, hogy kellő részletességgel ecsetelje a letépett kezek-lábak és a véres fedélzet drámai látványát. Mindez természetesen valóban igaz, csakhogy a történet nem erről szól. Spector, a beteg társadalmunkban falkákban nyüzsgő emberi jogi harcosokhoz hasonlóan, kiemeli a történet egy aspektusát, és ezt az egészre vonatkozóan általánosítja. Érték sérelmek a korabeli tengerészeket? Mi az hogy! Voltak kegyetlen, szadista tisztek és zsarnokoskodó kapitányok a flottánál? Persze, szép számban. Jelen voltak a faji és osztály-előítéletek? Meglehetősen. Ennek ellenére azonban nagyon durva csúsztatás azt állítani, hogy a korabeli haditengerészet egésze ilyen lett volna, és ez lenne a legjellemzőbb rá.
Hogy az elejéről kezdjük, a haditengerészet egyáltalán nem volt egy népszerűtlen intézmény a korabeli Angliában. A benne szolgálatot teljesítők nagyjából úgy tekintettek rá, mint ahogy azt egy tengerész a XX. század elején megfogalmazta: „A haditengerészet, legalábbis az emberek többsége számára, foglalkozást jelentett, amelyből képességeikkel és vágyaikkal összhangban vagy ellentétben valahová azért el lehetett érni.” Általában mindig került elég önkéntes a hajókra, és csak nagyon ritkán kellett a kényszertoborzás eszközéhez nyúlni. A flotta ilyen népszerűségének legfőbb oka nyilván az volt, amit egy mai haditengerész így fogalmazott meg: „Nincs annál nagyobb biztonság, mint amikor a királynő fizeti a béred.” A matrózok fizetése nem volt ugyan valami kiemelkedően jó, de kerestek legalább annyit, ha nem többet, mint egy szárazföldön dolgozó bérmunkás. A kereskedelmi hajók matrózai ugyan elvileg magasabb fizetést kaptak, ez a fizetés azonban meglehetősen bizonytalan volt, ugyanis a kereskedelmi társaságok ahol csak tudták, átverték a tengerészeiket, és különböző ürügyekkel igyekeztek lefaragni a bérükből, illetve visszatartani azt. Az elmaradt fizetés behajtásának egyébként a legegyszerűbb módja az volt, ha a hoppon maradt tengerész beállt a haditengerészethez. Ebben az esetben ugyanis a szerződés aláírása után hajójának egyik tisztje meglátogatta korábbi hajójának kapitányát, és -ha kellett erőszakkal- az utolsó centig bevasalta rajta a matróz visszatartott fizetését. Az anyagiakat illetően a flottához csatlakozó tengerész szinte bizonyosan figyelembe vette az esetleges zsákmányból rá eső részt is. Sokakat kimondottan a meggazdagodás vágya hajtott a flottához, hiszen egy jól sikerült portya során szerzett zsákmány nemcsak a kapitányt, hanem még a matrózokat is gazdaggá tehette. Ez persze nem történt meg mindennap, de nem is számított rendkívüli ritkaságnak. Legalábbis egy angol tengerésznek sokkal nagyobb esélye volt erre, mint nekem a lottó ötösre. A meggazdagodást persze idézőjelben kell érteni, hiszen a zsákmány elosztása igencsak egyenlőtlenül történt. Leginkább persze a kapitány aratott, aki az elfogott hajó értékének 3/8-át vághatta zsebre, míg a matrózok összesen a 2/8-án osztozhattak. Azonban egy jó fogásból még egy egyszerű közmatróznak is juthatott annyi, amennyivel hátralevő éveinek szolid jólétét megalapozhatta.
A tisztek viszont valóban arattak, s nem egy mai angol mágnáscsalád köszönheti a jólétét egy szerencsés tengerészkapitány ősnek. A zsákmányszerzés, kevésbé finoman fogalmazva a pénzhajhászás, központi szerepet játszott a tisztek gondolkozásában is. Első Lordként Jervis a következőképp morgolódott: „A zsákmányszerzés és a korai leszerelés lebeg minden főtiszt szeme előtt.” Korában viszont Jervis maga sem volt éppen finnyás, ha az anyagiakról volt szó. A Karib-tengeren nagy hadisarcot vetett ki az elfoglalt francia szigetekre, aztán a pénzt a szárazföldi csapatok parancsnokával közösen zsebre vágták. Nelson maga is igyekezett minden centet lenyúlni, amit csak lehetett. Tengernagyként részesedett minden, a flottája hajói által elfogott ellenséges hajó után járó zsákmánypénzből, s ezeket nagyon gondosan és aprólékosan számon tartotta és behajtotta. Az admirális könyvelőjének, John Scottnak egyik legfontosabb feladata volt ezeknek a pénzeknek a nyilvántartása. (A meghatott látogatók máig láthatják a múzeumban Nelson Trafalgárnál viselt véres kabátját. Az már kevésbé ismert, hogy a kabáton látható vér nem Nelsoné, hanem Scotté, akivel az első francia lövések egyike végzett. Ugyanis mikor lelőtték, Nelson abba a vértócsába esett bele, ami Scott után maradt a fedélzeten.)
A tehetséges, törekvő -és szerencsés- matrózok biztosan számíthattak az előmenetelre is. Esetükben ez főleg az altiszti előléptetést jelenti, ami korántsem volt egy megvetendő dolog, és nagy karriernek számított egy szegény sorból származó angol fiatal számára, de különleges esetekben a matrózból elvileg lehetett tiszt, akár még tengernagy is. Ez ugyan már valóban ritkaságszámba ment, de jó néhány esetben mégis előfordult. James Cook egy mezőgazdasági bérmunkás fia volt, John Benbow egy tímármesteré, a Hood testvérek apja pedig kocsmáros volt. A szegény családból származó tengerészek nem annyira holmi osztály-előítéletek miatt voltak hátrányban, hanem egyszerűen csak azért, mert gyerekkorukban, a szegénységükből fakadóan, nem részesülhettek olyan oktatásban, amely a tiszti rang eléréséhez elengedhetetlenül szükséges volt. Egy tisztjelöltnek értelemszerűen tudnia kellett írni, olvasni, számolni, következésképpen egy a flottához kerülő írástudatlan parasztgyerek olyan hátrányban volt ezen a téren, amit már aligha tudott behozni. A már említett osztály-előítéletek kétségtelenül jelen voltak a flottában is, ámde korántsem olyan mértékben, amely gátolhatta volna a tehetséges, ám alacsony sorból származó tisztek előmenetelét. A szárazföldi parancsnokok megengedhették maguknak, hogy főrangú idiótákat alkalmazzanak beosztott tisztekként. Legfeljebb a csatában elvesztettek miattuk pár ezer közkatonát, vagyis –szerintük- nem történt semmi komoly baj. Viszont ha egy tengerésztiszt követett el valami komoly hibát, a hajó a kapitány, vagy a tengernagy alatt süllyedt el, tehát azok saját biztonsága a hajó biztonságától függött. Ebből fakadóan a hajók kapitányai -már csak saját, jól felfogott érdekeiknél fogva is- jobb szerették a szegény, ámde tehetséges és rátermett tiszteket, mint a főnemesi származású tökfilkókat. Ha egy tiszt saját tehetségénél fogva -persze egy befolyásos támogató sokat lendíthetett az ember karrierjén- felvergődött a főrangúak közé, az úri társaság minden további nélkül befogadta őt a soraik közé. (Mindez éles ellentétben állt a korabeli francia vagy spanyol gyakorlattal.) A tisztikar nagyobbik része a középosztályból, kisbirtokos vagy elszegényedett nemesi családok soraiból került ki. A tisztek képzése kizárólag gyakorlati volt, tengerésztiszti iskola nem létezett. A tisztjelöltek, a midshipmanek, 12-14 éves korukban kerültek a hajókra, és hatévi szolgálat után tiszti vizsgát tehettek. A kapitány mellett beosztott tisztként csak hadnagyi rangban levők szolgáltak, a köztük levő hierarchiát a rangidősség alapján állapították meg. Egy első osztályú sorhajón például a kapitány mellett nyolc hadnagy, a hajón szolgáló tengerészgyalogosok három tisztje, és 18 kadét alkotta a tisztikart. A szakmáját élethivatásként űző, professzionális tisztikar létrejöttét az 1714-ben bevezetett félfizetés rendszer tette lehetővé. A szolgálaton kívül álló tisztek számára fizetett félfizetés ugyanis biztosította számukra is a megélhetést, békeidőkben nem kellett más munka után nézniük, s a szolgálatba bármikor visszahívhatók voltak.
Az altisztek két csoportra voltak oszthatók. Az elsőbe a mai terminológiával élve leginkább szakszolgálatos tiszteknek nevezhető, azaz valamely magas szaktudást igénylő, speciális területen dolgozó altisztek tartoztak, mint a vitorlamester, a seborvos, a számvevő altiszt és a hajókáplán. Ők a tisztekkel együtt étkeztek. A második, alacsonyabb rangú csoportba tartozott a fedélzetmester, az ágyúmester, a hajóács, és a szakács. A tiszteket, az altiszteket, és a matrózokat elválasztó társadalmi szakadék ugyan mély volt, de korántsem áthidalhatatlan. A tisztek tudatában voltak annak, hogy egy esetleg bekövetkező nehéz helyzetben a hajó sorsa és az ő életük akár egyetlen altiszt vagy matróz döntésein is múlhat, ezért a lehetőség szerint igyekeztek jó viszonyt fenntartani beosztottaikkal. A kölcsönös egymásrautaltság érzése olyan egységbe forrasztotta a tiszteket és a legénységet, ami a szárazföldi hadsereg esetében például elképzelhetetlen volt. Mikor egy ízben a spanyolok által üldözött Minerve fregattról az egyik matróz a tengerbe esett, a hajó elsőtisztje, Thomas Hardy, maga ment utána egy csónakkal, hogy kimentse, azt kockáztatva, hogy a közeledő spanyol hajók elfogják. (Az eset éppen a St. Vincent foki csata előtt történt, február 11-én.) Mikor pedig Nelson Aboukirnál fejsebet kapott, és levitték a seborvoshoz, elutasította azt, hogy soron kívül megvizsgálják, kijelentve: „Kivárom a sorom derék bajtársaim között.” Aligha tudom elképzelni, hogy egy korabeli angol tábornok bármilyen körülmények között is bajtársainak nevezte volna a közkatonáit. Wellington például csak „a Föld salakja” címre tartotta érdemesnek a katonáit. Az idill persze korántsem volt általános, akadt jó néhány korbácsos zsarnok is a tisztikarban, ezek azonban kivételeknek voltak tekinthetők. (Ez egyébként azóta sem sokat változott, és azt hiszem, a katonaviseltek ma is alighanem úgy emlékeznek vissza ez irányú tapasztalataikra, mint én, azaz a tisztek nagy többsége alapvetően jóindulatú, vagy legalábbis közömbös volt a legénységgel szemben, ám minden laktanyában akadt legalább egy barom, aki ahol csak tudta, megkeserítette az emberek életét.) Egyébként a kereskedelmi flottában legalább olyan sok önkényeskedő kapitány volt, mint a haditengerészetnél, ha nem több. Ami pedig a tisztek és a legénység közti érintkezést illeti, a valóságban szinte elképzelhetetlenek voltak az olyan jelenetek, melyeket a filmekben oly sokszor láthatunk, vagyis hogy a tisztek a legszaftosabb káromkodásokkal szidják a matrózokat, miközben ütik és rugdalják őket. A tiszt úriember volt, és ennek megfelelően is kellett viselkednie. Az akkori tisztek is nagyjából úgy kezelhették a legénységet, mint száz évvel később, amikor is egy korabeli tengerész visszaemlékezése szerint: „...egyetlen tiszt sem merészelt volna kezet emelni a matrózra, vagy durva szavakkal rontani a legénységre. Rendes körülmények között a tiszt ezzel a két szóval vezette be a parancs kiadását: Lennének szívesek...”
A hajók legénységének nagyobb részét tehát az önkéntesek tették ki, de sokan jöttek a szárazföldi grófságokból is. Azoknak ugyanis –a korban általánosnak tekinthető módon- meghatározott számú embert kellett kiállítaniuk a haditengerészet és a szárazföldi hadsereg részére. Ezt a helybeli hatóságok rendszerint úgy oldották meg, hogy a kisebb fajsúlyú bűncselekmények elkövetőinek felajánlották, a börtön helyett választhatják a haditengerészetben való szolgálatot. Az ilyen módon a hajókra kerülő „kvótások” nem voltak tehát igazán önkéntesek, azonban ők sem voltak motiváció nélkül, hiszen a flotta számukra a kisebbik rosszat jelentette. Ha pedig végképp szorított a szükség, a flotta a létszámhiány enyhítésére bevethette a hírhedt „press gangot”, a kényszersorozást. A valóságban azonban ez sem volt olyan borzalmas, mint ahogy az a modern legendáriumban él róla. Először is csak háború idején alkalmazhatták (máskor nem is volt rá szükség), másrészt pedig a kényszersorozók jogköre kizárólag csak a hajózásból élőkre korlátozódott, ideértve a kereskedelmi tengerészeket, a halászokat és a kikötőmunkásokat. Mihez kezdtek volna a tengerészmesterséghez semmit sem értő szárazföldi civilekkel? A kényszer sem jelentett mindig erőszakot, rendszerint elég volt a szóbeli ráhatás is, tehát a kényszersorozók a gyakorlatban inkább szimpla toborzók voltak. A rendszer persze adott visszaélésekre alkalmat, és a toborzó tiszt vagy altiszt zsebébe csúsztatott, megfelelő mennyiségű készpénz jó megoldás volt arra, hogy például üzleti vagy szerelmi vetélytársakat néhány hónapra, vagy jobb esetben néhány évre eltüntessenek az útból. Az ilyen esetek azonban egyáltalán nem voltak általánosak.
A hajók legénysége korántsem csak angolokból állt. A korabeli brit haditengerészet meglehetősen vegyes nemzetiségű csapat volt, s akadt olyan hajó, melynek a legénysége összesen 17 féle nációból állt össze. A hajókon sok amerikai szolgált, valamint a skandináv államoktól Spanyolországig terjedően Európa szinte összes, tengerparttal rendelkező országából érkeztek önkéntesek a Royal Navyhez. Az angol hajókon egyebek mellett sok francia tengerész is szolgált. (És viszont.)
A brit hadihajókon sok nő is tartózkodott, bár ezt a szabályzat elvileg tiltotta. Az altisztek, akik saját kabinnal rendelkeztek, rendszerint egész családjukat magukkal vitték a hajójukra, de az altiszt feleségeken kívül is sok vállalkozó kedvű nő került fel a fedélzetre. A becslések szerint egy átlagos 74 ágyúson az 500-600 fős legénység mellett akár 100 nő és gyerek is élhetett, akik az ütközetekben rendszerint a lőszert hordták az ágyúkhoz. Évtizedekkel később, amikor az Admiralitás elhatározta, hogy emlékérmet ad a tengeri csaták még élő veteránjainak, sok nő is jelentkezett az éremért, akik aktívan részt vettek valamelyik nagy tengeri ütközetben. (Az érmet egyébként nem kapták meg.)
A korabeli hadihajókon uralkodó munkafeltételek és életkörülmények szintén lényegesen jobbak voltak annál, mint ahogy azt a finnyás utókor gondolja. A kereskedelmi hajókéhoz képest igen nagy létszámú legénység miatt, melyre az ágyúk kezelése miatt volt szükség, lényegesen kevesebb munka hárult egy matrózra, mint egy kereskedelmi hajón. Míg a kereskedelmi hajókon átlagosan a hajó minden 15 tonnájára jutott egy ember, addig a hadihajók esetében minden második tonnára. A hadihajókon az újoncokat, hacsak nem volt minden ember munkájára szükség, fel sem zavarták az árbocokra, akadt elég munka a fedélzeten is, a vitorlák és a kötelek kezelését pedig inkább a tapasztalt tengerészekre bízták.
Az élelmezés mai szemmel nézve pocsék, akkori mércével mérve viszont bőséges és megfelelő volt. A menü alapját a kétszersült, a sózott hús, a szárított borsó és a sajt jelentette, valamint a skorbut megelőzése végett ekkor már kötelező savanyú káposzta vagy citromlé. Ahol csak lehetett, friss húst és zöldséget is vételeztek, bár ezek hamar elfogytak. Ezekből az alapanyagokból kétségtelenül nem a francia konyha remekeit készítették a hajókonyhán, de a koszt jobb volt, mint a kereskedelmi tengerészetnél, és sokkal jobb, mint a szárazföldön. Míg egy átlagos földműves vagy bérmunkás tányérjába akkoriban legfeljebb hetente egyszer került hús, a tengerészekébe legalább hetente négyszer.
A hajókon összezsúfolódott több száz ember munkájának megszervezése és a hajó rendjének megőrzése természetesen magas szintű fegyelem fenntartását tette szükségessé. Ez nem volt egy könnyű feladat, mivel a matrózok között meglehetősen nagy számban voltak –szép mai kifejezéssel élve- deviáns elemek, kevésbé finoman fogalmazva börtöntöltelékek. A mai korban, amikor a tanítványának egy pofont lekeverő tanár az állását -és a felbőszült szülök miatt a testi épségét- kockáztatja, a XVIII. századi hajókon alkalmazott büntetések és azok mértéke nyilván elborzasztóan hatnak az emberi jogok modern harcosaira. Azonban ezekkel a büntetésekkel az a helyzet, mint a középkori büntetésekkel is, vagyis valóban drasztikusak és kegyetlenek, ám a valóságban nagyon ritkán hajtották végre őket. Korbácsolásra például csak a hajó rendjét és biztonságát veszélyeztető bűncselekmények miatt ítélték a delikvenst. Ezt az ítéletet leggyakrabban lopás és részegség miatt szabták ki. Az ilyen esetek nyilván nem mentek ritkaságszámba, ám rendszerint mindig ugyanazok a notórius visszaesők követték el őket. A statisztikák szerint az egyes hajók legénységének átlagosan kevesebb, mint öt százalékát ítélték valaha is korbácsolásra. Az igazságtalannak érzett ítélet miatt egyébként bárki fellebbezhetett a Tengernagyi Hivatalhoz. A tisztekkel szemben persze a matrózoknak nem voltak igazán jó esélyeik, de ennek ellenére a Hivatal mégis jó néhány esetben szolgáltatott igazságot a sérelmet elszenvedett tengerészeknek.
(Megjegyzem, valahol még azt is olvastam, hogy a korbácsolás után az elítélt hátát azért kenték be sóval, hogy ezzel is fokozzák a szenvedéseit. Ez persze bődületes baromság. A só nem a büntetés részét képezte, hanem fertőtlenített, és elállította a vérzést.)
A Jervishez hasonló korbácsos zsarnokok kivételnek számítottak, és rendszerint még tiszttársaik is elítélték őket. Az olyan szélsőséges büntetések, mint például a halálra korbácsolás, azaz az ezer korbácsütés, pedig végletesen ritka esetek lehettek, olyannyira, hogy történelmi stúdiumaim során én például egyetlen ilyen konkrét esettel sem találkoztam. A kivégzéseket még a kegyetlenségéről hírhedt Jervis is szimpla akasztással oldotta meg. A papírforma szerint normális esetekben egyébként a flottánál csak előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság és homoszexualitás miatt szoktak akasztani. Az utóbbi esetben persze az ilyen ügyek felett a gyakorlatban általában szemet hunytak. A homoszexualitás a hajókon nem számított ugyan különösebb ritkaságnak, de azért korántsem volt olyan általánosan elterjedt, mint ahogy a műfaj mai rajongói szeretik állítani. A közhiedelemmel ellentétben nem akasztották fel sem a dezertőröket, sem a zendülőket, legalábbis békeidőkben nem. Az úgynevezett zendülők valójában magasabb bérért és jobb ellátásért sztrájkoló matrózok voltak, nem pedig a tiszteket a tengerbe hajító forradalmárok. A „zendülés” rendszerint kimerült az egyszerű munkamegtagadásban. Az 1797 évi zendüléseket követő –és ismét Jervis által végrehajtott- megtorlásokat még a kortársak is túlzottan brutálisnak találták. Ebben az esetben azonban a kegyetlenséget alighanem az indokolta, hogy Nagy-Britannia flottája ekkoriban igen nehéz helyzetben látszott lenni, s általános volt a félelem egy francia inváziótól. Jervis példát akart statuálni, s elvenni minden elégedetlenkedő kedvét attól, hogy az amúgy is nehéz helyzetben levő flotta dolgát holmi –hajdani őrmesterünk kedvenc szavajárása szerint- „egyéni szociális problémák” miatt még tovább nehezítse.
Összességében véve a flottánál alkalmazott büntetések lényegesen enyhébbek voltak, és ritkábban hajtották végre őket, mint ahogy az a szárazföldi hadseregnél, vagy éppen a civil hatóságoknál abban az időben szokás volt. A kapitányok ugyanis igyekeztek hajóikon tartani a jó szakembereket, akiket elvesztésük esetén nehezen tudtak pótolni. A könyvekben gyakran olvasható állítás, hogy a Royal Navy hajóiról a napóleoni háborúk idején évente átlagosan 6.000 ember dezertált. Nem kell hozzá sok ész, hogy kiszámítsuk, ez alapján a szóban forgó 23 év alatt a legnagyobb kiterjedése idején 120 ezres létszámú flottából összesen 138 ezren dezertáltak. Nyilvánvaló, hogy itt valami nem stimmel. Mégpedig az, hogy a mai statisztikák készítői azzal a feltevéssel dolgoznak, hogy a hajókról dezertált tengerészek egyben a Royal Navytől is dezertáltak. Valójában azonban ez nem így van. Akkoriban az ember nem annyira úgy általában a haditengerészethez, hanem sokkal inkább valamely egyes hajóhoz csatlakozott. Ha az illető számítása valamiért nem vált be, vagy nem jött ki a feletteseivel, az első adandó alkalommal megpattant a hajóról, és –az esetek nagyobb részében- egy másikon próbált szerencsét, ahol szolgálatait jobban megbecsülték. A jó szakemberben mindig hiány volt, és nem nagyon kérdezősködtek a jelentkező előélete felől. Egyébként sem létezett semmiféle központi nyilvántartás, pláne nem fényképes igazolvány, a dezertőr tehát nagyjából azt mondhatott, amit akart, senki nem tudta leellenőrizni. A lebukás csak abban a rendkívül balszerencsés esetben fenyegette, ha a parton éppen korábbi hajójának valamelyik tisztjébe vagy altisztjébe botlott bele.
A fent vázolt idillikus állapotok azonban természetesen nem érvényesek a teljes vitorlás korszakra. Háború esetén nyilván jóval szigorúbban jártak el a fegyelemsértőkkel szemben, mint egyébként, rosszabb volt az ellátás, és a hajók sokszor éveket töltöttek el az anyaországtól távol. Különösen leromlott a helyzet a napóleoni háborúk utolsó évtizedében. Ez talán különösen hangzik, hiszen addigra a vereséget szenvedett francia flotta jelentette veszély gyakorlatilag a nullára csökkent. Csakhogy az angol matrózok számára addig sem az ellenséges hajók jelentették a legnagyobb veszélyt. A Royal Navy legtöbb hajója és tengerésze ugyanis soha nem vett részt tengeri ütközetben, mivel azok meglehetősen ritka események voltak. A kisebb csetepatékat leszámítva a napóleoni háborúk alatt a szemben álló hajóhadak összesen 12 komolyabb tengeri ütközetet vívtak egymással, tehát átlagban nagyjából kétévente egyet. (A szóban forgó 12 ütközet: A Dicsőséges Június Elseje, 1794; Ile de Groix, 1795; Hyeres-szigetek, 1795; St. Vincent fok, 1797; Camperdown, 1797; Aboukir, 1798; Algeciras, 1801; Koppenhága, 1801; Finisterre fok, 1805; Trafalgar, 1805; Ortegal fok, 1805; Santo Domingo, 1806.) Ezekben az ütközetekben, és a számtalan más, kisebb összecsapásban a brit flotta 23 év alatt összesen hatezer embert vesztett. (Annyit, mint 1916-ban, a skagerraki csatában, 12 óra leforgása alatt.) A legnagyobb veszélyt tehát nem az ellenséges lövedékek, hanem a betegségek és balesetek jelentették, melyek nagyjából tizenötször akkora veszteséget okoztak, mint a francia ágyúk. A francia flotta vereségével, és a kikötőikbe való bezárkózásával tehát a brit matrózokra váró kockázat nem csökkent számottevően, viszont a zsákmányszerzés esélye úgyszólván a nullára redukálódott. Francia hajók alig mertek kifutni a tengerre, a francia gyarmatok szinte mind angol kézre kerültek, és miután 1808-ban a spanyolok átálltak a britekhez, nem lehetett tovább fosztogatni az addig a legjobb fogásnak számító, a dél-amerikai aranyat és ezüstöt szállító spanyol hajókat sem. Nemcsak a zsákmányszerzés, hanem az előléptetések lehetősége is drasztikusan lecsökkent. A tengeri ütközetek elmaradása miatt nemcsak a ranglétrán tolakodók sorai nem ritkultak meg, de megszűnt a legjobb lehetőség is arra, hogy egy ambiciózus fiatal tiszt felhívhassa magára a figyelmet. A tengeri szolgálat a háború utolsó évtizedében lényegében kizárólag a hosszú, unalmas blokádszolgálatra korlátozódott, a zsákmányszerzés, vagy előléptetés minden esélye nélkül.
A hatalmasra duzzasztott flotta egyre több embert követelt, és a háború végére a Royal Navy létszámának felét már a kényszersorozottak tették ki. Ekkora létszámot már nem lehetett csak a hajózásból élő partmenti lakosság sorai közül kiállítani, s a hajókra egyre több „szárazföldi patkányt” hurcoltak a toborzók, és korántsem mindig önkéntes alapon... A nagyobb létszám miatt csökkent a tengerészek fizetése is. Mindezen okok miatt a fegyelem és a harci morál színvonala nagyot zuhant a brit flottánál, amit a parancsnokok többnyire a büntetések szigorításával próbáltak orvosolni.
A tiszti kar állománya is erősen felhígult. A flotta látványos győzelmei után divatos lett a tengerésztiszti egyenruha, s a főnemesi ifjak, akik addig inkább a hadsereget boldogították, egyre nagyobb számban léptek be a Royal Navy kötelékébe. Miután a hajók többnyire a közeli francia kikötők előtti ácsorgással töltötték idejüket, a kapitányok nem érezték már olyan fontosnak beosztottaik szakmai tudását és rátermettségét. Ugyanakkor viszont egyre többször jutott eszükbe a háború utáni időszak, a flottára váró leépítések, és az, milyen jól fog majd jönni az ínséges időkben egy befolyásos arisztokrata barátsága. Kialakult a Royal Navynél is a kegyencrendszer, s a kapitány befolyásos, ám szakmailag többnyire meglehetősen középszerű kedvencei lettek a hajók urai.
Ezeket a XIX. századi állapotokat vetítik vissza a legtöbb film és regény alkotói a XVIII. századra is, meglehetősen torz képet festve a korszak hajóinak életéről. Szó se róla, a korabeli hajókon valóban kegyetlen volt az élet, durva a bánásmód, és a matrózok nehéz körülmények között végezték keserves munkájukat. Mármint a mai felfogás szerint. Csakhogy a fegyveres testületek, így a hadiflotta is, értelemszerűen az őket fenntartó társadalom állapotát tükrözik, következésképpen a flottában uralkodó körülmények egyáltalán nem voltak rosszabbak a kor általános viszonyainál. Ami meg a társadalmat illeti, minden működő társadalom egyfajta közmegegyezésen alapszik -kivéve ha egy külső hatalom kényszeríti rá az adott rendet az országra-, ami azzal jár, hogy a társadalom tagjai alapjában véve elfogadják helyüket és helyzetüket. Az úgynevezett forradalmak idején például éppen a rendszerint legrosszabb helyzetben levő parasztság volt az, amely a legmakacsabbul kitartott a fennálló rend mellett. A lázadások és forradalmak sem a British Múzeum könyvtárának olvasótermében kitalált osztályellentétek miatt szoktak kirobbanni, hanem a rossz gazdasági körülmények, a szegénység, a nélkülözés, és az éhezés miatt.
A matrózlázadások is a magasabb fizetésért és jobb ellátásért szoktak kitörni, nem pedig a tengerészek méltóságán és emberi jogain esett sérelmek miatt. Alkalmanként elégedetlenkedtek ugyan egyes tisztek túlzott szigora és kegyetlensége miatt, és igazságtalannak tarthattak egyes büntetéseket, de nem tudok olyan esetről, amikor mondjuk a lázongó matrózok a korbácsolás eltörlését követelték volna. Tehát a tengerészek sem csupán passzívan beletörődtek sorsukba, hanem azt egyértelműen elfogadták, a fennálló rendet támogatták és igenelték. Csakis így lehetséges, hogy a háborúk során az állítólagos elnyomottak szárazföldön és tengeren egyaránt mindvégig kötelességtudóan és állhatatosan harcoltak állítólagos elnyomóik oldalán.
(2008 október-november)
________________________________________

Santisima Trinidad

Baltasar Hidalgo de Cisneros de la Torre (1758-1829), general

Santisima Trinidad (Replica Malaga 1)

Santisima Trinidad (Replica Malaga 2)

Santisima Trinidad (Replica Malaga 3)

Santisima Trinidad (Replica Malaga 4)

Santisima Trinidad (Replica Malaga 5)

Santisima Trinidad (Replica Malaga 6)

Santisima Trinidad (Replica Malaga 7)

Santisima Trinidad (Replica Malaga 8)

1-es képcsoport

2-es képcsoport

3-as képcsoport

4-es képcsoport

5-ös képcsoport

6-os képcsoport

7-es képcsoport

8-as képcsoport

9-es képcsoport

10-es képcsoport

11-es képcsoport

12-es képcsoport

13-as képcsoport

14-es képcsoport

15-ös képcsoport

16-os képcsoport

17-es képcsoport

18-as képcsoport

19-es képcsoport

20-as képcsoport

21-es képcsoport

2009.12.12.
Utolsó módosítás: 2010.02.28.

Ez A HAJÓ A MOST ÉPP MEGÉPÍTÉS ALATT ÁLLÓ MODELLEM ÉS FOLYAMATOS SZERKESZTÉS ALATT ÁLL!

(Várható avatása 2010 re tehető...)

Értékeld a cikket! ?

A cikket csak bejelentkezett felhasználók értékelhetik. Bejelentkezés, regisztráció

Szólj hozzá! ?

Megjegyzést csak bejelentkezett felhasználók írhatnak. Bejelentkezés, regisztráció