Pintér György - Múzeumi krimik
A háború a végső szakaszába fordult a Csendes-óceáni fronton, amikor az amerikaiak a B-29 Superfortress bombázóikkal képessé váltak Japán közvetlen támadására. A Mariana-szigeteki bázisokról felszálló bombázók eleinte azonban jelentős veszteségeket szenvedtek el a japán vadászoktól, mivel hónapokon át kénytelenek voltak vadászkíséret nélkül repülni. Egészen Iwo Jima elfoglalásáig nem állt ugyanis rendelkezésre olyan bázis, ahonnan a bombázóknál sokkal kisebb hatósugarú vadászok is elérhették volna a szigetországot. Ezért volt döntő jelentőségű az amerikaiak számára Iwo Jima elfoglalása, mert a sziget repülőtereiről már a nagy hatótávolságú vadászok, elsősorban a P-51D Mustangok is képesek voltak elérni Japánt, és így vadászfedezetet tudtak biztosítani a bombázóknak. Ennek rögtön meg is mutatkoztak az eredményei a bombázóveszteségek csökkenésében.
Ezek az extrém hosszú távú (az amerikai szakzsargonban VLR: very long range) bevetések addig nem tapasztalt kihívások elé állították a Mustang századokat. Olyan hatalmas távolságot kellett ugyanis megtenniük a Mustangoknak (oda-vissza kb. 2400 km-t!), amire egymotoros gépekkel egyhuzamban repülve addig nem volt példa. Az extra üzemanyag szállítását megoldották nagyméretű, szárny alá szerelt póttankokkal, azonban volt még egy fontos probléma: ezt a hatalmas távolságot végig a nyílt óceán felett kellett megtenni, ahol nincsenek tájékozódási pontok, a Mustangok pedig nem voltak felszerelve precíziós navigációs rendszerrel.
Igazán veszélyessé ezeket a küldetéseket a körülmények tették. Egymotoros géppel ilyen hatalmas távolságot megtenni önmagában is óriási kockázatot jelentett, hiszen ha bármilyen technikai nehézség adódik, akkor a gép menthetetlen, ugrani kell az óceán felett. Különösen igaz volt ez a Mustang esetében, ami hírhedten rosszul tűrte a vízreszállást, a has egyedi kialakítása miatt gyakorlatilag azonnal süllyedni kezdett. Ezért a pilótáknak szigorúan meghagyták, probléma esetén feltétlen ugrani kell, tilos megkísérelni a vízreszállást. Csakhogy több ezer kilométernyi óceánnal körülvéve az ugrás sem túl biztató opció. A pilóták túlélési esélyeinek növelésére az Iwo Jima és Japán közti útvonal mentén hét mentőállomást üzemeltettek, a Japánhoz közeli részeken tengeralattjárókkal, a bázishoz közelebb rombolókkal, illetve mentő feladatkörű B-17 és B-29 bombázók is járőröztek, ledobható mentőcsónakokkal felszerelve. Mindezekkel az intézkedésekkel sikerült a kiugrott pilóták túlélési esélyeit 50% körülire növelni.
A veszélyt tovább súlyosbították a gyakori és heves zivatarfrontok, amik az óceánnak ezt a szakaszát igen gyakran sújtják. Ezért minden bevetés előtt időjárásellenőrző gépek is repültek, és csak megfelelő körülmények esetén engedték meg a felszállást. Még így is többször előfordultak azonban viharba repülések, a legsúlyosabb veszteségek is ilyen esetekhez köthetőek.
A Mustangok számára talán a legnagyobb kihívást a tájékozódás jelentette. Az odaúton először meg kellett találni a bombázóköteléket, majd a bevetés végén a hazavezető utat. A mérnökök a probléma megoldására végül előálltak egy fejlesztéssel, egy új irányjelző rendszerrel, ami a szolgálatban az "Uncle Dog" nevet kapta. Legszembetűnőbb külső jellegzetessége az így felszerelt gépeknek a fából készült ikerantenna volt, amely a normál antenna helyét foglalta el a pilótafülke mögött, a gép gerincén. A rádióantennák alá egy AN/ARA-8 adapter került, amely összeköttetésben állt a Mustang SCR-522 rádiórendszerével.
A rendszer működésének alapelemét azok a kizárólag irányjelző szerepet betöltő B-29 bombázók képezték, amelyek a kísérendő bombázókötelékkel együtt érkeztek, majd a küldetés egész ideje alatt a bevetési útvonal mentén repültek. Ezek a nagy gépek beépített navigációs rendszereiknek köszönhetően önállóan is képesek voltak tájékozódni. A "Mother Hen" (Tyúkanyó) becenevű B-29-esek egy ultrarövidhullámú rádióadó segítségével folyamatosan sugározták a vadászoknak a helyes útvonal irányát. A Mustangokra szerelt Uncle Dog ikerantennák vették a jeleket. Ha nem pontosan a kívánt kurzuson repült a gép, akkor a két antenna közül valamelyiket kicsivel hamarabb érte el a jel, mint a másikat. Amelyik előbb érzékelte a jelet, az jól hallható jelzést továbbított a pilótafülkébe. Ha a jobb oldali antennát érte először a jel, akkor az a nemzetközi morze-ábécé "U" betűjét szólaltatta meg (rövid – rövid – hosszú). Ha a balt, akkor a "D" betűt (hosszú – rövid – rövid). A két morzekód tükörképe egymásnak, így nagyon szemléletes módon jelezték, a gép melyik irányba tért le az ideális útvonalról, merre kell korrigálnia. Ha sikeresen ráállt a kívánt irányra, akkor a rendszer a morze-kódokról egy folyamatos, stabil zúgásra váltott át.
A morze betűkből származik a rendszer elnevezése is: az "U" és "D" betűket akkoriban az amerikai katonai fonetikus ábécében az "Uncle" és a "Dog" szavakkal jelölték (a fonetikus ábécé időközben megváltozott, ma már a "Uniform" és "Delta" szavakat használnák helyettük).
Az irányjelző rendszert nem csak B-29-esekről működtették, hanem részét képezte még az úgynevezett "Brother Agate" rádióadó is. Ez a hazatérő útvonal legvégén lett elhelyezve, Iwo Jima szigetének legmagasabb pontján, a Mt. Suribachi hegyen (ez az a hegy, ahol a háború egyik legikonikusabb fotója is készült, az amerikai zászlót felállító tengerészgyalogosokról). Ez az adó már a sziget párszáz kilométeres közvetlen közelébe jutott gépeknek sugározta az irányjelzést.
Érdekes pontját jelentik a rendszer használatának a pilóták kiképzésére használt eszközök. Mivel az Uncle Dog rendszert a háború legvégén fejlesztették ki, a pilóták közül korábban senkinek nem volt hasonlóval tapasztalata, ezért az éles bevetések előtt ki kellett őket képezni a használatára. M/Sgt. Charles Barr rádióműszerész nevéhez köthető annak a szimulátornak a kifejlesztése, amit a későbbiekben aztán széles körben használtak a pilóták. Ennek alapját egy nagy, 165 gallonos Lightning-póttank képezte, ebbe építettek bele egy egyszerűsített Mustang-pilótafülkét az Uncle Dog rendszer elemeivel együtt. A szimulátor természetesen mozgott is, egy erre a célra átalakított zsákmányolt japán motor hajtotta meg. És persze a külsőségekről sem feledkeztek meg. Hogy minél igazibbnak tűnjön, ellátták felségjellel, sőt, a századok számát és azonosító színeit is felfestették a farkára.
A rendszert, illetve annak továbbfejlesztett változatait sokáig használták még a háború után is, egészen a '60-as évek elejéig. Jól felismerhetőek például az Uncle Dog ikerantennák a Mustang legutolsó, háborús bevetésre már nem került változatán, a P-51H-n, de láthatók más gépeken, például a kései P-47N Thunderboltokon is. Az Uncle Dog rendszer további érdeme, hogy alapjául szolgált a később kifejlesztett hasonló gépfedélzeti tájékozódási rendszereknek is.
https://www.506thfightergroup.org/vlrhistory.asp
https://www.506thfightergroup.org/mustangsofiwo.asp
Mark Starin: Uncle Dog & Brother Agate on Iwo Jima
Barrett Tillman: Mustangs of Iwo
Robert Peczkowski: North American Aviation P-51D/K Mustang Rediscovered
Vadászbevetések két és félezer kilométer távolságra
A háború a végső szakaszába fordult a Csendes-óceáni fronton, amikor az amerikaiak a B-29 Superfortress bombázóikkal képessé váltak Japán közvetlen támadására. A Mariana-szigeteki bázisokról felszálló bombázók eleinte azonban jelentős veszteségeket szenvedtek el a japán vadászoktól, mivel hónapokon át kénytelenek voltak vadászkíséret nélkül repülni. Egészen Iwo Jima elfoglalásáig nem állt ugyanis rendelkezésre olyan bázis, ahonnan a bombázóknál sokkal kisebb hatósugarú vadászok is elérhették volna a szigetországot. Ezért volt döntő jelentőségű az amerikaiak számára Iwo Jima elfoglalása, mert a sziget repülőtereiről már a nagy hatótávolságú vadászok, elsősorban a P-51D Mustangok is képesek voltak elérni Japánt, és így vadászfedezetet tudtak biztosítani a bombázóknak. Ennek rögtön meg is mutatkoztak az eredményei a bombázóveszteségek csökkenésében.
Ezek az extrém hosszú távú (az amerikai szakzsargonban VLR: very long range) bevetések addig nem tapasztalt kihívások elé állították a Mustang századokat. Olyan hatalmas távolságot kellett ugyanis megtenniük a Mustangoknak (oda-vissza kb. 2400 km-t!), amire egymotoros gépekkel egyhuzamban repülve addig nem volt példa. Az extra üzemanyag szállítását megoldották nagyméretű, szárny alá szerelt póttankokkal, azonban volt még egy fontos probléma: ezt a hatalmas távolságot végig a nyílt óceán felett kellett megtenni, ahol nincsenek tájékozódási pontok, a Mustangok pedig nem voltak felszerelve precíziós navigációs rendszerrel.
A 462. vadászszázad Uncle Dog rendszerrel szerelt Mustangját tolja helyére a földi személyzet
Az Iwo Jimán készült fotón a gép függőleges vezérsíkján, a sorozatszám felett jól látható árnyékot vetnek az AN-APS-13 figyelmeztető rendszer antennái, amik a hátulról érkező gépekre figyelmeztették a pilótákat.
Az extrém hosszú távú bevetések veszélyei
Igazán veszélyessé ezeket a küldetéseket a körülmények tették. Egymotoros géppel ilyen hatalmas távolságot megtenni önmagában is óriási kockázatot jelentett, hiszen ha bármilyen technikai nehézség adódik, akkor a gép menthetetlen, ugrani kell az óceán felett. Különösen igaz volt ez a Mustang esetében, ami hírhedten rosszul tűrte a vízreszállást, a has egyedi kialakítása miatt gyakorlatilag azonnal süllyedni kezdett. Ezért a pilótáknak szigorúan meghagyták, probléma esetén feltétlen ugrani kell, tilos megkísérelni a vízreszállást. Csakhogy több ezer kilométernyi óceánnal körülvéve az ugrás sem túl biztató opció. A pilóták túlélési esélyeinek növelésére az Iwo Jima és Japán közti útvonal mentén hét mentőállomást üzemeltettek, a Japánhoz közeli részeken tengeralattjárókkal, a bázishoz közelebb rombolókkal, illetve mentő feladatkörű B-17 és B-29 bombázók is járőröztek, ledobható mentőcsónakokkal felszerelve. Mindezekkel az intézkedésekkel sikerült a kiugrott pilóták túlélési esélyeit 50% körülire növelni.
A veszélyt tovább súlyosbították a gyakori és heves zivatarfrontok, amik az óceánnak ezt a szakaszát igen gyakran sújtják. Ezért minden bevetés előtt időjárásellenőrző gépek is repültek, és csak megfelelő körülmények esetén engedték meg a felszállást. Még így is többször előfordultak azonban viharba repülések, a legsúlyosabb veszteségek is ilyen esetekhez köthetőek.
Megjelenik az Uncle Dog
A Mustangok számára talán a legnagyobb kihívást a tájékozódás jelentette. Az odaúton először meg kellett találni a bombázóköteléket, majd a bevetés végén a hazavezető utat. A mérnökök a probléma megoldására végül előálltak egy fejlesztéssel, egy új irányjelző rendszerrel, ami a szolgálatban az "Uncle Dog" nevet kapta. Legszembetűnőbb külső jellegzetessége az így felszerelt gépeknek a fából készült ikerantenna volt, amely a normál antenna helyét foglalta el a pilótafülke mögött, a gép gerincén. A rádióantennák alá egy AN/ARA-8 adapter került, amely összeköttetésben állt a Mustang SCR-522 rádiórendszerével.
"Tyúkanyó" a csibéivel
A navigációs célú B-29 és a Mustang-kötelék.
A rendszer működésének alapelemét azok a kizárólag irányjelző szerepet betöltő B-29 bombázók képezték, amelyek a kísérendő bombázókötelékkel együtt érkeztek, majd a küldetés egész ideje alatt a bevetési útvonal mentén repültek. Ezek a nagy gépek beépített navigációs rendszereiknek köszönhetően önállóan is képesek voltak tájékozódni. A "Mother Hen" (Tyúkanyó) becenevű B-29-esek egy ultrarövidhullámú rádióadó segítségével folyamatosan sugározták a vadászoknak a helyes útvonal irányát. A Mustangokra szerelt Uncle Dog ikerantennák vették a jeleket. Ha nem pontosan a kívánt kurzuson repült a gép, akkor a két antenna közül valamelyiket kicsivel hamarabb érte el a jel, mint a másikat. Amelyik előbb érzékelte a jelet, az jól hallható jelzést továbbított a pilótafülkébe. Ha a jobb oldali antennát érte először a jel, akkor az a nemzetközi morze-ábécé "U" betűjét szólaltatta meg (rövid – rövid – hosszú). Ha a balt, akkor a "D" betűt (hosszú – rövid – rövid). A két morzekód tükörképe egymásnak, így nagyon szemléletes módon jelezték, a gép melyik irányba tért le az ideális útvonalról, merre kell korrigálnia. Ha sikeresen ráállt a kívánt irányra, akkor a rendszer a morze-kódokról egy folyamatos, stabil zúgásra váltott át.
Korabeli szemléltető ábra az Uncle Dog rendszer működéséről
A morze betűkből származik a rendszer elnevezése is: az "U" és "D" betűket akkoriban az amerikai katonai fonetikus ábécében az "Uncle" és a "Dog" szavakkal jelölték (a fonetikus ábécé időközben megváltozott, ma már a "Uniform" és "Delta" szavakat használnák helyettük).
Az irányjelző rendszert nem csak B-29-esekről működtették, hanem részét képezte még az úgynevezett "Brother Agate" rádióadó is. Ez a hazatérő útvonal legvégén lett elhelyezve, Iwo Jima szigetének legmagasabb pontján, a Mt. Suribachi hegyen (ez az a hegy, ahol a háború egyik legikonikusabb fotója is készült, az amerikai zászlót felállító tengerészgyalogosokról). Ez az adó már a sziget párszáz kilométeres közvetlen közelébe jutott gépeknek sugározta az irányjelzést.
A pilóták kiképzése
Érdekes pontját jelentik a rendszer használatának a pilóták kiképzésére használt eszközök. Mivel az Uncle Dog rendszert a háború legvégén fejlesztették ki, a pilóták közül korábban senkinek nem volt hasonlóval tapasztalata, ezért az éles bevetések előtt ki kellett őket képezni a használatára. M/Sgt. Charles Barr rádióműszerész nevéhez köthető annak a szimulátornak a kifejlesztése, amit a későbbiekben aztán széles körben használtak a pilóták. Ennek alapját egy nagy, 165 gallonos Lightning-póttank képezte, ebbe építettek bele egy egyszerűsített Mustang-pilótafülkét az Uncle Dog rendszer elemeivel együtt. A szimulátor természetesen mozgott is, egy erre a célra átalakított zsákmányolt japán motor hajtotta meg. És persze a külsőségekről sem feledkeztek meg. Hogy minél igazibbnak tűnjön, ellátták felségjellel, sőt, a századok számát és azonosító színeit is felfestették a farkára.
M/Sgt. Charles Barr az általa kifejlesztett szimulátorban ülve
A háború után
A rendszert, illetve annak továbbfejlesztett változatait sokáig használták még a háború után is, egészen a '60-as évek elejéig. Jól felismerhetőek például az Uncle Dog ikerantennák a Mustang legutolsó, háborús bevetésre már nem került változatán, a P-51H-n, de láthatók más gépeken, például a kései P-47N Thunderboltokon is. Az Uncle Dog rendszer további érdeme, hogy alapjául szolgált a később kifejlesztett hasonló gépfedélzeti tájékozódási rendszereknek is.
Felhasznált irodalom
https://www.506thfightergroup.org/vlrhistory.asp
https://www.506thfightergroup.org/mustangsofiwo.asp
Mark Starin: Uncle Dog & Brother Agate on Iwo Jima
Barrett Tillman: Mustangs of Iwo
Robert Peczkowski: North American Aviation P-51D/K Mustang Rediscovered
|
|
A 485. vadászszázad Mustangjai kísérőbevetésen valahol a Csendes-óceán felett, a kísért gép ablakából fényképezve
|
|
|
A 462. vadászszázad Uncle Dog rendszerrel szerelt Mustangját tolja helyére a földi személyzet
|
|
|
"Tyúkanyó" a csibéivel
|
|
|
Az Iwo Jimán készült felvételen jól láthatóak a szinte késpenge-szerű fa ikerantennák
|
|
|
Korabeli szemléltető ábra az Uncle Dog rendszer működéséről
|
|
|
M/Sgt. Charles Barr az általa kifejlesztett szimulátorban ülve
|
|
|
A szimulátor elölnézetből. Az orrára még az "Uncle Dog" név is felfestésre került.
|
|
|
A szimulátor pilótafülkéje
|
|
|
A rendszer háború utáni használatának tipikus példája a F-51H Mustang
|
|
|
A kései P-47N Thunderboltokat is gyakran felszerelték vele
|
2024.12.11.
Utolsó módosítás: 2024.12.14.
Utolsó módosítás: 2024.12.14.