T-34/85
1:72, Dragon
Pintér György - Múzeumi krimik
Csend van a Drávától délre. Nem volt mindig így. A világnak ezt a részét, a sok dolgos néppel áldotta vagy verte meg a sors. A rokon nyelvet beszélő népeket komoly különbségek választják el egymástól. A vallás és a történelmi életút sok szempontból távolabb vitték egymástól az egyébként „akár testvér is lehetne” népeket. Aztán eljött egy pillanat, az első világháború után, amikor egy országba kerültek a horvátok és a szerbek. A jugoszláv állam összeomlott a náci haderő támadásakor. Nem úgy a nép. Nagyarányú partizánháború bontakozott ki a megszállók – és egymás ellen. Ekkor születtek azok az elnevezések, amelyek a háború után jó fél évszázaddal, más tartalommal ismét előkerültek: usztasák és csetnikek. Csetnikeknek, jugoszláv királyi hadsereg, döntően szerb származású tisztjeiből, altisztjeiből alakított szabadcsapatok harcosait nevezték. (Maga az elnevezés a törökök elleni szabadságharcosok elnevezése volt eredetileg.) A csetnikek a londoni, emigráns kormány híveiként, nem csak a nácik, hanem Tito kommunista partizánjai ellen is intenzív harcot folytattak.
Az usztasák Ante Pavelić vezette, az önálló horvát államot, ha kell a nácik segítségével is megvalósító mozgalom, az ustaša azaz felkelés tagjai voltak a II. világháború előtt és alatt.
Nos, a Jugoszláv állam széthullása során, a 90-es évek elején, feltámadtak ezek a kimúltnak gondolt szavak. A szerbek számára minden horvát usztasa lett és viszont. De a szavak háborúján túl valódi, véres háború robbant ki. Szlovénia, a legészakibb korábbi tagköztársaság, viszonylag gyorsan lebonyolította a függetlenségi harcot. A szomszédos Horvátország, valamint a nagyon vegyes (szerb, horvát és bosnyák) lakosságú Bosznia és Hercegovina földjén sok vér folyt, hogy kialakulhassanak az új államok.
Az erők messze nem egyenlők. A szerb oldalon a Jugoszláv Néphadsereg és elszánt szabadcsapatok. A horvát oldalon a Horvát Gárda. Ez utóbbi a korábbi területvédelmi erők bázisán alakult, fegyverzeténél sokkal komolyabb volt a lelkesedése.
A kívülről átláthatatlan történések egyetlen logikát követtek, melynek vezérszavai, a „szabadság és a függetlenség” voltak. Az egykori Jugoszlávia területén élő horvátok saját országukat kívánták kialakítani, ezt a szerbek sem gondolták másként. A szerbek, a horvátországi szerb kisebbség és a boszniai területeken élő honfitársaik megszervezésére létrehozták a krajinákat. Itt a kis, általában más nemzetiség területébe ékelődött szerb lakosságú területek fegyveres és politikai létét gondolták megvalósítani. Bekövetkezett, amit félelmetes végiggondolni is. Egy faluban, akár egy utcában eddig békésen megélő, egy iskolában tanuló, egy munkahelyen dolgozó emberek fogtak fegyvert egymás ellen és véres, kegyetlen harcot folytattak. Ebben a harcban minden fogás megengedett volt. A szent, genfi alapelveket nem Srebrenica, Knin, vagy Vukovár környékére találták ki. Folyt a vér, a számunkra Csontváry-képként ismert Mostarban csakúgy, mint a szarajevói piacon, vagy festői Dubrovnik védelmében.
Nos, ez utóbbi ragadta meg a fantáziámat. Egy orosz honlapon láttam egy képet, amin homokzsákokkal „övezett” T-34 álldogál egy városi parkban a sövény és egy pálmafa árnyékában. Egy nyúzott, kopott, de mindenképpen üzemképesnek tűnő harckocsi. Ismerve a történelmi hátteret, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Nos, a harcok kezdetén, a horvátok mindent bevetettek a fegyverekkel bőven ellátott Jugoszláv Néphadsereg ellen. Dobáltak bomba gyanánt gázpalackokat, borítottak be traktorokat kazánlemezekkel és felhasználtak mindent, ami árthatott a másik félnek.
Így kerültek a tűzvonalba az inkább harmadik, mint második vonalbeli szovjet mintájú harckocsik. Több egyedi dolog tűnt fel rajtuk. A tetőre géppuskát szereltek, a futógörgők pedig inkább a T-54-ekre emlékeztetők voltak. Mindehhez járult az a cél, hogy meglévő páncélosaikat minél inkább védetté tegyék az ellenség tüzével szemben. Így születtek a különféle „sufnituning” megoldások, melyek leginkább a II. világháború vége felé megjelent szovjet feljavításokhoz hasonlítanak. Tehát a cél ugyanaz.
Az általam talált képen homokzsákokkal díszítették a tornyot és a jármű oldalát, de létezett vastag gumilap, amelyet kötényezésként vagy a torony két oldalára rögzítettek a horvát műszakiak. Ezek a megoldások egy páncéltörő ágyú közvetlen találata ellen nem védtek, de alkalmasak lehettek kisebb, kumulatív lövedékek hatékonyságának csökkentésére.
„Fehérke” azaz MALO BIJELO, a dalmát tengerpart harcainak volt aktív résztvevője. A leírások szerint komoly sikereket könyvelhetett el, többek között egy szerb T-55-ös kilövésével. Aztán elérte a végzet. Zára környékén beszakadt alatta az úttest. Elakadt és személyzete elhagyta. További sorsáról nem sikerült adatot szereznem.
A makett alapja a Dragon 1944M T-34/85 készlete volt. Valódi álommakett. Megépítése nem okozott semmiféle gondot. A tetőgéppuska kialakítása sem volt különösebben problémás. Az 1950M Type A megépítésekor szerzett tapasztalatokat tudtam hasznosítani. Hátra volt még a homokzsák-paplan elkészítése. A legősibb módszert választottam, a sókerámiát. Szemre azonos mennyiségű lisztet és sót kevertem össze vízzel. A kapott tésztát kis száradás után késsel daraboltam, formáltam, majd beraktam száradni a kazánházba. Amikor elkészült, tubusos makettragasztó segítségével felragasztottam a toronyra és a test oldalsó részére. Már előzőleg kialakítottam a tornyot fedő zsákok nagyobbik részén a rögzítő drótkötél helyét. Ide egy cérnaszálat ragasztottam.
Az egészet lefestettem, majd árnyaltam. Többször is, több árnyalattal. Igyekeztem megkoptatni, fakítani a harckocsi leginkább igénybe vett elemeit. Sikerült kapnom egy képet a „Fehérke” elejéről is. Így kiderült, hol is „hordta” a nevét. A bal első sárvédő lemezen. Gondban voltam, mert a felirat annyira kicsi volt, hogy a legvékonyabb ecsetem sem volt elég jó a kivitelezéséhez.
Ekkor segítségül hívtam a nyomtatómat. Lefényképeztem a makettet. A képről kilopott színnel alapoztam egy négyzetet, majd erre írtam rá paintban a horvát nyelvű elnevezést, 4-es betűnagysággal. Utána kivágtam és a megfelelő helyre rögzítettem.
A következő munka a harckocsi hátulján, a menetiránnyal keresztben elhelyezkedő két tartály tartóhevedereinek elkészítése volt. Végül is négy karikát kellett készítenem. Anyagául egy gyógyszer vastag alufóliáját választottam. A torony rádióantennája húzott szálból készült.
A festés nem volt túl bonyolult. A balkáni háborúban bevetett harckocsik alapvetően a Jugoszláv Néphadsereg páncélosai voltak. A szerbekkel szembekerült csoportok a tetőtől talpig zöld harckocsik „nem-szerb” mivoltát barna, fekete, sárga foltokkal jelölték, afféle tereptarka kép kialakítására, no meg a baráti tűz elkerülésére. A leginkább színpompás a bosnyák haderő egyik 34-ese volt, ahol összesen 6 színt alkalmaztak.
Alapszínként a H-117-et használtam, majd erre jött ennek a matt fehérrel kevert, halványított változata. „Fehérke” páncélján is felfedezhetők voltak barna foltozás nyomai. Leginkább a csövön maradt meg. A többi részen jobban lekopott, illetve befedte az út pora. A kopásokat grafitporral erősítettem.
A harckocsik elnevezése szokás volt a háború korai szakaszában, csakúgy, mint a különféle jelzésekkel, jelvényekkel, vagy éppen jelszavakkal való egyénítése. A szerb oldalon, a különféle szabadcsapatoknál hasonló volt a helyzet. Itt gyakori volt az ősi, szerb címert jelképező, a kereszt négy ága közé rajzolt, négy „C” alakú jelölés (kettő közülük balra „nyílt”).
Az usztasák Ante Pavelić vezette, az önálló horvát államot, ha kell a nácik segítségével is megvalósító mozgalom, az ustaša azaz felkelés tagjai voltak a II. világháború előtt és alatt.
Nos, a Jugoszláv állam széthullása során, a 90-es évek elején, feltámadtak ezek a kimúltnak gondolt szavak. A szerbek számára minden horvát usztasa lett és viszont. De a szavak háborúján túl valódi, véres háború robbant ki. Szlovénia, a legészakibb korábbi tagköztársaság, viszonylag gyorsan lebonyolította a függetlenségi harcot. A szomszédos Horvátország, valamint a nagyon vegyes (szerb, horvát és bosnyák) lakosságú Bosznia és Hercegovina földjén sok vér folyt, hogy kialakulhassanak az új államok.
Az erők messze nem egyenlők. A szerb oldalon a Jugoszláv Néphadsereg és elszánt szabadcsapatok. A horvát oldalon a Horvát Gárda. Ez utóbbi a korábbi területvédelmi erők bázisán alakult, fegyverzeténél sokkal komolyabb volt a lelkesedése.
A kívülről átláthatatlan történések egyetlen logikát követtek, melynek vezérszavai, a „szabadság és a függetlenség” voltak. Az egykori Jugoszlávia területén élő horvátok saját országukat kívánták kialakítani, ezt a szerbek sem gondolták másként. A szerbek, a horvátországi szerb kisebbség és a boszniai területeken élő honfitársaik megszervezésére létrehozták a krajinákat. Itt a kis, általában más nemzetiség területébe ékelődött szerb lakosságú területek fegyveres és politikai létét gondolták megvalósítani. Bekövetkezett, amit félelmetes végiggondolni is. Egy faluban, akár egy utcában eddig békésen megélő, egy iskolában tanuló, egy munkahelyen dolgozó emberek fogtak fegyvert egymás ellen és véres, kegyetlen harcot folytattak. Ebben a harcban minden fogás megengedett volt. A szent, genfi alapelveket nem Srebrenica, Knin, vagy Vukovár környékére találták ki. Folyt a vér, a számunkra Csontváry-képként ismert Mostarban csakúgy, mint a szarajevói piacon, vagy festői Dubrovnik védelmében.
Nos, ez utóbbi ragadta meg a fantáziámat. Egy orosz honlapon láttam egy képet, amin homokzsákokkal „övezett” T-34 álldogál egy városi parkban a sövény és egy pálmafa árnyékában. Egy nyúzott, kopott, de mindenképpen üzemképesnek tűnő harckocsi. Ismerve a történelmi hátteret, mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Nos, a harcok kezdetén, a horvátok mindent bevetettek a fegyverekkel bőven ellátott Jugoszláv Néphadsereg ellen. Dobáltak bomba gyanánt gázpalackokat, borítottak be traktorokat kazánlemezekkel és felhasználtak mindent, ami árthatott a másik félnek.
Így kerültek a tűzvonalba az inkább harmadik, mint második vonalbeli szovjet mintájú harckocsik. Több egyedi dolog tűnt fel rajtuk. A tetőre géppuskát szereltek, a futógörgők pedig inkább a T-54-ekre emlékeztetők voltak. Mindehhez járult az a cél, hogy meglévő páncélosaikat minél inkább védetté tegyék az ellenség tüzével szemben. Így születtek a különféle „sufnituning” megoldások, melyek leginkább a II. világháború vége felé megjelent szovjet feljavításokhoz hasonlítanak. Tehát a cél ugyanaz.
Az általam talált képen homokzsákokkal díszítették a tornyot és a jármű oldalát, de létezett vastag gumilap, amelyet kötényezésként vagy a torony két oldalára rögzítettek a horvát műszakiak. Ezek a megoldások egy páncéltörő ágyú közvetlen találata ellen nem védtek, de alkalmasak lehettek kisebb, kumulatív lövedékek hatékonyságának csökkentésére.
„Fehérke” azaz MALO BIJELO, a dalmát tengerpart harcainak volt aktív résztvevője. A leírások szerint komoly sikereket könyvelhetett el, többek között egy szerb T-55-ös kilövésével. Aztán elérte a végzet. Zára környékén beszakadt alatta az úttest. Elakadt és személyzete elhagyta. További sorsáról nem sikerült adatot szereznem.
A makett alapja a Dragon 1944M T-34/85 készlete volt. Valódi álommakett. Megépítése nem okozott semmiféle gondot. A tetőgéppuska kialakítása sem volt különösebben problémás. Az 1950M Type A megépítésekor szerzett tapasztalatokat tudtam hasznosítani. Hátra volt még a homokzsák-paplan elkészítése. A legősibb módszert választottam, a sókerámiát. Szemre azonos mennyiségű lisztet és sót kevertem össze vízzel. A kapott tésztát kis száradás után késsel daraboltam, formáltam, majd beraktam száradni a kazánházba. Amikor elkészült, tubusos makettragasztó segítségével felragasztottam a toronyra és a test oldalsó részére. Már előzőleg kialakítottam a tornyot fedő zsákok nagyobbik részén a rögzítő drótkötél helyét. Ide egy cérnaszálat ragasztottam.
Az egészet lefestettem, majd árnyaltam. Többször is, több árnyalattal. Igyekeztem megkoptatni, fakítani a harckocsi leginkább igénybe vett elemeit. Sikerült kapnom egy képet a „Fehérke” elejéről is. Így kiderült, hol is „hordta” a nevét. A bal első sárvédő lemezen. Gondban voltam, mert a felirat annyira kicsi volt, hogy a legvékonyabb ecsetem sem volt elég jó a kivitelezéséhez.
Ekkor segítségül hívtam a nyomtatómat. Lefényképeztem a makettet. A képről kilopott színnel alapoztam egy négyzetet, majd erre írtam rá paintban a horvát nyelvű elnevezést, 4-es betűnagysággal. Utána kivágtam és a megfelelő helyre rögzítettem.
A következő munka a harckocsi hátulján, a menetiránnyal keresztben elhelyezkedő két tartály tartóhevedereinek elkészítése volt. Végül is négy karikát kellett készítenem. Anyagául egy gyógyszer vastag alufóliáját választottam. A torony rádióantennája húzott szálból készült.
A festés nem volt túl bonyolult. A balkáni háborúban bevetett harckocsik alapvetően a Jugoszláv Néphadsereg páncélosai voltak. A szerbekkel szembekerült csoportok a tetőtől talpig zöld harckocsik „nem-szerb” mivoltát barna, fekete, sárga foltokkal jelölték, afféle tereptarka kép kialakítására, no meg a baráti tűz elkerülésére. A leginkább színpompás a bosnyák haderő egyik 34-ese volt, ahol összesen 6 színt alkalmaztak.
Alapszínként a H-117-et használtam, majd erre jött ennek a matt fehérrel kevert, halványított változata. „Fehérke” páncélján is felfedezhetők voltak barna foltozás nyomai. Leginkább a csövön maradt meg. A többi részen jobban lekopott, illetve befedte az út pora. A kopásokat grafitporral erősítettem.
A harckocsik elnevezése szokás volt a háború korai szakaszában, csakúgy, mint a különféle jelzésekkel, jelvényekkel, vagy éppen jelszavakkal való egyénítése. A szerb oldalon, a különféle szabadcsapatoknál hasonló volt a helyzet. Itt gyakori volt az ősi, szerb címert jelképező, a kereszt négy ága közé rajzolt, négy „C” alakú jelölés (kettő közülük balra „nyílt”).
|
| Csaknem készen |
|
| Zsákok színezve |
|
| Az eredeti "zsákos |
|
| Közelebbről és a… |
|
| Kicsit "készebb"… |
|
| Kicsit kopottabban |
2007.11.27.