T-38

1:72, Zebranomodel No.72049

Pintér György - Múzeumi krimik Úszva harcolni, vagy harcolva úszni, leküzdeni a vízi akadályokat minden hadviselő fél álma volt. Nos, ez az álom öltött testet a 30-as évek Szovjetuniójában. Az 1936-os Vörös-téri díszszemlén az ünneplő sokaság fölött eldübörögtek a TB-3 nehézbombázók. Ezek alá függesztve csodálhatta meg a "nép" az új T-38 úszó harckocsikat. Ugyanis a négymotoros bombázó alá a kalandvágyó szovjet tervezők egy T-38 harckocsit függesztettek, hogy ezt majd vízre ejtve vessék harcba.

Több ilyen kísérletet is végrehajtottak. Lehet elképzelni, hogy a kb. 150 km/óra sebességgel a vízfelületnek csapódó fenéklemez mennyire bírta a kiképzést. Elárulom, semennyire. Az úszóképességet segítően vékony lemez keménypapír módjára szakadt, gyűrődött. Próbálkoztak ugyan lapos, csónaktest alakú védőlemezekkel is, de nem sokra mentek.
Persze, abban az időben nem a szovjet úszójármű volt az egyetlen a maga kategóriájában. A "tengerek királynője", Nagy-Britannia is kísérletezett ilyen eszközökkel és ebben nem maradtak le tőlük a franciák sem.

A korábbi T-37 átalakításával, annak hibáit javítva készült el a T-38 úszó harckocsi. Ez bevetésre került – mérsékelt sikerrel Spanyolországban és valamivel nagyobb sikerességgel "Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia népének megvédése" során Lengyelország lerohanásakor, valamint a finn tavak, mocsarak labirintusában. A Nagy Honvédő Háború a frontvonalon találta őket. Az ejtőernyős és felderítő csapatok használták. Gyenge pontja a rádiók hiánya volt. Ha a szakasz egyetlen rádiós járművét kilőtték, a felderítés eredményeit gyalogosan, futva, kúszva, vagy egy visszaküldött hírvívő járművel lehetett tudatni a saját erőkkel. Felderítő járműnek megfelelt ugyan, de a vékony páncélzat még a géppuskatűz ellen sem védett, így komoly veszteségeket szenvedett, ha ellenállásban ütközött. A saját, 7,62-es DP géppuskája nem adta azt az elsöprő tűzerőt, ami esetleg segíthetett volna a túlélésben. Sok példánya esett zsákmányul. Német, román, finn kézbe kerültek, de jutott legalább egy derék honvédeink trófeájaként is. Ők a "MÓRICZ" nevet adták az eltévelyedett járműnek. Összeségében 1200 és 1500 darab közé teszik a különböző források a legyártott mennyiséget, a különféle változatokat is beleértve.

A makettet ebben a méretarányban a Zebrano adta ki, műgyantából. Sajátos, hogy belorusz gyártmány, de az elérhetőség .ru végződésű. Az apró dobozban minden benne van. Kapunk egy visszazárható zacsit, benne az írd és mondd, 11, azaz tizenegy – tényleg szép kidolgozású – műgyanta alkatrésszel. A lánctalpakat oldalanként egybeöntve kapjuk a görgőkkel, görgőpárokkal. A torony nyithatóra is elkészíthető. A háromágú hajócsavar szép.
Ha valaki, mint például én, úgy gondolja, hogy ennél a makettnél mi sem egyszerűbb, az téved. Igaz ugyan, hogy hogy a nagyobb alkatrészek szárazon összepattinthatók, de csak „benéz a ló az ablakon”, ahogy az autószerelőm mondja, ha váratlan hiba jelentkezik. A komplett görgő és lánctalp készletet két panelre öntve kapjuk. Csodás! Ha azonban az egyik vetemedett valamennyire az nem öröm. Így muszáj volt némi erőszakot alkalmaznom, ami végül eredményre vezetett.
A további összeépítés már tényleg az álommakett kategória. Egy helyen kellett nagyon figyelnem. Ez a kb. hajszál vékonyságú géppuskacső elhelyezése volt a toronyba. A hajócsavar felrakásánál figyelni kellett, mert elfordítva nem fért volna be elé a kis – leginkább balatoni vízibicikli kormányszerkezetére emlékeztető két alkatrész.
A festéssel nem bajlódtam sokat. Egyszínű, zöld lett a jármű. Aztán kapott némi porolást, rozsdásítás.
Hogy matrica lesz-e rá, még nem tudom. A készlet nem tartalmazott ilyesmit. Szívem szerint a „Móricz” feliratú magyar zsákmányt készíteném el, de ahhoz nincs megfelelő technikai háttér – fehér nyomtatás, illetve olyan program, amivel az ilyen méretű feliratot meg tudnám jeleníteni a két speciális jelzéssel együtt.