Pintér György - Múzeumi krimik
1939. március 24-én Szobráncnál heves összetűzések voltak a szlovák és magyar erők között. Egy magyar tankoszlopot támadó Letov köteléket, Avia B-534-es vadászok kísértek. A magyar Fiat Cr-32-es vadászok alaposan megtizedelték a támadókat. Több mint nyolc ellenséges gépet lőttek le és számosat megrongáltak. Jozef Zachar Avia-ja is találatot kapott, de sikeres kényszerleszállást hajtott végre magyar területen. A pilótát elfogták, gépét javítás után Ungvárra, majd Budapestre szállították.
Az akkor szabványos barna-zöld-szürke álcázószínekkel, valamint a G. 192 lajstrommal látták el. Így került A Magyar Királyi Légierő állományába az egyetlen ilyen típusú gép, de csak ideiglenesen. Hamarosan civil állományba került HA-VAB lajstrommal, valamint az első Héjákra emlékeztető homok, apró zöld foltos festéssel. Ebben az állapotában jegyezték fel utoljára 1944-ben, Győrben, egy hangárban.
A ’90-es évek vége felé, az egyik kecskeméti repülőnapon osztogatott kétnyelvű magazin lapjain pillantottam meg egy „magyar tarka” Avia-t. Az a néhány fotó és az a rövidke cikk adta az ihletet, hogy járjak utána és építsem meg a II. világégés egyetlen ilyen típusú magyar gépét 1:72-es méretarányban. A következő mosonmagyaróvári verseny börzéjén sikerült is beszereznem az egykori csehszlovák KP (akkor egyedüli gyártó!) makettjét néhány száz forintért.
Az említett gyártóra jellemző, szürke műanyagból készült, sorjával teli öntvények lapultak az egyszerű dobozban. Üres kabinbelső, kidomborodó panelvonalak, elnagyolt részletek, megsárgult matrica. Röviden így lehetett jellemezni makettemet, a kibontás után. Meg kellett terveznem azokat a munkafolyamatokat, amelyeket el akartam végezni az élethűség érdekében. Ehhez nagy segítségemre volt a cseh Aeroarchiv, valamint Jirí Vrany Avia B-534 című kiadványai, melyeket Vadász István bocsátott a rendelkezésemre (1-2. kép).
Először, a fotók és méretarányos rajzok alapján a repülő vásznazását végeztem el - a törzsön, a szárnyakon és a vezérsíkokon - egy kis motoros csiszolóval. Kifűrészeltem a szárnyak és a vezérsíkok mozgó felületeit, hogy kitéríthetőek legyenek. A csűrők és az oldalkormány mozgató mechanikáját, valamint a nyűgöző szemeket drótokból hajlítottam. Két kis szerviznyílást megnyitottam a szárny alján, ahol a tolórudak látszanak (3., 4., 5. kép). Marófejjel elvékonyítottam az orron lévő kopoltyúk-, a géppuskák-, a kabinbelső-, valamint a hűtőbeömlők környékét. A kabinbelsőt fotók és rajzok segítségével készítettem, igen változatos anyagokból. Pillanatragasztó tubusból műszerfalat, pilótaülést, kabin hátfalat, padlólemezt; radírból fegyverzávárzatot; ólomfóliából térképtáskát, tölténytartót; különféle drótokból kapcsolókat, vezetékeket, rakétapisztolyt; húzott szálakból a botkormányt, a fejpáncél - és az oldalfalak - csőszerkezetét (8., 9., 10., 11. kép).
Az orron kivágtam a kopoltyúkat, majd szikefólia csíkokból újakat készítettem (6. kép). Közben kimélyítettem a géppuskák árkait, végüket kifúrtam. A fent említett füzetek képei alapján kifestettem a teljes kabinbelsőt. A törzsfelek egyesítése után eldolgoztam a ragasztási nyomokat, majd bekarcoltam a panelek vonalait. A hason lévő hűtő „belsejét” sztirol lapocskákból alakítottam ki, eléje kétféle réz szitaszövetből rácsot tettem; a hűtő zsalui vajkrémes doboztetőből vágott csíkokból készültek; a hátulja, pedig feszítve ragasztott nylon harisnyából (13., 14., 15. kép).
Sajnos a dobozban lévő kabintető vastag, karcos és pontatlan is egyben. Mesterdarabot faragtam fából és erre húztam néhányat; talán a negyedik jó lett. Helyükre rögzítettem a kabintető első és hátsó részeit, majd alaposan maszkoltam a kabinbelsővel együtt. Felragasztottam az alsó szárnyfeleket és nekiláttam az „N” dúcok kiigazításának. Ez a művelet majdnem annyi időt emésztett fel, hogy akár újat is készíthettem volna. A futómű kitámasztói is hasonlóan „munkás” daraboknak bizonyultak. Az eredeti kerekek túl vékonyak voltak, ezért más készletből kölcsönöztem újakat, ezeknek viszont ragasztótubus anyagából keréktárcsákat kellett készíteni (16. kép). Szintén ebből az anyagból, új kipufogókat, a két szerelőnyílás és az üzemanyag nyílás fedelét ragasztottam. A csűrők mozgató himbái is ebből vannak. Injekciós tűből új géppuskacsöveket vágtam, melyekre a perforált palástot, „szegecselővel nyomott” szikefóliából hajtottam (7. kép).
Miután a légcsavar is megszabadult a sorjától, enyhén alkoholos papírzsebivel óvatosan áttöröltem a teljes felületet, hogy a festéshez zsírtalanítsam a makettet. Kezdődhetett a festés, melyhez akryl festékeket használtam. Nem találtam színes képet erről a gépről, csak fekete fehéret; így a színeket más - ilyen színekkel lefestett - gépek fotói alapján kevertem ki. Ezek az – eredetileg - hazai gyártású festékek hasonlítottak az RLM 61-, 62-, 63-, 64-re, így az sem tévedhet nagyot, aki ilyen színekre festi „magyar tarka” gépét (19-27. képek).
Először - mintegy alapozásként - a szürkével fújtam át az egész gépet. Az ék alakú felségjelzések fehérje következett, majd festőszalagos maszkolás után a piros és legvégül a zöld. Nagy körültekintést igényel a maszkok elkészítése, hiszen egy kis pontatlanság is tönkreteheti addigi munkánkat. A felségjelek száradása és maszkolása után, a már említett festőszalagból a zöld foltok sablonjai következtek. Hosszú percek teltek el, míg a - rendelkezésemre álló fotók alapján - kivágtam és mindegyiket a helyére illesztettem. A szín felfújása ehhez képest egy pillanatnak tűnt, bár azt hiszem ez a műfaj nem a gyorsaságról szól. A barna foltokkal már hamarabb végeztem; talán, azért mert az előzővel gyakorlottabbá váltam. Miután mind három felső szín megszáradt, az alsó világoskék következhetett; természetesen körültekintő maszkolás után.
Hogy kellő alapot biztosítsak a lajstromszám összeollózott matricáinak, egy réteg fényes lakkot vittem a felületre. A matricák után ismét egy lakkréteggel folytattam, ezúttal mattot fújtam, hogy a krétapor tapadjon. Nem koszoltam „agyon” a gépet, csak finoman tettem rá használati nyomokat itt-ott. A krétaport ismét lakkal vontam be, de már vegyesen használva a selyem és a matt árnyalatokat. Lekerült a kabin maszkja, helyükre kerültek a kerekek, a géppuskák, a kis szerelő fedelek és a csűrők himbái. A szélvédő elé takaró ponyvát tettem, mintha a kiszolgáló személyzet éppen lehúzta volna a kabinról. (Papírzsepi darab nedvesen felhelyezve, akryllal a helyén festve.) A szárnyak és a kormányok huzalozása fekete húzottszálakból lett beszabva. Legvégül a légcsavart, a pitotcsövet és a hátrahúzott kabintetőt tettem a helyére.
Kb. fél évnyi építés után végre elkészült a megálmodott madár! Nemsokkal elkészülte után szereztem tudomást arról, hogy a csehek elkészítették műgyantából a „72-es” Avia-t. Sebaj, jó volt dolgozni rajta.
A vitrinem egyik legjobban sikerült darabja született a KP ősrégi készletéből, még ha a színei egy kicsikét sántítanak is... (28. kép)!