Valamikor a messzi-messzi múltban egy makettező úgy gondolta, hogy gyarapítja magyar vonatkozású gépeinek számát. Az elhatározást tett követte, amelynek eredményeként manifesztálódott kezei között ezt a ritka példányt tartalmazó doboz. Hősünk ekkor még nem sejtette (na nem azt, hogy békamberekkel találkozik a Duna fenekén…), hogy jócskán elhúzódik majd a kuriózum megvalósításának folyamata. Olyannyira nem, hogy e sorokat 4 évvel a kézhezvétel után kezdi el majd megfogalmazni. Az idő távlatában néhány emlék már megfakult ugyan, de igyekszem az összes fontos dolgot összeszedni az építéssel kapcsolatban. Kezdjük azzal, hogy a készlet kifejezetten nem a gyakorlatlan makettezőknek készült. Már a doboz kinyitásakor olyan érzése van az embernek, hogy malajziai bennszülöttek homokba vájt öntőformákba locsolták a műgyantát az alkatrészek elkészítésekor. Kétfedelű gépként a szárnytartó dúcok különösen érzékeny részei a készletnek és sajnos elég sok az öntési hiba/hiány rajtuk. A törzs két félből állítható össze, de nem a hosszanti, hanem a keresztirányú tengely mentén lett kettévágva. Az öntőcsonkok és sorják eltávolítása nagy gyakorlatot igényel, tehát aki még nem dolgozott műgyanta makettel, az ne ezzel a készlettel kezdje. Az alkatrészek elég nagy részénél fogalmam sincs, hogy mi lehet az és hová kellene kerülnie. Ebben a kézzel rajzolt összeállítási útmutató sem segít, mivel az teljességgel átláthatatlan. Ennyi kezdeti benyomás alapján már tudatosul a jobb sorsra érdemes makettezőben, hogy itt bizony hosszú küzdelemre kell felkészülni. És ez később száz százalékosan be is bizonyosodik… Kezdésnek a törzs alkatrészeinek megtisztítását végeztem el: lefűrészeltem a nagy öntőcsonkokat, kivágtam a hártyákat a fülkékből és lereszeltem a sorjákat. Ezután összepróbáltam a két részt, ami szerencsére egészen jól összeillett. Ragasztani még nem ragasztottam, mert a nagy megfigyelő ablakokat is ki kellett vágni. Azonkívül én az első részt is félbevágtam hosszában, mert egyébként elég nehéz a fülkék berendezését elkészíteni. Az idekerülő alkatrészek beazonosítása egyébként jobbára a szerencse műve, legalábbis az én példányomnál nem sokat lehetett kihámozni a gyanta tömbökből. A pár sikeresen beazonosított alkatrész beépítését követően nekiláttam a többi pótlásának: Készült pár dobtár a védőgéppuskához a hátsó kabin oldalfalaira, pofásított műszerfal, néhány oldalsó kezelőszerv. Festés után újra egyesítettem a szétvágott törzset és hozzáragasztottam a hátulját is. A padlón lévő nagy megfigyelő ablaknál elkészítettem a merevítést, majd átlátszó lapot szabtam bele. Itt jött el az első megtorpanás és jópár hónap pihenőre tért a projekt a szekrény mélyén. Az újbóli nekirugaszkodást Miggyuri szintén e típust bemutató építése eredményezte. A lelkesedés azonban nem volt kitartó, mivel a motor tűzfalának, a vízszintes vezérsíkoknak és az alsó szárnyfelek beragasztása után megint megállt a tudomány. A szárnydúcok öntvényből való kiszabadítása során már látszott, hogy ezen a területen komolyak a bajok. Több tartó már attól eltört, ha csak hozzáértem, ez nem tett jót az idegrendszeremnek. A készlet kárhozatra ítélve visszavándorolt a szekrény mélyére, hogy „majd eccer, ha tényleg nem lesz mit építeni…” Aztán évekig felé sem néztem (illetve néztem, de mindig felidéződtek bennem azok a szárnydúcok és fejrázósan prüszkölve pakoltam vissza a dobozt a helyére). Aztán 2026. augusztus vége felé egy szép nyári délután valahogyan késztetést kezdtem érezni, hogy újra szöszöljek valamivel. (Nyaranta nem nagyon szoktam építeni, lévén sok más elfoglaltságom van és a benti klíma sem volt eddig túl alkalmas ilyen tevékenységre. Szeptember közeledtével azonban általában újra kacsingatni kezdek a makettező sarok felé.) Így történt hát most is, és bár ott volt még a befejezésre váró Fürkészdarázs is, valahogy mégis ez a készlet akadt a kezembe. Nosza rajta fejezzük be végre, hát az nem igaz, hogy ezen a problémahalmazon nem tudok úrrá lenni! Kezdődött tehát a próbálkozás: először a külső dúcokat csapoltam meg dróttal és ragasztottam be az alsó és felső szárnyakon jelzett helyekre. Előrelátóan csak minimális mennyiségű pillanatragasztót használtam, ami épphogy egyben tartotta az alkatrészeket. Döntésem bölcsnek bizonyult, mivel korán meg kellett állapítanom, hogy ez nem járható út. A kocsonyaként remegő felső szárny eltolódott baloldali irányba a hosszanti középvonaltól és keresztirányban is elcsavarodott kissé. Szárny leműt, dúcokról méretet vesz és drótból stabilabb újakat készít. A kedves olvasóban most nyilván az az érzés ébred – mint hősünkben is –, hogy ezzel orvoslatot is nyert a probléma, hiszen ezek jóval erősebb tartást adnak. Nos ez csak részben volt igaz: az elsőre szép szimmetrikusan kinéző szerkezet végül mégsem volt megfelelő. A futókat tartó merevítésből kiinduló hosszú rugóstag ugyanis nem ért el a szárnyig a szárazpróbánál. Nemcsak a magassággal voltak problémák, hanem a felső szárny is jóval hátrébb volt, mint kellett volna. Újabb bontás és megoldáskeresés következett. Harmadik nekifutásra máshogy kezdtem: előbb a futószárak háromszög alakú tartóit ragasztottam be és igazítottam szimmetrikusra, majd ezekhez csatlakoztattam a függőlegesen felfelé futó rugóstagokat. Végül erre a két „reszketeg” pontra illesztettem rá a felső szárnyat (szintén leheletnyi ragasztóval). Itt is volt még egy kis elcsúszás és csavarodás a történetben, de ezt a külső szárnydúcok felépítésénél terveztem orvosolni. Ezeket végül nem egy „N” alakú egységben, hanem darabonként ragasztottam be oldalanként váltakozva és folyamatosan ellenőrizve a felső szárny helyzetét. Szerencsére már az első drótok beragasztása jelentősen javította a felső szárny stabilitását, így egyre könnyebben ment a dolog. A belső dúcok felépítésével pedig „atombiztos” szerkezetet kaptam (vélelmeztem én…), így végre pontot tehettem egy horderős probléma megoldásának végére. Azaz csak tehettem volna, ha másnap nem veszem észre, hogy a belső tartódúcokat nem teljesen úgy készítettem el, ahogyan az ténylegesen kinézett… Öröm az ürömben, hogy két-két drót áthelyezésével viszonylag könnyen megoldható volt a módosítás. A bekötések helyét UV gyantával futtattam körbe, ami egy kis szoknyát képezett a drót körül. Ez jól imitálta a tényleges bekötési pont kinézetét, azonkívül jótékonyan elfedte a ragasztást is. A ferde illesztéseknél szintén ezzel az anyaggal töltöttem ki egy kis darabon a két drót közötti részt, majd összecsiszoltam. Ezután a vízszintes vezérsík merevítése következett, ami már szinte gyerekjáték volt, majd a kormányfelületeket is beragasztottam. Pótoltam a kormányokat mozgató rudazatokat, a farokcsúszót, illetve az oldalsó nagy ablakokat is beüvegeztem. A pilóta ülését lefestettem, majd maszkolószalagból és drótból hevedereztem. A hátsó lövész ülőhevederje szintén ezekből készült. Ezeket azonban majd csak a végszerelésnél építettem be. A festés előtt a gépet alaposan zsír- és pormentesítettem IPA-val, majd a fülkéket szivaccsal tömtem ki és Surfacer 1000-rel alapoztam a gépet. A merevítések csatlakozási pontja egész jól sikerült az UV gyantával, de kis csiszolás azért rájuk fért. Találtam pár felületi hibát is itt-ott, amit sűrűbb surfacerrel töltöttem fel, majd száradás után finoman becsiszoltam. Amikor a számomra már megfelelő minőséget elérte a hibajavítás, akkor elkezdtem a festést. Ehhez az AK „magyartarka” készletének színeit használtam fel. Elsőnek az alsó felületek világoskékjét fújtam meg, majd alapos maszkolás után kezdtem neki a felső részek alap szürke színének. A maszkolást szalaggal és folyadékkal végeztem, utóbbival főleg a merevítések felső bekötési pontjait kentem át. Igyekeztem minden lehetséges átszóródási helyet jól lefedni apró szalagdarabok átlapoló felragasztásával. A két alapszín felvitele után jutott eszembe, hogy én mégsem a fekete keresztes jelzéseket akarom feltenni, hanem az ék felségjelet favorizálom. Ehhez viszont fújni kellett, mert ilyen matrica nincs a készletben. Szerencsére párat már készítettem, így a megfelelő eljárás már megvan hozzá. „Fel is dobtam” hát a jelzéseket a szükséges helyekre, de a végén észrevettem, hogy a jobb oldali felső jelzésnél valamit elmértem, mert keskenyebb lett a másiknál. Halk sóhajtás, aztán nekiálltam óvatosan visszacsiszolni a vörös szegélyt, hogy javíthassam. Ekkor pedig olyan történt, ami pár napra rendkívül morózussá tett: egy balul sikerült mozdulattal a saját(!!) kezemből vertem ki a gépet, ami hangos csattanással landolt a hátán a padlón… Nos, a műgyanta és a kemény padló találkozása az álmoskönyvek szerint sem ígér sok jót, így máris gagarini magasságokban lévő vérnyomással buktam alá a munkapadnak, nyomdafestéket nem tűrő felkiáltás kíséretében. És igen. A kemény munkával összelegózott tartószerkezet romokban volt. A szélső merevítések bekötései elváltak a szárnytól, a jobb futó függőleges szára kettétört, a bonyolultabb középső merevítések meg két-három darabra pattogtak szét. Jelentős önuralomra volt tehát szükségem, hogy visszakerüljön az asztalra és ne a hívogató kuka felé vegye az irányt szerencsétlen makett. Mindössze az mentette meg, hogy nem ő tehetett a dologról, hiszen én voltam ilyen suta… Gyorsan el is tűntem a munkapad közeléből, mielőtt meggondolom magam, de mit ne mondjak, aznap este nem aludtam túl jól… Két nap múlva vettem rá magam, hogy tüzetesebben megnézzem a szárnyaszegett madarat. Elkezdtem visszaillesztgetni a merevítéseket a helyükre és a vártnál könnyebben ment a dolog. Nagyjából egy óra múlva közel az eredeti állapotába került vissza minden, de újra kellett javítani/festeni a sérült részeket. A javítás után visszaállítottam a festést is a kiinduló állapotba, majd kijavítottam a jobb felső éket is. Ezek lemaszkolása után következhetett a „magyartarka” következő színe, aminek körvonalait Blu-Tack gyurmával jelöltem ki. A szürkén maradó részeket apró szalagdarabokkal fedtem le. Végül a harmadik színt is felvittem egy ugyanilyen maszkolási eljárás után. A maszkolások lebontását követően ecsettel javítottam a hibákat és megfestettem a szárnytartókat is. A felső szárny alatti részeken sajnos nem sikerült túl jól a festés, de nem lehetett mit tenni. Amennyire tudtam, ecsettel kiigazítottam a foltokat, aztán egy réteg fényes lakkal ágyaztam meg a matricáknak. Amíg a gép száradt, szintén festettem a motorburkolatot, majd beleoperáltam az elkészült K-14-es csillagmotort és a két kipufogócsonkot is. A légcsavar szintén magyartarka lett. Ezután lapítottam kicsit, majd festettem a kerekeket is és beragasztottam az áramvonalas burkolatokba. Következhetett a matricázás, vagyis csak a lajstromszámok felhelyezése, mivel a felségjelzéseket fújtam. Ezután megfújtam a koromnyomokat, koszolódásokat csináltam pigmentporral a keréken és a farokfutónál, aztán matt lakkal fejeztem be a műveletsort. Végül kiszedtem a kabinból a szivacsokat és behelyeztem a pilótaülést, lebontottam az ablakok maszkolását és beragasztottam a pitot csövet. A projekt ezzel hosszú évek után végre befejeződött, még ha a végére még maradt egy jókora gödör a beteljesülés felé vezető úton. Egy újabb típus megépítését pipálhattam ki a képzeletbeli MKHL listámról.

Dobozkép

Jelentős ugrás az időben

Hosszas küzdelem árán, de végül mégiscsak sikerült átlendülni a holtponton, amit a szárnytartók cseréje okozott

A rögzítési pontoknál UV-gyantát folyattam körbe a drót körül, így lett meg a szoknya

A kész merevítések

Pótoltam pár bütyköt, illetve a csűrő-ellensúlyokat is

X. számú alapozás és csiszolás után még akadt egy-két kisebb hiba

Következett a festés kényes művelete

Felül is elnyerte az alap szürke színt

Világosabb változattal halványan átfújogatva

Eddig jó lesz

Elkezdtem felfújni az ékfelségjelzéseket is

Bakker... a jobboldalit elmértem

Történt ugyanis, hogy nekiálltam elcsiszolni a jelzést, hogy újrafújjam

Pár nap nyugalom után nekiálltam újra

Azért izgultam rendesen, mi lesz belőle a végén...

Tadaaam!!!

Innentől a végső állapot képei következnek

2026.09.26.
Utolsó módosítás: 2026.09.28.

Értékeld a cikket! ?

A cikket csak bejelentkezett felhasználók értékelhetik. Bejelentkezés, regisztráció

Szólj hozzá! ?

Megjegyzést csak bejelentkezett felhasználók írhatnak. Bejelentkezés, regisztráció