Spitfire az "Ígéret földjének" védelmében

Supermarine Spitfire Mk IX

1:72, Italeri No.094 (1998)

Ismét egy sok sok évvel ezelőtt elkészült makettet szeretnék bemutatni a nagyközönségnek. A Spitfire neve nem lehet ismeretlen senkinek sem. Azt gondolom, a maga korában legalább akkora jelentőségű volt, mint korábban a Fokker háromfedelűje, vagy a 60-as évek két ikonikus repülőgépe, a deltaszárnyú MiG-21 és a vietnámi égiháború igáslova, a Phantom. Úgy vélem, senkinek nem kell bemutatni a tragikusan fiatalon elhunyt Mr. Mitchell vezetésével tervezett elliptikus szárnyú angol vadászrepülőgépet, mely a modernkori hadtörténelem egyik legismertebb fegyverévé vált. Sokan szimplán csak úgy hivatkoztak rá, a repülő, amely megmentette Angliát - bár mi tudjuk azért, ez közel sem ily egyszerű és szimpla dolog volt, nem egy típuson múlt a győzelem, vagy halál, de kétségkívűl sokat tett hozzá a csata végkimeneteléhez. De most inkább nézzünk egy kicsit dél-keletre a Jordán-folyó, Tiberias-tó, Földközi-tenger és Vörös-tenger által határolt területre, melyet Brit Palesztin Mandátumterületnek hívtak és az angol korona gyakorolta a kormányzói hatalmat e terület felett történetünk kezdetén. Történetünk egész pontosan 1948-ban kezdődik, a Brit Palesztin Mandátum fennhatósági területén. Izrael Állam függetlenségét és önálló államiságát David Ben-Gurion 1948. május 14-én kiáltotta ki a Brit Palesztina területén. Másnap, május 15-én, miközben alacsony magasságú támadást hajtott végre a tel-avivi Sde Dov repülőtér ellen, a Királyi Egyiptomi Légierő (REAF) egyik Spitfire repülőgépét Sam Rose egy brit laktanyából zsákmányolt 20 mm-es gépágyival lelőtte és a Spitfire ezt követően a Herzilya Pituah Beach tengerparton Tel-Aviv térségében hasraszállt. A pilótát, Flt. Lt. Mahmoud Barakat-ot elfogták és izraeli hadifogságba került, a gépet pedig elszállították a helyszínről és kannibalizálták használható alkatrészeit.

Katonák a strandoló egyiptomi Spitfire körül

A háttérben látható, hogy a lezuhant repülőgépet előkészítették a kivontatásra, ott a vontatókötél és jobb oldalon a traktor

Barakat repülőgépe Izrael első hadrafogható Spitfire-ének egyik alkotóeleme lett. De nem ez volt az utolsó REAF Spitfire, amely az Izraeli légierőt alkatrészekkel támogatta harcában. Miközben a britek hivatalosan május 14-én feladták a Mandátumot, egy kisebb erő augusztus 1-jéig még maradni tervezett Haifa kikötőjének védelmére. Két RAF vadászszázad – a 32. és a 208. század, mindkettő Spitfire FR.18-asokkal felszerelve – éppen a Ramat David RAF-bázisról Ciprusra történő áttelepülés alatt állt, amikor a brit Mandátum lejárt. A RAF tájékoztatta a REAF hírszerzését, hogy továbbra is megszállva tartják Ramat Davidet, ám a REAF hírszerző ága nem továbbította ezt az információt a műveleti részlegnek. Május 22-én reggel a REAF megtámadta a bázist, nyilvánvalóan abban a téves hitben, hogy azt az izraeliek foglalják el. Az első támadás során két REAF Spitfire Mk IX a földön megsemmisített két, a 32. századhoz tartozó Spitfire-t, valamint az egyik RAF Dakotát, amely éppen embereket és felszerelést szállított volna Ciprusra, továbbá más repülőgépeket is megrongáltak, köztük nyolc Spitfire-t. A RAF azonnal leállította az összes kivonási műveletet – sőt, erősítéseket hívott vissza Ciprusról – és harci légi járőröket állított fel a bázis védelmére. Nem sokkal később megjelent a második hullám, öt REAF Spitfire Mk IX, és még azelőtt támadtak, hogy a járőröző gépek elfoghatták volna őket. Megsemmisítettek egy újabb Dakotát és négy ember életét vesztette. Az elfogás során a 208. század gyorsabb Spitfire FR.18-asai kettőt lelőttek, egy harmadikat pedig egy Bren légvédelmi géppuskás semmisített meg. A győztes RAF pilóták F/O Geoff Cooper és F/O Bowie voltak. Az érkező harmadik egyiptomi Spitfire támadóhullámot is sikeresen elfogták, a 208. század F/O Tim McElhaw kettőt lelőtt közülük. A REAF két repülőgépe izraeli területen zuhant le, és az izraeli csapatok elfogták az egyik pilótát, F/O Abed Al-Rahman Aimant, akinek sikerült kényszerleszállást végrehajtania. Spitfire Mk IX típusú repülőgépét, a 624-es számút, szintén alkatrészek kinyerésére hasznosították. A RAF és az Brit korona visszavonult a palesztin protektorátusból és visszavonulásuk során tucatjával hagytak hátra tartalék repülőgépalkatrészeket, eszközöket Ein-Shemer-ben és Ekron-ban. Ezek a hátrahagyott ex-RAF bázisok nagyon hasznosnak bizonyultak.

Izraeli műszakiak gyűjtőmunkában egy lelőtt egyiptomi gép körül

A május 15-én kényszerszállt egyiptomi Spit-et elszállították Ma'arborotba, észak-Tel-Avivba, ahol egy "műszaki-mérnöki műhelyt" létesítettek. A kényszerleszállt egyiptomi gép, a hátrahagyott RAF alkatrészek és a további lelőtt egyiptomi gépekből kiépített alkatrészek lehetővé tették a mérnököknek és szerelőknek, hogy egy teljesen üzemképes Spitfire-t építésének össze amolyan "Frankenstein-repülőgépnek", megalkotva ezzel az IDF első Spitfire-jét. A repülőgép a D-130 lajstromszámot kapta és 1948. július 23-án végrehajtotta első repülését Boris Senior pilótával a botkormánya mögött, immár hatalmas fehér kör alapon kék Dávid-csillagos felségjellel. Pontosan 2 hónap és 8 nap alatt építettek egy repülőt roncsokból, raktárakban hátrahagyott és szemétdombon talált alkatrészekből. Ez igazán figyelemre méltóan rövid idő, főleg ha azt is figyelembe vesszük, Izrael állam abban az időben háborúban állt. A gép megépítéséhez a RAF Ein Shemer repterén hátrahagyott PV120 gyáriszámú, RG-W lajstromú gépének a törzsét használták fel, szárnyait és motorját a lelőtt egyiptomi gépekből kannibalizálták ki és építethették össze.

D.130

Az idő előrehaladtával összesen 2 darab Spitet sikerült összebarkácsolni D-130, D-131, (más forrás szerint négyet, D-130, D-131, plusz a D-132 és D-133) lajstromszámmal és mindegyik gépet a 101 Tayset (repülőszázad) állományába helyezték. 1948. október 21-án pedig megszületett a típus első légigyőzelme is az újonnan alakult Izrael állam felségjele alatt. Jack Doyle kanadai önkéntes egy egyiptomi Spitfire Mk IX-et lőtt le a Negev-sivatag felett. A D-130-as, Izrael első Spitfire-e később átalakításra került fotófelderítő feladatokra és több bevetést is teljesített a függetlenségi háború során. Gépágyúit kiszerelték, bombafüggesztőit eltávolították. 1948 második felében a gépről az összes festéket lemaratták és natúr metál színben repült, a légcsavar áramvonalazó kúpját piros, az oldalkormányt pedig a 101 tayset hagyományos piros-fehér csíkos színekre festették. A gép motorburkolatára a kipufogósor alá felkerült a 101-esek szárnyas halálfejes századjelvénye, a rádiókódját fekete 10-re változtatták és az oldalára felfestették. A gép szériaszáma 2001 lett, melyet a törzs hátsó részére festettek fel, a vízszintes vezérsík alá. A felségjelek hagyományosan 6 helyre kerültek felfestésre, immár szabványosított méretben. A kabin előtt, a motor feletti részt pedig feketére festették. Később a gép kiképző repülőgépként szolgált. A többi, akkorra már elavultnak számító Spitfire-rel együtt, az izraeli tartalékos repülők kiképzését, szinteltartását biztosította.

A D.130 később a fekete 10 számot kapta

Ezen a képen nem látszanak markáns fekete koromnyomok és olajfolyások a kipufogók mögött, a kabin elé felfestett fekete tükröződésgátló felület is szinte láthatatlan. Igaz, maga kép sem a legkiválóbb minőség, elég homályos és életlen. De az látszik, hogy a gép ellipszis szárnyakkal készült és a gépágyúk hiányoznak a szárnyak fegyverbölcsőiből. A kabin mögötti árbócantenna és a függőleges vezérsík között nem látok kábelt. Szintén jól látható, hogy a frontszélvédő a páncélüveg nélküli kivitel. A kép 1949 körül készülhetett Hatzor légibázison.

Ennyi lenne a rövid történet a maketthez, és most jöjjön maga a makett. 1998-ban az Italeri piacra dobta a maga Spitfire Mk IX-ét.

Az Italeri 094 készlete 1998-ból

Abban az időben talán egyedül a Hasegawa 1996-ban piacra dobott készlete volt, ami magasabb minőséget képviselt. A KP 1983-ban kiadott makettjét az idősebbek biztosan ismerik, igencsak munkás darab, az Airfix Aces Special kiadásban megjelent készlete szintén messze állt a "könnyen szép makett építhető" kategóriától.

Az Airfix 1989-ben piacra dobott Aces speciális Edition Mk IX-e

Szóval akkor megvettem az itthon könnyen beszerezhető Italeri készletet és jó szokásomhoz híven évekig pihent a szekrényemben, várva sorsára, hátha szembe jön valami kép, történet ami megszólít... és jött egy kép erről a 10-es gépről. Kutakodtam, de nagyon nem találtam semmit, a kétezres évek elején még nem volt habzsi-dőzsi internet, tucatnyi walk-around oldal, pédéef könyvek tömkelege ingyen letöltésre. Egy barátom révén hozzájutottam a SAM Camouflage and Marking The Israeli Air Force pt1 és pt2 kötetéhez ahol már volt a géphez színes oldalnézeti rajz, pársoros történet, majd a Techmod lengyel matricagyártó piacra dobta a közel-keleti spiteket tartalmazó matricaívét - láss csodát, rajta a fekete 10-essel. Így bár nem túl sok információval, de nekiveselkedtem az építésnek. Referenciafotóknak lengyel típusismertető füzetek leginkább fekete-fehér fotóit használtam.

Fekete 10-es a Camouflage and Markings kiadványában, mely elindította ennek makettnek az építését

A kabinnal kezdtem az összeépítést, mint mindig. Ezt a gépet nem kívántam kinyitni, zárt fülketetővel képzeltem el, talán így jobban visszaadja a Spitfire kifinomult kecses vonalait. A kabin összesítése után jöttek az első gondok. Lehet, hogy csak én voltam a szerencsés kiválasztott, de nem igazán akartak a törzsfelek összeérni. A hátsó törzsbordák, amik az ülést is tartják, nekem túl szélesek voltak egy hajszálnyit, de eltartották a két törzsfelet egymástól. A kabinhátsó törzsborda kialakítása hivatott megtartani a törzs íves vonalát, amellyel rávezetik a szárnyra. Szóval némi csiszolás és faragás után a törzs összeállt, bár közel sem volt tökéletes. A következő probléma a motorburkolatok két felének az összeillesztése volt, itt csak a felső középvonalon volt ragasztási él. Itt kellett volna alaktartóan összeilleszteni a két darabot, de úgy, hogy az alsó élek távolsága illeszkedjen az alsó motorburkolat eleméhez és ezzel egyidőben a törzs hátsó részéhez is. Itt jegyezném meg, hogy az Italeri ugyanazt "A" jelzésű csapot adja a Mk V-ös Spitfire-éhöz. A két kit különbsége a "B" öntőcsap, ami a motor alsó burkolatát, a Vokes szűrőt és különböző szárnyakat tartalmazza. Itt a motorburkolat teljes összeállítása után azért szükség volt kőmíves munkára és először a tömítőanyag fogyott, aztán a türelem. A fentebb említett tervezési gyengeség a motorburkolat három elemének összeépített állapotú szilárdságára is jelentős hatással van. A tömítés-csiszolás végeláthatatlan mámorában a felső illesztés mentén többször megrepedt a már majdnem tökéletesre tömített és csiszolt rész... így végül a cián-akrilát segítségét hívtam, mely egyben ragasztott és tömített is. Többször a fiókomban landolt a gép ebben a fázisban és relaxálás céljából KP maketteket karcolgattam, polírozgattam. A következő szörnyűség a törzs-szárny csatlakozásoknál volt. Itáliai barátainknak sikerült oly módon megoldani a makett ezen kényes részét, hogy semmi sem stimmelt semmivel. itt már vékony műanyag lapokkal is tömítettem. Emlékeim szerint a legborzalmas rész a törzs alsó és szárny hátsó részének illeszkedése volt. Itt gyakorlatilag egy kisebb szakadék tátongott. A szárny felső része és a törzs csatlakozása szintén igényelt pár adag tömítőanyagot és több munkaórányi csiszolást. A szárnyak alsó részén található olajszűrűk kidolgozottsága inkább csak tájékoztató jellegű, amolyan "legyen ott valami, ne lehessen átlátni rajta" érzése van az embernek. Ezután jött a szárnyvégek felhelyezése. Na itt már gondolkodtam, hogy feladom... Sikerült úgy megtervezni, hogy a két profil vastagsága nem egyezik, bárhogy is próbálgatja az ember fia. Itáliai mesteremberek gondolták, a két különböző szárnyalakot egy fröccsöntésből megoldják és hopp lecsapták a szárnyvéget, majd terveztek két különböző véget. Egyet az elliptikus szárnyhoz és egyet az LF kurta szárnyához. Igen ám, de az istenadta mérnöke vagy nem ismerte a mérőeszközök pontos használatát, vagy a leolvasott számok értelmézésével voltak gondok, nem tudni. Ami biztos, itt bizony szintkülönbség keletkezett. Itt már grammokban és tubusban kifejezhető mértékben kezdett fogyni a cián-akrilátos pillanatragasztó, hogy kellően szilárd, csiszolható, de egyben megfelelő szilárdságot is adjak a szárnyvégeknek. Természetes az Italeri-árkok eltűntek a pillanatragasztó tengerében, így azokat megpróbáltam újra karcolni. Viszont ez egy újabb problémát hozott a felszínre. Az én karctűim keskeny "árkokat" szántottak, melyek szemmel is láthatóan vékonyabbak, mint amit az olasz barátaink megálmodtak a Spit felületére... de itt már elengedtem teljesen. Nagy nehezen összeállt valami... Alapos mosás és alkoholos tisztítás után következett az alapozás és festés. Vallejo Model Air festékeket használtam, különösebb probléma nélkül. Az oldalkormány csíkozását festettem, nem használtam matricát. Következett a matricázás. A fentebb említett Techmod cég termékét választottam. A matrica szépen nyomtatott, de a Micro Sem-Micro Sol termékek teljesen hidegen hagyják, vagyis inkább ridegen... Alig lágyított rajta valamit, így szenvedés volt egy kicsit. Magát a repülőt nem szerettem volna agyonkoszolni. Művészolajat használtam a panelezéshez. Itt burnt umbra és fekete keverékével paneleztem és imitáltam olajfolyást egy-két helyen. Pár képet megnézve az alumíniumszínű gépen nem láttam markáns koromnyomokat a kipufogó körül, így azt csak kicsit imitáltam. A fényképeken a panelezés elég világosnak, sárgásbarnának tűnik, pedig a valóságban sötétebb. Volt szerencsém többször is megfordulni és dolgozni sivatagi környezetben és bizton állíthatom, a finom sárga por mindenre és mindenhova beül, rátelepszik, így a sárgás beütés sem idegen ebben a környezetben.

Végül pedig néhány dolog tanulságul. A makett festéséhez egy oldalnézeti színes rajz, egy elmosódott fekete-fehér kép és az IAF Beersheva melletti múzeumában készített pár darab fényképem állt rendelkezésre akkoriban, így elkövettem néhány szarvashibát, melyre később jöttem rá. 1. A múzeumban egy szintén alumíniumszínű gép, a 105. Skorpió tayset gépe van kiállítva. Ezt vettem alapul, mikor a kabin előtti fekete panelt festettem. Időközben, azóta fellelt információk szerint az én gépemen nem volt ennyire fekete, inkább csak egy halvány, félig meddig áttetsző feketés valami volt odafújva.

Ugyanaz a Spitfire Mk IX LF szemből

Szárnyai alatt a HVAR (High Velocity Aircraft Rocket) indítósínei láthatóak, melyeket már Izraelben szereltek fel a gépekre, mikor a modernebb vadászgépek átvették a vadászfeladatokat és a Spiteket a többi légcsavaros géppel földi támogató szerepben alakalmazták tovább.

2. A múzeumi példányon a légcsavarlapátok végeit sárgára festették, ami a fénykép alapján szintén hiba volt részemről, hogy szolgaian másoltam. A 10-es gépen nem volt sárga végű légcsavar, teljesen feketék voltak a lapátok. 3. Azt tudtam, hogy mikor átszámozták 10-re a gépet, a gépágyút eltávolították, de szintén a múzeumi gépről készült kép alapján két-két szárnygéppuska helyét kifúrtam az én gépemen is. Mai napig nem tudom, hogy a géppuskák maradtak-e a szárnyban, vagy kiszerelték azokat is, illetve ha eltávolították őket, akkor maradtak a lyukak, vagy belemezelték-e azokat.

Mark IX

Az IAF múzeumában található Spitfire Mk IX LF a 105 Scorpion tayset festésével. A kabintető kék színét egy naptól és UV-sugárzástól védő fólia okozza. (saját kép)

4. A fényképek tanúsága szerint a 10-es gépen nem páncélozott frontszélvédő volt, hanem sima. Itt is csúnyán mellényúltam, mert sikerült a vastagabb páncélozottat felragasztani. 5. Végül, de nem utolsó sorban a fentebbi fényképet nézegetve a szárny felső felületén lévő felségjeleknek még kintebb kellett volna kerülniük a wingtip irányába. Azóta természetesen az Eduard 2016-ban piacra dobott Spitfire Mk IX családja már sokkal magasabb színvonalat képvisel. Ha valaki szép Spitet szeretne, akkor inkább azt válassza. Ha valakit részletesebben érdekel az Izraeli Légierő Spitfire-einek története, néhány irodalmat ajánlanék a témában: Alex Yofe -Spitfire Mk.IX in the Israeli Air Force Service 1948 - 1956 Brian Cull, Shlomo Aloni, David Nicole- Spitfires Over Israel A fényképek a makettről Weizi közreműködésével készültek. Az archív képek internetes gyűjtések eredményei. A múzeumban készült képek pedig saját készítésű fotók.