(Újabb) háború a Balkánon - Olasz-görög háború 1940-41

Pintér György - Múzeumi krimik Volt időszak nem is annyira régen, amikor Európa térképén vonalak jelentek meg. Ezek jobbára valamely, az építésüket kezdeményező politikus, államfő, hadvezér, népi hős nevét viselve emelkedtek az adott állam valamelyik stratégiai, vagy annak gondolt területén.
Volt itt André Maginot francia hadügyminiszterről, Károly román királyról, Siegfried ógermán hősről, Sztálinról, a szovjet állam vezéréről és Metaxas görög politikusról elnevezett erődítményvonal is. Ez utóbbi a bolgár-görög határ mentén húzódó, 21 erődből álló vonal volt hivatott a bolgár támadást megakasztani legalább addig, amíg az erősítés meg nem érkezik. Hiszen Bulgáriának volt kijárata nem csak a Fekete-, de az Égei-tengerre is, amit aztán az első világháborút lezáró Neuilly-i békében – az ő Trianonjukban – elveszítettek. Ott ugyanolyan párás szemű nosztalgiával emlegetik a gyönyörű Sztrúmicát, mint nálunk Krasznahorka büszke várát, vagy a kincses Kolozsvárt. Tehát nem volt minden ok nélküli ez a félelem görög részről. Így aztán épült a vonal.

Az, hogy a mai cikkben semmi szerepe nem lesz a Metaxas-vonalnak, nem a bolgárok érdeme, hanem inkább a Duce, Benito Mussolini fasiszta diktátor nagy étvágyának, ami a történelem egyik elfelejtésre ítélt háborújához vezetett. A II. világháború nagyüzemi embergyilkolása közepette voltak ilyen "mellék-hadszínterek", mint a finn háború, a balti államok lerohanása, vagy a mai téma: az olaszok Görögország elleni háborúja.

"Azt mondtam, hogy eltörjük a Négus gerincét. Most pedig, ugyanazzal a teljes bizonyossággal, ismétlem, teljes bizonyossággal mondom, hogy eltörjük Görögország gerincét." - Mussolini beszéde a Palazzo Veneziában, 1940. november 18-án. (Mondjuk ilyen nagyképű beszédekkel napjainkban is találkozhatunk.)

Már folyt a második világháború Európában is, Észak-Afrikában is, amikor Mussolini bizonyítani akart. Csupán csak azt, hogy egyenlő erőt akart mutatni a nagy német szövetséges előtt. Szeme előtt a "Mare Nostrum", a "Mi Tengerünk" lebegett, ahol a Földközi-tenger partjait olaszok foglalják el.
Ebben a szépen megkonstruált lázálomban azonban ott volt a "Tengerek Ura", az brit haditengerészet, amely több bázist használt Görögországban, biztosítandó a Közel-Kelet angol érdekelségeit. Ezek az erők pedig besegítettek a Líbiából induló olasz hadak britek általi megrendszabályozásában. Több olasz provokáció is lezajlott görög célpontok ellen, közte az augusztus 15-én az "Elli" romboló elsüllyesztése. Jobb helyeken ez már háborús ok, de a görögök ezt még lenyelték.

Így Mussolini, aki Albánia előző évi lerohanása után erősnek gondolta magát, olyan követelésekkel állt elő, hogy a görögök engedélyezzék a görög kikötőkben állomásozó brit hajók elleni olasz bombatámadásokat illetve az ország stratégiai pontjainak olasz kézbe adását. Mondani sem kell, hogy a görög kormány ezt élből elutasította. Október 28-án indult az olasz támadás. Ez a nap (október 28.) azóta az "Ohi"-nap azaz a "nem-et mondás napjaként" ünnep Görögországban. A nehéz terepen az erre fel nem készített olasz egységek rövidesen elakadtak a görög védelem tüzében. Ráadásul a görögök az addig a bolgár határt fedező csapataik egy részét át tudták csoportosítani az albán határra. (Érdekes módon Bulgáriát, ami vissza szerette volna kapni a 2. balkáni háborúban elvesztett égei-tengeri partvidékét, a görögök mellé álló Törökország fenyegetése blokkolta.)

Egy hónap múlva már nem volt olasz katonaság görög területen. A harcok áttevődtek az olasz megszállás alatt álló albán területekre. Januárban a görögök elfoglalták a Klisura-völgyet, ami már nagyon csak Albániában van. Az olasz erősítések nem érkeztek rendesen. Bár a légierő teljes szállítási kapacitását elvonták az észak-afrikai frontról, mégsem volt elég, hiszen ezek csak élőerő szállítására voltak alkalmasak, nehézfegyverzetére nem. A kikötők kicsik voltak, a tovább szállításhoz pedig a rossz és eléggé ritka úthálózat jelentett akadályt.

Az olasz légitámadások ellen a kisszámú görög vadászlégierő védekezett a maga lengyel gyártmányú P.24 gépeivel. Az egyik ilyen géppel Marinos Mitralexis, a 22. vadászezred 24 éves pilótája tarant hajtott végre, szétzúzva egy olasz bombázó farokrészét. Az olasz gép lezuhant, az ő gépe is megsérült és kényszerleszállást kellett végrehajtania a lezuhant bombázó közelében. A leszállás után Mitralexis pisztolyával elfogta az ellenséges repülőgép személyzetének négy túlélő tagját. (Hőstettét festmények és postabélyeg is őrzi.)

A beköszöntő tél aztán lekorlátozta a légierők használatát. Közben a légiharcokba beszállt a RAF is.
Március elején az olaszok egy "mindent elsöprő" ellentámadásba fogtak. A hónap második felére sem jutottak eredményre, hacsak a több, mint 11.000 főnyi veszteséget nem számítjuk. Végül az olasz vezérkar március 29-én német segítséget kért. A németek éppen Jugoszláviával foglalkoztak, csapataik készen álltak, így a Wehrmacht egy héten belül meg is érkezett a bolgár-görög határra és elkezdte a harcot. A görög erődítményrendszer, amit a tervezett 200.000 fő helyett 70.000 fő védett, gyorsan elesett.

Az előretörő olaszokat azonban megállították a szinte utolsó töltényig küzdő görögök.
Csaknem két és félezer év után újra bekerült a hadijelentésbe Thermopülai neve. Április 20-án a németekkel szemben álló görög erők megadták magukat. Ez a német-görög megegyezés – ami megoldásában hasonló a mi világosi fegyverletételünkhöz, azaz nem az általuk rendszeresen legyőzött olaszoknak, hanem a döntő erőt mutató németeknek adták meg magukat felháborította a Duce-t. De mit tehetett?
Rövidesen egész Görögország német megszállás alá került, egy tömeges ejtőernyős támadással Kréta szigete is.

Május 31. alkalmából Manolisz Glezosz, később nemzetközi ismertségre szert tett kommunista politikus és író, két társával felment az Akropoliszhoz és letépkedte a náci zászlót. Lett is belőle cirkusz, de elkezdődött a fegyveres ellenállás is.